Megállt a temető előtt és hatalmas levegőt vett. Mélyet és jéghideget, remélve, hogy ettől a bátorságát is képes lesz összeszedni. Egyszer már megfutamodott egy ilyen nyomorult temetőtől, most nem fog. Madagaszkári másából már egyszer kirohant mikor Lilithel megrémültek egy lehet még csak nem is létező rémtől, ám most akkor is meg fog nézni egy kriptát. Tényleg kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet egy ilyen belseje. Abban biztos volt, hogy ijesztő és, hogy gyönyörű. Nagyon gyönyörű.
Lassan indult el, néha visszanézve a hatalmas ódon kapura, magát biztatva lépkedett az ösvények között.
  A nap még fenn volt az égen, ám nemsokára kezd lebukni majd a horizont peremére, így sietnie kell, hogy nehogy ismét benn ragadjon a temetőben a sötétséggel együttvéve. Lépteit felgyorsította, és immár próbált kiszemelni egy célpontot melyre aztán rávetheti magát.
  A sírok sötétek voltak, kopottak és a zöld természet buja gazai már körbenőtték néhány helyen. Éppen ezen ok miatt elég nehéz is volt a haladás, mert nem tudta, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ügyetlenül bugdácsolt a sírok között néha fel-felnyögött ha az egyik kősarok felhasította mezítelen lábát.
  Amikor elindult jó ötletnek tartotta, hogy csak egy rövid nadrágot és egy inget bugyoláljon teste köré a nap melege miatt, azonban azt sajnos elfelejtette, hogy a bozótos fájdalmakkal is járhat, ha éppen nem képes az ember normálisan felöltözni. De most már lényegtelen volt. Amúgy is csak apró karcolásokról van szó, elvérezni nem fog.

  Megállt a temető előtt és hatalmas levegőt vett. Mélyet és jéghideget, remélve, hogy ettől a bátorságát is képes lesz összeszedni. Egyszer már megfutamodott egy ilyen nyomorult temetőtől, most nem fog. Madagaszkári másából már egyszer kirohant mikor Lilithel megrémültek egy lehet még csak nem is létező rémtől, ám most akkor is meg fog nézni egy kriptát. Tényleg kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet egy ilyen belseje. Abban biztos volt, hogy ijesztő és, hogy gyönyörű. Nagyon gyönyörű.
Lassan indult el, néha visszanézve a hatalmas ódon kapura, magát biztatva lépkedett az ösvények között.
  A nap még fenn volt az égen, ám nemsokára kezd lebukni majd a horizont peremére, így sietnie kell, hogy nehogy ismét benn ragadjon a temetőben a sötétséggel együttvéve. Lépteit felgyorsította, és immár próbált kiszemelni egy célpontot melyre aztán rávetheti magát.
  A sírok sötétek voltak, kopottak és a zöld természet buja gazai már körbenőtték néhány helyen. Éppen ezen ok miatt elég nehéz is volt a haladás, mert nem tudta, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ügyetlenül bugdácsolt a sírok között néha fel-felnyögött ha az egyik kősarok felhasította mezítelen lábát.
  Amikor elindult jó ötletnek tartotta, hogy csak egy rövid nadrágot és egy inget bugyoláljon teste köré a nap melege miatt, azonban azt sajnos elfelejtette, hogy a bozótos fájdalmakkal is járhat, ha éppen nem képes az ember normálisan felöltözni. De most már lényegtelen volt. Amúgy is csak apró karcolásokról van szó, elvérezni nem fog.

Lanetta

A lakósorokat elhagyva, az alacsony kis kerítést átlépve úgy éreztem, hogy valamiféle egészen más világba csöppentem. Ahogy a kavicsokkal szegélyezett úton haladva halkan ropogtak a kis murvák a bakancsom talpa alatt, hideg fuvallat csapta meg az arcomat és a vállamra omló, göndör hajzuhatagba belekapva próbálta sugallni felém, hogy nem kéne már ilyenkor itt lennem. Valóban, nem kellett volna, de valahogy vonzóbbnak tűnik minden, ami tiltott vagy egész egyszerűen csak nem igazán ajánlatos. A kisebb-nagyobb sírok között szlalomozva vágtam le az utat a temető hátsó része felé haladva, amikor apró reccsenésekre kaptam fel a fejem. Ugyan a rajtam kívüli másik garázdálkodó halkan próbált utat törni magának a bozóton keresztül, mégis a fülsüketítő csendben igencsak hangosnak bizonyult a művelet. Az ereimben megfagyott a vér, visszatartott lélegzettel füleltem, majd amikor elcsendesedni hallatszottak a számomra ismeretlen ember léptei, az előbbinél kicsivel gyorsabb tempót felvéve iramodtam az idegen után. A Nap kezdte elhagyni a horizontot, így kissé narancssárgásra festve az ég alsó vonalát, már kezdett beköszönteni az este. Ami a rémtörténetek előjöttét is jelentették. A fejemben legalábbis. Ugyanis, mint minden más helyről Bagolykő területén, a temetőről is keringett néhány história, amit a felsőbb évesek terjesztettek. Poénból, esetleg elijesztés céljából? Fogalmam sincs. Azonban abban a pillanatban nem igazán tudtam másra figyelni, csak a fülemben doboló vérre és a talpam alatt recsegő elhalt gallyak hangjára.
Tapogatózva, néhány síremléken megtámaszkodva próbáltam segíteni az előrejutásomat, amikor a kioldódott cipőfűzöm beleakadt egy földön heverő nagyobb kődarabba, mire az egyensúlyomat elveszítve tanyáltam el. Hatalmas meglepetésemre az esésemmel sikerült elsodornom egy emberi alaknak minősülő árnyat is, mire szívrohamot kapva pattantam fel, majd miután leporoltam a ruhámat, ijedten sandítottam a földön kiterült emberkére.
- Lanetta? - hunyorogtam az általam letarolt áldozatra. - Basszus, ne haragudj! - nevettem fel, azzal kinyújtottam felé a kezem azzal a szándékkal, hogy felsegítsem őt. A hajamba túrva adtam hálát a Jóistennek, amiért nem egy baltás gyilkossal áldott meg, csupán Lanettával.
- A frászt hozod rám, te lány - sóhajtottam, aztán áttértem arra, ami igazán foglalkoztatott. - Mit keresel itt ilyenkor? Nem lőtték még fel a pizsit? - kérdeztem halványan mosolyogva, majd összefont karral vártam a magyarázatát.

A temető szűkebb volt mint elsőre gondolta volna. Lassan járt, mégis mindenfélében meg-megbotlott. És a nap sem csillogott már az ég tetején, egyre lejebb araszolt, magával rángatva a sötétséget.
 A sötétséggel pedig az árnyak jártak. A rémek, a szörnyek, a gonosz, a halál. A szél lassan erősödött, rothadó krizantémok és ibolyák szaga ölelte körbe Lalát.
 A sírok se tűntek vidámnak, mind szomorúan nézett a föld alá, sötétre meszelt kőkeresztjükön liánok zöld népe tört fel, magáévá téve azokat.
 És az egész hely hallgatott. Mintha mindenre ráhullt volna a némaság fátyola. Azé a némaságé, amely a rosszat hirdette, azé a némaságé, melyből a rémek kelnek életre, azé a némaságé, mely belesikít az ember fülébe.
 A lány ügyetlenül bukdácsolt, próbált a lehető leghalkabb lenni, ám soha nem sikerült ezt a végéhez vinni. A gallyak sikítása talpa alatt, óriási zajt csapott a némaságban, és az érdes kődarabok végig horzsolták a lány fedetlen lábát.
 Néha elkáromkodta magát, ahogy a fájdalom néhány pillanatra beköltözött testébe, és ilyenkor tekintete az égre szökött, mintha mennyei megváltást várna, vagy legalább valami csodát. Csakhogy most, szemei nem jutottak el a narancsban fuldokló égig, hisz megakadtak azon, amit keresett
Hatalmas termetével kimagaslott az egyszerű sírok közül, olyan volt mint egy káplna. Falait megrágta az idő, kőből épült oldalain díszes mintákat koptatott el az ezer éves szél. Ablakaiban rácsok csücsültek, vicsorogva mustrálva a külvilágot, tetejét pedig teljesen ellepte a zöldben táncoló borostyán ádáz raja. Öregnek tűnt, fenségesnek és mérhetetlenül gyönyörűnek. Olyannak, amilyennek lennie kellett. És hívogatta ő, hallotta ahogy halk dalt dúdol a kripta, mintha avval akarná odacsalni a lányt.
  Tett egy lépést az építmény felé, ám többet nem tudott. Hirtelen kezeket érzett a testén. Sikítva ütközött a földnek, érezte ahogy térdét és könyökét véresre marták az ágak. Felsziszegett, és borúsan emelte fel tekintetét, hogy megnézze ki volt az, aki ilyen csúnyán fellökte.
Alina volt az. A lány láttán Lala bosszúsága is kezdett alább hagyni, nem haragudhatott olyan emberre, akit ismer, és bizonyosan véletlen tette amit tett, bár arra nem tudott volna rájönni, hogy hogyan voltak képesek egymásnak ütközni, meg kellett volna, hogy hallja ahogy közeledik a rellonos lány. A bambulásba teljesen belefeledkezett. Erről le kell majd szoknia, mielőtt még rosszabb dolog közepette jön rá, és hagyja ott bőrét e miatt.
- Szia Alina, én is örülök neked, bár jobban örültem volna, ha a talpamon üdvözölhetnélek - morogta az utolsó szavakat, miközben elfogadva társa segítő jobbját ismét saját lábára állt.
A zöld kérdésére csak megvonta a vállát, és széles vigyor ült ki arcára.
- Vadászom - jelentette ki felcsillanó szemekkel - Kriptára vadászok - majd felvont szemöldökkel Alinara tekintett.
- És te? Ez nem egy szokványos " bolyongjunk céltalanul " úti cél.