Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát. A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál. Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve. Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.
A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:
Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.
S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.
|
|
|
Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita
Jócskán éjszaka volt már, mikor kihallgatóztam a másik szobából jövő hangok irányába. Oda is lopakodtam, félretolva a cigifüstöt, ami igencsak felgyűlt az ajtó előtt. Mezítláb voltam, de a padló nyikorgása még így is árulóm lehet, ha Márk még nem alszik. Fülemet az ajtóra tapasztottam, ... semmi, aztán egy poharat kerítettem a konyhából, és azt téve az ajtó fájára, fülemet úgy illesztve hozzá, újra próbálkoztam. Mintha egy egyenletes szuszogást erősített volna fel bravúros hallókészülékem, így gondoltam, hogy alszik. Apámnak mennyi sok esze volt, hogy bérelt nekünk egy házat, így nem kell éjjel a prefiket kerülgetnem a kastélyban, Márkot meg elaltatom, s szabad a pálya. Visszaosontam a szobámba, gyorsan farmert húztam, egy jó meleg pulcsit, kabátot is vettem magamra, nehogy átfagyjak. Márknak írtam egy levelet, amit a konyhapulton egy lábasnak támasztottam.
Kedves őrzőm! Ne aggódj, elmentem, de visszajövök. Ha nagyon féltenél, a temetőben megtalálsz. Bátorságpróbázunk. Hannus Óvatosan kinyitottam az ajtót, először megrettentem a hűvös levegőtől, meg a sötéttől, de aztán mély levegő és kiléptem a kapun. A sárga rózsák, ami Márk kérése volt, most nem virítottak még, sőt, levelet is lehetett találni a kopasz ágakon. Sietősen indultam a hol kivilágított, hol sötét utcán. Időnként valahol ijesztő hangok hallatszottak, a köd is leszállt, az orromig is alig láttam, de mentem tovább. Aztán mintha valami mozgást láttam volna, gyanús árnyak mocorogtak, beszélgetést is hallottam, valami idegen nyelven, és akkor ott, majdnem visszafordultam. Eszembe jutott Márk, aki biztosan aggódni fog, ha felébred és nem talál, de nem tűnhettem gyávának, mennem kellett. Sok levitás eljön, nem maradhatok szégyenben, én, aki Lunával kitaláltam ezt az egészet. Nem, ott kell lennem. Egy sötétebb részhez értem pont, amikor valahol egy harang, mély kongással verte fel az éjszaka csendjét. Szaladni kezdtem, így teljesen kifulladva értem oda, ahol világosabb volt, sőt onnan már a temető kapuja is látszott. Kicsit megnyugodtam, de jobban örültem volna, ha valakit ott találok már, de még nem állt ott senki. Vártam. Jönni fognak.
|
|
|
Mesélő Mesélő
offline RPG hsz: 811 Összes hsz: 1286
|
Írta: 2014. június 1. 17:26
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=303609#post303609][b]Mesélő - 2014.06.01. 17:26[/b][/url] Levitás bagázs - zárás Lunának és Hankának is meg kell harcolnia önmagával, jobban mondva az önzésre csábító varázslat hatásával. A asztalról felvett papíron Luna azt olvashatja, hogy bizony a varázslat elvégzéséhez pontosan jó helyen van, a kriptában kell maradnia, Hankának pedig a másikban és együtt kell varázsolniuk. Arra van szükség, hogy összefogjanak. Luna felolvassa a varázslat hosszú, bonyolult, régi szövegét, Hanka pedig ismétli, és mindketten elvégzik hozzá az egyszerű, suhintó pálcamozdulatot. A varázslat eredményeként pedig már csak egy karnyújtásnyira vannak a kincs elérésétől. Minkét kriptában az asztalon lévő papírkupac alól egy-egy halványzölden világító kristály röppen fel, egy pillanatig lebeg a lányok előtt, de mielőtt hozzáérhetnének, fürgén elmozdul. Kirepül a kriptából, csak azért, hogy egy másik hasonlóan félelmetes és évek óta háborítatlan sírhely felé vegye az irányt, épp csak olyan tempóban, hogy a lányok ne érhessék utol, de azért szem elől se tévesszék.
Hasonlót tapasztalhat a levitás csipetcsapat többi tagja is. Dasha, akinek sikerült mozdulatlanná dermesztenie a fát a lombok között pillanthatja meg a halványan fénylő kövecskét, de megérinteni ő sem tudja, csak követheti, ahogy a temető közepe felé röppen. Keikonak már van esélye elkapni a sír alján felvillanó, és lassan emelkedő kövecskét. Sőt, meg is kell érintenie, ha vele együtt ki akar jutni a lyukból. A vendéglátója persze ennek nem örül, éktelen haragra gerjed, fenyegeti, átkozza Keikot, végső elkeseredésében még át is repül kétszer a lányon, de a síron kívülre már nem követi. Ott azonban Keiko kezéből is kicsusszan a egyenetlen felületű kristály, s elröppen az éjszakába. Zoli esetében a halványzöld fény a föld alól érkezik, a kövecske előbukkan a föld alól, a harcias manó pedig azonnal ráveti magát, a kristály azonban kicsúszik alóla és elrepül. A manó megint Zoli ellen fordul, ismét megpróbál nekitámadni, szidja, odasóz neki a bottal, ha tud, de a fiú jobban teszi, ha nem a kis mitugrásszal törődik, hanem a kincse után iramodik.
A kristályok mind egy régi, ápolatlan, dohos kriptában gyűlnek össze, amit a diákok el sem téveszthetnek, hiszen az ajtón, a kicsinyke ablakon áramlik kifelé a kísérteties zöld fény. Aztán hirtelen minden átmenet nélkül megszűnik, s a temetőre dermesztő sötétség borul. Ha a levitás kalandorok bemerészkednek a kriptába, a koporsó előtt egy fa asztalkát találnak, azon pedig öt kerek, érme nagyságú, simára csiszolt, halványzöld kristályt. Mindegyiküknek jut egy-egy. A papírfecnik, amik kalauzolták őket és a varázslat leírása pedig elporlad, Hanka és Luna hiába jegyezte meg az utat, a korábbal látogatott kriptákhoz már ha akarnak sem találnak vissza soha. A kincs mellé nem jár azonban használati utasítás, így majd maguknak kell rájönniük, hogy a különleges kis érmék kommunikációra alkalmasak. Amit az egyik felületére bármilyen írószerrel, vagy akár egy pengével odakaparnak, eltűnik a kristály felületén, s jól kivehetően megjelenik a többin. Igazán megérdemlik, hiszen kiállták a próbát és bebizonyították, hogy összetartanak.
|
"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
|
|
|
Dasha Fresmoon INAKTÍV
offline RPG hsz: 356 Összes hsz: 5924
|
Írta: 2014. június 1. 20:10
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=303855#post303855][b]Dasha Fresmoon - 2014.06.01. 20:10[/b][/url] Levitás bátorságpróbaBár nagyon nehéz volt, megérte küzdenem, hisz végül sikerült megérintenem a göcsört. Az eredetileg ficánkoló fa egy szempillantás alatt megdermedt. Végre! Egy kis nyugalom. Elengedtem az ágat és leugrottam a földre. Rettenetesen szédültem és nem kellett sok, hogy ne rókázzak egyet. Közbenéztem és a pergamendarabot kerestem. Kieshetett a kezemből amikor eltalált az a nagy ág. Kerestem pár percig, aztán feladtam. Már nem érdekelt. Leültem a földre, de nem vettem le a fáról a szemem. Az úgy viselkedett mintha egy átlagos fűzfa lett volna. Az ágait és leveleit megint csak fújdogálta a szél. Hátradőltem és a fejemet letettem a földre. Kedvem lett volna aludni, de valami fényes jelent meg az ágak között. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de kizártak tartottam, hogy felmenjek érte. Soha többé! Nem is kellett türköztetnem magam, ugyanis a kis fényes dolog megmozdult és elröppent a temető közepe felé. Gondoltam ennek köze van a kincshez, ha nem maga az. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről és elindultam utána. Szerencsére a lábaimnak nem esett semmi baja, ellentétben az arcommal és a jobb kezemmel. Az arcom csak kék-zöld foltos, a kezem viszont véres volt. Csúnya vágások tömkelege díszítette. A zöld tényes dolog egy kriptához vezetett. Az ajtaján és ablakán kiszűrődött az ugyanolyan zöld fény. Siettem felé, amennyire csak tudtam, de megálltam a kripta előtt amikor hirtelen minden fény kialudt és a temető megint csak sötétségbe borult. Kicsit félelmetes volt a látvány. Néztem jobbra-balra. Nem láttam mozgó dolgokat, még hangokat sem hallottam. Szó szerint síri csönd volt a temetőben. Összeszedtem a bátorságom és benyitottam az ajtón. A koporsót pillantottam meg először, aztán néztem csak az előtte lévő asztalkára. Odamentem hozzá. Öt darab kristályt vettem észre. Nem voltak túl nagyok, de értékesnek tűntek. A számuk alapján gondoltam, hogy mindannyiunknak jut egy-egy. Elvettem a középsőt és megnéztem közelről. Gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy van valamilyen képessége, haszna is. Egy hangra felriadtam, és kinéztem a poros ablakon. Kezemben szorítottam a kristályt. Egy embert láttam közeledni. Nagy valószínűséggel közülünk valaki. Előbújt belőlem az ördög. Az ajtó nyitva volt. Elléptem az ablaktól és elbújtam az ajtó lapja mögé.
|
|
|
|