36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 12. 17:58 | Link

Susan

Miután az iskolába érkezte sokáig megelégedtem azzal, hogy a kastély falain belül bóklásszak, illetve a birtokot fedezzem fel, de aztán lassan kíváncsi lettem arra a híres neves falura is, amiről a többiek fecsegtek mindig a szabad hétvégék előtt. Azt hiszem olyanok is vannak a diákok között, akik gyakorlatilag itt élnek, ami egy szempontból hasznos lehet, másrészt viszont mennyivel érdekesebb felfedezni a világot? Mármint részemről én kicsit se bánom, hogy egy teljesen másik országba jöttem tanulni és hatalmas távolságok választanak el apámtól. Így van benne kihívás és kaland és nem annyira egyhangú az egész. Mondanám, hogy szabadságérzetet is ad, mert kikerültem apám gondoskodó kezei közül, de akkorát hazudnék, hogy Pinokkióként már teregetni lehetne az orromon. Apám sose értett a gyerekneveléshez, az anyám reszortja volt, szóval az én gyerekkorom 5évig tartott, utána fokozatosan megtanultam az önállóságot. Minő kegyetlen sors nem de? Bár nem mintha ekkora IQ-val olyan sokáig megtarthattam volna a gyermeki naivságot...
Szóval a lényeg, hogy elkezdtem érdeklődni a falu iránt, így a következő adandó alkalommal - azaz ma - lejöttem, hogy körbenézzek. Igazából egész sok érdekes dolog rejlik itt a hely méreteihez képest, bár a varázsvilágban vagyunk, szóval ez annyira nem meglepő. Mivel eléggé el voltam foglalva a nézelődéssel, így észre se vettem, de lassan már esteledik, a nap fénye kezd halványulni, ahogy az égen egyre alább bukik. Hamarosan ideje lesz visszaindulni, de nekem  még nincs kedvem menni, inkább keresnék valami békés helyet és kiélvezném a tájban és a naplementében rejlő szépségeket, bár utóbbihoz még egy kicsit várnom kell. Ahogy járom az utcákat, a temető mellett lyukadok ki és egy pillanatra újra a múltban érzem magam. Anyám temetése még Londonban volt, de Cambridge-ben kapta meg végső nyughelyét, így olykor ellátogattam hozzá. Nem, nem beszélgettem vele, hisz úgy se hallhatja, de lefeküdtem a sírköve mellé és csak némán rá gondoltam, hagytam az emlékeimet és érzelmeimet úgy lubickolni, ahogy azok akartak.
Nem fontolgatva túlzottan a dolgot egyszerűen belépek a sírok  szegélyezte útra és elindulok befele. Egy darabig gondolataimba mélyedve sétálok, majd leülök egy fa alá és onnan szemlélem, ahogy a nap immár ténylegesen távozik az égről, ami jelenleg nem mondható kéknek, de ebben az árnyalatában nekem sokkal jobban tetszik.
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 12. 18:36 | Link

Jeremy H.

Mindig is borzasztóan vonzottak a különös dolgok és mivel csak nem rég érkeztem nem volt lehetőségem megcsodálni Bagolyfalva érdekességeit. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem mintha az utóbbi időben nem lettem volna eleget egyedül. De másfajta magányra vágytam. Olyanra ami magába zár, olyanra amely teljes csendben zajlik... Ahogy átléptem a temetőt körülvevő 50 centis kerítést rögvest megpillantottam a sírköveket és a hatalmas kopjafákat. Kicsit bizarr dolog ez - de ahogy beléptem a temető területére azonnal megnyugodtam. Az egész testemet béka járta át. A fehér kövekkel felszórt úton lassan sétálva tekingettem körbe és csodáltam a tájat. Olyan gyönyörű volt, magával ragadó és tökéletes. Úgy éreztem hogy amit látok az csupán egy festmény előttem, nem tűnt valósnak. S mégis éreztem hogy jó helyen vagyok. Körbe óriásira nőtt fák és bokrok zöldellettek. A naplemente pedig narancsfényével megvilágította a sírokat ... és engem is. Úgy éreztem magam mint egy tündér, göndör fürtjeimet a lemenő nap fénye vörösre festette, a szél langyos fuvallata belekapott a térdig érő selyem ruhámba. Nagy levegőt vettem és éreztem hogy kitisztul az agyam... csak a csendre koncentráltam. Észre sem vettem hogy valaki figyel...
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 12. 22:51 | Link

Susan

A táj andalító szépsége elvarázsol. Úgy érzem magam, mintha megint kisgyerek lennék. Eszembe jutnak azok a varázslatos percek, amiket anyámmal töltöttem. Apám előtt sosem varázsolt, de mikor kettesben voltunk, elővette a pálcáját és azt mondta, ez a mi kis titkunk. Nem mintha az öregemnek annyira fájt volna, hogy a felesége boszorka, pusztán tudósként inkább figyelmen kívül hagyta a varázsvilágot, mert az mindent megnehezített volna. Így egyszerűbb volt neki és most is ezt a módszert alkalmazza. Az ő szemében én egy teljesen hétköznapi bentlakásos iskolába mentem - bár melyik iskola lehet hétköznapi, ha közben megfelel nekem? - ahol mellékesen baglyokkal küldözgetik a postát. Ennyi, téma lezárva, szóval nem mesélek neki a tanulmányaimról, vagy ilyesmi. Igazából meglepő, hogy egyáltalán tudok mit írni a levelekbe.
Amióta elkezdtem felfedezni ezt az új világot, azóta egyre többször gondolok anyára. Azt hittem az évek során túltettem magam ezen, hisz az elmúlt években már csak a szülinapján mentem ki a sírjához, de úgy tűnik tévedtem, vagy legalábbis a dolgok alakulása kissé felszakította újra a sebeket. A lemenő nap fényében minden olyan valótlannak, mesébe illőnek hat és szinte látom magamat anyámmal, kisgyerekként, majd már csak magamat egy sír mellett ülve. Behunyom a szemem, és halkan sóhajtok egyet, miközben igyekszem helyre rakni az érzelmeimet. Mikor kissé nyugodtabban kinyitom a szememet, már egy lány tolakodott a kilátásba. Meg kellett volna hallanom a lépéseit, de valószínűleg a sok gondolat, és a szél által keltett alapzajok eltompították az érzékeimet. Ő háttal áll nekem, így hát nem is vehetett észre amikor jött, már ha eléggé el volt foglalva magával. Nem szeretem elismerni, de azt leszámítva, hogy némileg takarja a távozó napot, abszolút beleillik a képbe. Jól áll neki az alkonyat fénye, azt hiszem egy ilyen kép megállná a helyét a magazinokban. A probléma ott van, hogy én nem szeretek ilyen magazinokat nézni és bár fejet hajtok a helyzet művésziessége előtt, attól még nem szeretném kihagyni a fénylő égitest búcsúzását. Halkan, de azért hallhatóan megköszörülöm a torkom, hátha így nem kap annyira frászt, hisz látszik, hogy teljesen máshol jár.
- Nem akarsz csatlakozni?
Egy kicsit félrecsúszok, így a vastag törzs mellett még ő is könnyedén elférne, úgy, hogy a kilátási viszonyai nem változnának, csak én is nézhetném a naplementét. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen közlöm vele, útban van, de ebben az esetben nagyobb az esélye a sértődésnek és annak, hogy teljesen lemaradok a mesés pillanatok maradékáról. Szóval próbálom kissé másképp orvosolni a helyzetet, bár még így is lehet kedvezőtlen eredménye a dolognak, de mégis csak jobbak a kilátások.
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 13. 08:18 | Link

Jeremy Hunter (tegnapi folytatása)

A szemeimet lehunyva tartottam... éreztem a nap bársonyos melegét az arcomon. De ekkor eltöltöttek a keserű érzelmek. Fájdalmasan a bal alsó karomba martam és engedtem hogy az oly' sokáig visszatartott könnycseppek leperegjenek az arcomon.
Valaki azonban, nem is olyan távol megköszörülte a torkát. Olyan hirtelen pördültem meg hogy virágos selyemruhám kissé felcsúszott és első pillantásra a göndör fürtjeimtől nem is láttam az illetőt. Remegő kezeimmel hátrafésültem a hajam és ügyeltem, hogy a bal csuklóm takarása megmaradjon. Egy vékony, barnás-szőke hajú fiút láttam meg. Aki az egyik odvas fa tövében csodálta a naplementét. Velem egykorúnak tűnt, így azért kevésbé tartottam tőle... de hát mégiscsak fiú, és egyedül üldögélt a temetőben... ez azért bizarr. Nem mintha én nem így tettem volna, természetesen az üldögélést kivéve - töprengtem magamban. - de az más tészta, az én furcsaságaim minden-bizonnyal elfogadhatóbbak mint az övéi. Tőlem ez már megszokott. mindenki tudja, hogy egy kicsit flúgos vagyok, na és? Most, hogy néhány másodpercig egymás szemébe meredtünk felfedeztem, hogy a srácnak nagyon szép szemei voltak... akinek ilyen szemei vannak biztos nem a pszichopata - elmélkedtem. Csak most eszméltem rá, hogy az arcom még mindig könnyáztatta. Zavarba jöttem és elkaptam a pillantásomat, két gyors mozdulattal megtöröltem majd újra a fiúra néztem. Pár napja mintha láttam volna a kastélyban- igaz nekem új minden szóval belefér ha nem ismerek meg valakit első látásra. Köhintettem egyet majd miután mérlegeltem a helyzetet elindultam a fiú felé...
- Helló - suttogtam. A srác kedvesnek tűnt, de egy picit ellenszenvesnek is... mintha méregetne, talán még mindig egy ázott verébre hasonlítok a sírástól? - estem kétségbe, aztán rájöttem, hogy mi lehet a gond - megzavartam a naplementéjében... de hisze erről nem tehetek, közterület és a naplemente különben is mindenkinek jár. Na, meg ki gondolta hogy lesz társaságom?
- De - válaszoltam a kérdésére, és úgy voltam vele hogy majd kiderül mit gondol rólam, mondjuk kedves tőle hogy megkérdezte...
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 15:38 | Link

Susan

Úgy tűnik még is sikerül megijesztenem a lányt, bár ez azt hiszem elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben. Mikor meghallja a diszkrét torokköszörülésem azonnal megpördül, olyannyira igyekezve, hogy hajának hála nem is tudja rögtön fölmérni a terepet. Mondjuk valószínűleg ez mindegy is, hisz amennyiben rosszakaró lennék, már rég hátba támadtam volna, amennyire elmerült magában.
Elsőnek a remegő kezei tűnnek fel, majd miután haját félre fésüli, már látom könnyáztatta arcát is. Na itt egy másik búslakodó, most jól megkaptam a társaságot. Érdekesnek találom, ahogy szemeivel óvatosan fölmér, látszik, hogy ezernyi dolog futhat át most benne. Vajon fél tőlem és potenciális ellenséget keres, vagy csak szimplán zavarba hoztam, esetleg tetszem neki? A lehetőségek tárháza végtelen, én pedig ennyiből nem tudok biztos következtetésre jutni.
A lánynak leesik a tantusz és iparkodva igyekszik eltüntetni sírásának nyomait, így inkább elvonom róla egy kicsit a tekintetem, mert azért belém is szorult némi diszkréció. Mikor elindul felém, csak akkor nézek újra rá. Köszönésére egy reflex mosoly a reakcióm, de egyébként nem viszonozom mert... egyszerűen nincs kedvem. Inkább magam mellé invitálom, hogy kikerüljön a képből, ő pedig elfogadja a felkínált helyet, így ismét tökéletes a kilátásom, csak immár van mellettem egy lány, feltehetőleg nem épp a legvidámabb lelki állapotban. Ha hallgatok, vagy elkezd engem kérdezgetni, vagy ő is hallgat... aztán elkezd kérdezgetni. Szóval ezzel nem járok jól. Monológokat nincs kedvem improvizálni, így inkább én vállalom a kérdező ember szerepét.
- Rossz emlékek?
Azt, hogy a rokonait jött megsiratni, kizártam, hisz akkor egy sírnál ácsorgott volna, szóval elég valószínűnek tartom, hogy tippem betalál. Persze valószínűleg előbb-utóbb visszakérdez majd az én ittlétem okaira is, de ezt majd letudhatom a béke, nyugalom és magány szeretetével illetve a szép kilátással. A valódi okaimról nincs kedvem beszélni.
- Elsős navinés, igaz?
Ezt a kérdést abból szültem, hogy már láttam őt a kastélyban, sőt mintha közös óránk is lett volna. Az iskolai öltözéken meg egyértelműen látszik, hogy ki hova tartozik, szóval csak jó memória kell az egészhez, azzal pedig abszolút rendelkezem. Egyébként kicsit szórakozás célzattal csinálom ezt a kérdezősködést, remélve, hogy a lányt lenyűgözöm találataim arányával és pontosságával. Nem mintha be akarnék vágódni nála, pusztán mulattatóak tudnak lenni a reakciók.
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 13. 17:08 | Link

Jeremy H.

A fiú mellett üldögélve kicsit kellemetlennek éreztem a helyzetet. De eszem ágában sem volt beszélgetést kezdeményezni, legszívesebben csak hátra dőltem volna és bele feledkeztem volna a napnyugtába. Ekkor azonban ha egy kicsit kelletlenül is de a fiú feltett egy kérdést. Én erre ugyancsak semmitmondóan válaszoltam: - Nem. - kissé úgy éreztem mintha fájnának neki a szavak amelyeket kiejt a száján. Mintha teljességgel felesleges lennék számára és csupán betanult jó-modorból kérdezősködne.Ez egy picit rosszul esett de hamar túlléptem rajta. Újabb kérdésére megint csak nem valami kifejtősen de válaszoltam: - Igen, elsős vagyok. - és ezzel ennyi volt részemről. Felhúztam lábaimat és nagy levegőt vettem. A fa amelynek tövében letelepedtünk egy kicsit nedves volt de ez egy csöppet sem zavart. Kissé elmosolyodtam mikor a kápráztató fénybe meredtem, olyan volt mint régen. Ez a jó a Holdban és a Napban, sosem változik a járásuk, mindig ugyanolyanok maradnak. Mindkettő megbízható és az egyetlen biztos pont az életben. Miután befejeztem az elmélkedést eszembe jutott, hogy a fiú honnan volt ismerős, egyszer a nagyteremben láttam, ebédnél. A Levita asztalánál ült, egyedül. Ezen - erre tisztán emlékszem - egy kicsit meg is lepődtem, nem mintha én jól éreztem volna magam az engem körülvevő társaságban... Talán még egy órán is együtt tanultunk, de azt hogy melyik a közös tárgyunk, nem tudtam volna pontosan megmondani.
A szemem sarkából jól láttam a fiú arcát. Úgy tűnt mintha az előbb még oldalról engem fürkészett volna de nem voltam biztos ebben, lehet hogy csak beképzeltem - gondoltam.
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 18:19 | Link

Susan

Leül mellém és én megpróbálkozom valami társalgás szerűséggel, de elég egyértelműen lejön, hogy nem akar beszélgetni. Nos igen... Valószínűleg nincs jó kedvében és ő is elsősorban a tájat akarja élvezni, amíg az utolsó napsugarak búcsút nem mondanak nekünk. Szóval a továbbiakban én is csak némán ülök, minek erőltetném azt, amit egyikünk se akar igazán? Nem figyelek túlzottan a lányra, attól eltekintve, hogy tudom, mellettem ül, és pont ezért nem engedhetem el magam túlzottan. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő percekben az életemre akarna törni, így tartanom nincs mitől. Ha az éjszaka mégis rettenetes szörnyeteggé változtatja, ahogy az némely mesében előfordul... hát akkor azt megszívtam, de most már úgy se nagyon futhatnék, ugyanis a nap a láthatár alá bukott. Az égen még mindig színek kavalkádja táncol, de a hatalmas égitest mára befejezte szolgálatát és hamarosan díszes kísérete is tova tűnik, ahogy besötétedik.
Arcomról semmit se lehet leolvasni, de kifejezetten kellemetlenül érint a helyzet és legnagyobb bosszúságomra némileg el is szomorít. Azt sejtettem, hogy nem fogunk nagy csevejt folytatni, hisz én se vágyódtam túlzottan utána, de azért nem vártam ekkora nagy elutasítást a másik diák részéről. Így utólag belátom, ez hülyeség volt, hisz már réges-rég megtanultam, én vagyok a kitaszított, a különc, akivel csak a szükséges mennyiségű beszélgetést folytatják le, még véletlenül se többet, néha kevesebbet. Találkoztam már jó pár egész kedves alakkal az itt létem alatt, de egyikükkel se lettünk puszipajtások, vagy ilyesmi. Persze az egészet most már az én viselkedésem alapozza meg, hisz még ha kedves és kulturált is vagyok, a távolságtartást akkor se tagadhatom le, de attól még az ilyen helyzetekben eszembe jut milyen volna társasági lényként élni. Soha sincsenek ilyen vágyaim, amikor a könyveket bújom, vagy épp valami érdekes dolgot tanulok, ilyen alkalmakkor rendszerint tökéletesen jól érzem magam. Viszont néha napján, amikor a valóságban ragadok egy időre valamiért és nem evezhetek el igazán a gondolatai tengerén, nos ilyenkor határozottan tud fájni a magány.
Jobb volt, amíg a lány nem jött ide, addig nem foglalkoztatott ez az egész kérdés, addig nem zavart a néma csend. Most miatta megint olyan érzelmekkel kell foglalkoznom, amik csak feleslegesen kínoznak. Utálom az ilyet, mert ez mindig kissé megbénít, visszavet az észbeli teljesítményemből. Az érzelmek az emberek legnagyobb ellenségei, lelassítják, zavarossá teszik a gondolkodást.
A nap utolsó hagyatékai is kezdenek eltűnni az égről, és lassan elkezd minket körülölelni a sötétség, a hely kinézete pedig új alakot ölt. Ami eddig szép és mesebeli volt, most határozottan elmenne egy horrorfilm díszletének.
- Igazán leleményes varázslat...
Jegyzem meg, ahogy körbe pillantok, majd lassan elkezdek feltápászkodni. Még nem tudom hova megyek, vagy mit akarok csinálni, de valahogy az új környezet elvette a kedvem attól, hogy a fa tövében lustuljak.
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 13. 18:59 | Link

Szinte kikapcsoltam az agyam miközben a fa tövében üldögéltünk, észre sem vettem a fiút csak arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Mikor a nap utolsó sugarai is lebuktak csak akkor riadtam fel a kábulatból.
Jellemző rám az ilyen "kikapcs-üzemmód" mikor egy elbűvölő tájat szemlélek. Csupán egy "sima" felhőt is képes vagyok több percen keresztül csodálni, hát még ha ehhez fogható látványban van részem. Csak most döbbentem rá, hogy milyen bunkón viselkedtem a mellettem kuporgó fiúval. Szegény most biztos azt hiszi nem kedvelem. Bár lehet hogy ő igazából nem is nagyon kedvel engem... hisz az elején olyan kedvtelennek tűnt velem kapcsolatban. De hát ez van... van mikor nem kedveli az egyik ember a másikat - sóhajtottam egyet hangosan.
Miközben ráemeltem kék szemeimet ő szóvá tette az időközben átalakuló temető képét, s közben felemelkedett mellőlem. Elszégyelltem magam, valami ide illőt akartam mondani de nem sok minden jutott az eszembe. S ráadásul mikor körbenéztem még a lélegzetem is elakadt. Most, hogy a nap aranyló sugarai végleg lebuktak nagyon gyorsan sötétedett. Immár a szürkületben egyre ijesztőbb és ijesztőbb alakok és formák tűntek fel a temetőben. Koponyák, vértől vörös keresztek és sírkövek, üres gonoszan tátongó sírvermek bukkantak elő. Megborzongtam a látványtól és én is felemelkedtem a hatalmas és minden bizonnyal nagyon idős fa tövéből. Egymás mellett álltunk a naplementés-sráccal akinek még a nevét sem tudtam. Akárhogy is a nevét azért illendő lenne kipuhatolni - gondoltam magamban - elvégre nem hívhatom örökké naplementés-srácnak, akármilyen vicces és találó is ez a név. Ezért mikor a pillantásunk újra találkozott megkérdeztem: - Hogy hívnak? Ám a választ már nem vártam meg mivel egy másodperc múlva már egy sötét alakot vettem észre a sírkövek között, közvetlen a háta mögött. Köpcös volt, úgy hatott megjelenése mintha lebegne, hajfélesége megtépázott és véres volt. A Hold már előmerészkedett a nappali nyugvóhelyéről és az egyre sötétebb temetőt ezüstös fénnyel árasztotta el. Halkan felnyögtem és a fiú karjába kapaszkodtam, annyira megrémültem a sírok között elősejlő alaktól hogy legszívesebben elszaladtam volna. De ezt nem nagyon jött össze mivel megbénultam. Fejemmel - csak ennyire voltam képes - az alak felé böktem. Abban biztos voltam hogy nem mumus az illető, mivelhogy az én mumusom... egészen más.
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 20:05 | Link

Susan


A lány sóhajt egyet - kitudja milyen indíttatásból, én meg elkezdek felállni az immár cseppet sem szimpatikus környezet hatására. A navinés mintha mondani akarna valamit a megjegyzésemre, de végül nem hagyják el szavak a száját, én pedig - végezve a hátsóm  diszkrét leporolásával - az ijesztő temetőt kezdem pásztázni. Ki gondolta volna, hogy egyes hülye humorú idiótáknak nincs jobb dolguk, mint ilyen légkört teremteni itt éjszakánként. Mondjuk nagyon remélem, hogy mindez csak illúzió varázslatok sorának eredménye, mert különben sokkal de sokkal kellemetlenebb dolgok is ránk találhatnak itt. Amúgy valószínűleg csak a képzeletünk fog játszani velünk, hogy minél jobban kikészüljünk, legalábbis tényleg nagyon ajánlom, hogy ez a verzió legyen a valóság.
A díszlet úgy tűnik a lánynak se jön be annyira, mert ő is felkel a földről, és mellém állva pásztázza a koponyákat, meg a bizarr sírkövek tömkelegét... és néhány betemetetlen gödröt. Igazán nem szeretnék most aludni térni...
- Hogy hívnak?
A lány kérdése kicsit visszarángat a jelenbe és ismét szembesülök azzal, hogy egy nem túl kedves navinés gólyával édes kettesben vagyok egy hátborzongató temetőben, ahol egyre furcsább dolgokat vélek látni. Tekintetünk összekapcsolódik egy kis időre, de mikor épp válaszolnék, ő már másfele pillant, méghozzá meglehetősen ijedten. A hátam mögé bámul, az ilyesmi pedig sose jelent jót, ahogy az sem, amikor hirtelen megragadja a karomat. A gesztus egyértelmű, sokszor látni ilyet, főleg filmekben. A nő a mellette álló férfiban keresi a támaszt, mikor valami retteneteset lát. Nekem csupán két problémám akad ezzel az egésszel... Az egyik, hogy mi nem felnőttek vagyunk, akik a filmvásznon teszik magukat, hanem gólyák egy iskolában - vagyis adott esetben a mellette lévő faluban. A másik, hogy én határozottan nem vagyok hős lovag, aki kiáll és megvédi imádott asszonyát, főleg hogy ilyenem nincs is és legutóbb a belém kapaszkodó személy még úgy bánt velem mint akit melegebb éghajlatra kíván. Szerencsére a koloncom nem a jobb kezembe csimpaszkodott, így azzal diszkréten megmarkolom a pálcámat - nagy fegyver egy egy hónapja idejáró kis gólyánál - majd kissé oldalvást fordulok, hogy lássam, mire akarja felhívni a navinés a figyelmemet.
Meglátva a teremtményt - ami tényleg őszintén remélem, hogy csupán egy nagyon rossz vicc - elnyomok magamban egy nagyon hosszú és nagyon cifra káromkodást, amit legszívesebben megismételnék, mikor ismét a lányra nézek aki úgy tűnik teljesen lebénult. Akár valós, akár illúzió, határozottan nem kéne kipróbálni, milyen volna vele egy személyes találka, szóval ideje volna felvenni a nyúlcipőt.
- Jeremy. Gyere!
Mondom határozottan a csajnak, hátha a szavaimmal feltudom kicsit rázni a sokkból, majd finoman igyekszem  kiszabadítani a karom a szorításból, és inkább átváltani egy egyszerű kézfogásra. Ha ez sikerül, akkor a lányt magam után húzva - vagy épp mellette rohanva - neki indulok a temetőnek. Mondanám, hogy tudom merre van a kijárat, de a tökéletesen megváltozott környezet keresztbe tesz a tájékozódási képességeimnek, így találomra indulok el valamerre, leginkább ellenkező irányba attól a förmedvénytől, amit az imént volt szerencsém látni. Nem mintha bárhol máshol sokkal békésebb lenne. Igyekszem higgadt maradni és hajtogatom magamnak, hogy nem lesz itt semmibaj, minden rendben van, ezek csak illúziók, de attól még mindig van bennem némi félsz és ezen a lány ijedtsége se segít. Mindenesetre a józan ész nagyon-nagyon hasznos dolog, szóval jobb lenne nem elhajítani most.
Hamarosan egy kripta közelébe érünk, de hirtelen nem tudom mit tegyek. Menjünk be, kockáztatva, hogy ott valami sokkal-sokkal rosszabb vár ránk, esetleg ami kint van az követ oda is és zsákutcába jutunk, vagy inkább menjünk tovább a nagyvilágba, hátha kijutunk innen?
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 15. 19:32 | Link

Jeremy H.
Ha visszagondolok az aznap este történtekre sok dolgot, megváltoztatnék...

Miután megpillantottam azt a bizonyos idegent pár perc kiesett... Csak annyira emlékszem, hogy a naplementés-sráccal szaladok a véres sírok és álmosan ásító sírvermek között. Ekkor már teljesen magamhoz tértem. A levegő elég erősen lehűlt és egy kis felfrissülést hozott számomra. Érdekes - gondoltam magamban - milyen egyszerűen megbízom a naplemetés-srácban... Ám ezen töprengeni most nem volt túl sok időm. A fiú maga után húzva rohant előttem nagyjából egy lépésre és erősen rángatott maga után. Most végre van haszna annak a sok futó-edzésnek, amit az utóbbi időben végigcsináltam, és szándékaim szerint nem is nagyon fogom abbahagyni. Tekintve, hogy ha az iskolában töltött éveim során hasonló különös dolgok fognak velem történni, mint például, az hogy egy különös lényt vélek felfedezni egy elhagyatott temetőben.
A srác láthatóan egy fehér falú, nem túl bizalomgerjesztő kripta felé igyekezett. Az arca gondterhelt volt, azon töprenghetett, hogy bemenjen-e avagy sem. Néhány pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mire én gondolkozás nélkül előre tolakodtam és benyitottam. A romos épület talán még nagyobb félelemmel töltött el, mint az imént látott alak... Felfedeztem, hogy a helyiség oldalán egy hatalmas repedés található. Kilestem rajta és láttam, hogy az alak még mindig az egyik sír felett lebeg.
Azonban néhány bátor elsőéves követte a példánkat és pont ebben a pillanatban léptek be a temető területére. Ügyet sem vetve az ijesztő kísértet félére... Nem tudtam minek nevezni... Bátorság próbát játszottak. Vagyis ki mer elszaladni a temető végébe és vissza? Nagyon úgy tűnt, hogy nem is látják az alakot...
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa