Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887519#post887519][b]Adam Kensington - 2025.03.04. 19:16[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a sírok között | x


Az emberek mindig keresnek valamit. Azt hiszem, ezen én már túl vagyok. (Mármint a keresésre gondoltam, nem az ember-létre, bár azon is) Noha az apró örömök azok, amik visznek előre, nem kifejezetten kutatom őket, sem mint hagyom magam megélni őket, ha adódnak. Nyilván, ezért tenni is kell, de az puszta cselekvés, nem keresés. Ha már itt tartunk... ő vajon mit keres? Újabb hozzám intézett szavai arra engednek következtetni: a bajt.
- Mindössze nem értem, miért önmaga karikatúrája ez a hely - válaszolom enyhe angol akcentusommal, tudtára adva idegenkedő ábrázatom okát. Nem ízléstelen ez? Bár szavaim markánsak, hangomban nincs harag vagy undor. Egyértelmű, hogy sehova nem fogok emiatt panaszt benyújtani, inkább csak tényleg értetlenül állok a temető eltúlzott gótikája felett. És ki mástól tudnék meg erről többet, mint egy itt dolgozótól? Nem igazán tudom egyébként mire vélni, miért nem varázslattal tudja le a tennivalót, ám tény, sok varázsló van, aki szereti a fizikai megpróbáltatásokat és nem akar mindent mágiával letudni.
Lassan egészen közel érek. Már csak pár lépés választ el minket. Ott meg is állok, miközben ismét kérdést szegez nekem. Szóval nem csak gondozza, őrzi is a helyet. Nem hagyja szó nélkül egy furcsa idegen erre kódorgását. Mondhatnám neki, hogy semmi köze hozzá, de egyrészt nem úgy fest, mint aki ezt annyiban hagyná; másrészt a feltételezésével ellentétben nem rejtegetek én semmit. Viszont különös kedvemben vagyok, így hagyok nyomaték nélkül kiszökni vékony ajkaim közül egy korán sem jelentéktelen megjegyzést.
- Elvileg közéjük tartozom - lehelem ki, szinte nyeglén vonva meg vállamat, aztán folytatom válaszom, mintha ez a kis közbeszúrás nem is lett volna fontos. - Az erdőben lakom - váltok szimpla, válaszadó hangra és intek súlytalan mozdulattal magam mögé, a fák irányába, ahonnan jöttem. - Szeretek változatos utakon a faluba jutni - kúszik el aztán a település kedves fényei felé kék tekintetem. Tekintetem, amelyet az első időkben az itteniek elől is takartam, abszurd módon napszemüvegben járva az éjszakát. Ha nem ismert köreimet róvom, továbbra is felveszem. Az oka ennek egyszerű: hogy kíméljem őket. Ha maga a teljes lényem még nem keltett volna borzongást és émelygést abban, akivel összefutottak útjaink, szemeim biztosan megteszik. Pillantásom, amelyet most a férfi oly' eltökélten fürkészik, egyszerre üres és teli. Egy végtelen mély kút, amelybe beleesve örök időkig lebegsz a térben. Míg vonásaim ránctalanok és bőröm éterien üde, szemeim régiek. Az emberi elme számára felfoghatatlanul azok és csak elképzelni tudom, milyen lázasan dolgozhat a halandó agy azon, hogy értelmet adjon annak, amivel szembesült.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888366#post888366][b]Hegedüsh Marcell - 2025.04.09. 20:08[/b][/url]

A szavai lassan csorognak bele a csendbe, mint egy ódon csap, amit régen nyitottak meg – és most rozsdásan, mégis pontos ritmusban csepeg belőle valami nehezen értelmezhető igazság. „Elvileg közéjük tartozom.” A mondat úgy hullik közénk, mint egy kavics a sírgödörbe. Nem nagy zajjal, de végérvényesen. Egy ideig nem felelek. Csak nézem. Nézem azt a mozdulatot, amivel megvonja a vállát, azt a könnyed, súlytalan gesztust, ami szinte szembemegy mindazzal, amit a test beszélni szokott. És mégis… valahol túl a gesztuson, ott rejtőzik valami nehéz. Valami, amit nem lehet csak úgy lesöpörni. A tekintetem nem mozdul róla. A szemébe nézek, pedig minden ösztönöm azt súgja: nem kéne. Mert ezek a szemek nem a mába tartoznak. Ezek már láttak valamit, amit én talán soha nem fogok – vagy nem akarok. Mélyek, mint a sírok, amiket nap mint nap körbejárok. Csak ezek nem földbe ástak, hanem valamiféle időbe. Mintha nem is ő nézne, hanem valaki rajta keresztül. És mégis… nem ijedek meg. Már nem. Megedzett a föld, a csend, a gyász, ami ráragad az emberre, ha eleget tölt a halottak közt. Ha megtanulja, hogy a halál nem mindig ellenség. Néha csak szomszéd. – Érdekes szó az az „elvileg” – mondom halkan, és a hangom most már kevésbé penge, inkább csak poros, fáradt. – Azt jelenti, hogy valaha valahová tartoztál… vagy tartozni akartál. De valami eltört közben. Valami elsodort – Lassan biccentek, inkább csak magamnak. Az erdő irányába pillantok, ahonnan jött. A fák most is ott állnak, mozdulatlan őrökként, az éjszaka sötétjébe burkolva. Ahol a fény elvész, és csak a hallgatás marad. Szóval onnan jöttél, barátom. Egy másik világból, ugye? – Az erdő… nem szokott csak úgy kiadni senkit – teszem hozzá félhangosan. – Aki onnan jön, az vagy nem ember, vagy már nem egészen az – A kezem közben elengedte a kapát. Csak a földnek támasztom. Már nem érzem szükségét, hogy fegyver legyen. Nem azért, mert megbíznék benne – hanem mert már nem úgy érzem, hogy az a fegyver lenne az, amire szükségem van, ha ez a találkozás tovább mélyül. A harc nem mindig fizikai. És ez az alak… ha támad, azt nem vassal lehet kivédeni. – A díszítés meg… – folytatom halkabb, elgondolkodó hangon, ahogy visszafordítom a tekintetem a dekorált sírokra. – Tudom, sok. Néha már nekem is túl sok. De ez itt nem csak a halálról szól. Hanem arról is, amit utána hagyunk. Vagy amit utána remélünk. Egy virág, egy mécses, egy szalag… ezek nem az elhunytaknak szólnak. Hanem azoknak, akik itt maradtak. Hogy ne őrüljenek bele a hiányba – Újra ránézek. Már nem csak vizsgálódva, hanem kicsit… kíváncsian. – Tudod, furcsa egy fickó vagy – mondom végül, és a hangomban először van valami játékos, valami emberi. Nem erős, csak egy hajszálnyi mosolynyi. – És ez a temető… nos, az éjszaka ellenére, most már egészen élénk lett. Lehet, hogy te hoztad magaddal ezt a fajta különös… vibrálást. Vagy csak a jó öreg sors kente rád, hogy pont ma keveredj ide – Egy pillanatra elhallgatok. Aztán vállat vonok, könnyedén, de már nem a feszültségből, hanem abból a fajta belefáradt nyugalomból, amit csak az ismer, aki minden nap a halál árnyékában dolgozik, és mégsem veszítette el teljesen a hitét az emberekben. – Van nálam egy termoszban kamillatea. Cukor nincs benne, citrom sincs. Nem egy világmegváltó ajánlat, tudom. De ha maradnál még pár percig… hát, nem vagyok az a túl beszédes fajta, de néha jó, ha az ember nem egyedül issza meg. Főleg egy ilyen éjszakán – Nem várok választ azonnal. Csak ott állok, a temető kavicsos ösvényén, a földszagú csendben, és hagyom, hogy a pillanat tegye a dolgát. Az élők néha sokkal lassabban döntenek, mint a holtak. És én most kivételesen nem sietek sehová.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888861#post888861][b]Abel L. Hughes - 2025.05.11. 21:42[/b][/url]

Sjölander kisasszony

A temetőnél közelebb nem igazán merészkedik megszentelt földhöz, a határ itt lett meghúzva számára. A kápolnára csak sóvárgó pillantásokat vet, ha éppen arra jár, és el-elréved azon a gondolaton, hogy mi lett volna, ha nem találkozik Mauddal. Tudja, hogy változtatni ezen úgysem képes, mert régmúlt már, és mégis az emlék valahogy olyan kaotikusan, ködösen és mégis élénken él az emlékeiben, mintha tegnap történt volna, nem másfél évszázada. Most is felrémlik előtte a nő összeszűkülő tekintete. Mint egy prédára leső ragadozó. Ha tudta volna... ó, ez a sok ha, ami már úgysem jelent semmit. Megrázza a fejét. Bár azt mondhatná, hogy ez a korral jön, de hazudna. Elűzni igyekszik a gondolatot, és inkább újra szemügyre veszi a temetőt az egyik fa árnyékából. Nem először jár itt, de még mindig kissé megbotránkoztatja, hogy valaki vagy akár valakik ki tudja milyen oknál fogva - talán csak humorosnak gondolták, és ezen nem lepődne meg - a temetőt egy horrorfilmbe illő sablonos helyszínné varázsolták. Legalábbis remélni meri, hogy ez pusztán csak valami különös illúzió éjszakára azoknak, akik szeretik az ijesztőnek vélt dolgokat. Furcsának találja a koponyákat és minden hasonló, rémségesnek vélhető kelléket és díszletet. Több kegyeletet érdemelnének az itt nyugvók ennél, úgy véli, de nincs kinek ezt szóvá tehetné. Végül csak a sötét égboltra pillant fel, ahol a felhők között pislákol néhány csillag, és némán teszi fel a kérdését. Atyám, te elhiszed ezt? A válasz fölösleges. Néha úgy véli, jelek formájában mégiscsak kap néha holmi választ, mert másként hogyan is kaphatna, ez a kérdés azonban végképp költői. Hihetetlen, hogy már nem sok minden kapja meg a neki kijáró tiszteletet, ha még megkapja egyáltalán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888925#post888925][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.05.19. 18:35[/b][/url]

Alighanem a kevésbé jó ötleteim közé tartozik kilógni az éjszaka közepén a kastélyból, komoly fejmosást, pontok levonását, vagy akár a hazaküldésemet kockáztatva, főleg úgy, hogy egy prefektus közeli (?) rokona vagyok. Illetve, hogy pontosítsak: nem lógtam ki. Hanem amíg nappal volt, nem mentem vissza. Az úgy egész más, na!
Bogolyfalván császkáltam késő délutántól kezdve, és abban talán bárki egyetértene, hogy a Pramberger térnél, vagy a vendéglátó negyednél jóval biztonságosabb részét céloztam meg a fokozatosan sötétségbe boruló településnek, méghozzá az ilyenkor nyilván teljesen kihalt temetőjét. Valamiért meg vagyok győződve róla, hogy előbb-utóbb látok kísértetet, esetleg egy élőholtat előmászni valamelyik frissen betemetett gödörből, de eddig nem volt szerencsém. A sírkövek közt lágyan fodrozódó ködfoszlányokat semmi sem zavarja meg, amíg orra nem vágódom valami kiszögellésben, és jókorát nyekkenve elnyúlok a hideg földön.
Füvet és homokot köpködve állok fel, és porolgatom le ruhámat, ekkor észlelve, hogy oké, hogy eddig sem sok mindent láttam, de azt legalább élesen. Most meg már minden sötét és homályos is.
- A mantikór rúgja meg! Hol lehet..? - Négykézláb kezdek el mászni, tapogatózva mérve fel a teret magam körül. Hát így még akkor se fogok látni semmit, ha itt van!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888944#post888944][b]Abel L. Hughes - 2025.05.21. 18:44[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Érzékeli, hogy nincs egyedül, ám a halandók nem zavarják. Egyetlen előnye határozottan van ennek a furcsa, elvarázsolt temetőnek - még a szokásosnál is könnyebbé teszi, hogy észrevétlenül meghúzódjon az árnyak közt. Érdeklődéssel figyeli a lányt, akiről azt feltételezi, hogy bizonyára ő is azok körébe tartozik, akik szeretnek borzongani. Mi mást keresne bárki éjszaka itt? Nem úgy tűnik számára, mintha eltévedt volna. Talán valami bizarr bátorságpróba lenne netán? Már látott sok mindent hosszú évei alatt, és most ezekből kiindulva tanakodik, éber tekintettel követve az élő lépéseit. Váratlanul éri őt is, hogy a lány aztán egyszer csak elbotlik valamiben, és csak valami nyekkenő hangot adva ki egy pillanattal később már a földön is fekszik, átmenetileg eltűnve Abel elől. Hamar felfedezi azért a körvonalat a sötétben így is, az ő szemének nem kell minden alkalommal megszoknia ezt a színektől gyakran mentes világot, amelyben el tudnak mosódni a körvonalak és elveszhetnek a részletek. Ahhoz nagyon erőlködnie sem kell azonban, hogy észrevegye, lába előtt egy szemüveg hever. Tapogatózva bizonyára azt keresheti a lány, úgyhogy úgy dönt, jótét lélekként nem nézi végig, hogy azon a közel két méternyi távolságon, ami köztük található, végig is másszon négykézláb. Felemeli a szemüveget a földről, és előbb leporolja, majd a nyakában lógó sállal meg is törli a lencsét. Amint kész a művelet, még a biztonság kedvéért a hold felé emeli, hogy kissé hunyorogva szemügyre vegye, nem hagyott-e rajta véletlenül ujjlenyomatot, a szemüvegek lencséi ugyanis mintha vonzanák azt. Végül közelebb lép a lányhoz, kimozdulva az árnyékból.
- Ha nem tévedek, ezt keresed - szólal meg, felé nyújtva a szemüveget. Ha valóban borzongani jött ide, még ahhoz is hozzájárulhat a végén, mert kire ne hozná a frászt valaki más felbukkanása egy temetőben?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888991#post888991][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.05.27. 17:14[/b][/url]

Ilyen sötétben nem túl sokat számít már, hogy mennyire látok jól, noha úgy-ahogy hozzászokott a szemem már, a felhős égbolttól nem sok csillagfényre számíthatok, a Holdat meg egyenesen mintha a föld nyelte volna el. Ami igen problémás lenne, abban se vagyok biztos, hogy beférne alá. Talán egy hegy alatt el lehetne dugni, de nem tuti.
Viszont bár nem remélek túl sok megvilágosodást, azért csak össze kéne kaparnom a szemüvegem, hiszen később még jól jöhet, ha utálom is, a kézenfekvő megoldás azonban, minthogy boszorkányként akár magamhoz is hívhatnám, nem jut eszembe. Sőt, az is előbb fogalmazódik meg bennem, hogy az elemi mágiámmal teremtsek némi fényt magam körül, minthogy a pálcám végére költöztessek fénygömböt.
Sikerül is úgy időzítenem a néma, és bármiféle gesztust mellőző varázst, hogy éppen azután lobban sok apró kis láng a közelben, a sírokon, vagy azok mellett pihenő színes, díszes vagy épp egyszerű mécsesekben, mikor valaki előlép kvázi a s semmiből, és meg is szólít.
Ijedten sikkantok fel először, és a váratlan érzelem hatására kisebb lángoszlopok csapnak fel az apró lángot tűrő kanócokon. Több a míves kis tartójával együtt olvad tócsává, vagy üveg pattan szét a hirtelen hő hatására. A megmaradt fényforrások egy sápadt alak körvonalait rajzolják az éjszakába, kezében pedig megcsillan valami, ami nem lehet más, mint a szemüvegem.
- Bocsánat..! Bocsánat, nem akartam műsort csapni, csak rám hozta a frászt..! Köszönöm... - nyúlok, és veszem el bizonytalanul az okulárét, és illesztem vissza orromra. Arra számítok, hogy csupa kosz lesz, de valami csoda folytán szép tiszta. Vagy talán ő töröte meg? Ki lehet ez?
- Maga... ugye maga is csak feltámadó zombikat remélt találni itt, vagy valami titkos szektát, és nem valami fura dolog miatt van éjszaka a temetőben? - kérdezem aztán ártatlanul, miközben felkecmergek és most már rendesen letisztogatom a ruháimat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889189#post889189][b]Abel L. Hughes - 2025.06.07. 15:21[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Szeme se rebben a műsorra gyakorlatilag. A szemfogait ugyan éppen nem mutogatja, de éppen kilépett az árnyékból, minden különösebben előjel nélkül, méghozzá egy temetőben. Azon lepődött volna meg, ha erre nem érkezik semmiféle reakció sem. A fellobbanó kanócok nem kifejezetten mindennapi jelenség ugyan, de elég ideje él ahhoz a mágusok világában, hogy tudja, ez sem megy ritkaságszámba. Pusztán azért tesz egy lépést hátra arcán rezignált mosollyal, mint aki kellőképpen sokat látott már életében - vagy inkább halálában az elmúlt közel két évszázadban, bár a lánynak ezt egyelőre nincs honnan tudnia -, mert szeretné elkerülni a találkozást esetleges szilánkokkal, ha valamelyik mécsestartó nem olvad, hanem szétpattanni óhajt.
- Ugyan - szólal meg mély, nyugodt hangon, enyhén megrázva a fejét. - Az lenne meglepő, ha nem ijeszt meg egy váratlanul felbukkanó idegen... bár e tekintetben én is meggondolatlanul léptem ki az árnyékból. Elnézést kell kérnem ezért - folytatja, enyhén meg is hajolva kissé a lány felé majdhogynem ceremoniálisan. A viktoriánus kor hatása valahogy nehezen akar kikopni a szokásaiból még ennyi idő után is. Újra felé nyújtja aztán a szemüveget, és ismét meghajol kissé. Nem esett nehezére ez a kis apróság.
- Ez csak természetes - foglalja szavakba is mindazt, amit a gesztussal közvetíteni igyekezett az imént, majd akaratlanul is felnevet egy röpke pillanatra a feltételezésen. - Itt nem laknak feltámadó zombik, sem szekták - jegyzi meg szinte azonnal, még mindig olyan mosollyal az arcán, mintha a hónap viccét hallotta volna. - Nem tudom, miféle bűbáj van ezen a temetőn, de csak a holtak nyugvóhelye... még kósza szellemmel sem találkoztam, habár ez nem meglepő, ugyanis nem a temetőben szokása kísérteni azoknak, akik dolguk végezetlenül hunytak el - fejtegeti tovább a választ részben magának is, részben pedig a lánynak összegezve a tapasztalatait. Kezeit kabátja zsebébe mélyeszti közben, tekintetét pedig az egyik közeli sírkőre szegezi, hogy megtudja, kié is. Talán felvilágosíthatná a lányt, hogy az ijesztő elem ebben a képben most éppen ő lehet. - Valójában csak szeretem a temető nyugalmát. Itt könnyebb gondolkodni, gyakran imádkozni is. Általában nem ilyen filmvászonra illőek szoktak lenni, de csendes helyek. Ha jól értem, te mégis ijesztő dolgokat keresni jöttél ki ide? Nincs belőlük elég a mindennapokban?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889312#post889312][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.06.13. 17:11[/b][/url]

A többséget általában váratlanul éri a mágia ezen formája, hiszen pálca nélküli vadmágiának tűnhet a hozzá nem értő szemében, és valahol persze ez igaz is, mert tényleg nem kell hozzá pálca, azonban elméletileg én irányítom, és nem az elemem irányít engem. Ezt néha azért el kell magamban ismételgetnem, főleg, miután valakit a bőréből ugrasztok ki vele.
Azonban ez az alak más. Nem tűnik öregnek, mármint amennyire meg tudom állapítani a szemüvegem felillesztését követően, igencsak helyes pasi, mégis van benne valami, ami miatt úgy érzem, látott már egyet, s mást. Ahogy megszólal, azzel csak ráerősít, olyan szépen, mívesen fogalmaz, hogy egy pillanatra az az érzésem támad, hogy egy színdarab szereplője vagyok.
- Semmi.. semmi gond - motyogom aztán kicsit megszeppenten, miután túl sokáig időzött tekintetem arcán. Esküszöm, errefelé úgy kell keresni az olyan férfiakat, akik nem néznek ki bombasztikusan. Vagy lehet az én igényeim vannak alacsonyan?
- Óó..! Ebben.. erre nem is értem, miért nem gondoltam, tök logikus - csapok a homlokomra szerencsétlenül nevetgélve. Mit keresnének a temetőben a szellemek, meg a halottak? Itt csak nyugodni szokás. - Csak nem tudom, valamiért a horrorok visszatérő eleme a temető, meg úú, főleg az indián temetők, ahová azért temetnek el valamit vagy valakit, hogy feltámadjon. De aztán ott se marad sokáig, hát minek időzne, ha már újra él. Nagyjából.
Tényleg kimondottan békés, nyugodt hely ez, ahogy ott állok a különös idejen társaságában, semmi baljóslatú zörrenés vagy zaj nem hallatszik, még bagoly huhogása sem töri meg a település felől érkező montoton zsivajt, és a tó felől érkező tücsüknótát. Tiszta uncsi.
- Én imádom az ijesztő dolgokat! A hétköznapiak dög unalmasak, azok nem félelmetesek, inkább elkeserítőek, lelombozóak, de az igazi horrortól felpezsdül a vér és kalapál a szívem és tudja.. adrenalin meg izgalom! Szeretek félni. Mármint úgy jól megijedni - nevetek szégyenlősen, mert biztos hülyének néz. De ki nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889396#post889396][b]Abel L. Hughes - 2025.06.16. 16:40[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889468#post889468][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.06.22. 13:59[/b][/url]

Bólogatok szavaira, mint aki pontosan érti, miről beszél, pedig lelki szemeim előtt a temetőkben fellelhető átkok úgy jelennek meg, hogy bizony a nyugalmukat megzavart mumifikálódott holttestek kimásznak a sírból, hogy elűzzék az őket zargatókat. Bizonyára sokakat temettek el kincseikkel, amikre még fájhat a foga a hátramaradottaknak.
Az indiánok, és így azok temetői valóban nem európára jellemzőek, soha nem is találkoztam még eggyel sem, de nagyon szeretnék. Talán ha itt befejeztem a tanulmányaim, jelentkezhetek az Ilvermorny-ba, vagy ha oda már nem kerülök be, valami egyéb, külföldi gyakorlatra az Újvilágban.
De most még itt vagyok, jelenleg ennek a különös idegennek a társaságában, és ki tudja miért, kicsit borsódzik is tőle a hátam. De nem rossz értelemben. Van benne valami különös, amitől le se tudom igazán venni róla a tekintetem. Biztosan bolondnak néz, egy lökött tyúknak, de már nem próbálom tagadni, hogy nem vagyok teljesen százas.
- Á, meg tudom védeni magam. Önkéntelenül, ami azt illeti - legyintek szavaira. - Meg aztán én is szeretem a sötétet, talán rokonszenveznének velem a szörnyek és barátok lehetünk! Úgy megismernék egyet!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889626#post889626][b]Abel L. Hughes - 2025.06.29. 01:29[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Azért is kedveli a temetőket, mert csendesek, nyugalmasak. Abba viszont még sosem gondolt bele korábban, hogy talán csak azért illeszkedik ő is könnyedén ebbe a környezetbe, mert tulajdonképpen halott. Féloldalasan mosolyodik el, mint aki sokat tud a csendje mélyén. Sokkal többet, mint azt képzelni lehet, főleg ránézésre.
- Azt mondod, megismernél egyet? - kérdezi meg végül, tekintetét körbehordozva a közelebbi sírokon. Nem számít rá, hogy bármelyik sírkő mögül szellem bukkanna elő. Sokkal nagyobb valószínűségét látja annak, hogy inkább egy másik gyermek kerüljön elő valahonnan, aki szintén megijedni vágyik valamitől. Nyelvét végigfuttatja a fogsorán, azt latolgatva, mutassa-e meg, ki is ő valójában.
- A kívánságokkal óvatosan bánnék, főleg egy temetőben. Éjszaka. Vakmerőség és őrültség között hajszálnyi csupán a határ, és nem tudhatod, kit vagy mit rejtenek az árnyak. Sokunk nem is olyan feltűnő, mint azt az ember gondolná vagy várná. - Csupán futólag pillant a lányra, mielőtt a gondolatmenet végére érve rászegezné a tekintetét, most már felvillantva éles, az emberinél hosszabb szemfogait is, nyomatékot adva a már gondosan megfogalmazott szavainak. Egy fél lépést még tesz is hátra, mielőtt netán tűzzel találná szembe magát váratlanul. Egy újabb száraz levelet a következő pillanatban már nem lesöpör a közeli sírkövek egyikéről, hanem megfogja és ujjai között kezdi morzsolgatni. - Az illem egyébként úgy kívánná, hogy be is mutatkozzam. Abel vagyok. Káin fiainak egyike... hát nem ironikus?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889778#post889778][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.07.08. 08:00[/b][/url]

Fura szerzet vagyok, tudom, tényleg kár is lenne tagadni, de az idegen nem úgy tűnik, mintha óvatos hátrálásba készülne fogni, hogy aztán mielőbb kellő távolságra kerüljön tőlem, meg a sületlenségeimtől. Körbepillant, mintha azt nézné, be tud-e mutatni egy szörnynek, de aztán csak késve kapcsol a veszélyérzetem, hogy azt nézi, nincs-e más körülöttünk. Anyukám, ahogy mindenki másé is, elmondta pedig, hogy ne álljak szóba idegenekkel, valószínűleg, ha sejti, mennyire ütődött vagyok, azt még külön ki is emeli, hogy az éjszaka közepén meg aztán pláne.
Ami pedig a szörnyeket illeti, természetesen tudom, hogy nem mindnek vannak agyarai, pikkelyei, vagy fojtanak meg lepelszerű testükkel, csápjaikkal vagy csak harapnak ketté, akár egy egyszerű mugli is lehet szörnyeteg. Talán félelmetesebb és rosszabb is, mint az előbb soroltak, hiszen azokon legalább látni, hogy veszélyt jelentenek. Én pedig egy fiatal lány vagyok egy kihalt, sötét temetőben egy felnőtt férfi társaságában, aki épp meggyőződik róla, hogy nincsenek-e szemtanúk a közelben.
- Csak ha ő is engem - bólintok aztán párat, és én is követem a tekintetét, hisz több szem többet lát. - Hosszú távú ismeretségre gondolnék, nem olyanra, ami csak pár percig tart, aztán nekem reszeltek.
Ezt azért nem árt tisztázni, mert sok haszna nincs összehaverkodni egy szörnnyel, ha aztán nem büszkélkedhetek el vele.
Figyelmeztetését alig hallom meg, inkább csak fél füllel, ezért először ki se hallom a baljóslatú utalást, és csak megingatom fejem, hogy persze-persze, tudom, ne legyek hülye, mert meghalok. Egy kicsit talán tényleg elbizakodott vagyok az önvédelmi kapcsolóval ellátott képességem miatt, de például egy sárkány ellen nem sok hasznát venném. Ugyanakkor egy sárkány feltűnne a temetőben.
Végre visszafordítom tekintetem a férfire, és újból végigfut a gerincemen a borzongás, mindkét karom libabőrös lesz, és nyakamban konkrétan érzem a vér lüktetését. Eddig is különösnek találtam a beszédét, a szóhasználatát, de most már nem is egészen értem. Mondandójának az a része azonban végre betalál, hogy ő maga is szörnyeteg. Ha nem is olyan, amit vártam.
- Maga.. megölt valakit? - kérdezem kiszáradt torokkal, és igazából fogalmam sincs, képes lennék-e elfutni, ha igennel felel. Vagy ezek után elhinném-e, ha nemmel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889796#post889796][b]Abel L. Hughes - 2025.07.08. 22:10[/b][/url]

Sjölander kisasszony

- Pedig a szörnyekkel gyakran működik így az ismeretség. A valóság messze áll a tündérmeséktől - válaszolja hangosan tűnődve el a kérdésen. Körbenéz közben, félig-meddig azzal számolva, hogy a lányt követi még más is. Ki tudja, mennyire népszerű pontosan a temető, ahol ő csupán alkalmanként fordul meg, igyekezve tiszteletben tartani a holtak nyugalmát, amennyire tőle telik. Ezen a mai estén azonban mégis erősebb volt benne a vágy, hogy az erdő széle helyett itt töltse az idejét elmélkedéssel és néma imával, amiről nem lehet biztos, hogy meghallgatásra talál-e valaha léte kárhozott voltából adódóan. Mégis szeretné hinni, hogy az az Isten, aki egyetlen fiát áldozta mindenki megváltásáért, őt sem szereti kevésbé bárki másnál, és nem azért, mert nem tehet róla, hogy mivé is lett pontosan, hanem mert még így is megpróbál azok szerint az elvek szerint élni, mint amiket emberként tartott szem előtt. Abban mégis talál hirtelen valami furcsa, számára is meglepő izgalmat, hogy a lány őszintén megosztott vágyainak eleget téve megvillanthatja szemfogait, s ezzel már rég nem emberi voltáról is lerántja a leplet. Ránézésre egyébként is legfeljebb az lehetne feltűnő, hogy sápadt, ám vörös haját tekintve gyakran siklanak el efölött az apróság fölött az emberek, akikkel találkozik.
- Előfordult már - válaszolja a hozzá intézett kérdésre. Valóban ölt már. A vér hívó szava bizonyult már erősebbnek az akaratánál, a józan eszénél, a féltve őrzött emberi mivoltánál is. Közben tovább morzsolgatva ujjai között a levelet, amíg az szét nem porlad. Ujjait szétnyitva engedi szélnek a levél maradékát végül, de a lemeztelenített erezete még megmaradt része egyszerű zuhanásba kezd, a lába előtt landolva. - De már nagyon régóta nem fordult elő. Nem foglak bántani, bár nem is feltétlen barátkozom, viszont ha szeretnéd, most már elmondhatod, hogy találkoztál egy vámpírral. Elárulod a neved?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889811#post889811][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.07.09. 20:00[/b][/url]

Sajnos igaza van, pedig a tündérmesék olyan jók! Mármint nem konkrétan a tündérekről szólók, hiszen ez csupán gyűjtőnév az olyan történeteknek, melyek romantizálják, varázslatos és minden esetben happy endre végződő módon adják elő az amúgy állatias ösztönnel rendelkező, emberi hússal vagy vérrel is táplálkozó rémségek sorsát. Tudom, hogy nem minden cukormáz, sőt, direkt szeretem, ha nem az, ettől izgalmas, drámai és hidegrázósan borzongató! Lehet, hogy csak addig élvezem így ezt, míg nem az én gerincem roppan egy tűéles fogsor alatt, de akkor meg már úgyis mindegy lesz.
Fel sem merül, hogy ez a bizonyos pillanat akár percek kérdése lehet most, amíg fel nem hívja magára direkt módon a figyelmem. Akkor aztán ledermedek, és lélegzetvisszafojtva várom válaszát, amit könnyedén, mintha semmit se jelentene, közöl velem. Ekkor aztán ismét tudatosul bennem, hogy tökéletesen egyedül vagyok, és csak a képességemben bízhatok, ami vagy kisegít, vagy sem. De félelem helyett izgatottság kerít hatalmába. Persze kalapál a szívem, mint amit kólában és kávéban forgattak meg, mielőtt sokkolták volna, ugrásra készen befeszül a testem, és érzem, hogy tenyerem melegedni kezd.
- Téényleg? Sokszor? - kíváncsiskodom, mintha arról tudakolnám, hogy milyen gyakran fordult elő, hogy belerúgott az ágy szélébe. Nem pedig arról, hány ember életét oltotta ki eddig.
És bizonyára lehetett egypár, hiszen mint kiderül, egy vámpír. Egy igazi, élő.. mármint izé, nem egészen élő, de... eleven és karnyújtásnyira álló VÁMPÍR!
Lehet mindjárt meghalok, de itt van előttem egy igazi vérszívó teremtmény, és.. és a nevem kérdezi! Szinte teljesen elmegy a fülem mellett, hogy azt állítja, nem fog bántani.
- Aha, Lissi vagyok. Alicia egész pontosan - bólogatok, és ajkamba harapok. - Rég vagy vámpír? Tudsz repülni? Milyen érzés? Mármint nem csak a repülés, azt seprűn én is tudok, hanem úgy általában. A vámpírnak levés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889844#post889844][b]Abel L. Hughes - 2025.07.10. 23:02[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Féloldalasan mosolyodik el, mint aki sokat látott már, többet, mint amit azt sokan akár csak elképzelni is tudnák. Végtére is hosszabb ideje van itt, mint a legtöbben, még annak ellenére is, hogy a mágusok is meglehetősen sokáig élnek úgy általában. A maga mögött tudott évtizedek során mégiscsak végignézhette, hogyan öregszik meg és múlik el kevés halandó ismerőse, barátja. A lány vele szemben azonban még roppant fiatal, és ennek megfelelően gyermeki idealizmussal tekint a világra, ami cseppet sem lepi meg Abelt. Némileg mulattatja is ez a minden bizonnyal mesékből merített világnézet annak tudatában, hogy ő mégsem kíván ártani neki. Inkább a levelet morzsolgatja ujjai között végtelen türelemmel, amíg el nem porlad, ahogy minden, ami nem ítéltetett öröklétre. Valójában még ő is erre a sorsra jutna, ha megpróbálná túllépni az éjszaka határait, ámde nem érzi úgy, hogy ennek még eljött volna az ideje. Ha úgy nézi, esélyt kapott és főként elég időt, hogy a világ rejtélyeit tanulmányozza, és még számtalan kérdése van, ami válaszra vár.
- Dehogy - válaszolja megrázva a fejét. Nem veszi zokon a feltételezést, hiszen eleve erre gondol a legtöbb halandó, ha a téma felmerül. Nincs honnan tudniuk, hogy ő nem szereti még a gondolatot sem, hogy mások vére tartja életben, vagy legalábbis ebben az élethez hasonló árnylétben, ebben a gyakran légmentes térben, ahol nem lélegzik már, nem dobog a szíve sem, de mégsem mondható halottnak sem teljesen. Különös egy állapot. Magányos. A válaszát mégsem indokolja egyelőre, csak tényként jelenti ki, hogy nem tudja felmutatni áldozatok hosszú listáját. Inkább a lány neve felől érdeklődik, ha már olyan kis gyermeki ártatlansággal igyekszik éppen itt barátokra lelni. Némileg talán éppen Leannanra emlékezteti, aki mintha sosem értette volna, kivel is, mivel is van dolga pontosan. Most már tenyerét megtámasztja a legközelebbi sírkövön is egy kicsit, igyekezve eldönteni, hogy melyik lehet a hűvösebb - a márvány vagy az ő élettelen bőre. Bólint a névre, aztán a kérdéseket hallva szusszan egy aprót, mielőtt válaszolna, majd a lány felé fordítja a fejét.
- Szép név, bár nem hangzik magyarnak. Hogy kerültél ide, ha megkérdezhetem? - érdeklődik inkább, majd enyhén vállat von, de lehet, hogy csak az árnyak játékának tűnik a dolog. Tekintete a sírkövön állapodik meg, amit éppen elenged. Néha szeretne az egyik alatt nyugodni inkább, ezt nem tagadja. Békésebbnek tűnik, mint a lét, amibe belekényszerítette Maud. - Közel két évszázada, és ez botor mese... nem tudok repülni, denevérré sem változom. Nincs varázserőm sem... bár azt mondják, azt a mágusok is elveszítik, ha eggyé lesznek az éjszaka gyermekei közül - válaszolja. Megvan ugyan a maga meggyőző ereje, de még ő maga sem biztos benne, hogy az minden kétséget kizáróan a vámpírlét velejárója-e vagy csupán a részletekre figyelve pontosan azt tudja mondani, amit hallani akarnak tőle és ami őt meg éppen előre viszi. - Hogy őszinte legyek, megvannak a maga korlátai. Legfőképpen magányos. Végignézed, hogyan öregszenek meg és válnak semmivé a számodra fontos emberek, miközben mások élete árán maradsz halhatatlan. Nem ajánlom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889859#post889859][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.07.12. 09:06[/b][/url]

Valahol én is érzem a helyzet, és főként a beszélgetés abszurditását, de nyilvánvalóan nem találom túlságosan zavarbaejtőnek vagy aggályosnak, hogy ne folytassam. Csevegő hangon faggatok egy gyilkost, egy szörnyeteget, de nálam ez a szó egyébként is egész másként cseng a fejemben, vagy a számból, mint az átlag esetében. Engem lenyűgöz, kíváncsivá tesz, és csak aztán rémít meg. Nem tűnik azonban úgy, hogy fel akarna venni ezek szerint nem túl tekintélyes listájára.
- Ide? Zsupszkulccsal, átszállással. Meg volt egy kandalló is útközben, amikor bevásárolni mentünk, és végül vonatoztam is. - Eltelik egy-két pillanat, majd a homlokomra csapok. - Ja már hogy.. nem így érti, mi? Hát az úgy volt, hogy cserediák programra jelentkeztem, aztán megje... aztán meg itt maradtam inkább. Itt tanul a kedvenc kuzinom is. Vagy a nagynéném, ezt sose tudom. Viszont alig idősebb pár évvel, szóval jobb szeretek testvérként gondolni rá. Mondjuk olyanom is van, de őt otthon hagytam. Svédországban, onnét jövök.
Most, hogy mindenre is válaszoltam, arra is, amit meg sem kérdezett, újból a saját kíváncsiságom kielégítésére koncentrálva faggatom tovább, és persze ezt tudtam, mégis újból elszomorít a tény, hogy nem tudnak apró denevérré változni egy köpönyegsuhintással. Ha még megőrizhetnék esetleg varázserejük, animágusként működhetne, de Abel maga is megerősíti, hogy az bizony odavész. Bár különös, ahogy fogalmazza mindezt, ezek szerint ő korábban mugli volt. És még az a korlátolt, semmire se jó forma is jobb, mint vámpírnak lenni - legalábbis szavai erre engednek következtetni. Épp csak nem vagyok a legkönnyebben meggyőzhető ilyen téren, hiszen szerintem iszonyú menő, hogy már kétszáz éve itt van és mi mindent láthatott!
- A magányhoz én is hozzá vagyok szokva - legyintek hanyagul, és óvatosan közelebb araszolok. Ég a bőröm, és majd kiugrik a szívem, de ez mit sem változtat izgatottságomon. - Na de finom a vér? Más íze van különböző embereknek? Volt kedvenc fogásod, akire visszajártál? Engem megkóstolnál? - A számra csapom a kezem, mert ezzel (még) nem akartam előhozakodni, elvégre nem ismer, aztán ki tudja, szerintem én is gyanakvással fogadnám, ha egy csirke önként a sütőbe repülne, felkínálva magát ebédre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889906#post889906][b]Abel L. Hughes - 2025.07.14. 23:54[/b][/url]

Sjölander kisasszony

- Elnézést, fogalmazhattam volna pontosabban, de ez a válasz sem okozott csalódást. Igazán kalandosan hangzik - állapítja meg apró görbülettel a szája szegletében, mint aki csak elképzelni tudja, milyen is lehet mindez beszámolók alapján. Sosem volt mágus, és vámpírként sem lett az utazás egyszerűbb számára, bár nem panaszkodik. A vonatok monoton zakatolása eléggé meditatív tud lenni. Alicia gyermeki ártatlansága egyébként üdítően egyszerűnek tűnik számára. Nem lát a kérdés felszíne mögé, láthatóan semmit nem gondol túl. Kicsit talán kapkod is, legalábbis az eddig látottak alapján hajlamosnak tűnik gyors, meggondolatlan döntésekre, ámde Abel mégsem akar túlzottan hamar ítélni. Bármilyen pontosak is tudnak lenni általában az észrevételei, az évek során megtanulta, hogy nem érdemes elhamarkodott következtetéseket levonni, főként, hogy őt nem sürgeti az idő múlása sem.
- Akkor még szerencse, hogy nem az új helyek megszokott magánya várt itt - jegyzi meg, s kihallani a szavai mögül, hogy ő bizony nagyon is jól ismeri az érzést. Nem egyszer már az is előfordult - és évei számát tekintve aligha meglepő -, hogy hiába ismerős egyik-másik város, ahol már megfordult, az ismerőseit mégis rég elnyelte az enyészet, s ugyanaz a kilátástalannak tűnő egyedüllét várja, mintha először járna ott életében. Nem sokkal később meglepetésére mégis azt mondja a lány, hogy hozzá van szokva a magányhoz. Abelnek nem is sikerül eldöntenie hirtelen, hogy ez csupán holmi kamaszos túlzás-e vagy valóban van a kijelentés mögött igazi tartalom, talán fájdalmas tapasztalat is felejtésre váró, nehéz emlékekkel vegyesen. Azt mégiscsak látja, hogy manapság az emberek valahogy egyre jobban eltávolodnak egymástól, a közösségek megtartó ereje pedig lassan, de biztosan kopik meg. Mintha saját magukra hoznának rontást anélkül, hogy átlépnének bármiféle átkoktól terhes határvonalat, aminek ez az elkerülhetetlen következménye. Nem is érti igazán, hogyan fordult ekkorát a világ, hiába zajlott mindez a szeme előtt az elmúlt évtizedekben. Talán azon a hanyag mozdulaton múlik leginkább, hogy végül mégsem hiszi el azt a kijelentést, csak túllép rajta további kérdések nélkül.
- Hmm... lássuk csak... fémes, enyhén sós, furcsán ismerős... meleg, súlyos, ősi... élő és nyugtalan... olyan, mint a rozsdás vas egy eső áztatta éjszakán - próbálja megrökönyödésén leküzdve mégis megfogalmazni, milyen is számára. Leginkább az utolsó hasonlattal sikerül megragadnia, hogy nem szereti. Nem is érzi, hogy ő vágyna rá igazán, csak a testének van szüksége rá akkor is, amikor eluralkodik rajta az éhség. - Sose figyeltem erre, hogy más-e... talán... és nem, ha nem bánod. Nem szeretem emberek vérét inni... így semmiképp - vallja be, maga elé révedve. - Néha azonban mégis az éhség a nagyobb úr. Nehéz felmérni, meddig uralja azt az akarat, s honnantól uralkodik az az akaraton.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=889993#post889993][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.07.18. 21:03[/b][/url]

Még mindig tisztára odáig meg vissza vagyok a ténytől, hogy egy tényleges vámpír áll előttem, így az ő megjegyzésére, miszerint kalandos volt az idekerülésem, csak legyintek. Örülök, hogy szórakoztatónak talál, de legalábbis elég érdekesnek, hogy kétszáz évvel a háta mögött ne hagyjon faképnél unalmában, de ő sokkal de sokkal izgalmasabb mindenféle szempontból.
Araszolgatok is felé, úgy, mint az ismeretlen kutya felé szokás simogatás feltett szándékával, mikor is még nem eldöntetett, vajon megharap-e, vagy elszalad inkább. Igaz, esetében utóbbitól nem tartok, az előbbi meg azt hiszem, tetszene, csak félek is tőle.
Azt mondják nem fáj, de legalábbis egy sokkal erősebb, eufórikus érzés elnyomja a kínt, amit a bőrt felhasító, húsba szaladó szemfog okoz. Sokan egyenesen orgazmust élnek át, és nekem az is újdonság lenne. Kár, hogy nem igazán sikerül kimondottan visszafogottan kifejeznem izgatottságom. Abelt azonban úgy tűnik, nem hozza különösebben zavarba már-már mániákusnak ható viselkedésem, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy ennyi idő alatt, mióta a világot járja, találkozott pár fura szerzettel.
- Még sose nyalogattam az esővizet rozsdás vasról - fintorgok, és a leírás alapján úgy találom, nem nagyon rajonghat érte. Olyan lehet, mint nekem a csapvíz. Undi, de ha nincs más, megiszom, ha szomjas vagyok.
- Az enyémnek lehet kicsit csípősebb íze lenne - vetem fel, és hogy bemutassam, mire értem, előbb egy pingpong labda méretű tűzgolyóbist idézek meg a kinyújtott tenyeremen, majd ahogy összecsukom ujjaim, mintha rámarkolnék a lángból szőtt gömbre, elalszik az is, és az összes kis gyertya is a közelünkben, ami még égett. Füst és sötétség telepedik közénk.
- Nagyon szeretném tudni, milyen érzés - vallom be suttogva, kissé félve megremegő hangon, aztán megrázom a fejem. - De ha nem szereted, nem erőltetem. Több marad nekem - teszem hozzá viccelődve, hogy ne utáljon nagyon, amiért megkísértem, és aztán még úgy veszi ki, hogy én neheztelek rá, amiért nem issza meg a vérem.
- Pedig aztán nincs ebben semmi, ha belegondolunk. Mert a muglik is adnak vért ilyen véradó helyeken, amit aztán megkap másik mugli, akinek szüksége van rá. Adomány, hogy az egyik jobban legyen, a másik meg elégedett, amiért segített valakin. Csak ott tűt használnak, nem fogakat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890048#post890048][b]Abel L. Hughes - 2025.07.21. 23:01[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Visszafogottan mosolyodik el, egyetlen röpke, dallamos hümmögéssel adva csupán hangot közben annak, hogy mulattatja a lány reakciója. Nem bántó, sokkal inkább őszinte és ösztönös ez tőle, mégis olyan, mint egy megfakult fénykép. Gyorsan tovaillan, nyomtalanul, mintha soha ott sem lett volna. Ő maga is fintorog a vér ízétől. Tekintete az egyik távolabbi sírkövön állapodik meg, miközben lassan rázza meg a fejét, arcán féloldalas, halvány mosollyal. Tudatában van, hogy ezt sosem lesz képes elmagyarázni olyannak, aki nem osztozik vele a kárhozottak sorsán.
- Miért gondolod? - érdeklődik őszinte kíváncsisággal. Nem teszi hozzá, hogy neki mind ugyanolyan ízű igazából, még ha adomány is: meleg, fémes, undorító, mintha közben valami mindig meghalna belőle, hiába tudja, hogy ez a léte ára és valójában minden cseppjétől csak további időt kap ebben a siralomvölgyben. Mégis issza, mert úgy véli, hogy ez az ő keresztje most már, de még így is tud azok szerint az elvek szerint élni többnyire, amikben valaha hitt. Talán egyszer végképp megfakul és elkopik, millió porszemre hull szét anélkül is, hogy a napfénybe lépne. Vagy valahol karóval döfik át valami ősi rettegésből fakadóan, s nem hiszi, hogy átkozni tudná érte őket, ha ez megtörténik, mert gyakran véli úgy ő is magáról, hogy különböző okokból adódóan mégiscsak szörnyeteg. Az éjszaka gyermeke és a vér szolgája. Olyan valóságok ezek, amikkel együtt élni kényszerül, de ennyi idő után sem szereti. Alicia lelkesedését talán nem is értené, ha nem lenne még jobbára kislány, bizonyára nem túl megalapozott kutatásokra épülő regényekből származó tévképzetekkel.
- Jobb is, ha több marad neked - jegyzi meg. Legalább ezúttal nem kell egy hisztériás jelenet szemtanújának is lennie. Megkönnyebbülés. Hátratűri a haját, és ahogy felpillant, mosolya valami bölcs színezetet ölt. - Nem hiszem, hogy ugyanolyan lenne. Van, aki fájdalomról számol be, de többen inkább arról, hogy másfajta érzéseket vált ki. Élvezetet. A sajátomra nem emlékszem, így sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom ezt... ha a szükség úgy hozza, az adományokkal élek én is. Kevésbé gyilkos... ha harapok, nos... nem bízom magamban, ha ez így elég válasz. Mint mondtam, a vér szava néha erősebb lehet az akaratnál. Talán beszélhetnénk másról is, nem csak a vérről. Miért érdekel ennyire mégis?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890108#post890108][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.07.27. 08:35[/b][/url]

Pislogok párat értetlenül, nem tudva, a kérdése most pontosan mire is vonatkozott. Miért gondolom, hogy csípős a vérem, esetleg más ízű, mint, amihez szokott? Pedig még prezentáltam is neki a képességem! Aztán persze leesik, hogy valószínűleg kóstolta már elemi mágus vérét, és úgy találta, nincs jelentősége, hogy milyen különleges erő birtokában van az illető. A vér az vér. De így aztán végképp nincs miért elutasítsa se az ajánlatomat talán.
Megrántom a vállam válaszul, mert azért továbbra sem vagyok meggyőződve róla, hogy értem, mire is kérdezett, így jobb letudni ezzel. Ő úgyis jól lát engem a sötétben, sőt, valószínűleg minden rezdülésem érzékeli. Közelebb is araszolok még kicsit, és kiráz tőle a hideg, hogy ebből a közelségből már akkor is érezni lehetne más testhőmérsékletét, ha nem lennék pyromágus. És mégis, mintha egy kőoszlophoz közelítenék.
- De tényleg, tényleg-tényleg adok szívesen - próbálkozom azért még szavai ellenére, nem egészen fogva fel, hogy arra céloz velük, hogy talán nem tudná megállni, hogy többet vegyen el, mint amennyit én ajánlanék. - Egyáltalán hogy történik? Mármint hol harapnál meg? A nyakamon?
Kissé túlontúl izgatottan cseng a hangom, bizsereg a bőröm, de igazán nem tudnám magamnak sem megmagyarázni, miért is érdekel ennyire. Ismét csak a vállam rántom meg kérdésére.
- Nem is tudom, egészen kisgyerek korom óta érdekelnek az ilyenek. A horror, az ijesztegetés, a morbid meg gore. Felvillanyoz. Persze be is tojok tőle, de imádom azt az adrenalin töltetet, amit ad. Tiszta bolond vagyok, tudom, de most is rettenetesen be vagyok zsongva, hogy... szóval megharaphatsz.
Ha Nessie tudomására jutna ebből bármi, tuti agyoncsapna valamelyik cipőjével, amit még nem adott Sadie-nek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890141#post890141][b]Abel L. Hughes - 2025.07.31. 19:37[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Nem kap választ a kérdésére, ezt azonban nem veszi zokon. A lányt elnézve, úgy nézi, valami gyerekesen naiv elképzelés lehet a válasz mögött, amit amúgy sem lenne szíve megcáfolni. A lányra egyébként is vár még minden bizonnyal néhány csalódás, ha kicsit is hasonlóképpen gondolkodik más dolgokról is, mint a vámpírokról. Széles skálán mozog tapasztalatai szerint az, hogy ki hogyan gondolkodik közülük is, milyen világlátással bír, mennyire ragaszkodik az erkölcseihez vagy éppen az emberségéhez. Rezignáltan mosolyodik el a lelkes próbálkozásra, és halk hümmögéssel kísére rázza meg a fejét tagadólag.
- Kedves tőled, de ugyanakkor be kell vallanom, ostoba ötlet is. Ne vedd zokon, nem hiszem, hogy ostoba lennél, sokkal inkább csak kissé elfogult és még többet kellene látnod a világból, mielőtt ilyen elhamarkodott döntéseket hozol... egy vámpírnak felajánlkozni nem életbiztosítás - osztja meg a véleményét, kezét most már a zsebeibe mélyesztve. Mindebbe beleszövődik a saját tapasztalata is, halk dallamként kísérve a háttérből a véleményét, noha ő még csak nem is ajánlkozott, csak egyszerűen a vacsora lett, amivel öröklétre kárhoztatta végül a nő. Nem mondhatná, hogy gyűlöli ezért. Nem lenne szép. Inkább fél tőle, az őrültsége megrémíti, hiszen éppen ezért kiszámíthatatlan, a vér mámorába temetkezve eltűnt már belőle minden emberi, és Abelből legjobb esetben is undort vált ki és ellenszenvet, különös félelemmel keverve. Körbe is pillant a temetőben, mint aki azon sem lepődne meg, ha felbukkanna itt, bár általában megérzi, ha a nő nincs messze. Orrcimpája megremeg, ahogy vállát kissé feszülten felhúzva önkéntelenül is beleszagol a levegőbe, nem érzi-e mégis azt a rothadáshoz hasonló, émelyítően édes illatot, ami Maudhoz társul. Az árnyak azonban mozdulatlanok, és nem érez mást, csak a temető nyugalmát és a sírokon hervadó virágok illatelegyét.
- A csuklót jobban szeretem... - válaszolja visszafordulva a lány felé. A nyakban van valami erotikus, intim, meg sem tudná fogalmazni, pontosan miért is érzi úgy, mintha valami kimondhatatlant követne el, ha ott harapna meg valakit. Elmosolyodik aztán azon, hogy a lány bolondnak nevezi magát, hajszálnyi szánakozással, majd határozottan megrázza a fejét.- Inkább csak... még naív... nem látod benne az igazi veszélyt. Ugyanakkor idealista... romantikus talán... sőt, tiszta szívű is, ahogy én látom, és hát boldogok a tisza szívűek, mert ők majd meglátják Istent. Hány valódi szörnyeteggel találkoztál eddig?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890204#post890204][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.08.03. 18:03[/b][/url]

Még lelkesedés cseng ugyan hangomban, de gondolatban egyre inkább kezdek lemondani róla, hogy ma meg fog harapni egy vámpír. Pedig basszus annyira izgi lenne..! De tudom, hogy nem kényszeríthetem, az pedig még szerintem is full meggondolatlanság lenne, ha esetleg szándékosan megvágnám magam, hogy vérezni kezdjek és megérezze. Lehet, hogy csak feldühíteném vele, hiszen ha képtelen lenne türtőztetni magát egy kis vérszag okán, nagy bajban lennénk mi lányok minden hónapban. Erről mondjuk láttam egy tök jó horrort, de abban vérfarkas volt. Mindegy, vissza a valóságba!
- Tudom, de ha te olyan vámpír lennél, akitől tartanom kéne, akkor nem próbálnál ennyire lebeszélni a dologról - kopogtatom meg halántékom, mint aki nagy okosságra jött rá. - Kivéve persze, ha így igyekeznél a bizalmamba férkőzni.. hmm... de neeem, hát nem lenne rá szükséged, ha annyira a vérem akarnád venni. Szóval szerintem tökre bízhatok benned, hogy nem szívnád ki mindet. Ugye..?
Tudom én, hogy naiv vagyok, meg minden, de horrorfilmeken és történeteken nőttem fel szüleim minden igyekezete ellenére, és tudom jól, hogy ez nem mind kitaláció, tökre belehalós egyik-másik szitu, de sehogy sem érzem magam életveszélyben mellette. Olyan nyugodt, békés ez a férfi.. vagyis volt férfi. Ex-pasi. Szóval nem.. nem hiszem, hogy félnem kellene tőle. De érzem, hogy nem fogom tudni meggyőzni. Pedig aztán még fel is emelem karom, csuklóm belső felét fordítva felé, és másik kezemmel alátámasztok.
- Itt..? - kérdezem, és megpróbálom kitapogatni az ereket rajta. - És mit csinálsz, hogy ne vérezzek el?
Tényleg tiszta bolondnak érzem magam, akkor is, ha próbál megnyugtatni, hogy csak naivitás, és romantizálom az egészet, amiben lehet némi igaza, de nem vagyok hülye. Mármint bolond igen, de hülye nem, tudom jól, hogy meghalhatok. A horrorfilmekben általában a többség meghal. De ez nem egy film, és nem is az életemért futok épp. Meg is rázom a fejem, hogy de, látom én a veszélyt. Csak szeretem jobban megnézni. Közelebbről.
- Istent..? Nem hiszem, hogy mi a családommal talizni fogunk vele, mármint azzal, akire te gondolsz.. viszont szörnyeteggel se nagyon találkoztam még. Rajtad kívül.. mármint.. ha nem bánt, hogy annak hívnak.. mert hát abszolút nem vagy szörnyű... sőt, tök kedves szörnyike vagy.
Zavartan, elvörösödve birizgálom meg a hajam. Leszörnyikéztem egy vámpírt. That's a first.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890245#post890245][b]Abel L. Hughes - 2025.08.04. 21:30[/b][/url]

Sjölander kisasszony

A vonásaira rátelepszik valami halvány, mély szomorúság, ahogy a fejét ingatja a válasz hallatán. Félmosolya rezignált, éppen csak észrevehető, s olyan emberre vall, aki félig elveszik éppen az emlékeiben. Úgy véli, a lány lelkesedése felülírja a racionalitását, holott említette is, hogy ölt már, és volt éppenséggel elég ideje szembesülni azzal, hogy ha engedi az éhségét eluralkodni, kicsúsznak a dolgok a keze közül. A magyarázkodásba azonban nem vág bele. Túlzottan személyes, és ebben a pillanatban még olyan régi hegeket is feltéphet vele, amikhez nem szívesen nyúlna, hát inkább csak bölcsen elengedi az egészet, ragaszkodva a korábbi nemleges válaszához.
- Mint mondtam, nehéz meghatározni, meddig úr az akarat, s mikor veszi át helyét az éhség... - ismétli meg inkább a nem is olyan régen megosztott, tapasztalati úton szerzett tudást. Ruarc anyja is az ő vérszomjának esett áldozatul, hogy szinte fel sem fogta, mit tesz, csupán mert alulértékelte a saját szükségleteit, és a vérszomjat, ami ebből fakadóan pusztítóvá vált. Pedig ő nem szereti annak a gondolatát sem, hogy mások vére árán járhat még mindig a földön, még akkor sem, ha ennek nem muszáj életekbe kerülnie. A félmosoly valamivel szórakozottabbá válik aztán, ahogy a kérdésre válaszul bólint.
- Kicsit közelebb a hüvelykujjadhoz... ott, ahol érzed a pulzust - válaszolja. Meg is mutathatná, de még mindig nem lép közelebb. A végén még tényleg kísértésbe esne. Megborzong így is a gondolattól, majd újfent megrázza a fejét.
- Óh, hát ez csupán életmód kérdése és emberségé - jelenti ki, majd önfeledten nevet fel azon, hogy szörnyikének nevezik. - Ez kedves - állapítja meg végül, remélve, hogy ettől talán még a lány is kevésbé érzi magát zavarban. - Így sem neveztek még közel két évszázad alatt, de köszönöm, hogy nem tartasz szörnyűnek. Próbálok megőrizni valamennyit magamból... abból, aki voltam régen, mielőtt az éjszaka lényeinek egyike lettem volna akaratom ellenére is - osztja meg, leülve közben az egyik alacsonyabb sírkő szélére. - Egy egészen kicsit a gyermekre emlékeztetsz, akit felneveltem. Félig legalábbis...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890298#post890298][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.08.07. 19:13[/b][/url]

Ragaszkodni látszik hozzá, hogy nem akar megharapni, ami, valljuk be, tök ésszerű reakció normális esetben, sőt, én tűnök kettőnk közt jelenleg a sokkal több aggályt keltő egyénnek, akire nem ártana odafigyelni. A megismételt gondolatára, hogy nehéz belőni, meddig is tart az ő akarata, és hol veszi át az irányítást az ösztön, már csak beletörődően bólogatok. Tudom, vagy legalábbis nagyon valószínűsítem, hogy igaza van, és kevés nagyobb őrültséget tudnék csinálni, mint hogy hagyom, hogy a vérem vegye egy vámpír. Mi van tényleg, ha nagyon ízlik neki, és megöl? Azt aztán hogy magyarázom meg otthon?
Nem lép közel, hogy megmutassa, hol is lenne a helye, ahol, ha mégis megtenné, a bőrömbe mélyesztené metszőfogait, de nem is kell, hisz megteszem helyette. Miközben csuklóm tapogatom, közelebb lépek hozzá, és az "instrukciót" követve tapogatom ki a pulzusomat, neki is megmutatva, hol érzem a vér lüktetését. Elég szapora, és ahogy csökken köztünk a távolság, csak még hevesebben kezd áramlani, ahogy szívem vad kalapálásba kezd. Izgatott vagyok, nem is kicsit, és félek is. Mintha az első szexuális élményem küszöbén állnék, pedig egy kihalt temetőben ácsorgok, a nyelvem hegyét rágcsálva.
- De tényleg, nem tűnsz szörnynek. Ha nem lennél ilyen... nem is tudom. Mintha nem is lennél itt, csak képzelnélek. Nem érzem a jelenléted - magyarázom, és tudom, hogy én erre különösen érzékeny lehetek, hiszen másokat a testük hője révén érzékelni tudok, de ő mintha egy lenne a sírkövekkel.
- Volt egy gyereked..? - kérdezem meglepetten, habár hamar leesik, hogy nem épp ezt mondta. Ettől csak még különösebbnek találom. - Miért csak félig nevelted? Nem volt kedve tovább nőni? Pedig én alig várom, hogy felnőtt legyek, és komolyan vegyenek! Ha felnőtt lennék, talán nem utasítanád el a vérem - rántom meg direkt túlspilázva a vállam, hogy értse, viccelek. Vagy hát.. félig-meddig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890330#post890330][b]Stephen Zimmermann - 2025.08.09. 21:26[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890369#post890369][b]Abel L. Hughes - 2025.08.12. 20:24[/b][/url]

Sjölander kisasszony

Elfordítja a tekintetét a lány csuklójáról, hiszen mégiscsak hívogató az ösztönei számára az a pulzáló ér a márványszerű bőr alatt. Inkább odaképzeli, mint látja a halványan áttetsző kék eret, amit a lány maga ajánlgat, de fogait összeszorítva igyekszik önfegyelmet gyakorolni. Gyűlöli, amikor ennyi is elég, hogy nyelve hegyén már ott érezze a vér egyszerre édes és sós, fémesen nyers ízét. Meg is rázza a fejét kissé, majd felnevet, amikor a lány maga tereli a témát és szörnyikének nevezi. A kijelentés abszurditása mögött tagadhatatlanul ott a gyermeki őszinteség, és biztos benne, hogy Alicia egyáltalán nem szánta ezt bántónak. Szusszan aztán egyet a folytatáson, és szemöldökét megemelve dönti kissé oldalra a fejét, maga előtt a földet figyelve. Mint akinek ez kicsit sem meglepő, sőt, nagyon is tisztában van a helyzettel.
- Mert csak egy nyugtalan árnyék vagyok, se nem élő, se nem holt - válaszolja, és az egyik sírkőnek támaszkodva Léannant is megemlíti futólag, óvatlanul, és már kapja is a kérdéseket. Nem válaszol azonnal. Csendbe burkolózva gondolja végig, mit is mondhatna, s talán azt is, mit is mondana, ha a fiú is meghallgatja még valaha. Nem érez bűntudatot a döntése miatt, de valami fátyolszerűen a mellkasára telepedő bánatot viszont igen, amiért az egész úgy alakult, ahogyan.
- Ez... bonyolult - válaszolja végül tömören, a lányra pillantva közben, aztán ismét a sírokat veszi szemügyre a közelben. - Felnőtt, csak nem velem. Nem éreztem igazságosnak, hogy az éjszaka foglya legyen, amiért az én egzisztenciám annak a keretei közé szorult - válaszolja rezignált sóhajjal téve pontot a mondat végére, majd megrázza a fejét. - Akkor sem... az anyját én öltem meg, mert nem éreztem, hol a határ. Hidd el, tudom, miért nem bízom az ösztöneimben, bármilyennek tűnök is ránézésre.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890433#post890433][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.08.17. 15:56[/b][/url]

Se nem élő, se nem holt, mondja, és ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni. Hiszen látom, hogy mozog, úgy néz ki, mint bárki más - vagy legalábbis első ránézésre -, aki az élet nevű játékot űzi, mégis mintha csupán egy emlék lenne, egy lenyomata valakinek, aki egykor volt, de már nincs. És mégis itt van, és képes lenne élettelen, hűvös testébe átszipolyozni forró vérem, ami után én lennék egy a számos élettelen sírkővel. Épp csak én nem mozdulnék többé, halott lennék.
Nyilván nem erre vágyom, mikor arra buzdítom, hogy igyon a véremből, de ettől fél ő, és ha ő maga nem bízik magában, hogy képes visszafogni az éhségét, lehet nekem sem kéne. De ennek ellenére is mindössze rajta múlik, mert én még akkor is a karom nyújtanám, miután elárulja, azt a gyereket ő tette anyátlanná.
- Értem, de.. jó, tudom, semmi de, de... mi van, ha amiatt már érzed, hol a határ? Ez nem ilyen gyakorlat teszi a mestert dolog? Ha eleget gyakorlod, hogy ne öld meg, akinek a vérét iszod, előbb-utóbb nem ölöd meg? - kérdezem abszolút tárgyilagosan, kíváncsian, annak biztos tudatában, hogy tök jót és jogost kérdeztem, és hát persze igazam is van.
- És esetleg csinálhatod ilyen ellenőrzött körülmények között, hogy lenne kéznél gyógyító, vagy aki az orrod elé tart egy fokhagymát, ha túltolod - folytatom okoskodásomat, fel-alá járkálva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890440#post890440][b]Abel L. Hughes - 2025.08.18. 22:41[/b][/url]

Sjölander kisasszony


- A vágynak nincs kiszámítható képlete, a bizalom pedig nem egzakt tudomány - válaszolja, enyhén megrázva a fejét szája szegletében rezignált mosollyal. Azt gondolta volna akkor is, hogy kellőképpen ismeri magát, mégis sikerült alulértékelnie a saját éhségét. Volt abban talán valami sorsszerű, hogy ennek köszönhette azt a törékeny kis, madárfiókára emlékeztető lényt, aki aztán az élete részévé vált, ugyanakkor mai napig érez bűntudatot, amiért sikerült megfosztania az anyjától. Olyan lassú mozdulattal bök meg cipője orrával egy rögöt, hogy az már szinte álomszerűnek tűnik, nem is valóságosnak.
- Másfél évszázadnyi idő sem volt elég, hogy ne más élete árán maradjak itt, az árnyak között, ha úgy hozta a sors... - jelenti ki végül, remélve, hogy így talán valami megfoghatóbb részletet is vázolni tud a lánynak. Mindenképpen szeretné lebeszélni, mert bár nem éhes, ha eléggé kísérti a lány kéken derengő ereiben lüktető vér, ő sem tudja, képes lesz-e nemet mondani. Az is igaz, hogy a fiút például nem ölte meg, viszont a kapcsolatukat nem is tudná semmihez sem fogni. Ritka és különleges. A legkevésbé sem mindennapi. Félig el is merül az emlékeiben, ám még így is elmosolyodva szusszan kurta egymásutánban, nevetésre emlékeztető módon.
- A fokhagyma csupán városi legenda, semmilyen hatással nincs ránk - jelenti ki. Tekintete egy hosszú pillanatra megállapodik a lányon. Azt latolgatja, vajon milyen elrugaszkodott rémmesékből inspirálódhatott.
- Mit tudsz még rólunk? Talán tisztázhatunk néhány részletet, ami korántsem igaz. A gyógyító talán nem lenne rossz ötlet egyébként, de meghagyom másnak, hogy kísérleti alany legyen. Én jobban szeretem a megfigyelő szerepét betölteni - osztja meg végül a lánnyal, ellökve magát a sírkőtől, hogy mégiscsak egy fél lépést tegyen felé, így talán jobban látni a holdfényben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890443#post890443][b]Alicia Sara Sjölander - 2025.08.19. 07:57[/b][/url]

Könnyed beszélgetés egy vámpírral - sose gondoltam volna, hogy lesz ilyenben részem, és lám, mégis itt vagyunk. Könnyed, mert nem félek, nem fenyeget, sőt, úgy kell tukmálnom magam rá, mert rettentően kíváncsi vagyok, milyen érzés, ha megharap. Nem tudom, ez perverzió-e, hiszen semmilyen szexuális vonzalmat nem érzek irányában, bár az nem is biztos, hogy kell hozzá, ha csak a magam vágyaim élném meg. Oké, akkor talán perverz vagyok, de nem tudok mit tenni ellene. Szerencsére (vagy nem), ő már annál inkább próbálkozik ezzel, és elég egyértelmű igyekszik lenni afelől, hogy könnyen az életembe kerülhet ez a kis kíváncsiság.
- De.. de olyankor már biztos nagyon-nagyon éhes voltál. Mert sokáig húztad a dolgot, nem akartad rávenni magad, meg állatok vérét ittad inkább, nem? Szóval ha lenne egy szépen beállított étrended, lehet nem akarnál túl sokat magadhoz venni, mikor végre hozzájutsz. Hiszen ettél tegnap is, meg tegnap előtt is, vagy nem tudom, milyen sűrűn kéne.. szóval érted - ingatom fejem, mint aki latolgatja, hogyan is folytassa okfejtését.
És persze előállok óvintézkedéssel is, arra az esetre, ha megszaladna az a bizonyos szemfog, és mintha már szórakoztatnám a férfit. Bár ha nem így lenne, bizonyára már továbbállt volna, hiszen mit akarhat egy kétszáz éves teremtmény egy tizenhét éves lánytól, ha a vérét venni nem?
- Semmilyen? Ó.. tudtam amúgy, csak.. elfelejtettem - vörösödöm el, és nem tudom, szeretném-e tisztázni vele, mi mindent tudok rosszul még a vámpírokról. Azzal már felsültem, hogy mennyire bánom, hogy nem tud apró kis cuki denevérré átváltozni. Nem is csoda, hogy nem vesz komolyan.
Viszont kilép végre az árnyékból, közelebb hozzám, amitől földbe gyökerezik a lábam. Nem félek, inkább csak megbénít valamiféle erő. Viaskodik bennem az ösztön, hogy hátralépjek, elfussak, és a sültbolond aki inkább még közelebb lépne, karját felemelve, csuklóját a lény felé nyújtva.
- Lássuk csak.. Ugye van tükörképetek? Elég nehéz lenne fésülködni anélkül, szóval tuti van. És nappal gondolom nem alszotok koporsóban, tök kényelmetlen lehet. Tényleg, a Nap az nagyon fáj? Mert ugye most is az süt ránk, azt tanultam, csak a Holdról visszaverődve. - Könnyen lehet, hogy ezt is rosszul tudom, de igyekszem okosabbnak látszani, mint amilyen vagyok. Mondjuk ezen sokat javítana, ha nem akarnám még mindig megetetni magam egy vámpírral szándékosan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=890453#post890453][b]Abel L. Hughes - 2025.08.20. 00:19[/b][/url]

Sjölander kisasszony

- Szereted feszegetni a határokat, igaz? - kérdez vissza, majd megnyalja az alsó ajkát, főként megszokásból, mielőtt ismét megszólalna, közben a távolba révedve, ahogy a lány válla fölött a mögötte húzódó sötétségbe bámul. - Mint azt már mondtam, ez nem mindig racionális döntések kérdése. Általában inkább valami zsigeri, vad... és nem szoktam minden nap enni - válaszolja végül. Végtére is mondta már, hogy a vér ízét sem szereti éppenséggel, nemhogy a tényt, hogy ennek árán létezhet csupán, éppen ezért akkor eszik, ha elkerülhetetlen, soha nem élvezetből. Ezt is holmi vezeklésnek éli meg igazából, amolyan általa is teljesíthető böjtölésnek, amire másként már nincsen módja, ezt viszont nem fejti ki a lánynak. Elmosolyodik azért, amikor kijavítja, hogy a fokhagyma nincs rájuk hatással, Alicia pedig zavarba jön. Tapintatból nem kérdezi meg, honnan is van a felemás tudása a témában, teleszőve városi legendákkal és régen megcáfolt hiedelmekkel.
- Hát persze - jegyzi meg engedékenyen, biccentve is, miközben kilép a holdfényre, és még azt is felajánlja, hogy ha igény van rá, választ ad néhány ilyen elképzelés kapcsán. Nem is kell a lányt győzködnie, már sorolni is kezdi a kérdéseit.
- Ez jó kérdés... inkább az irodalom hozadéka, amolyan szimbolikus dolog, ami azt mutatja, hogy egy vámpír lelketlen, és minden bizonnyal gonosz is. A való életben is láttam már ilyet, de inkább átkok és rontások húzódtak a háttérben, nem mondható egyetemlegesnek a dolog tapasztalataim szerint - válaszolja, majd tart egy pillanatnyi szünetet. - Koporsóban valóban nem alszik a többségünk. Legfeljebb csak néhány olyan vámpír teszi, aki szeret a már rég megcáfolt hiedelmekre rájátszani, de ami engem illet, jobban kedvelem az ágyat. Rendes lakásban lakom és zeneszerzőként keresem meg a lakbérre valót. A Nap fénye képes elpusztítani minket, de a a Holdról visszaverődő fénye nem árt nekünk. Nos, minden kérdésedre válaszoltam? Vagy akad még? - Az idejéből kitelik, hogy válaszoljon, amíg a nap fel nem dereng a horizonton, jelezve, hogy ideje mennie.