38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. február 23. 20:09 | Link

Csokipajti


Nem egy szokványos nap a mai, és ezt már akkor tudtam, mikor ma reggel felkeltem. Gyorsan sikerült összekészülnöm, a megszokott egyenruhában, és talárban mentem fel a bagolykő hatalmas épületébe. Kabátot nem vittem magammal, hiszen egész tűrhető idő volt odakint, nem éreztem szükségét annak, hogy magammal cipeljem azt is feleslegesen. Igen komoly haditervvel készültem, egy valóban nemes cél érdekében. Tűkön ülve vártam, hogy vége legyen az első órámnak, hogy végre elhagyhassam az iskolát. Volt ugyanis egy lyukas órám -, éljen a vizsgaidőszak előtti lazaság! -, utána pedig olyan órám lett volna, aminél megúszhatom a  lógást. Ha más nem, most az egyszer kikönyörgöm anyuéknál. A célpontom persze nem más volt, mint Zsombor. Régen találkoztam vele utoljára a  koripálya óta talán csak egyszer, vagy kétszer, de akkor is igencsak gyorsan. Megint rosszalkodott, ezzel pedig kihúzta a gyufát. Mindig csak rossz, és mindig én szívom meg amiatt, mert ő bolond. Ezért terveltem ki ezt az egész bosszúhadjáratot. Tudtam, hogy meddig tart az előkészítő, így amikor biztos voltam abban, hogy Zsombor nincs otthon, ellógtam a suliból, hogy elintézhessem, amit kitaláltam. Besettenkedtem, egészen  szobájáig, majd óvatosan beléptem, felmérve, hogy üres e a terep. Hála az égnek szerencsém volt, nem volt ott senki, ezt kihasználva túrtam fel kedvenc rejtekhelyét Zsombornak, melyet oly’ balszerencsés módon elárult, és az összes csokit, ami elöl volt, és azt is, ami nem, elpakoltam a nálam levő táskában. Az íróasztalához léptem, elvettem egy papírt, illetve egy pennát, és írtam neki egy kis levelet, melyben szóvá tettem, hogy lenyúltam az összes meglévő csokoládéját, és ha viszont szeretné látni akkor meg kell találnia engem valami jó kis békítő ajándékkal, vagy egy jobb féle védőbeszéddel, és esetleg megállapodhatunk valamiben, hogy visszakapja a szükséges édességet. Letettem a pennát, a levelet összehajtottam, majd az egyik baglyot, amelyiket ismertem, felvérteztem, hogy ugyan menjen csak el Zsombihoz, az se zavar, ha ki jön a nap közepén az előkészítőről, de keressen meg. A csokival együtt a játszótér felé indultam, végül hirtelen útvonalat változtattam, és a temető szélénél lévő padon telepedtem meg. Mindent  és mindenkit láttam, épp ezért volt előnyös az a hely, ugyanis látom, ha valami Zsombor szerű alak közelít, és eltudok bújni. Na meg hát félek a temetőben, nem hiszem, hogy itt kezdené a keresést. Unalmamban elővettem az egyik kibontott csokoládét, és majszolgatni kezdtem, miközben figyeltem az el-el haladó alakokat. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt ennyire random nekifutni a dolognak, lehet többet kellett volna szerveznem, de finom szólva már mindegy, nem tudok vele mit csinálni.
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 23. 20:39 | Link

Zsófi
Ma végre bocsánatot fogok kérni Zsófitól, és azt is eldöntöttem, hogy nem keverem bele ebbe a bátyámat. Lehet, hogy egyszerűbb lenne azt mondani, hogy most is azért kerültem bajba, mert őt védtem, de nem fogom. Ha kell, még azt is elmondom, hogy nem látok színeket, bár reménykedem benne, hogy enélkül is meg tudom magyarázni az egészet, ugyanis ez olyasmi, amit igyekszem minél nagyobb titokban tartani. Akárcsak az árnyakat. Amint letudtam a tanulást mára, Ádi segítségével beszerzek egy szál szivárványszínű rózsát, tűzliliomot ugyanis lehetetlennek bizonyult ebben az időben találni, hiába kerestem, és hiába tudom, hogy az Zsófi kedvence, még csak a csokit kell elvennem, amit neki szántam, aztán irány az iskola. Hazaérve azonban meglepetésként ér, hogy eltűnt a teljes csokikészletem. Talán Ádit is elővenném, ha nem tudnám, hogy nem akkora rajongója az édességeknek, mint én, így inkább más tettes után indulnék, amikor egy kissé kába bagolyba ütközöm a folyosón. Ez a lökött tollas is most kellett az utamba tévedjen. Néhány tolla a földre hull, ahogy elkapom, mielőtt ő is földet érne, majd mérgemben már majdnem elhajítom, amikor megakad a szemem a levél címzésén. A fenébe, szerencsétlen tollcsomó engem próbált megtalálni ezek szerint. Szusszantok egy nagyot, megszabadítom a levéltől, aztán csak útjára engedem. Már azt hittem, valami jó hír, de Zsófi... tudhattam volna, hogy ő nyúlta le a csokit, végülis ki más tud még a készleteimről? Ökölbe szorul a kezem, a rózsát most csakazértse fogja megkapni, azt hiszem, annál jobban haragszom éppen. Ideges vagyok, nagyon ideges, szinte szaladok ki az épületből, de előtte muszáj megállnom elgondolkodni. Fogalmam sincs, hogy merre lehet. Muszáj végignéznem minden lehetséges helyet, de fogalmam sincs, hol kezdjem. A játszótér jó pontnak tűnik, de nem találom ott, hiába nézem át minden részét, otthon sincs, az anyukája azt mondja, a főtéren szintén, a temető mellett csak véletlenül haladok el útban a tó felé, de a padon ülő lány talán láthatta, ha elég régóta ül itt. Vagy nézzem meg a kísértetházat? Inkább megkérdezem, nem járt-e erre egy lány... és az egyetlen adat, amit meg tudok adni róla, a magassága, meg az, hogy sötét a haja. Ccch, azt se tudom, barna-e vagy fekete, esetleg vörös. Jó lesz ez. Közben azért közelebb megyek, azt fogalmazgatva, hogy hogyan is írjam le Zsófit, majd odaérve megköszörülöm a torkam, és megszólalok. Igazából Zsófi is lehetne, úgyse ismerem fel, amíg nem látom az arcát, és igyekszem nem is menni túl közel, végtére is, ha már az iskola diákja, holmi szíves vendégváró átkok ellen nem tudom én megvédeni magam.
—Szia. Ne haragudj, nem láttál erre egy köbö nálam pár centivel alacsonyabb lányt? Sötét haja van... ésööö... – inkább bámulok a cipőm orrára, mint rá, egyelőre, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit is mondjak el. Azt vicces lenne közölni, hogy különböző szürke színű ruhákat hord, vagy ilyesmit, úgyhogy egyelőre keresem a szavakat, és bár a cipőm orra nem segít ebben, jobb, mintha valami arckifejezésre szólnék be, és megint bajba kerülnék.
Hozzászólásai ebben a témában
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. február 23. 20:41 | Link

Csokipajti


A padon ücsörögve elmerengtem magamon, az iskolán, és a többi ilyenen. Csak most gondoltam bele abba, hogy a fene is vigye el, apa ma nem dolgozik, nekem pedig az utolsó órámon kéne lennem a mai napon. Így kissé feszültebben helyezkedtem a padon, hogy kényelmesebben üljek. Azonban az nem tűnt fel, hogy valaki ott áll előttem. Úgy tűnik sikerült olyan szinten belemerülnöm a napsütésbe, és a jó időbe, na meg a gondolataimba, hogy egyszerűen elfelejtkeztem arról, hogy tulajdonképpen el szeretnék bújni. Nem mozdultam meg, vagy néztem fel, úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, hogy ott áll az orrom előtt, csak bambultam tovább magam elé. Még szerencse, hogy a csokoládékat előre elrejtettem, így ha a nagylevegőm után felnézek, nem kell kiborulnom azon, hogy még a csokit is visszaszerzi semmiféle büntetéssel. Aztán megszólal, és még áldom a sorsot, hogy eddig nem néztem fel, ugyanis ezekszerint nem ismert fel. Szinte megdermedek néhány másodpercig, és csak ülök a padon, mereven bámulom a lábát, majd kapcsolok. Válaszolnom kell, különben gyanús leszek. Kicsit megköszörülöm hát a torkom, épp csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, majd kissé elmélyítve saját hangom, válaszolok.
- De, elment arra. – mutattam el balra, de nem tudom, arról jött e, hiszen nem figyeltem. Csak remélni tudom, hogy nem szúrja ki, hogy én vagyok az és gond nélkül tovább megy, különben lesz még problémám ezzel a miért nem sikerült elbújni kérdéssel. Nem mertem megmoccanni, ugyanis féltem attól, hogy meglátja az arcom, vagy valami hasonló… azonban. Állj. Hogy lehet, hogy nem ismert fel, amikor tudja, milyen hajam van, hogyan öltözködöm, hogy én én vagyok. Ez igazán sértő.
- Viccet félretéve.. khhm. Mondd csak, miért is kerestél. – emelem fel fejemet, egyenesen a szemébe nézve, az utolsó falatot is bekapva a kezemben szorongatott, megkezdett csokoládéból. Ez is egy darab volt az ő gyűjteményéből, perszenem a legdrágább, legkedvencebb csokijait ettem, ennyire nem szerettem volna megszívatni, hiszen hiába egy bosszú féle ez, mégse fogok kitolni vele. A barátom, nem az ellenségem, minden rossz ellenére. – Illetve, pontosítok, mit szeretnél? – pislogtam rá kíváncsian, miközben összefontam magam előtt a karomat, amolyan védekező-támadó ugyan-mit-képzelsz-te pózt felvenni, és erőltettem, hogy nehogy abba az irányba lessek, ahova a csokikat rejtettem, a temető fele. Ezt úgy oldottam meg, hogy kőkeményen stabilan a szemébe néztem, és nem engedtem el a tekintetét, még akkor sem, ha ellépett előlem. Nem fogom leleplezni magam, minden filmben így buknak le az emberek, így sokkal jobb az az opció, hacsak az arcát nézem. Mégis mit gondol? Hogy csak úgy megadom magam? Na ne vicceljen, itt én vagyok az, akit bántottak, akit sérelem ért. Én, és nem ő. Erről ennyit.

Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 26. 17:53 | Link

Zsófi

A tanításnak vége, de a napomnak még korántsem. Hogy véletlenül se unatkozzak otthon, valaki volt oly aranyos, hogy lenyúlja a csokikészletem, méghozzá - mint az hamarosan kiderül - Zsófi, akitől éppen bocsánatot kérni szándékoztam. Fogalmam sincs, hogy merre is rejtőzhetett el, így végig kell járnom az összes elképzelhető helyet, de a hosszúra nyúló séta nem akar egyelőre eredményt hozni. A temetőnél már inkább megkérdezem, nem látta-e errefelé a padon ücsörgő lány, talán megtudok valamit és mégsem kell lemennem fölöslegesen a tóig is. A kérdés feltevése során azonban akad problémám azonnal, hiszen, ami a színeket illeti, fogalmam sincs, hogyan is írjam le pontosan Zsófit, azon túl, hogy milyen magas. Nyelek egy nagyot, arra várva, hogy erre is kapok valami jó kis választ, vagy grimaszt, vagy bármit, közben meg összeszedni próbálok valami más, használható infót róla. Azt mégsem mondhatom például, hogy szereti a csokit, mert nem olyan adat, ami alapján valaki felismerné. A hangra azonban lefagyok, és kigyúl az arcom, ahogy végre az arcára pillantok. Ezt benéztem, nagyon benéztem. Valószínűleg rákvörösre váltott már az arcom, és csak hápogok mellé, szavakat keresgélve, hogy jobb legyen az egész. Kell egy nagyon nagy levegővétel, aztán leülök mellé, odébb tuszkolva kicsit, ha kell, kifújom a levegőt, és... nem sokat segít. El se tudom dönteni, hogy most a szégyen erősebb bennem, vagy a harag. Vagy talán pont a szégyen leplezése érdekében kellene a haragot kiengedni? Soha nem hagyom senkinek, hogy ilyennek lásson, de mégis Zsófiról van szó. El akartam mondani. Már eldöntöttem az este, hogy legalább neki tudnia kell, vagy ha nem is kell, de legalább jó lesz, ha ő tudja. Még egy nagy levegőt veszek, aztán felállok és megfogva a csuklóját, húzni kezdem magam után, ellenkezésnek nincs helye.
- Gyere. A csokit itt ne hagyd, mert közte van az is, amit neked szántam. Bocsánatkérésként. A múltkoriért... - a fogaim között szűröm ki a szavakat, miközben hosszú léptekkel haladok az előkészítő felé, kicsit talán jobban is szorítva a csuklóját, mint kellene. Nem biztos, hogy kellemes neki, de ha szól, talán engedek a szorításon. Vagy legalább meggondolom. Lassítani azonban nem áll szándékomban, a magyarázat meg várat magára. Az előkészítőben majd megtudja az egészet, addig azonban csendben maradva fújtatok még, és próbálok lenyelni mindenféle beszólást és fenyegetést, amit máskor másoknak gondolkodás nélkül odavetek, mert Zsófi mégiscsak Zsófi.  
Hozzászólásai ebben a témában
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. február 26. 19:10 | Link

Csokipajti


Zsombor érkezése igen hamar kirángatott gondolataim közül. Mondanom sem kell, hogy eléggé meglepett hirtelen felbukkanása, arról az ironikus dologról nem is beszélve, hogy pont előle bujkáltam. Néha az élet igencsak érdekes dolgokat tud az ember elé vetni, például pont azt, aki elől el szeretne tűnni, vagy ami elől menekül. Sors fintora, de valaki biztos jól szórakozik rajta. Szóval a szituációhoz visszakanyarodva nyugodtan ültem, és megjelent Zsombi. Mit volt mit tenni alapon elszórakoztam azzal, hogy egy ellentétes irányba mutattam. Aztán leesett. Hogyhogy nem ismert fel? Nagyjából a szokásos öltözékem, színekben is, stílusban is, a hajam kivasalva, a minimális sminkem... más simán felismer, és pont ő nem? Nem csoda hát, hogy kérdően néztem fel rá, akkor meg még inkább, mikor nem válaszolt, csak felhúzott a padról, és elkezdett rángatni. Azt azonban nem láttam merre megyünk, így néhány lépést megtettem, pont úgy, ahogy kellett. Sziszegett, ebből tudtam, hogy haragszik, de nem különösebben foglalkoztam vele, jelen pillanatban itt én vagyok a sértett fél.
- Nem megyek sehova! Hova rohansz?! Amúgy is, egy lánynak nem illik így megszorongatni a kezét. - torpanok meg, és kitépem a kezem a markából. Nem leszek megint az a majom, akit csak úgy el lehet rángatni, arról nem is beszélve, hogy tényleg baromi megszorította a kezem, ráadásul, ami még több is, mint ez, hogy a csokikat ezáltal nem volt időm összeszedni. - Miért nemjó a temető?! Úgy sincs itt senki. - jelentem ki idegesen, majd megfordulok, és elindulok abba az irányba, ahonnan jöttünk. Visszamegyek egészen a padig, majd tovább is, egyenesen oda, ahova a csokoládét rejtettem. Elkezdem előbányászni, majd mikor már körbevesz egy kisebb édességhegy végzek, és leülök oda, ahol eddig térdeltem, a földre. A temető kerítésénél vagyok, a bejáratnál, itt még kevesebb a sírkő, de nem egy észrevehető hely az embereknek, hiszen senki nem néz erre, mikor ki-be járkál a szomorú helyre. Nem mozdulok el, várom, hogy Zsombor, ha szeretne utánam jöjjön, amennyiben nem.. hát.. megtartom a csokit.
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 2. 00:08 | Link

Zsófi

Ciki, de a temetőhöz érve észre se veszem, hogy megtaláltam, akit kerestem, ugyanis nem sikerült felismernem Zsófit, az egyetlen lányt, akivel tényleg sikerült összebarátkoznom. Ezt nem fogom tudni kimagyarázni most, legalábbis anélkül biztos nem, hogy ne mondanám el neki azt a részét a furcsa dolgaimnak, hogy nem látom a színeket. Első pillanatban majd' elsüllyednék szégyenemben, valószínű, hogy fülig is vörösödtem mellé, csak hogy igazán szép és jó legyen minden. Kell egy nagy levegővétel,de nem elég, hogy lenyugodjak, az jár a fejemben, hogy ezt gyorsan le akarom tudni, de talán mégsem a temető a legjobb hely erre. Nem a leglátogatottabb része a Bogolyfalvának, de mégis járnak erre emberek, és a titkaim nem olyan dolgok, amiket bárkinek is tudni kellene. Igaz, az előkészítőben is füle lehet a falnak, úgyhogy hiába indulok el magam után húzva szegény Zsófit, amikor megmakacsolja magát, ez s felötlik az agyamban és sóhajtva egyet inkább megállok, elengedem, majd azért mégis kérdőn bámulok rá egy pillanatra. Mikor lett olyan, mint a többi lány, aki folyton azzal menti fel magát minden alól, hogy lány mivoltára hivatkozik. Az előkészítőben még ilyesmiket nem mondott, hogy hogyan szokás egy lánnyal szemben viselkedni, vagy hogyan nem. Furcsa egy kissé nekem, de hátha mégis egyszer a régi Zsófi lesz, akit leginkább az érdekelte, hogy lehet rendszerezni és minél hamarabb elpusztítani a csokitartalékainkat.
- Bocs. Nem akartam. - mondom végül néhány pillanat után kitérve felé a két tenyerem, jelezve, hogy nem tehetek erről. Ez is olyan hirtelen felindulásból született cselekedet volt, amilyeneken nem gondolkodom, csak valami kiváltja őket, megteszem őket, aztán a következő pillanatban már a büntetést kapom miattuk az igazgatóiban. Állítólag valami dühkezelési izé, de nem érdekel különösebben a megnevezése, attól úgyse lesz jobb, ha nem vörös ködnek hívom a régi tanci szavaival élve, hanem valami nehezebben kimondhatónak. Mindegy, legalább bocsánatot kérek utána, őt tényleg nem akartam bántani. Követem inkább csendben, zsebeimbe mélyesztve a kezeimet, és megvonom a vállam a kérdésére.
- Mert nem tudom, mikor jön valaki, és nem akarom, hogy más is tudja, amit el akarok mondani neked. Vagyis akarom, nem akarom, muszáj... hogy érthetőbb legyen... hogy a múltkor miért kerültem bajba... meg miért... miért nem ismertelek meg.- mondom ki nagy levegőt véve, mert kicsit furán hangzik, és ezt a részét szégyellem is, jobb szeretném, ha nem így lett volna. Körülnézek, majd követem egészen a sírok közé, és nemsokára mellé ülök a földre törökülésben, és magam elé pislogok, mintha érdekes lenne a por és az a pár fűszál előttem.
- Nem látom a színeket. Egyet se... vagyis hát, nekem minden szürke meg fehér és fekete. Lehet egy furcsa kérdésem? Vagyis kettő lenne igazából. Elárulod nekem, hogy milyen színű a hajad meg a szemed? - kérdezem, a lehető leghalkabbra fogva a hangom, és csak a szemem sarkából merek rápillantani. Fogalmam sincs, hogy mit mond majd, hogyan reagál, mert igazából ezt így tényleg csak a bátyám tudja rólam, és segít mindenki mással elhitetni, hogy minden rendben velem. Zsófi az első, akinek elmondom, és nem tudom, mire számíthatnék, de mindjárt kiderül, azt hiszem. Legfeljebb itt hagy, annál rosszabb talán úgysem lesz.  
Hozzászólásai ebben a témában
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. március 10. 21:40 | Link

Csokipajti


Nem számítottam arra, hogy ennyire fel fog tudni húzni idegileg. Alapból haragudtam rá, ez eddig teljesen rendben van, de azt nem hittem volna, hogy ennél jobban el tudja intézni, hogy utálatot érezzek. Duzzogva torpantam meg, nem csoda, hogy így ráripakodtam, hiszen még mindig sajog a kezem azóta, hogy elengedte, hiába dörzsölgetem. Az biztos, hogy sok erő szorult belé, na de nem rajtam kéne bemutatnia ezt a remek adottságot.
- Hidd el, nem fog hallani itt sem senki. Ráadásul a csokijaid mind itt vannak elrejtve, nem két perc előszedni. - jegyzem meg epésen, és ezután indulok el előszedni az édességeket. Nem készültem gyorsan továbblépni, nemcsoda, hogy így elrejtettem, de már elment a kedvem ettől az elrejtettem-keresd meg játéktól. A viszonylag jó hangulatomnak, ami volt teljesen vége szakadt, és komor, sértődött érzések vették át a helyét. Nem így kellene viselkednie velem, hiszen mégiscsak az egyik legjobb barátom, Bia mellett az egyik legfontosabb ember számomra, és akkor így viselkedik? Hát nem csoda, hogy úgy érzem, megbántottak. A csokihegyek között ücsörögve, összefont karral, így támadó nézéssel figyelem a közeledő Zsombort, most aztán tényleg úgy nézek ki, mint aki nem fog megbocsájtani. Nem tudom, mi lehet a mentsége, de biztosan nem elég jó ahhoz, hogy felmentse magát a múltkori is ez alól. Vagy ha fel is menti a mostani viselkedésére nem tud magyarázatot adni. Aztán kibökte. Én meg, mint valami béna filmben, meghökkenve, teljesen lefagyva bámultam magam elé, eddig feszes kéztartásom, és igencsak erőteljesen összepréselt ajkaim kezdtek elengedni, majd szép lassan ellazultak, és helyükön kötöttek ki. A meglepetés ereje sok mindenre képes. Megváltoztat szituációkat, helyzeteket, embereket. És kedvet persze. Én is az előbb még azt hittem majd' felrobbanok olyan ideges voltam, most hirtelen pedig még a lélegzetem is elakadt egy aprócska titok közlése miatt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam sajnálni, vagy azt éreztetni vele, hogy emiatt másként nézek rá. Hiszen attól, mert valaki nem látja a színeket, nem hallja a hangokat, vagy esetleg szinesztéziás, hogy hasonlót mondjak, még nem lesz más. Szeretni való, ugyanolyan emberek, mint a többiek, ha nem szeretni valóbbak. De semmiképp sem fogyatékosak, mint ahogy azt sokan tartják.
- Barna. Mindkettő. - mondom ki, még mindig letaglózva. Kissé meg kell ráznom fejemet, hogy felocsúdjak a hitetlenkedéses egy helyben ülésből. - Zsombor... lehet, hogy ez neked furcsa, de ettől nem vagy más. Nem nézek rád másként. Nem tudom, miért féltél elmondani. Ugyanaz a Csokipajtim vagy, aki eddig. - mosolygok rá kedvesen, majd kihámozom magam a csokikupacból, odahajolok hozzá, és jó szorosan megölelem. - Annyira buta vagy, hogy nem merted ezt elmondani. - kihasználva, és reménykedve, hogy nem lök el, elég erősen magamhoz szorítottam, mintha csak most értem volna hozzá először, arcomat vállába temettem, beszívtam az illatát, és elmosolyodtam. Minden haragom elszállt nagyjából a másodperc töredéke alatt, és nem értettem, miért is nem merte eddig elmondani. Hiszen ismer, tudja, hogy emiatt nem változik meg semmi. Elengedtem, majd leültem vele szemben, és az egyik kibontott csokit letettem kettőnk közé.
- Azonban ez nem mentség arra, hogy folyamatosan büntiben vagy, engem meg magamra hagysz. Nincs kivel beszélgetnem. - jegyzem meg, miközben letörök egy sort a csokiból, és szememmel a tekintetét keresem. Nem harapok még bele az édességbe, csak játszadozok vele, közben pedig figyelem a reakcióit. Remélem, elég pozitívan reagáltam, hisz nem szeretném, ha ezen múlna a barátságunk, ami már oly' régóta tart.
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 22. 16:23 | Link

A csokitolvaj
magyarázkodás sokadik felvonásban.

Egyre idegesebb leszek, és ezzel együtt ő is. Szeretném elmagyarázni az egészet, hogy végre valami érthetőbb legyen, még arra is rászántam magam, hogy a nagy titkaim egy részét megosztom vele, erre megmakacsolja magát, és a folytatásként következő jelenetnek nem úgy kellene lezajlania, ahogy lezajlik, de kivételesen elérte, hogy elpárologjon minden önuralmam. Nem kellene megszorítanom a csuklóját, nem kellene bántanom, és azonnal meg is bánom az egészet, amint elengedem, de visszacsinálni már nem tudnám, csak a bocsánatkérés marad. Sokadjára. Ez is egy olyan pillanat, amikor bármit megadnák azért, hogy valaki más lehessek. Mondjuk Ádi. Ő olyan rendes, meg jó, miközben én folyton csak bajt csinálok. Kár, hogy csak kinézetre vagyunk teljesen egyformák. Nagyon kár. Közben azért követem Zsófit, be a temetőbe egyenesen, bár fogalmam sincs, merre megy, viszont ha már elérte a célt, akkor letelepedek én is mellé és jöhet, aminek jönnie kell. Nehezen találom a szavakat, és mellé mintha a torkomban dobogna a szívem. Elképzelésem sincs, mit fog erre reagálni, főleg, hogy gyakorlatilag azóta titkolom előle, amióta ismerem. Az árnyakat is, de azt inkább mégis megtartom magamnak. Nem akarom ijesztgetni. Furcsa lenne az élet Zsófi nélkül, már az utóbbi egy évben is hiányoltam, mióta elsős, pedig találkoztunk azért, csak valamivel ritkábban, mint amíg előkészítős volt ő is. Na de lényeg a lényeg, sikerül valahogy közölnöm, hogy az égvilágon semmiféle színt nem látok, feketét, fehéret meg szürkét kivéve, amiből egyébként is, ha jól emlékszem a rajz tanulmányaimra, egyedül a szürke tekinthető színnek. A többi nekem nem létezik. Olyan, mintha folyton éjszaka volna, bár legalább így a sötétséget könnyebben szokja a szemem. Előnyök és hátrányok. Válaszol a kérdésemre is, amire végre elmosolyodok kicsit, bár elégedett még nem vagyok azért ennyivel.
- És milyen barna? Amikor kisebb voltam, még láttam a színeket, úgyhogy megpróbálhatnám elképzelni. Olyan, mint az étcsoki, vagy világosabb, mint mondjuk a gesztenye, vagy netán, mint a mogyoró? A hajadat valami sötétebb árnyalatnak képzelem, mert majdnem feketének látom. A szemed meg egy árnyalattal mintha világosabb lenne. Meséld el a részleteket. Megkérdezhetném Ádit is, mert mindig ő ment meg ilyen helyzetekben, de ezt most inkább tőled hallanám, ha lehet. - mondom neki egyelőre magam elé nézve a földre, mert kissé zavarban vagyok ettől. Hirtelen olyan furcsa az, hogy érdekelnek a részletek. Eddig is érdekeltek, de ebben a percben mintha Zsófit átlépett volna valami teljesen más kategóriába, mint amiben eddig volt, attól, hogy megpróbálom elképzelni, milyen is lehet színesben. Teljesen más. A gyomrom meg zsugorodni kezd, és megmozdulnak körülöttem az árnyékok. Nem tudom, melyik az ok és melyik az okozat, de ijesztő a helyzet, mert lelepleződhet a másik titkom is, a nagyobb, csúnyább, sötétebb. Nem akarom végighallgatni azt, amit mond arról, hogy ettől nem vagyok más, mert felét se tudja annak, hogy milyen vagyok, de azt se szeretném, ha sajnálna emiatt, azt pedig végképp nem, hogy az árnyakra felfigyeljen, amik valószerűtlenül mozdulnak meg időnként, mintha egy álomban lennénk, ahol menten életre kelnek. Nagy levegőt veszek, aztán előre lendülök és a szájára tapasztom a kezem, miközben alig pár centire van az arcom az övétől, aztán feje tetejére áll a világ. Legalábbis bennem. Nem tudom megmagyarázni, mi történik pontosan, csak mint a képkockák, követik egymást az események - a szemébe bámulok, amiről az ugrik be, hogy még így szürkén is szép és tetszik, ahogy csillog, beszívom az illatot, amiről nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy a hajából árad-e, vagy a bőre illata, a következő pillanatban pedig elveszem a kezem a szája elől, és helyette a számat tapasztom az ő szájára. Életemben nem csókoltam meg még senkit, és furcsa mód ettől az egésztől csak még kisebb lesz a gyomrom, kavicsméretű, és az alapján, ahogy ég az arcom, fülig vörös lehetek, de közben talán az árnyak legalább békén hagynak - már persze, ha nem az a reakció, hogy megharap, ellök, lecsap, szétkarmol, vagy bármi más a végtelen számú lehetőség közül. Kiderül pillanatokon belül.
Utoljára módosította:Gyarmathi Zsombor Xavér, 2014. március 22. 16:24
Hozzászólásai ebben a témában
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. március 23. 00:37 | Link

Csokipajti


A meglepő helyzetek, meglepő reakciókat váltanak ki. Ilyen a mi viszonyunk is Zsomborral, habár a mostani szituáció azt hiszem életem eddigi legfurcsább helyzete volt. De haladjunk csak szép sorjában. A temetőben ülve, cseppet sem érezve félelmet, nyugodalmasan, na meg idegesen teltek a percek. Sosem voltam még ennyire mérges Zsombicra, most mégis annyira kihozott a sodromból, hogy legszívesebben kiabáltam volna vele. Még sem tettem, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szorongatta a kezem. Ott betelt a pohár, és egyszerűen fájt, hogy ennyit nem érek neki. Lehet, hogy én értettem félre a jeleket, sőt, szinte biztos, ahogy az is, hogy mindezt nem direkt csinálta, de akkor nyilván ez nem jutott eszembe. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hát sértetten visszavonultam a temetőbe, ha akar követ, ha nem nem módon. Utálok ennyire makacs lenni, de egyszerűen nem bírom, amikor valaki ekkora hülyeséget csinál, mint speciel ez is. Szerencsém volt, hiszen utánam jött, sőt, kinyögte, amit szeretett volna, és azt hiszem ettől a pillanattól változott meg minden, ami eddig volt.
- A hajam sötétbarna, mondjuk étkakaó színű, a szemem meg inkább olyan... talán kicsit vöröses, mint mondjuk a borostyán, de ez így elég hülyén hangzik. De jól belőtted. Mi történt, hogy kiskorodban láttad a színeket, és most már nem? Beteg lettél, vagy butaságot csináltál? - pislogtam rá nagyokat, kinézem belőle, hogy sajnos a saját idétlensége, mégis nem tudom mi lehet az oka, és be kell vallanom, fúrja az oldalamat. Nagyokat pislogtam, várva a választ, közben pedig egyre inkább úgy éreztem, tudatnom kéne vele, hogy tényleg nem zavar, és nem értem, mi volt ez a nagy titkolózás eddig. Így hát hangot is adtam ezen gondoltamnak, elég hosszan, hogy úgy fogalmazzak.
- Zsombor, emiatt tényleg nem vagy más... nekem ugyanaz vagy, aki eddig, és ezen semmi sem... - azonban a mondat végét nem tudom kimondani,hiszen kezét a számra tapasztja, én meg kérdőn pislogok rá. Tehát ezek szerint túlzásba estem, nem is kicsit, vagy valaki erre jár? Nem tudom eldönteni, de mire észbe kapnék ez már felesleges is lenne. A pillanat hevében azt sem tudom eldönteni, sírjak e vagy nevessek, esetleg, hogy fiú vagyok e vagy lány, de komolyan sikerül összezavarodnom. Érzem, ahogy megtelik vérrel az arcom, és nagyjából olyan vörössé változik, mint egy szebb rózsa, pontosan akkor, amikor megcsókol. Még soha senki nem vetemedett ilyesmire, így finoman szólva halvány lila gőzöm sincs, miként kéne kezelnem a helyzetet, és amennyire betudom lőni, Zsombornak sem lehet nagy gyakorlata ezen a téren. Mégis, mintha csak valamiféle reflex lenne, visszacsókolok, sőt, egyik kezemmel elkapom a kezét, és megfogom. Mint valamiféle biztosíték, hogy nincs semmi gond. Nem zavar, sőt, talán furcsa ezt mondanom, de kellemes bizsergés fut végig a hátamon, kiráz a hideg is, a gyomrom  pedig szerintem kisebb, mint a fél öklöm. Nem gondoltam volna, hogy most, és így jön el a pillanat. Mikor vége szakad a csóknak, nem tudom eldönteni, hogy másodpercek, vagy percek teltek e el, megzavarodott az időérzékem. Meglepetten, még mindig kipirosodva pislogok Zsomborra, és nem igazán jut eszembe semmi érdekes.
- Ez.. Zsombi... szóval.. nem... mi volt? - nyögöm ki kisebb makogás után, halkan, úgy, hogy alig hallható. Nem negatív a kérdés, szimplán meglepett ő is, és én is saját magamat, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyesmi, illetve az, hogy most össze is zavarodtam. Az emberek nem szoktak a barátaikkal csókolózni, nem igaz? Akkor most itt mi a helyzet? Lehet, hogy tetszene a dolog, hogy ő meg én? Nem, ez így mégiscsak abszurdan hangzik. És mégis, mintha mégse lenne akkora hülyeség.
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 25. 19:53 | Link

A tolvaj
nem csak a csokit sikerült ellopni.

Haragszik rám. Elég csak ránézni, tudom. Meg érzem. Árad belőle a düh, már azt várom, hogy kiabáljon, vagy felpofozzon netán, de nem történik több, mint az, hogy rám förmed, amiért megszorítottam a csuklóját. Ennek ellenére mégis sikerül eljutnunk addig a helyig, ahol elrejtette a teljes csokikészletemet, amit lenyúlt és nemsokára már a földön ücsörgök én is mellette, egy titokkal könnyebben ráadásul. A jó része az egésznek, hogy legalább végre megkérdezhetek pár részletet, és nem kell azon igyekeznem, hogyan kerüljek el Ádi hiányában minden kérdést, aminek színekhez bármi köze van. Elmosolyodom, miközben elképzelem, milyen is a haja, meg a szeme az alapján, amit leír nekem, majd megrázom a fejem arra, amikor azt mondja, hogy hülyén hangzana, amit mond.
- Nem is igaz, hogy hülyén hangzik. Azt hiszem, tudom, milyen és szerintem szép lehet. - jegyzem meg, és némileg zavarba jövök, miután kimondom az egészet. Nem szoktam én ilyeneket mondani, még ha így is gondolom. Álljunk meg, gondolni se szoktam ilyeneket. Sose foglalkoztam azzal, hogy Zsófi szép-e vagy sem, nem gondolkodtam rajta. Furán alakul ez a beszélgetés. Végigropogtatom az ujjaimat módszeresen, már ha nem állít le, közben meg vállat vonok arra, hogy betegség okozta-e vagy valami hülyeségem, hogy nem látok színeket.
- Nem tudom igazából, mert nem voltam orvosnál. Egyik napról a másikra szürke lett minden, nemsokkal azután, hogy kiderült, hogy varázsló vagyok csakúgy, mint Ádi és az előkészítőbe jöhetek én is. Egyszerűen úgy ébredtem, hogy már nem volt egy szín se. Állítólag okozhat ilyet pölö fejsérülés, de nem tudom. Tényleg. - közlöm határozottan, hogy még szinte én is elhiszem, bár azért ez így nem igaz. Gyanítom, hogy az árnyak miatt van az egész, mert akkor mozdultak meg először, amikor kikoptak a színek, de ezt nem fogom részletezni itt és most. Az is éppen elég ijesztő, hogy látom a szemem sarkából valószerűtlenül mozdulni meg az árnyakat, amikor megemlíti, hogy ettől nem néz rám másként, úgyhogy jobbnak látom befogni a száját. Minél inkább összezsugorodik a gyomrom, és minél nyomorultabbul érzem magam, annál rosszabb lesz az egész, ezt viszont nem engedhetem meg. A komplikáció abból adódik, hogy hirtelen fogalmam se lesz róla, mit csinálok, meg miért, csak megcsókolom. Én. Zsófit. Te jó ég. Hová tettem az eszem. Mintha kikapcsolt volna, amikor olyan közel kerültem hozzá nemrégiben, aztán meg fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg megmagyarázhatatlan okoknál fogva magamhoz szorítom, amíg csak el nem engedem némileg hirtelen. Még nagyobb zavarban vagyok, mint eddig, bár legalább nem vagyok egyedül, mert ő is fülig vörös. Jobban én se nézhetek ki e tekintetben. Érzem, hogy ég az arcom, és nem jön szó az számra, meg ő is csak hebeg-habog, nem is értem, mit akar mondani. Félig-meddig nem is hallom, inkább a szájáról olvasom le és válaszul zavartan rázom meg a fejem. Valami macsó duma kellene, de Zsófi a barátom, és annyira komplikáltnak tűnik ettől az egész.
- Öööh... nem tudom. Megtörtént. - beletúrok a hajamba, és végre felnézek, egyenesen a szemébe. Jó lenne a fejébe látni ebben a percben, de nem tudok olyat, úgyhogy inkább nekidőlök a legközelebb eső sírkőnek háttal és próbálok magamnak is valami reális magyarázatot meg lehetőséget tálalni.
- Egyébként szereztem neked szivárványszínű rózsát. Legalábbis Ádi azt mondta, szivárványszínű. Tudom, hogy szereted, bár a tűzliliomot jobban, de azt még nem találtam. - szómenésem támadt hirtelen, amiért lecsapnám magam hirtelen, inkább be is fogom a szám, ráharapva a nyelvemre, aztán veszek egy nagy levegőt és ismét ránézek.
- Zsófi - szólítom meg, kérdő hangsúllyal, majd ha figyel, folytatom a mondatot tovább, mert van még abból, ami megfogalmazódott az agyamban, de aztán kicsit mégis más szavakat sikerül kinyögnöm.
- Ugye maradsz a csokipajtim örökre, akármi is lesz? Mármint, ősztől például Rellonos leszek... szóval, érted. Hm? - elvigyorodok, bár ja, pont ezt kellett  megkérdezni, miután megcsókoltam. Kíváncsi vagyok azért, mit mond, úgy erre is. Arról talán meg jobb, ha mégse beszélünk, ami az imént történt. Nem tudom, mi lenne jó, hogy lenne jó, de nem visz rá a lélek, hogy arról kérdezzek.
Hozzászólásai ebben a témában
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. március 30. 19:12 | Link

Csokipajti
nem csak a virágot felejtetted el.


Olyan furcsa belegondolni, hogy nem látja a színeket. Távol álljon tőlem az ítélkezés, de mégis, nem tudom hova tenni ezt az egészet. Eddig volt Zsombi, a normális Zsombi, aki ugyanolyan, mint a többi ember, csak a barátom. Erre kiderül, hogy mégis sokkal különlegesebb, mint arra számíthatnánk. Nem csoda, hogy úgy elillan a haragom, mintha csak a szél fújta volna messzi földekre. A döbbenet, és a meglepettség sokkal nagyobb teret foglal el, mint az eddigi felfogásom. Ez olyan női baromság, hogy a sajnálat, az együttérzés elnyom minden többi érzést az emberben.
- Hát... köszönöm. - jelentem ki kicsit zavartan, furcsa párosítás Zsombor, meg a szép, mint szó egyben. Mármint ezt most nem rá értem, hanem a használatára. Nemcsoda, hogy kábé amit kimondta, zavarba jöttem, azt hiszem.
- El kellett volna menned megnézetni magad. A szüleid tudják? - nézek rá meglepetten, még mindig aggodalmaskodva. Komolyan, hihetetlen mennyire nem kell energiát fektetnem abba, hogy aggódjak az emberekért. Most is, csak úgy jön magától minden, amit mondok, nem kellett rajta gondolkoznom, és azt kell mondjam, talán egy kicsit még túlzásba is viszem. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, így egy kissé érdekes, de mindent el kell egyszer kezdeni, például tekintettel lenni egy barátra. Ha belegondolok mennyit szidtam magamba Zsombort, hogy sose vesz észre egy új ruhát, vagy azt, hogy szeretem a piros színt, mert szinte folyton az van rajtam. Hát, most sok mindent megértettem.
Sose éreztem még ennyire ragaszkodónak Zsombort, mint a csók pillanatában, ahogy magához húzott, és szorított, nem állt össze a kép a fejemben. Mindig azt hangsúlyozta, hogy nem érdeklik a lányok, mert semmi érdekes nincs bennük, és most meg itt tartunk. Nem tudom hova tenni ezt az egészet, habár viszonozom az egészet. Amikor elenged, zavartan pislogunk mindketten, egymás helyett sokkal inkább a földet keresi tekintetünk, legalább is amennyire látom az övé is, és valahogy nem tudom, mit lehetne mondani. Aztán nagy nehezen kinyögöm, hogy ez mi volt, ha még nem is bírom hozzátenni, hogy miért volt. Nem így ismerem Zsombit, és túl furcsa. Azonban nagyon hamar témát vált, sőt, kifejezetten rövidre fogja egy "megtörtént"-tel. Összevont szemöldökkel nézek rá, de még mindig nem jön ki hang a torkomon, így nem teszek fel semmit, csak emésztem a választ. Megtörtént. Csak úgy. Ez nem vall rá. Nagyon nem. Aztán a hirtelen szómenését se tudom hova tenni, ez sem az ő jellemzője, de nem teszem szóvá, csak hallgatom. Rózsát, nekem. Valahogy nem tudom hova tenni a dolgot, így ha lehet még meglepetten nézek rá.
- Hmm? - pillantok fel, kirángatva gondolataim közül, mikor a nevemet hallom. Most már egy kissé felocsúdtam az első sokkoló pillanatok alól, habár ha jól gondolom lesz még mit megemésztenem. - Csokipajti... ohh... persze... - halkan kezdem, de suttogva fejezem be a mondatot. Valahogy nem illett az egész helyzetbe a kérdés. Nem erre számítottam. Hol a magyarázat? De tudom, nem kezdhetem el faggatni, mert akkor csak jobban begubózik.
- Ne haragudj meg... de mennem kell... - jelentem ki halkan, hiszen úgy vélem jobb lesz mindkettőnknek, ha kicsit el tudunk vonulni gondolkozni. Lassan pakolászni kezdek magam körül, az üres papírokat és a teli csokikat elpakolom, majd felállok, és leporolom a ruhámat. Lepillantok a földön levő kis barátomra, majd hirtelen felindulásból leguggolok egy pillanatra, és nyomok egy puszit valahova az arca-szája sarka környékére. Ezután szó nélkül felállok, elfordulok, és elindulok félig határozott léptekkel a temető kijárata felé.
Utoljára módosította:Várnai Zsófia, 2014. március 30. 19:13
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 4. 22:52 | Link

Zsóóóóf

Olyan furcsa látni azt, hogy Zsófi zavarban van attól, amit mondok. Nem szoktam olyanokat mondani, amitől ő zavarba jött volna eddig, de ha egyszer elképzeltem a szemét, és ha olyan, amilyennek képzeltem, akkor tényleg szép lehet, ezt meg miért tartanám magamban? Ne higgye hülyeségnek azt, amit mond. Hirtelen annyira szeretném egyszer színesben látni. Így csak elképzelni tudom, összerakni a részletekből, amikre emlékszem még abból az időből, amikor láttam színeket. Azon meg sem lepődöm, hogy azt mondja, meg kellett volna nézetnem magam, majd megvonom a vállam, aztán a fejem is megrázom.
- Egyedül Ádi tudja. Ha tudnák, valószínűleg kerestek volna valami speciális iskolát, és közben orvostól orvosig járnának velem. A dühkitöréseim miatt is egyik pszichológustól vittek a másikhoz, és nem hiszem, hogy ezzel is jobb lenne. Nem gyógyítható, legfeljebb azt tudják megmondani, hogy mitől van. Ha meg tudják mondani egyáltalán, persze. Olvastam róla, és ez is olyan nagyon kérdéses terület, amiről még sokat nem tudnak. Meg amúgy is megszoktam már, és Ádi segít, ha meg nem ér rá, akkor az meglátszik, mert úgy nézek ki, mint egy papagáj. - magyarázom neki, tényleg semmi értelmét nem látom annak, hogy most ezzel is elhurcoljanak anyuék ezeregy orvoshoz, aki vonogatja a vállát és közli, hogy ezen nem tud segíteni. Talán leragadnánk itt, ha akarnám hallani az egészet, de nem akarom. A végeredmény akarva-akaratlanul egy csók lesz végül, mert magam sem értem, mi oknál fogva, de nem bírom megállni, hogy ne tegyem meg, miközben szorosan magamhoz húzom. A java még csak azután jön az egésznek, hogy elengedem, mert egyikünk se tudja, mit mondjon, és olyan nagyon zavarban vagyok, amilyen ritkán jellemző rám. Sokszor inkább azért kerülöm a lányokat, mert tudom, hogy mindegyik szereti, ha észreveszem, mi a kedvenc színe, milyen a ruhája, a haja, a szeme, de ezeket nem látom, Zsófi viszont legalább már érti az egészet. Te jó ég, rég volt ilyen nagy káosz a fejemben, mint most, amikor magamat is meggyőzni akarom arról, hogy ez nem jelentett semmit. Akkor meg mitől kavicsméretű a gyomrom? Eszembe jut a rózsa, amit Ádi segített kiválasztani, aztán meg az is, hogy ugye ezek után is fog még velem lógni, de inkább menne. Ajjaj, mit mondtam, amivel megbántottam? Mert biztos, hogy megbántottam. Ha nem így lenne, nem akarna ennyire menni, ismerem már ehhez eléggé. Vagy mit nem mondtam.
- Zsófi... - szólok utána, de nem áll meg, és ez hirtelen nagyon rossz érzés, közben meg fogalmam sincs róla, hogy mit is mondjak, vagy mit tegyek, hogy ezt rendbe hozzam. Sóhajtok egyet utána bámulva, majd összeszedem a csokit, ami után jöttem, és elindulok haza. A rózsát majd csak odaadom neki később, és talán megbeszélni is sikerül az egészet, csak előtte még Ádival akarok beszélgetni, jobb is lesz, ha szedem a lábam és minél hamarabb elkapom a bátyám.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa