36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 ... 16 17 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Kilt Zoltán
INAKTÍV


Kili<-By Benedikta,Mr. Kém<-By Alina,Zé <-By Viki
offline
RPG hsz: 250
Összes hsz: 8036
Írta: 2014. március 19. 16:14 | Link

Levita csapatépítő tréning és bátorság próba


Még mindig alig bírtam felfogni, hogy vajon hova vezethet engem ez a darab papír, kínomban legszívesebben elnevettem volna magam. Aztán felnéztem és  meglepődtem, helyesebben szólva, megijedtem, hogy egymagam vagyok jelen. Dasha dallamos hangját még hallottam, de kicsit mintha halkabb lett volna, mintha egészen messziről jött volna. Körülöttem egy árva lélek sem volt jelen. Parázni kezdtem. Mázli, hogy egyedül vagyok, para helyzetben bizony kezd a kezem kissé remegni, szaporábban veszem a levegőt. A papírra néztem, még mindig azt írta, hogy keressek egy füves területet. Nevettem.
- Jó vicc, temetőben füves terület? Vannak olyan sírok, ahol már csak a fű nő. - Mondtam magamnak. Mindenesetre bátorságot merítettem és elindultam, vélt célállomásom felé. Utam során láttam szellemeket, fekete macskát, mely épp egy sírkőn pihent és mikor az avar neszezett lábam alatt felkapta a fejét és villogó szempárja engem fixírozott. Azt hittem mentem kiugrok a bőrömből, annyira hátborzongató volt a látványa. Legyürkőztem félelmem és folytattam utam. Sírok halma volt még előttem, volt ami tömegsír volt. Volt előre kiásott sír, friss halott lehet. Ahogy haladtam, néha farkasvonyítást hallottam, egy két denevér a fejem felett repült el, baglyok huhogtak az éjszakában. Kicsit ködös területre tértem, attól féltem, kikerültem a temetőből és valami mocsaras helyre kerültem. Találtam egy helyet ahol alig volt sír, viszont jókora füves placc állt ott. Gondoltam ez az a hely, így a közepére állva, ránéztem a papírra. Reménykedtem, hogy ad valami támpontot. Lelkem mélyén úgy éreztem jó helyen járok.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

"Ha kizárod a lehetetlent, akkor ami marad, az bármilyen valószínűtlen is, de az igazság."
Legbátortalanabb Levitás 2014;legnavinésebb levitás 2015;Legbátortalanabb Levitás 2016. tavasz/nyár
Kérdezz
Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 22. 16:23 | Link

A csokitolvaj
magyarázkodás sokadik felvonásban.

Egyre idegesebb leszek, és ezzel együtt ő is. Szeretném elmagyarázni az egészet, hogy végre valami érthetőbb legyen, még arra is rászántam magam, hogy a nagy titkaim egy részét megosztom vele, erre megmakacsolja magát, és a folytatásként következő jelenetnek nem úgy kellene lezajlania, ahogy lezajlik, de kivételesen elérte, hogy elpárologjon minden önuralmam. Nem kellene megszorítanom a csuklóját, nem kellene bántanom, és azonnal meg is bánom az egészet, amint elengedem, de visszacsinálni már nem tudnám, csak a bocsánatkérés marad. Sokadjára. Ez is egy olyan pillanat, amikor bármit megadnák azért, hogy valaki más lehessek. Mondjuk Ádi. Ő olyan rendes, meg jó, miközben én folyton csak bajt csinálok. Kár, hogy csak kinézetre vagyunk teljesen egyformák. Nagyon kár. Közben azért követem Zsófit, be a temetőbe egyenesen, bár fogalmam sincs, merre megy, viszont ha már elérte a célt, akkor letelepedek én is mellé és jöhet, aminek jönnie kell. Nehezen találom a szavakat, és mellé mintha a torkomban dobogna a szívem. Elképzelésem sincs, mit fog erre reagálni, főleg, hogy gyakorlatilag azóta titkolom előle, amióta ismerem. Az árnyakat is, de azt inkább mégis megtartom magamnak. Nem akarom ijesztgetni. Furcsa lenne az élet Zsófi nélkül, már az utóbbi egy évben is hiányoltam, mióta elsős, pedig találkoztunk azért, csak valamivel ritkábban, mint amíg előkészítős volt ő is. Na de lényeg a lényeg, sikerül valahogy közölnöm, hogy az égvilágon semmiféle színt nem látok, feketét, fehéret meg szürkét kivéve, amiből egyébként is, ha jól emlékszem a rajz tanulmányaimra, egyedül a szürke tekinthető színnek. A többi nekem nem létezik. Olyan, mintha folyton éjszaka volna, bár legalább így a sötétséget könnyebben szokja a szemem. Előnyök és hátrányok. Válaszol a kérdésemre is, amire végre elmosolyodok kicsit, bár elégedett még nem vagyok azért ennyivel.
- És milyen barna? Amikor kisebb voltam, még láttam a színeket, úgyhogy megpróbálhatnám elképzelni. Olyan, mint az étcsoki, vagy világosabb, mint mondjuk a gesztenye, vagy netán, mint a mogyoró? A hajadat valami sötétebb árnyalatnak képzelem, mert majdnem feketének látom. A szemed meg egy árnyalattal mintha világosabb lenne. Meséld el a részleteket. Megkérdezhetném Ádit is, mert mindig ő ment meg ilyen helyzetekben, de ezt most inkább tőled hallanám, ha lehet. - mondom neki egyelőre magam elé nézve a földre, mert kissé zavarban vagyok ettől. Hirtelen olyan furcsa az, hogy érdekelnek a részletek. Eddig is érdekeltek, de ebben a percben mintha Zsófit átlépett volna valami teljesen más kategóriába, mint amiben eddig volt, attól, hogy megpróbálom elképzelni, milyen is lehet színesben. Teljesen más. A gyomrom meg zsugorodni kezd, és megmozdulnak körülöttem az árnyékok. Nem tudom, melyik az ok és melyik az okozat, de ijesztő a helyzet, mert lelepleződhet a másik titkom is, a nagyobb, csúnyább, sötétebb. Nem akarom végighallgatni azt, amit mond arról, hogy ettől nem vagyok más, mert felét se tudja annak, hogy milyen vagyok, de azt se szeretném, ha sajnálna emiatt, azt pedig végképp nem, hogy az árnyakra felfigyeljen, amik valószerűtlenül mozdulnak meg időnként, mintha egy álomban lennénk, ahol menten életre kelnek. Nagy levegőt veszek, aztán előre lendülök és a szájára tapasztom a kezem, miközben alig pár centire van az arcom az övétől, aztán feje tetejére áll a világ. Legalábbis bennem. Nem tudom megmagyarázni, mi történik pontosan, csak mint a képkockák, követik egymást az események - a szemébe bámulok, amiről az ugrik be, hogy még így szürkén is szép és tetszik, ahogy csillog, beszívom az illatot, amiről nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy a hajából árad-e, vagy a bőre illata, a következő pillanatban pedig elveszem a kezem a szája elől, és helyette a számat tapasztom az ő szájára. Életemben nem csókoltam meg még senkit, és furcsa mód ettől az egésztől csak még kisebb lesz a gyomrom, kavicsméretű, és az alapján, ahogy ég az arcom, fülig vörös lehetek, de közben talán az árnyak legalább békén hagynak - már persze, ha nem az a reakció, hogy megharap, ellök, lecsap, szétkarmol, vagy bármi más a végtelen számú lehetőség közül. Kiderül pillanatokon belül.
Utoljára módosította:Gyarmathi Zsombor Xavér, 2014. március 22. 16:24 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. március 23. 00:37 | Link

Csokipajti


A meglepő helyzetek, meglepő reakciókat váltanak ki. Ilyen a mi viszonyunk is Zsomborral, habár a mostani szituáció azt hiszem életem eddigi legfurcsább helyzete volt. De haladjunk csak szép sorjában. A temetőben ülve, cseppet sem érezve félelmet, nyugodalmasan, na meg idegesen teltek a percek. Sosem voltam még ennyire mérges Zsombicra, most mégis annyira kihozott a sodromból, hogy legszívesebben kiabáltam volna vele. Még sem tettem, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szorongatta a kezem. Ott betelt a pohár, és egyszerűen fájt, hogy ennyit nem érek neki. Lehet, hogy én értettem félre a jeleket, sőt, szinte biztos, ahogy az is, hogy mindezt nem direkt csinálta, de akkor nyilván ez nem jutott eszembe. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hát sértetten visszavonultam a temetőbe, ha akar követ, ha nem nem módon. Utálok ennyire makacs lenni, de egyszerűen nem bírom, amikor valaki ekkora hülyeséget csinál, mint speciel ez is. Szerencsém volt, hiszen utánam jött, sőt, kinyögte, amit szeretett volna, és azt hiszem ettől a pillanattól változott meg minden, ami eddig volt.
- A hajam sötétbarna, mondjuk étkakaó színű, a szemem meg inkább olyan... talán kicsit vöröses, mint mondjuk a borostyán, de ez így elég hülyén hangzik. De jól belőtted. Mi történt, hogy kiskorodban láttad a színeket, és most már nem? Beteg lettél, vagy butaságot csináltál? - pislogtam rá nagyokat, kinézem belőle, hogy sajnos a saját idétlensége, mégis nem tudom mi lehet az oka, és be kell vallanom, fúrja az oldalamat. Nagyokat pislogtam, várva a választ, közben pedig egyre inkább úgy éreztem, tudatnom kéne vele, hogy tényleg nem zavar, és nem értem, mi volt ez a nagy titkolózás eddig. Így hát hangot is adtam ezen gondoltamnak, elég hosszan, hogy úgy fogalmazzak.
- Zsombor, emiatt tényleg nem vagy más... nekem ugyanaz vagy, aki eddig, és ezen semmi sem... - azonban a mondat végét nem tudom kimondani,hiszen kezét a számra tapasztja, én meg kérdőn pislogok rá. Tehát ezek szerint túlzásba estem, nem is kicsit, vagy valaki erre jár? Nem tudom eldönteni, de mire észbe kapnék ez már felesleges is lenne. A pillanat hevében azt sem tudom eldönteni, sírjak e vagy nevessek, esetleg, hogy fiú vagyok e vagy lány, de komolyan sikerül összezavarodnom. Érzem, ahogy megtelik vérrel az arcom, és nagyjából olyan vörössé változik, mint egy szebb rózsa, pontosan akkor, amikor megcsókol. Még soha senki nem vetemedett ilyesmire, így finoman szólva halvány lila gőzöm sincs, miként kéne kezelnem a helyzetet, és amennyire betudom lőni, Zsombornak sem lehet nagy gyakorlata ezen a téren. Mégis, mintha csak valamiféle reflex lenne, visszacsókolok, sőt, egyik kezemmel elkapom a kezét, és megfogom. Mint valamiféle biztosíték, hogy nincs semmi gond. Nem zavar, sőt, talán furcsa ezt mondanom, de kellemes bizsergés fut végig a hátamon, kiráz a hideg is, a gyomrom  pedig szerintem kisebb, mint a fél öklöm. Nem gondoltam volna, hogy most, és így jön el a pillanat. Mikor vége szakad a csóknak, nem tudom eldönteni, hogy másodpercek, vagy percek teltek e el, megzavarodott az időérzékem. Meglepetten, még mindig kipirosodva pislogok Zsomborra, és nem igazán jut eszembe semmi érdekes.
- Ez.. Zsombi... szóval.. nem... mi volt? - nyögöm ki kisebb makogás után, halkan, úgy, hogy alig hallható. Nem negatív a kérdés, szimplán meglepett ő is, és én is saját magamat, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyesmi, illetve az, hogy most össze is zavarodtam. Az emberek nem szoktak a barátaikkal csókolózni, nem igaz? Akkor most itt mi a helyzet? Lehet, hogy tetszene a dolog, hogy ő meg én? Nem, ez így mégiscsak abszurdan hangzik. És mégis, mintha mégse lenne akkora hülyeség.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mesélő
Mesélő



offline
RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2014. március 23. 21:07 | Link

Keiko

Amint a lány a sírkőnek veti a hátát, felizzik a kezében az elvarázsolt papír, de ekkor már késő. A masszív márvány megolvad Keiko háta mögött, majd teljesen eltűnik, és az ismeretlen menthetetlenül beszippantja a lányt.  Lassan, szinte kecsesen ereszkedve érkezik meg a sír mélyére, hiszen senki nem akarja, hogy megsérüljön. Egy sötét, öt lépés hosszú, négy lépés széles, fanyar bűzt árasztó lyukban találja magát, amelynek látszólag egyetlen kijárata sincsen.
- Ah, minő meglepetés!  - hangzik egy halk, száraz hang a sír túlsó sarkából, igazi meglepődöttségnek azonban nyoma sincs a szellem hangjában.  A férfi szelleme a földön gubbaszt, onnan sandít fel a levitásra ( Nem mintha az a tény tartaná a földön, hogy áttetsző szellemalakjának hiányoznak a lába, ez nála inkább elvi kérdés.)
- Mindig hatalmas öröm, ha látogatóm érkezik. Tetszik tudni, elég magányosan éldegélek itt. Haha, éldegélek - kissé komoran nevet fel - Úgy röstellem, hogy nem tudom mivel kínálni, kisasszony. Bocsássa meg nekem.  De azért, ugye marad egy kicsit…? Mesélje el, hogy kerül ide egy ilyen kislány? –kedélyesen természetesen beszél, azzal a biztos tudattal a hangjában, hogy az ő kezében van a lány szabadulásának záloga.


Hanka és Luna

Amint a lány eléri a keresett kriptát a levélen újabb utasítások tűnnek fel, melyek szerint a következő feladata, hogy betörjön a kriptába.  A levélíró állítása szerint ugyanis odabent ugyanis meg fogja találni a kincset. A papírlap csupa melegséget, biztonságot áraszt, azonban amint felpillant belőle, szemben találja magát a valósággal. Egyedül van a temetőben és pergamen szerint be kell törnie valaki sírjába.  A lányon múlik, hogyan értékeli a helyzetet, mennyire veszi komolyan a játékot, és mennyire vágyik a kincsre.  A kripta látszólag nehezen mozdítható ajtaja azonban már szinte egyetlen érintésre, vagy akár egy elsuttogott alohomora-ra is kitárul.  Ha a lánynak van mersze belépni, szűk, hideg, dohos helyen találja magát, láthatóan régóta nem járt már itt senki, a túlsó falnál lévő koporsót is vastag porréteg fedi. A sír közepén azonban egy patyolat tiszta alacsony, üveglapú, kerek asztalka áll, rajta hanyagul szétszórt sárgás, eltépett pergamendarabok.  Némelyiken bájital hozzávalók, a másikon animágiát szemléltető rajzok, sokon csak érthetetlen krikszkrakszok. A kezében tartott levél most arról tájékoztatja, hogy keresse meg köztük a varázslat leírását.  A lány nyugodtan olvasgathatja az asztalon lévő írásokat, de arrébb tolni, elvenni egyiket sem tudja…egyedül. Az üveglapon azonban ismerős villanásra lehet figyelmes, ha jobban megnézi, a üvegből barátnője arca tükröződik vissza halványan.  A temető két különböző pontján, mégis ugyanott vannak, ugyanazt akarják.


Dasha

A lánynak nem kell soká várni a jelekre, azonban nem a kezében tartott levélke ad további utasításokat számára, hanem maga a fa, amelyre máris felkapaszkodott. A fűz vékony ágait először valóban csak a szél himbálja, azonban rövid időm belül, már nem csak azok mozognak, hanem bizony a Dashát tartó főág is megremeg, épp csak megrázza magát. Nem elég erősen ahhoz, hogy ledobja magáról a lányt, de jelzésértéke mindenképpen van mozdulatnak. Pillanatok alatt az egész fa megelevenedik,  s az utolsó levélig azon van, hogy lerázza magáról a levitást. A lengedező ágak összefognak, a lány hátának feszülnek és kitartóan taszítják a föld felé. Közel sem olyan veszélyes fával akadt dolga, mint egy fúriafűz, de az a példány is van olyan szívós és kitartó, ha arról van szó, Dasha nem akarja elfogadni, hogy nem lenne szabad felkapaszkodnia az ágak közé.

Zoltán

- Hordd el magaaaaaad!  - amint a levitás fiú kiér a sírok szegélyezte szűk, kacskaringós utakról és nyílt terepre, a fenti kiáltás közepette valami alacsony, csontos jószág rohan neki teljes erőből a lábának.  Majd ha ez még nem lett volna elég meglepő és némiképp komikus, a nagyjából 60 cm-es házimanó még egy bottal is ütlegelni kezdi a srácot, ahol éppen éri.
- Nem szégyelled magad?! … Idejönni! … Az összes…Ah… - minden szavának egy-egy ütéssel ad nyomatékot, vég végül kénytelen felfüggeszteni a támadást, ugyanis a kicsi szíve nem bírja már ezt a tempót. Bezzeg fiatalkorában! Nem volt így elgazosodva a temető, nem járkáltak ide mindenféle suhancok, nem kellett megállnia, hogy kifújja magát.  Mélységes ellenszenvvel pillant fel hatalmas teniszlabda szemei sarkából a srácra, és nem engedi le a botot egy percig sem.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
Tenshi Dasha
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. március 24. 20:55 | Link

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita


Ültem, vagyis inkább feküdtem a fűzfa egyik vastag ágán és bámultam a csodálatos eget. Néha-néha rápillantottam a pergamentekercsre, hátha kapok tőle valami útmutatót, de egyenlőre még nem kaptam. A szél himbálóztatta a hosszú lenyúló ágakat. Semmi zajt nem hallottam, csak a szelet, időnként állatok hangját, főként madarak csicsergését. Akár el is tudtam volna aludni, de ahogy néztem az ágakat, hirtelen fura mozgásokat vettem észre. Nem megszokott, szél általiakat. Először csak a kis ágak kezdtek el rángatózni, majd az egész fa. Gyorsan felpattantam a hátamról és a hasamra fordultam, átkarolva lábammal és kezemmel a nagy, vastag ágat. Ide-oda kezdett el rázni, egyre erősebben. De nem hagytam magam, szorítottam az ágat és úgy ragaszkodtam hozzá, mintha az én tulajdonom lenne. Vészesen gyorsan rázott már, gondolom nem tetszett neki, hogy rajta voltam. De én makacs voltam és nem engedtem neki. Egyszer csak nagyon magasra emelt és megállt egy kicsit függőlegesen. Tudtam, hogy most mi várható ezért a végtagjaimat az átkulcsolt pózból visszahúztam és az ág oldalához szorítottam őket. És igazam is lett. A földhöz vágta az ágát. Ha nem húztam volna vissza a kezeimet most csúnyán összemorzsolódtak volna a csontjaim. Mintha a vidámpark legdurvább játékán lettem volna.
Már nagyon feldühíthettem a fát. Ez már nem gyerekjáték. Nem mintha eddig az lett volna. Össze-vissza kalimpált, fura alakzatokat csinált a levegőben velem. A nagy sebesség miatt eddig csak a szél süvítését és hidegét éreztem, de most már észrevettem, hogy a kis ágak körém tekerednek és próbálnak elszakítani az ágtól. Erre már nem tudtam mit lépni. Ha a kis ágakat kezdem el letépni magamról, akkor a nagy lendület miatt lerepülnék az egész fáról és ki tudná, hogy hol érnék földet. Ha viszont nem küzdök ellenük vagy megfojtanak, vagy ők maguk dobnak le az ágról. Gondolkozás közben meg is született az eredmény, sajnos nem tőlem. A kis ágak a végtagjaimat lefogták és ledobtak a fáról. Még kedvesek is voltak és nem vagy erővel tették. Bukfenccel értem földet és az utolsó bukfenc erejével felálltam. Már nem egyszer mentett meg a harctudásom.
Próbáltam megnyugodni, a hirtelen jövő adrenalin egy kicsit megijesztett. Nem volt nagyon ínyemre egy fával küzdeni. Nem nagyon tudtam, hogy mit tudok ellene tenni. Körbenéztem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Apáthy Hanka
INAKTÍV


Bájitaltan TS,
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 4538
Írta: 2014. március 25. 15:07 | Link

Csapatépítő és Bátorságpróba, Luna

A feladat eddig egyszerű volt, és eltekintve attól a hatalmas eséstől, amitől most nyakig trutyis voltam, nem történt nagyobb bajom, épségben eljutottam a kriptáig, ahol aztán tanácsot kérve pillantottam a pergamenre. Bíztam benne, hogy nem hagy el, hiszen nekem kell megnyerni a versenyt, benne volt az iratban, amit fő szövetségesemnek tekintettem. Most is mellém állt, a következő útmutatóval: Ki kell nyitnom a kriptát. Felnéztem, hogy szemügyre vegyem a zárat és a vaskos fémajtótól elfogott a bizonytalanság. Ez az egész olyan bizarr volt, éjfél elmúlt, én itt vagyok a temetőben, egy beszélő pergamennel, és épp egy kriptát készültem feltörni. Valahol huhogott egy bagoly vagy talán szellemek riogattak. Azt mondják síri csend, hát arról nem beszélhetünk jelen esetben. Apró neszezések mindenhonnan, fények villannak, surrogás és recsegés, meg kopogások hallatszottak. Megborzongtam, és hátranéztem. A filmekben ilyenkor szokott jönni az emberevő zombi, vagy egy véres hulla borul a nyakába, de nem történt ilyesmi, bár akkor azt hiszem, meg is haltam volna. Hogy erőt merítsek, elolvastam újra azt a mondatot, miszerint nekem kell megtalálnom a kincset és összeszedve minden bátorságomat, egy Alohomora-val kinyitottam az ajtót. Leírhatatlan szagú levegő áramlott ki a nyíláson. Doh, penész, porszag, édeskés hullaszag, romló hús bűze, és más finomság. Belépve tök sötét volt, meg kellett állnom az ajtóban, hogy szokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Mikor már láttam is valamit, tapogatózva elindultam, de mindent több centi nagyon finom por borított. Ha látnám a kezem szörnyülködtem volna, hogy tiszta mocsok az is. Amott egy porlepte koporsó, abban semmi érdekes nem volt, távolabb egy asztal állt, amin valami világos foltok rajzolódtak ki. Egyre élesedett a látásom, már jobban láttam a környező dolgokat, könnyen odataláltam az asztalhoz is. Közelebbről megnézve a foltok, apró pergamen darabok voltak, amiken írás is volt, meg rajzok, ábrák. A pergamen szerint egy varázslatot kellet megkeresnem. Már közel éreztem magam a kincshez, csak karnyújtásnyi távolságnak éreztem. Meg lesz az a varázslat, ha addig élek is. Bármi legyen is az, a dicsőség, hogy én találom meg, mindennén többet ért számomra, azért titokban arra vágytam, hogy valami értékes dolog legyen. Olvasgattam a papírokat, és meg is akartam egyiket-másikat érinteni, hogy eltoljam, vagy felvegyem, de nem ment. Viszont ahogyan erőlködtem, megpillantottam egy arcot az üvegen tükröződni. Luna arca volt. Hátranéztem ijedten, hogy hogy talált ő is ide, mikor a kincs csak az enyém, de nem láttam senkit. Mi a fene ez? Közelebb hajoltam a tükörhöz és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Halihó! Te hol vagy és mit keresel ott? -
Utoljára módosította:Apáthy Hanka, 2014. március 25. 15:08 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

What is apathy? I don't know and I dont't care.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
offline
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 25. 17:11 | Link

Csapatépítő tréning, és bátorságpróba - Szellem bácsi *.*

Elvagyok, mint a befőtt. Egészen addig, míg a papír a kezemben el nem kezd izzani, és a talaj el nem tűnik a lábam alól. Szó szerint. Ugyanis a sírkő megolvad, én pedig a mélybe zuhanok. Chh... Az ember azt hinné, hogy egy ilyen masszív, kemény dolog nem olvad meg ilyen könnyen, erre nézzenek oda, alig érek hozzá, és máris eltűnik. Még ilyet.... Meg azt a zuhanást sem lehet igazi zuhanásnak nevezni, hisz olyan lassan érkeztem le, mintha valami felvonó vitt volna. Vagyis ez esetben levonó.
Szóval most itt vagyok a sír mélyén, ami olyan büdös, hogy arra szavakat sem találok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a föld alá kerülök, és méghozzá élve. Na jó, innen úgyis hamar ki fogok jutni, vagy nem, de akkor ég veled világ. Szerintem amúgy valamikor, maximum reggelre visszatérek a felszínre. Remélhetőleg. De ez a bűz. Orrfacsaró, de egy idő után meg lehet szokni. Sok idő múlva, de úgy érzem, hogy lesz abból elég.
Aztán meghallom a hangot, aminek gazdáját először nem veszem észre, csak nézek értetlenül jobbra-balra, hisz sötét van, és egy kis idő kell, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Egy szellem. De jó! Milyen rég találkoztam már szellemmel. Igen, elég rég láttam utoljára Hannust, és most, hogy meglátom ezt a másik szellemet, egy picit hiányozni kezd a kis szellemlány. Olyan jól szoktunk játszani, és annyira kedvelem őt, hogy nem tud megijeszteni ez a mostani szellem. És az igazat megvallva nem is tűnik olyan mogorvának, és gonosznak.
- Ugyan, nem kell nekem semmi. Vagyis de, viszont úgy látom, hogy az nincs itt.... Buta cetli.... - legyintek egyet, egy elbűvölő mosollyal egybekötve. Az utolsó mondatot halkabban, magam elé mormogva mondom, amit nem a szellemnek szánok, viszont van esélye, hogy meghallotta. Maradni egy picit? Mintha lenne más választásom. Úgy látszik ez is a játék része, hát akkor játsszunk. Kijutni innen egyhamar úgyse fogok, de legalább addig sem unatkozom.
- Szívesen maradok - húzom széles mosolyra ajkai, s szép lassan teszek meg néhány lépést a szellem felé. - Hát az úgy volt, hogy épp, egészen véletlenül erre jártam, és csak ennél a sírnál megálltam egy pár percre, mire az megolvadt, és ide kerültem. Nem valami masszív egy sírkő, ha már egy érintéstől így megolvad, ugye tudja? - Csak úgy áradnak belőlem a szavak, alig bírok lakatot tenni a számra.
- Ja, és ha már itt vagyok, ugye te vagy az a.... gróf Boghi András? És mennyi ideje vagy már itt? Ja, meg miért nincs lábad? - csak úgy zúdítom szegény szellemre a kérdéseimet. Remélem nem fog nagyon kiakadni, de a kíváncsiság nagy úr.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:28 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


kérdezőke||SziLK tag|| Lila Kecske||Gwen nővérkéje
Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 25. 19:53 | Link

A tolvaj
nem csak a csokit sikerült ellopni.

Haragszik rám. Elég csak ránézni, tudom. Meg érzem. Árad belőle a düh, már azt várom, hogy kiabáljon, vagy felpofozzon netán, de nem történik több, mint az, hogy rám förmed, amiért megszorítottam a csuklóját. Ennek ellenére mégis sikerül eljutnunk addig a helyig, ahol elrejtette a teljes csokikészletemet, amit lenyúlt és nemsokára már a földön ücsörgök én is mellette, egy titokkal könnyebben ráadásul. A jó része az egésznek, hogy legalább végre megkérdezhetek pár részletet, és nem kell azon igyekeznem, hogyan kerüljek el Ádi hiányában minden kérdést, aminek színekhez bármi köze van. Elmosolyodom, miközben elképzelem, milyen is a haja, meg a szeme az alapján, amit leír nekem, majd megrázom a fejem arra, amikor azt mondja, hogy hülyén hangzana, amit mond.
- Nem is igaz, hogy hülyén hangzik. Azt hiszem, tudom, milyen és szerintem szép lehet. - jegyzem meg, és némileg zavarba jövök, miután kimondom az egészet. Nem szoktam én ilyeneket mondani, még ha így is gondolom. Álljunk meg, gondolni se szoktam ilyeneket. Sose foglalkoztam azzal, hogy Zsófi szép-e vagy sem, nem gondolkodtam rajta. Furán alakul ez a beszélgetés. Végigropogtatom az ujjaimat módszeresen, már ha nem állít le, közben meg vállat vonok arra, hogy betegség okozta-e vagy valami hülyeségem, hogy nem látok színeket.
- Nem tudom igazából, mert nem voltam orvosnál. Egyik napról a másikra szürke lett minden, nemsokkal azután, hogy kiderült, hogy varázsló vagyok csakúgy, mint Ádi és az előkészítőbe jöhetek én is. Egyszerűen úgy ébredtem, hogy már nem volt egy szín se. Állítólag okozhat ilyet pölö fejsérülés, de nem tudom. Tényleg. - közlöm határozottan, hogy még szinte én is elhiszem, bár azért ez így nem igaz. Gyanítom, hogy az árnyak miatt van az egész, mert akkor mozdultak meg először, amikor kikoptak a színek, de ezt nem fogom részletezni itt és most. Az is éppen elég ijesztő, hogy látom a szemem sarkából valószerűtlenül mozdulni meg az árnyakat, amikor megemlíti, hogy ettől nem néz rám másként, úgyhogy jobbnak látom befogni a száját. Minél inkább összezsugorodik a gyomrom, és minél nyomorultabbul érzem magam, annál rosszabb lesz az egész, ezt viszont nem engedhetem meg. A komplikáció abból adódik, hogy hirtelen fogalmam se lesz róla, mit csinálok, meg miért, csak megcsókolom. Én. Zsófit. Te jó ég. Hová tettem az eszem. Mintha kikapcsolt volna, amikor olyan közel kerültem hozzá nemrégiben, aztán meg fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg megmagyarázhatatlan okoknál fogva magamhoz szorítom, amíg csak el nem engedem némileg hirtelen. Még nagyobb zavarban vagyok, mint eddig, bár legalább nem vagyok egyedül, mert ő is fülig vörös. Jobban én se nézhetek ki e tekintetben. Érzem, hogy ég az arcom, és nem jön szó az számra, meg ő is csak hebeg-habog, nem is értem, mit akar mondani. Félig-meddig nem is hallom, inkább a szájáról olvasom le és válaszul zavartan rázom meg a fejem. Valami macsó duma kellene, de Zsófi a barátom, és annyira komplikáltnak tűnik ettől az egész.
- Öööh... nem tudom. Megtörtént. - beletúrok a hajamba, és végre felnézek, egyenesen a szemébe. Jó lenne a fejébe látni ebben a percben, de nem tudok olyat, úgyhogy inkább nekidőlök a legközelebb eső sírkőnek háttal és próbálok magamnak is valami reális magyarázatot meg lehetőséget tálalni.
- Egyébként szereztem neked szivárványszínű rózsát. Legalábbis Ádi azt mondta, szivárványszínű. Tudom, hogy szereted, bár a tűzliliomot jobban, de azt még nem találtam. - szómenésem támadt hirtelen, amiért lecsapnám magam hirtelen, inkább be is fogom a szám, ráharapva a nyelvemre, aztán veszek egy nagy levegőt és ismét ránézek.
- Zsófi - szólítom meg, kérdő hangsúllyal, majd ha figyel, folytatom a mondatot tovább, mert van még abból, ami megfogalmazódott az agyamban, de aztán kicsit mégis más szavakat sikerül kinyögnöm.
- Ugye maradsz a csokipajtim örökre, akármi is lesz? Mármint, ősztől például Rellonos leszek... szóval, érted. Hm? - elvigyorodok, bár ja, pont ezt kellett  megkérdezni, miután megcsókoltam. Kíváncsi vagyok azért, mit mond, úgy erre is. Arról talán meg jobb, ha mégse beszélünk, ami az imént történt. Nem tudom, mi lenne jó, hogy lenne jó, de nem visz rá a lélek, hogy arról kérdezzek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Kilt Zoltán
INAKTÍV


Kili<-By Benedikta,Mr. Kém<-By Alina,Zé <-By Viki
offline
RPG hsz: 250
Összes hsz: 8036
Írta: 2014. március 25. 20:06 | Link

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Egy jókora ütést érzek a lábamon, mintha valami csontos láb rúgott volna meg. Felkapom a fájó tagom és ugrálva próbálok egyensúlyozni, illetve megkeresni az ütés forrását. Hallom amint beszél, tehát ez valami manó lehet, elvégre ezért érzem alacsonyan a csapásokat.
-Elnézést!
Nem győzöm az ütéseket hárítani. Érzem, hogy ezek holnapra be fognak kékülni.
-Tudja, egy pergamen küldött ide. Ne haragudjon! Lehet, hogy nem kellett volna idejönnöm, sajnálom.próbálom elkapni a botot, de apró termete miatt fürgébb mint én. Hirtelen abbamarad a támadás, hallom ahogy szegény pára szuszog, majd észreveszem, mit korábban nem. Ellenszenvvel néz rám, botját végig rám szegezve. Nem tudom mire vélni.
-Kérem! - emelem fel kezeim, megadóan.
-Ne haragudjon, amiért megzavartam. Nem volt szándékos. Egyébként jól van?
próbálok óvatosan közelíteni, barátságosan. Elvégre nem áll szándékomban ártani neki, hisz látszik rajta, hogy nincs jól. Hogy ebből mi sül ki? Kérdezem magamtól.
- Mit értett az alatt, hogy az összes?
Kérdezem kíváncsian, közben nem törődve a ruhám épségével, letérdelek elé, így is magasabb vagyok, de máris minimálisra csökkent a magasságkülönbség köztünk, de így is a tisztes három lépés távolságot igyekszem megtartani.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:30 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

"Ha kizárod a lehetetlent, akkor ami marad, az bármilyen valószínűtlen is, de az igazság."
Legbátortalanabb Levitás 2014;legnavinésebb levitás 2015;Legbátortalanabb Levitás 2016. tavasz/nyár
Kérdezz
Plata Luna
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 3061
Írta: 2014. március 26. 13:13 | Link

Bátorságpróba és csapatépítés, Hanka

Eddig semmi nehézség nem akadt, könnyen elértem a keresett helyet. A kisebb állatok és bogarak, velünk együtt, nem tartják tiszteletben az elhunytak nyugalmát, így a neszezések állandó hangja töri meg a temető csendjét, melyhez olykor csatlakozik a szél is, hogy tovább színesítse e hangokat.
Mikor befordultam a kriptánál, körül akartam nézni, de valami arra késztetett, hogy először a levelet vegyem szemügyre. Abban az állt, hogy törjek be a kriptába, még a papíron volt a szemem, úgy éreztem, hogy biztonságos és semmi rossz nincs abban, amit készülök megtenni. Viszont, amint fölpillantottam a papírról, már nem tűnt olyan jó ötletnek megtenni. Bejönni a temetőben éjszaka, az egy dolog, de valakinek a sírjába betörni és ezzel meggyalázni az elhunyt személy sírját, az már egy kicsit durvább egy kis csínytevésnél. Viszont, továbbra is, erős vonzást éreztem a kincs után. Közelebb léptem a kripta bejáratához, ott megállva tovább tépelődtem, hogy mégis mit tegyek. Majd úgy döntöttem, hogy ha egy kisebb lökésre kinyílik, akkor bemegyek, ha nem, akkor elsétálok.
Odaléptem az ajtóhoz és ráhelyeztem a kezem, és egy kicsit meglöktem. Az ajtó azon nyomban feltárult. Ahogy beléptem az ajtón, az évszázados por, melyet felkavartam, elkezdte kaparni a torkom. Kicsit még az ajtóba maradtam, hogy szokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Szép lassan körvonalazódtak a bent lévő tárgyak, egy koporsó, és egy asztal. ~ Asztal? Minek ide asztal? ~ Tettem fel magamnak a kérdést. Ráadásul a koporsóval ellentétben, ezt nem fedte vastag portakaró. Elsétáltam az asztalig, melyen összevisszaságban, pergamen darabok hevertek. Ismét rátekintettem a levelemre, mely most azt írta, hogy keressem meg a varázslat leírását közöttük. Figyelmemet újra a pergamenek felé fordítottam. Némelyiket bájitalleírásnak véltem, néhányon mintha animágiával kapcsolatos dolgok lettek volna. Mikor arrébb akartam tolni az egyik darabot, meglepődve tapasztaltam, hogy nem megy. Egyszerűen képtelen voltam megfogni, vagy akárcsak megérinteni bármelyiket is. Nem igazán értettem a dolgot, ezért újra rálestem a kezemben lévő papírra, de az nem mondott újat. Akartam a győzelmet, és eddig úgy tűnt, a levelem is. Mivel nem kaptam több támpontot, ezért újra az asztalra figyeltem, és ekkor meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Az üvegasztalon Hankát pillantottam meg, aki valószínű ugyanúgy megdöbbent, mint én. Láttam, hogy szavakat formál, de hallani nem hallottam, így megpróbáltam a szájáról leolvasni, hogy mit akar közölni velem. Nagyjából sikerült összerakni mondandóját. –Én egy kriptában, és valószínű, ugyan azt, amit te.– Nevettem rá. -Te hol vagy?– Magamban azonban azon gondolkodtam, hogy ő, vagy én vagyok az asztal belsejében.  –Nem tudom megmozdítani a lapokat az asztalon, hiába próbálom. Nálad mi a helyzet?
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:36 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Aki másokat ismer, okos. Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős. Aki magát legyőzi, hős!
Apáthy Hanka
INAKTÍV


Bájitaltan TS,
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 4538
Írta: 2014. március 27. 17:35 | Link

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Luna

Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mióta az első üzenet megérkezett, hogy nekem kell megtalálnom a kincset, a pergamen nem téved, és azóta is csak ez kattog az agyamban. Nem is tudok másra gondolni sem, épp ezért Luna megjelenése belerondított a terveimbe. Neki nem kéne itt lennie. Ha itt a kincs, el kell távolítanom innen, de ehhez ki kellett találnom, hogy honnan. A bűbáj erősen dolgozott bennem, amiről azonban mit sem tudtam. Kivetkőztetett önmagamból, ha a kincs, még egy levitás társamnál is fontosabb lett. De sajnos, nincs apelláta, a varázslat az erősebb, elveszi a józan gondolkodást.
- Én itt vagyok egy kriptában, nem tudom, melyikben. Menj ki, nézd meg, hol vagy, mit látsz az ajtón kívül! - Túl átlátszó és gyermeteg volt a trükk, amivel el akartam távolítani, vagy az ő varázslata sem engedte, hogy feladja, talán átlátott a szitán, mert nem is hallotta, amit mondtam, illetve úgy tett. Helyette már a pergamenek felé nyúlkálószott, s akkor megláttam, az egyik cetlin ott volt a varázslat, amit kerestem. Most már csak azon izgultam, ő ne lássa meg. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem nyúltam érte, de ha Luna rámozdul, akkor én is lecsapok, és megpróbálom elhappolni az orra elől. Ha egyszerre érünk majd a papírhoz, az dönt, ki az erősebb, ha egyáltalán sikerül elmozdítanom. Árgus szemekkel figyeltem mit csinál a lány,  s a megfelelő pillanatban, ahogy a papírhoz ért a keze, az enyém is lendült.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

What is apathy? I don't know and I dont't care.
Plata Luna
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 3061
Írta: 2014. március 28. 13:55 | Link

Bátorságpróba és csapatépítés, Hanka

Ahogy ott álltam az asztal felett és Hankával néztem farkasszemet, egyre inkább éreztem, hogy itt nem stimmel valami. A levél azt írta, nekem kell győznöm, nekem kell a kincset megtalálni, erre kis híján Hanka ugyanazon a helyen van, mint én. ~ Vajon az ő levele is ezt írta? ~ Alighogy átfut a fejemen ez a gondolat, még inkább azt éreztem, hogy a győzelem engem illet, hogy akarom a kincset. Kicsit zavarnak ezek a gondolatok, de gyorsan eltűnik ez az érzés, és a helyét a versenyszellem veszi át.
Újra látom, hogy beszél, így rá figyelek. Megtudom, hogy ő is egy kriptában van. A válasza másik felét figyelmen kívül hagyom. ~ Menjen ő ki, ha akarja tudni, hogy kinek a temetkezési helyén van. ~ Ilyen egyszerűen nem hagyom magam rászedni. Inkább elkezdem megint a pergamendarabokat szemügyre venni. Megpróbáltam újra elmozdítani őket, hasonló eredménnyel, mint az előbb. Aztán kiszúrtam, amit keresnem kellett.  Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, ha érte nyúlok, ő is észreveszi.  Aztán döntöttem, és már lendült is a kezem érte. De ahogy a papírhoz ért a kezem, már az ő keze is lendült és megérintette ugyan azt a darabkát. És akkor…
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:39 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Aki másokat ismer, okos. Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős. Aki magát legyőzi, hős!
Szabó Lívia Lujza
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 29. 16:16 | Link

Gwen Laura Kimiko Jones

Este fél 10-kor izgatottan készülődtem, hogy Gwennel megnézzük Faris Spavin sírját. Converse cipőt húztam, farmert és fekete polár pulcsit. A táskámba tettem a Szellemnaplót és némi kaját is. Háromnegyed 10-kor már kinn voltam a kapunál. Egy kicsit várnom kellett Gwenre, de csak megjött. Bagolyfalva felé vettük az irányt. Most már én is féltem egy kicsit a kicsapástól, mert már kétszer ellógtam takarodó után. Az utcákon még voltak emberek. Egy sötét alak, aki szerintem egy férfi, felénk tartott. Karon fogtam Gwent, mert nagyon féltem. Nem kezdődik jól a kaland. A férfi még egy szűk mellékutcán is követ minket. Gyorsan beszaladtunk az egyik szállóba, ott megvártunk amíg a titokzatos személy elmegy. Az ott lévő gondnok kipenderített minket az utcára mondván: - Nektek nem aludnotok kéne? Büdös kölkök! Én oda akartam menni és beolvasni neki, de a pulcsim beleakadt egy szögbe. Én ezt egy jelnek vettem és bevágtam az ajtót. Továbbindultunk a temető felé. Útközben elmentünk a Kísértetház mellett. Felidéződtek bennem az emlékek, a szellem, a fára mászás és a kisfarkasok is. Végül is az is egy jó este volt.
Amikor a temető vasrácsos kapujához értünk, libabőrös lettem. A kapu zárva volt. Ismét másznunk kellett. Amikor mindketten a kerítés temető felőli oldalán voltunk, ezt mondtam Gwennek:
-Na! Szerintem váljunk szét és keressük meg Faris Spavin sírját! Tudom, hogy ez nem Scooby Doo, hogy szétválunk meg minden, de akkor is, így nagyobb terepet tudunk átfésülni egyszerre.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:43 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Gwen Laura Kimiko Jones
INAKTÍV


=^.^= Sóginéni
offline
RPG hsz: 589
Összes hsz: 12926
Írta: 2014. március 29. 20:01 | Link

Szabó Lívia Lujza

Kilenc óta készülődöm. Egy hátizsákot viszek magammal, amibe egy pulcsit, pár szendvicset (kitudja meddig leszünk el), egy üveg vizet és a Láthatatlanná tévő köpenyemet rakom. Most nem húzok talárt mivel ha megint mászni kell, vagy beakad valamibe akkor csak hátráltat. A pálcámat a táskám oldalába raktam hogyha vészhelyzet van akkor használni tudjam. Mikor az órám 21:50-et ütött elindultam. Sietnem kellett, mert nem akartam, hogy Lívia egyedül menjen mert még baja eshet. A folyosókon és a lépcsőkön hamar átjutottam. Az ajtónál meglátom, és ordít róla, hogy várja már az akciónkat. Gyorsan elindultunk, majd mikor már kiértünk a faluba, kicsit megkönnyebbülök, de ez nem tart sokáig. Pár perce haladunk az utcákon, mikor egy férfi kezd el követni minket. Minden utcába utánunk jött, végül betértünk a legközelebbi szállóba. Megvártuk míg elmegy az ismeretlen idegen majd mielőtt kiléptünk volna a gondnok szalad felénk. A kis papucsába és a kezében lévő seprű meg lapát Frich-re emlékeztet. Elátkozom egy lábbilincselő bűbájjal Ő pedig elesik. Gyorsan kiszaladunk, de még odakiáltok egy elnézést.
Gyorsan elérjük a falu határát, ahonnan megpillantom a temető kimagasló sírjait. Jobban elkezdünk futni. Mikor odaérünk nem bírjuk kinyitni a hatalmas vaskaput, mivel zárva van. Használhattam volna az 'Alohomorát' de az elrontotta volna a kalandot. Gyorsan átmászunk, majd Lívia felveteti, hogy váljunk ketté.
- Nem tartom jó ötletnek, mert nem tudsz nekem jelezni - válaszolom. Hogyha hárman jövünk akkor még bele is megyek de így nem.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 20:14 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Másik Felem | Mesélőtárs | profi kviddicsjátékos
Elena Rose
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. március 29. 22:57 | Link



Lívia és Gwen, avagy a császkálós népség



Újra abban a helyzetben, amiben hajdanán. Vagyis takarodó után császkálgat. De a mostani helyzet eltér a múltkoritól. Most nem az iskola biztonságos falain belül van, hanem kinn a szabadban, Bogolyfalva nyirkos utcáin. Nem tudni mi késztette arra, hogy idejöjjön. Azt meg végképp nem sejti, mi fog rá várni a mai éjjel. Szellemek? Vámpírok? A hosszú fogú rémségeket már rég megszokta. Ugyanis a nyári szünetben sok vérhajhásszal volt dolga, mivel a családja új szomszédai azok. Plusz arról a lányról is kiderült, hogy Azok közé tartozik, akiben világéletében megbízott. A rádöbbenést az a pillanat hozta el, amikor Amy megkérdezte tőle, hogy kérhet e egy szívességet. Elena pedig megbízott a lányban és igent mondott neki. Ezek után jött csak a történet fordulópontja, amikor az említett barátnő megvillantotta éles fogacskáit és a következő pillanatban már Elena nyakára tapadt. Mondhatni úgy is, hogy a legjobb barátnője házi vérzsákja volt az elmúlt nyár során. A sok buta tinilány mind azt hiszi, hogy a vámpírharapás csak egy szúnyogcsípésféle, ám ez cseppet sem így van. Valójában nagyon is fájdalmas.
Az utca lényegében üres, csak itt ott járkál egy egy varázsló vagy boszorkány. Gondolataiból a sarkon lévő hang riasztja fel. Egy férfi hangja, aki vadul magyaráz neki, valami ilyesmit hogy, "Mit keres ilyen későn egy magadfajta kicsi lány a sötét utcákon? Nem szép dolog éjjel mászkálnod. Még esetleg, bajod eshet." Majd a fekete kapucnis férfi elindul elindul felé. Két választás van: elfut vagy jól beolvas az alaknak. Elena a második verziót választja. Azt már nem tudom, mit mond neki, de annyi biztos, hogy az alak nem hagyja annyiban és a lány nyomába ered. Mikor észreveszi, hogy követik, lépteit egy kicsit megszaporázza. Lábai egyenesen elvezetik a falu határán lévő temetőhöz. A fekete kapucnis már nem követi, így van egy kis ideje kifújnia magát, mielőtt belépne a temető kapuján. Mert ne gondolja senki, hogy ő egy félős kis elsőske aki nem mer éjnek évadján a halottak lakhelyén császkálni. Bátorságáról tanúbizonyságot mutatva, a kapuhoz fordul és már épp elkezdi mondani, hogy Aloho... amikor megdöbbenve veszi észre, hogy a vaskapu nyitva van. Talán van odabenn valaki? - ötlik fel benne a kérdés, miközben lenyomja a kilincset és lábait a hideg kőre teszi. A kerítéstől nem messzire hangokat hall, amiknek a nyomába is ered. Nagy meglepetésére barátnője Gwen és egy idegen lány tűnik a szeme elé.
 - Szia, Gwen! És ki ez a kis csaj? - néz kérdőn a szöszi kis csajra miközben lazán a társasághoz sétál.
- És mi a mai program, császkáló népség? - mondja majd helyet foglal az egyik, hozzá közeli sírkövön.
Utoljára módosította:Elena Rose, 2014. március 30. 19:31 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Szabó Lívia Lujza
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 30. 08:00 | Link

Gwen és Elena

Egy lány jött utánunk a temetőbe. A talárján az Eridonosok címere található. Bejön a kapun és lazán odaköszön nekünk: -Szia Gwen! Ki ez a kis csaj? Én erre illedelmesen válaszoltam: - Szia, én Lívia vagyok! És téged, hogy hívnak? - kérdeztem tőle barátságos hangnemben.
Miután megmondta a nevét, újra javasoltam a szétválás ötletét, mert ugyebár hárman vagyunk. - Azt gondoltam a két Eridonos menjen együtt és én mint egy szem rellonos indulok útnak. Ez így jó lesz? -motyorogtam. -Egyébként Faris Spavin sírját akarjuk megkeresni.   -mondtam.
A szél egy kicsit jobban elkezdett fújni a válasz hallata után. A temető végeiben álló fűzfák hangosan susogtak. A sírokon már megtelepedett a zuzmó és a moha is. Olyanok, mintha élő zöld szörnyetegek lennének. A távolban egy sírásó koboldot pillantok meg és halkan odasúgom a barátaimnak: -Nem vagyunk egyedül!
Gyorsan az egyik sírkő mögé bújtunk és vártuk, hogy a lény elmenjen. Mert ahogy Hagrid mondta: "A koboldoknak megvan a magához való eszük, de nem valami barátságosak."

Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 20:06 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Gwen Laura Kimiko Jones
INAKTÍV


=^.^= Sóginéni
offline
RPG hsz: 589
Összes hsz: 12926
Írta: 2014. március 30. 11:00 | Link

Sírkutatók

Éppen ecsetelem a tervemet a zöld-ezüst ház tagjának amikor hangokat hallok. Nem nagyon foglalkozom vele  mert csak egy állat lehet, ám mikor meglátom az alak sötét árnyékát előrántom a pálcámat és rászegezem. Ő csak jön közelebb, látszólag nem is fél tőlem. Pár másodperccel később meglátom ki az. Ő is az Eridon ház tagja mellesleg az egyik legjobb barátnőm, Elena. Nem tudom miért járkál ilyenkor kint az utcán. Talán észrevett? Vagy csak Ő is szeret kiszökni? Míg ezen gondolkozom ők bemutatkoznak egymásnak, és Lívia felveti, hogy most már elválhatunk mivel hárman vagyunk. Ő szeretne egyedül menni mert egyedül van rellonos. Mielőtt válaszolnék előveszek a táskámból egy ezüstös anyagot és a kezébe nyomom. Én fogok egyedül menni ők pedig együtt és, hogy még nagyobb biztonságban legyenek odaadom nekik a köpenyemet. Nekik most nagyobb szükségük van rá. Lívia még csak elsős, Elena pedig velem együtt másodéves, de egyikőjüket sem tanították meg veszélyesebb varázslatokra. Mondjuk a jöpeny a dementoroktól sem véd meg de miért lennének itt olyanok. Egyszer már volt velük dolgom egy játszótéren. Szerencsére nem volt ott mugli csak az unokatesóm és az apukája aki sikeresen elüldözte. Már sokat használtam de még így is jó.
- Lívia, te Elenával mész mivel ő jobban megtud védeni és jobban figyel minden apróságra. Vigyétek magatokkal a Láthatatlanná tévő köpenyemet!- mondom a rellonosnak majd a másik barátnőmhöz fordulok - Elena vigyázz rá és ha bármi van vagy találtok valamit akkor egy piros lánggal jelezz!
Mondom nekik majd mielőtt ellenkezni tudnának már el is tűnök a szemük elől.
Utoljára módosította:Gwen Laura Kimiko Jones, 2014. március 30. 11:00 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Másik Felem | Mesélőtárs | profi kviddicsjátékos
Elena Rose
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. március 30. 18:59 | Link


Gwen és Lívia
(Sírkutatók)




Hideg éjszaka köszöntött a három lánykára. A szél is fúj, magával hozva az éjszaka virágzó növények illatát. Köztük érezhető az amazonaszi tündérrózsa mámorító illata is. E aroma felidézi a lányban, Centraliában töltött csodaszép napjait. Amikor éjjel az égen millióm egy kis csillag tündökölt, ő pedig a nyitott ablaknál csodálta őket. A nosztalgiából a szőke lány hangja ébreszti fel. Udvariasan bemutatkozik, mire Elena lassan felkel a sírkőröl és a lány elé ballag.
- Hello, Lívia! Én Elena Rose vagyok. De szólíts csak nyugodtan Elenának. - mondja a cseppet sem ijedt kis elsősnek. Talán őt is olyan fából faragták volna, mint Lenát? Ez egy kicsit sem meglepő, hisz a talárjából ítélve egy Rellonossal van dolga. Akikről pedig köztudott, hogy nem a betojik közé tartoznak. Volt már dolga Zöldikével és hát... nem lettek a legkedvencebb iskolatársai közé téve.
 - Ezek szerint, ennek a Faris Spavin nevezetű alaknak a sírját keressük? Miatta jöttünk ide?
Szellemvadászatra jöttek volna? De egyáltalán, ki volt az a Faris Spavin? És miért ilyen fontos a lányoknak? Vajon a varázsvilágban léteznek zombik? Mert ha "élnek" akkor azt hiszem menekülhetnek a lányok. Élőhalottak ellen nemigen létezik hatásos varázsige. Bár azt kétlem, hogy rothadt zombik mászkálnának Bogolyfalva temetőiben. A szellemek, már hihetőbben hangzanak. Elméletben a kastélyban is vannak szellemek, ráadásul mindegyik háznak van egy házszelleme, de Elena még egyikkel sem találkozott.
 - Gwen, micsoda őrzővédő anyuci lett belőled! - neveti el magát, de miután látja barátnőjén, hogy ez nem tréfa, abba hagyja a cinikus mondatok sorolását és a feladatra kezd koncentrálni.
 - Nyugi, megbízhatsz bennem, vigyázok a kis Líviára.  - mondja barátnőjének, majd elveszi tőle a köpenyt. Nem hiszem, hogy szüksége lenne rá, hisz egész jól elboldogul egymaga is. Esetleg a kis szöszinek lesz rá igénye, de neki is ott van a bátor Elena.
 - És a fény miatt ne aggódj nem lesz rá szükségünk. - teszi hozzá előbbi mondandójához, miközben megragadja a kislány kezét és magával húzza. Jócskán benn vannak már a temetőben, sorjával hagyják el a régebbinél régebbi sírok halmazát. Nagy Lili... Fodor Péter... Olivia Coleman... olvassa a sírokon található személyek nevét, mígnem erős fuvallatot érez, aminek hatására megtorpan. Majd pár percen belül a légmozgáshoz egy hátborzongató hang is társul.
Utoljára módosította:Elena Rose, 2014. március 31. 11:37 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. március 30. 19:12 | Link

Csokipajti
nem csak a virágot felejtetted el.


Olyan furcsa belegondolni, hogy nem látja a színeket. Távol álljon tőlem az ítélkezés, de mégis, nem tudom hova tenni ezt az egészet. Eddig volt Zsombi, a normális Zsombi, aki ugyanolyan, mint a többi ember, csak a barátom. Erre kiderül, hogy mégis sokkal különlegesebb, mint arra számíthatnánk. Nem csoda, hogy úgy elillan a haragom, mintha csak a szél fújta volna messzi földekre. A döbbenet, és a meglepettség sokkal nagyobb teret foglal el, mint az eddigi felfogásom. Ez olyan női baromság, hogy a sajnálat, az együttérzés elnyom minden többi érzést az emberben.
- Hát... köszönöm. - jelentem ki kicsit zavartan, furcsa párosítás Zsombor, meg a szép, mint szó egyben. Mármint ezt most nem rá értem, hanem a használatára. Nemcsoda, hogy kábé amit kimondta, zavarba jöttem, azt hiszem.
- El kellett volna menned megnézetni magad. A szüleid tudják? - nézek rá meglepetten, még mindig aggodalmaskodva. Komolyan, hihetetlen mennyire nem kell energiát fektetnem abba, hogy aggódjak az emberekért. Most is, csak úgy jön magától minden, amit mondok, nem kellett rajta gondolkoznom, és azt kell mondjam, talán egy kicsit még túlzásba is viszem. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, így egy kissé érdekes, de mindent el kell egyszer kezdeni, például tekintettel lenni egy barátra. Ha belegondolok mennyit szidtam magamba Zsombort, hogy sose vesz észre egy új ruhát, vagy azt, hogy szeretem a piros színt, mert szinte folyton az van rajtam. Hát, most sok mindent megértettem.
Sose éreztem még ennyire ragaszkodónak Zsombort, mint a csók pillanatában, ahogy magához húzott, és szorított, nem állt össze a kép a fejemben. Mindig azt hangsúlyozta, hogy nem érdeklik a lányok, mert semmi érdekes nincs bennük, és most meg itt tartunk. Nem tudom hova tenni ezt az egészet, habár viszonozom az egészet. Amikor elenged, zavartan pislogunk mindketten, egymás helyett sokkal inkább a földet keresi tekintetünk, legalább is amennyire látom az övé is, és valahogy nem tudom, mit lehetne mondani. Aztán nagy nehezen kinyögöm, hogy ez mi volt, ha még nem is bírom hozzátenni, hogy miért volt. Nem így ismerem Zsombit, és túl furcsa. Azonban nagyon hamar témát vált, sőt, kifejezetten rövidre fogja egy "megtörtént"-tel. Összevont szemöldökkel nézek rá, de még mindig nem jön ki hang a torkomon, így nem teszek fel semmit, csak emésztem a választ. Megtörtént. Csak úgy. Ez nem vall rá. Nagyon nem. Aztán a hirtelen szómenését se tudom hova tenni, ez sem az ő jellemzője, de nem teszem szóvá, csak hallgatom. Rózsát, nekem. Valahogy nem tudom hova tenni a dolgot, így ha lehet még meglepetten nézek rá.
- Hmm? - pillantok fel, kirángatva gondolataim közül, mikor a nevemet hallom. Most már egy kissé felocsúdtam az első sokkoló pillanatok alól, habár ha jól gondolom lesz még mit megemésztenem. - Csokipajti... ohh... persze... - halkan kezdem, de suttogva fejezem be a mondatot. Valahogy nem illett az egész helyzetbe a kérdés. Nem erre számítottam. Hol a magyarázat? De tudom, nem kezdhetem el faggatni, mert akkor csak jobban begubózik.
- Ne haragudj meg... de mennem kell... - jelentem ki halkan, hiszen úgy vélem jobb lesz mindkettőnknek, ha kicsit el tudunk vonulni gondolkozni. Lassan pakolászni kezdek magam körül, az üres papírokat és a teli csokikat elpakolom, majd felállok, és leporolom a ruhámat. Lepillantok a földön levő kis barátomra, majd hirtelen felindulásból leguggolok egy pillanatra, és nyomok egy puszit valahova az arca-szája sarka környékére. Ezután szó nélkül felállok, elfordulok, és elindulok félig határozott léptekkel a temető kijárata felé.
Utoljára módosította:Várnai Zsófia, 2014. március 30. 19:13 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó Lívia Lujza
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 30. 19:53 | Link

Elena és Gwen
(Sírkutatók)


-Nem kell engem védeni! -mondom kissé szeszélyesen. Bár a köpeny még jól jöhet, de most nem azért vagyunk itt, hogy bujkáljunk. Én Elenával megyek. Olvassuk a sírokat és egyszer csak rekedt hangú kobold kiált fel a temető másik végéből: -Ki van itt?! -kiáltja, közben a magasba emeli a lámpását. Gondoltam kicsit megtréfálom az öreget: -"Wingardium Leviosa" -hangzik a számból. A lámpás a magasba emelkedik és egy közeli sírra pottyan. Ott helyben darabokra törik. Szerintem a gondnok vagy sírásó lény nagyon begurult, mert hangos kiáltozás kíséretében hangoztatja, hogy lenyakaz minket. Jobb lett volna a fejére dobni a lámpást, gondoltam magamban és halkan kuncogtam.
A sírok mögött bujkálunk és olvassuk a halottak neveit. Chris Weatford... Lena Louis, Margaret Bischmarc, és még sorolhatnám. Halkan ezt mondom Elenának: -Igen Faris Spavin sírját keressük, mert Gwennel vele, vagyis a szellemével találkoztunk a Kísértetházban.
Az egyik kis kápolna mellett megbújva még látjuk a koboldot, ahogy a lámpa darabjait szedegeti. Ez most jó alkalom, hogy elfussunk a temető közepe felé. Siker! A kobold itt biztos nem lát meg. Kissé tanácstalan vagyok a régi sírok között, melyeken már nem látszódnak a nevek. Egy nagy sírra lettem figyelmes amelyen egy nagy aranykard feküdt és egy nyárfa nőtt ki a holttestből. Angelina Gina Spavin sírja. -Gondolom ő Faris Spavin lánya vagy felesége, úgyhogy az ő sírja se lehet messze. -mondtam
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 20:22 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mesélő
Mesélő



offline
RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
Írta: 2014. március 30. 21:10 | Link

Dasha

Miután a lány a földre kerül, a fa újfent csak egy átlagot fűznek álcázza magát, mintha mi sem történt volna az előbb. Körbepillantva Dasha a földön találja a pergamendarabot, amit az esés közben sikerült elejtenie. Immáron öles betűkkel áll rajta az utasítás, fel kell jutnia a fára, ha meg akarja szerezni a kincset.  Az már teljességgel rá van bízva, hogy hogyan kivitelezi a feladatot.  Az iménti tapasztalatiból láthatja a lány, hogy ez nem lesz egyszerű dolog. Még ha sikerül is ismételten felkapaszkodnia az alsóbb ágak valamelyikére, a fa ismét mozgásba lendül. A puszta erő és ügyesség kevés lesz a lombkorona meghódításához.  Mint minden hasonló mágiával bíró növénynek, ennek a fának is megvan a gyenge pontja.  Egy kiálló göcsört, amit azonban sem észrevenni, sem megérinteni nem egyszerű, még akkor sem, ha pontosan tudja az ember, hol keresse.  A pergamen varázsa, ami kezdetben csak Hankát és Lunát érintette, már Dashára is kezd átragadni, ami abban nyilvánul meg, hogy a lány is egyre jobban áhítozik a kincs után, és valóban képes lenne bármit vállalni érte.


Keiko

- Mire lenne szükséged, aranyom? Mondd csak nyugodtan, nem szeretem a zagyválást. Milyen cetliről van szó? –  a szellem hangja kíváncsian, érdeklődve cseng. Bár nagyon is tudja, mire számíthat, azért mégis más minden egyes történet, ő pedig szereti hallgatni az idetévedők elbeszéléseit.  Mindig megrészegül, ha fölényben érezheti magát az eltévedt varázslók és boszorkányok felett, a levitás lány azonban egyelőre nem adja meg neki az örömöt,  sőt egy kissé még irritálja is, hogy a lányka semmi jelét nem adja, annak, hogy ki akarna innen szabadulni minél hamarabb, vagy, hogy egy picit is megijedt volna.
- De hát miért járkál egy ilyen kislány egészen véletlenül éjnek évadján a temetőben?  - az ő ajkai is mosolyra húzódnak, meg sem próbálja leplezni, hogy tudja, a lány nem a szín tiszta igazat mondta.  Az már Keiko döntése, hogy mennyire bízik meg a szellemben, mindenesetre a sötétben beszélgetve nem fogja tudni elolvasni, hogy miért is izzott az előbb papirkája, amikor beesett a sírba…  A nagy meglepődésben talán el is felejtkezett róla, holott a pergamen lassan őt is megfertőzi varázsával.
- Nem illik nekidőlni másik nyughelyének, ugye tudod? – kérdez vissza szárazon felnevetve, s egyúttal elismerve, hogy teljes mértékben tudatában van, mire képes a csinos kis sírköve.
- Bizony, én lennék.  Hogy mióta? Ki tudja azt már… az ember előbb-utóbb elveszti itt az időérzékét.  – kicsit elrévül a tekintete, ahogy próbál visszaemlékezni, de végül csak megrázza a fejét . Ellenben a lábát érintő kérdésen már egészen felélénkül.
- Óh, hát az egy remek történet!  Hihetetlen párbaj volt! Tudod akkoriban nem finomkodtunk. Nem volt nyomtalan gyilkos átok. A nyavalyás útonálló sem járt jobban, ne aggódj, azonnal kimúlt a szerencsétlen, de sajnos addigra már lerobbantotta a lábamat.  – kissé zavarosan beszél, ahogy lelki szemei előtt megjelennek az emlékfoszlányok.


Zoltán

- Nem bizony, nem kellett volna! – a pergamen említésére a manó szemében furcsa fény csillan, ami leginkább az őszinte aggodalom jeleként értelmezhető. De az arcán továbbra is dühös kifejezés ül.  Közben kénytelen abbahagyni a másik gyepálását, hogy levegőhöz jusson, és elégedetten konstatálja, hogy a fiú megadja magát és látszólag tudomásul veszi, hogy semmi keresni valója a temetőben.
- Megmaradok, értem te csak ne aggódjál, fiacskám – közli mogorván a koros manó. Sérti a férfiúi büszkeségét, hogy gyengének nézik. Nem kell neki senki sajnálata.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?! – hördül fel vészjóslóan, amikor a fiú elkezd leereszkedni a földre. Elengedi a füle mellett a levitás kérdését, egyrészt nem is akar rá válaszolni, másrészt dühében ellepi az agyát a lila köd. A fiú nem is tiporhatott volna jobban bele az önérzetébe, mint azzal, hogy a magasságkülönbséget próbálja kompenzálni.  
- Azonnal álljál fel! Szemtelen kölyök! Így csúfot űzni egy öreg manóból!  Gyalázat! – kiabálás közben a fiú felé bök a botjával, bár végül nem találja el a levitást, csak éppen rá akar ijeszteni és minél hamarabb mozgásra kényszeríteni.  
- Na, ne is lássalak!  Szedd össze a barátaidat és menjetek szépen haza! - szeretne minél előbb megszabadulni a kellemetlen társaságtól, részben a diákok érdekében is, és ezért hajlandó visszafogni magát (egy kicsit), és nem folytatni a fiú szidalmazását. De a botján és a hangján kívül nincs már fegyvere a fiúval szemben, akinek a kezében ekkor felizzik a pergamen,  azt az üzenetet hordozva, hogy ne menjen sehová, a manónál fogja megtalálni a kincset.  Ez pedig tűnjön bármekkora képtelenségnek is,  a pergamen varázsának hatása, arra készteti Zolit, hogy ne hagyja annyiban a dolgot, a vágy egyre erősödik benne a kincs után.


Hanka és Luna

A pergamenlap, mint előttük már olyan sok barátot, Hankát és Lunát is kifordítja egy kicsit önmagából és ellenfelekké alakítja. Mindkettejükben feltámad az önzés, ami talán sosem volt. Ez teszi olyan elérhetetlenné a kincset, a védővarázslatok csapatmunkát kívánnának, de egyúttal felébresztik a versengést az egyébként együttműködő felekben.
Mikor egyszerre érnek a papír, az könnyedén mozgathatóvá válik az asztal felett.  Így felemelve már sokkal kényelmesebben olvashatják. Egy rövid bevezető leírja a kincs és egyben a varázslat történetét. Három barát azt hitte ők örökké össze fognak tartani, hogy egyenlők és bízhatnak egymásban. Mind a hárman más-más mágiaág tudósai lettek: a gemmológiában, a bájitaltanban és bűbájtanban  szereztek nagy tudást. Közösen kutatómunkába fogtak, amelynek eredményeként elkészítették a kincset, amire a leírás csak dologként utal.  Olyan jól sikerült azonban, hogy civakodni kezdtek kié legyen, kit illet. Ezután az egész életük folytonos hadakozásból állt. Végül, mikor már mind a hárman aggastyánok voltak, úgy döntöttek elrejtik a dolgot, hogy olyas valakiké lehessen, akik méltóbbak rá náluk. Ebben egyet értettek s így tönkretették és a temetőben rejtették a dolgot. A varázslat maga pedig előteremti és újra működésbe hozza. Ha akad legalább két ember, aki elvégezze.
Azonban a  papírból  csak egy van, a lányok pedig ketten vannak, ráadásul a válóságban eltérő helyen. Ezért is poshad itt már mióta a kincs. Ki az, aki képes lenne lemondani róla, átadni a másiknak?  Másképp ugyanis nem lehet elvenni a papírt. Ha erőszakkal próbálják kitépni a másik kezéből, a pergamen visszahullik az asztalra.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
Gwen Laura Kimiko Jones
INAKTÍV


=^.^= Sóginéni
offline
RPG hsz: 589
Összes hsz: 12926
Írta: 2014. március 30. 21:20 | Link

Lívia és Elena
                     
Lassan ballagok a sírok között. Sok nevet elolvasok de egyik sem stimmel. Mindenféle hangokat hallok de ezek a természet hangjai. Kivéve egyet. Nem vagyok biztos benne, hogy emberi nyomok ezért lehajolok és a talajnak nyomom a fülemet. Tudom, hogy nem Elenáék azok mivel ők a másik irányba mentek. A hangok egyre közeledtek felém. Gyorsan felállok és elindulok. Egyre szaporábban veszem a lépteimet. Nem nézek a sírokat most jobban érdekel az, hogy megmeneküljek, rájöjjek ki követ és miért. A táskámból előrántom a pálcámat hátha kelleni fog. Egy pillanatra hátrafordultam és nekicsapódtam a kerítésnek. Nagyon beverem a fejemet de nem foglalkoztam vele. Gyorsan felpattanok és elindulok jobbra. A férfi jön utánam majd egy pillanatra meglátom az arcát. Ő az aki az utcán követett minket. Hirtelen előttem terem én nekifutok és elesek. Megint. Gyorsan lefegyverez majd leüt egy farönkkel.
Percekkel vagy talán órákkal később ébredek fel de még mindig az erdőben. Egy magas sírhoz vagyok kikötve ami jól megvan csomózva. Meglátom a pálcámat az egyik síron a férfi nekem háttal ül és valamit csinál de vele van... Faris Spavin szelleme is. Hátrafordulnak és elkezdenek nosolyogni.
- Mit akarnak tőlem? - kérdezem ordítva. A szellem felém lebeg és gonoszan elmosolyodik.
- Téged használunk fel arra, hogy visszakapjam a testemet és halhatatlan legyek. - válaszolja - Viszont saját magadnak kell beleegyezned.
- Azt leshetik - fogalmazom meg a rövid választ.
- Szerintem bele fogsz menni, ha megtudod, hogy visszatudom hozni a halálból a szüleidet.
Mi a szüleimet? De ők már rég meghaltak. Mégis, hogy tudná ő visszahozni őket ha Ő is szellem? Nem visszahozni az embereket a halálból csak egy dologgal lehet és az nincs az országba. Nem leszek gyenge nem fogom hagyni, hogy kihasználjanak. A táskámat elvették de a bicskámat mindig a zsebembe tarom. Sikerül elővennem és elvágom a köteleket, majd mielőtt elkaphatnának a pálcám után vetem magamat, és sikerül elkapnom..
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Másik Felem | Mesélőtárs | profi kviddicsjátékos
Elena Rose
INAKTÍV


Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
Írta: 2014. március 31. 19:59 | Link



Lívia és Gwen




Egyre gyorsabban halad, szinte már suhan a sírok között. Néha néha megáll "megcsodálni" egy egy sírt, de akit keresnek, még mindig nincs meg. Egyszer csak erős szél támad, majd párpercen belül hang is társul a légmozgáshoz. Egy kobold tűnik elő, visítozós hangjával a lányokra ordítva. Lívia és Elena nem hátrálnak meg a pöttöm kis lény fenyegetésétől. Sőt, a szösziek még meg is tréfálj azzal, hogy elrepteti a groteszk kis lény lámpását egy sírkőhöz, majd a világító eszköz csörömpölve széttörik. A Főnixtanonc nagyban nevet, amikor a - szerintem valami gondnokféleség - odaordítja nekik, hogy lenyakazza őket, de a két bátor leányzó nem foglalkozik vele, tovább indulnak keresve az említett szellem sírját. Közben Lívia elmeséli, miért is oly fontos számukra ez a személy, de még mindig van egy gondolat, amely nem hagyja nyugodni Elenát. Miért voltak a lányok a Kísértetházban?
Lassan ugyan, de végül megpillant egy sírt, melyen az Angelina Gina Spavin név látható. Csodaszép egy emlékhely, és ha Lena jól gondolja, a keresett személy holtteste sem lehet messze. Hirtelen megpillant egy kriptát, aminek ajtaján a Spavin család felirat található. Elég rég járhatott erre bárki is, mivel az építményt már teljesen belepte a földből kinövő borostyán és egyéb kúszó-mászó növény, plusz a falak se valami stabilak már.
 - Nos, azt hiszem, be kell másznunk, máskülönben nem jutunk be. - állapítja meg női fifikájával, ugyan is hosszas nézelődés után sem lát semmilyen másfajta megoldást.
Utoljára módosította:Elena Rose, 2014. április 1. 17:01 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ászkíí | Gwency barátosnéja és Haru unokahugicája | The Tractor and the Rose
Tenshi Dasha
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. április 1. 19:10 | Link

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita


Szépen lerepültem a fáról. Szerencsére nem ütöttem meg magam, de ha mégis, azt is már megszoktam volna. Amint elszakadtam a fáról, az megrázta magát és ismét normálisnak mutatkozott. Mintha mi sem történt volna. A szél ismét egy fuvallatot küldött felém, talán így akart segíteni megszabadulni a portól, amit esés közben szedtem fel. Leporoltam magam és körülnéztem. Olyan nyugodtak tűnt az egész temető, senki sem gondolta volna, hogy az imént egy fával, ha nem is vívtam élet-halál harcot, de pár testrészemet simán elveszthettem volna. Nem tudom, hogy miért, talán megszokásból a hátam mögé néztem. Ott volt a pergamendarab a sarkamnál. Leguggoltam és felvettem. Egy újabb üzenet. Azt írta, hogy fel kell másznom a fára, ha meg akarom szerezni a kincset.
Valamiért izgalom árasztott el, a szívem elkezdett hevesebben verni, minden izmom pattanási feszült. Eddigi nézeteimmel ellentétben most már meg akartam szerezni a kincset. Ha már úgyis egyedül vagyok, hát valami elfoglaltság kell, továbbá addig úgy sem szabadulunk innen, amíg valaki meg nem találja. Nyújtózkodtam, egy gonosz mosolyt is festettem az arcomra, persze nem szándékosan. Hát jó, uzsgyi neki!
Elindultam a fához, először még csak sétálva. Aztán rájöttem, ha szépen lassan közeledek felé, akkor még csak a közelébe sem enged majd. Elkezdtem futni és hirtelen felugrottam arra a vízszintes ágra amin a múltkor feküdtem. Felugrottam guggolásba és azzal a lendülettel továbbugrottam és megpróbáltam elkapni egy vastag ágat a fa közepetáján. Szerencsére sikerült egy olyan jó helyet találnom amit a lehető legkevésbé tud mozgatni a törzse miatt. És igen, a fa újra elkezdett rángatózni. Nem örülhetett neki, hogy ennyire átvertem. Szorosan kapaszkodtam, ezúttal úgy hogy ne tudjon lekapni magáról. Össze-vissza pörgetett, fel-le, ide-oda. Na most mitévő legyek? Kérdeztem magamtól. Megpróbáltam megnézni megint a lapot, hátha írt-e újból. A felkarommal szorítottam a fát és a markomat kinyitottam a levéllel együtt, de abban a pillanatban hátulról át is szúrta egy kisebb ág. Még jó, hogy a szememig nem ért el. Hát ez remek. Azért még észrevettem, hogy nem volt további utasítás. Tehát magamtól kell rájönnöm, miként tudom meghódítani ezt a fát.

To Be Continued~
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Szabó Lívia Lujza
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 2. 17:25 | Link

Gwen és Elena
(sírkutatók)


Elena egyszer csak egy kriptát pillantott meg, melyen a Spavin felirat volt látható. Nagyon megörültem amikor láttam. Varjak röpködtek a sír körül, ami azt jelentette, hogy a sír el van átkozva. -Biztos valami védelem van lent, mert a varjak... -mondtam. Varázslattal próbáltam felemelni a kripta fedelét. Nehezen, de sikerült. Kb. egy 20 méter mély lyuk tátongott előttünk, melybe egy vaslétra vezetett le. Ahogy az aljára értünk, rögtön kivillantak a fáklyák. A terem közepén három koporsó volt. Az egyik fa, a másik kő, a harmadik arany. Ahogy közelebb mentünk megláttuk, hogy egy pergamen van a koporsók előtti emelvényen. A papíron ez állt:
Aki olvassa ezt a levelet, bizonyára Faris fiam holttestét keresik. Ő volt réges-rég a mágiaügyi miniszter. Azt mondta, hogy amikor leváltják, öljük meg, hogy senki ne hibáztathassa a tetteiért. Nem kért puccos holmikat és drága koporsót, hogy ne ismerjék föl. Én, mert amikor Ön ezt a levelet olvassa már 200 éve halott vagyok, az arany koporsóban fekszem. Faris fiamat csak egy 50-50%-os szerencsével "találhatja meg" a koporsókban. Csak egyszer választhat, mert az egyik koporsóban a legrosszabb rémálmuk, vagyis egy mumus lepi meg önt.
-Na most melyiket válasszuk? -kérdeztem idegesen.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:52 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
offline
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. április 3. 16:22 | Link

Levitás bátorságpróba - Szellem bácsi *-*

- Hát az... Valami kincs, vagy mi. És ez a cetli irányított ide - emelem fel kicsit a kezemben szorongatott cetlit. - Viszont itt sötét van ahhoz, hogy elolvassam, mi van rajta, a pálcám meg... - egy kis szünetet tartok, míg körbetapizom magam a pálcám keresve. - Azt úgy látszik valahol a felszínen elejthettem, szóval.... - húzom el a szám, és tovább nem is folytatom a mondatot, mert a szellem úgyis tudja mire gondolok. Látom rajta, hogy teljesen tisztában van mindennel, és teljesen értelmetlen lenne hazudnom, eltitkolni a teljes igazságot. Akkor hát játsszunk. Még élvezni is fogom, és nem adom meg neki azt az örömet, hogy ijedtnek lásson. És még csak a szabadulásomat sem fogom erőltetni, majd kienged, ha ő jónak látja. Vagy nem, de akkor ég veled világ...
- Kellett egy kis friss levegő. Tudja, ott bent a kastélyban eléggé fullasztó idő van néha, és az a dohos, poros könyv szag... Az ember így nem tud aludni. Ugye megérti? - kérdezem, s egy halvány mosolyt is erőltetek az arcomra. Kifejezetten élvezem is ezt a beszélgetést, csak legyen már vége, és találjam meg azt a kincset.
- Tudom, és elnézést. Többet nem fordul elő, ígérem - már ha kijutok innen. Ezt már csak magamban teszem hozzá, de biztos vagyok benne, hogy valamikor kijutok. Az már egy másik kérdés, hogy mikor.
Látom rajta, hogy örömmel emlékszik vissza a lába elvesztésének mozzanataira, és örömmel is meséli. Legalábbis a hangvételéből számomra ez derül ki.
- Nahát akkor az már... Tényleg nagyon rég volt. Manapság ilyenek már nincsenek. Tudtommal. Bár, ki tudja - ezen most tényleg elgondolkozom. Nem is hallottam a közelmúltban olyan esetről, hogy valakinek szándékosan lerobbantották volna a lábát egy párbajban, bár lehet csak én nem tudok róla. Brr... Bele se merek gondolni, milyen lenne láb nélkül. Persze látom Alexet nap mint nap, aki látszólag teljesen jól megvan a kerekesszékben, de én magamat nem tudnám elképzelni úgy.
- És nem furcsa, vagy idegesítő, hogy nincs lába? Bár gondolom ez most már édes mindegy, hisz már nem él... - bukik ki a számon a következő kérdés, s pár lépéssel közelebb megállok a szellem előtt, már csak két kar nyújtásnyi köztünk a távolság.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 20:10 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


kérdezőke||SziLK tag|| Lila Kecske||Gwen nővérkéje
Tenshi Dasha
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. április 3. 17:20 | Link

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita


Folytatás!


Hát ez remek. Nem elég, hogy a fa elszédít a rángatózásával, és kis híján felnyársal vagy éppen összezúz, mindeközben még logikázhatok, hogy vajon mire gondolt a levél. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán akkor tudom megszerezni a kincset, ha a fát megszelídítem, ami meg egy kicsit nehéz lesz. Hogy tudnék lecsillapítani egy dühöngő fát anélkül, hogy lemásznék róla. Voltak már durva ellenfeleim, de azok nem fák voltak.
Gondolkoztam és eszembe jutott valami. Még szerencse, hogy a családommal annyira természetkedvelők vagyunk és szeretünk kirándulgatni, mert ha mindez nem lett volna, akkor nem jutott volna eszembe a megoldás. Apám mesélte, hogy minden mágikus növénynek van egy gyenge pontja, mégpedig egy göcsör. A feladat hát adott volt. Oda kell jutnom ahhoz a bizonyos göcsörhöz, amit per pillanat azt sem tudtam, hogy hol van. A szememmel minden ágat végignéztem, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat a nagy kapálózás közepette. Nem találtam egy ágon sem. De valahol kell lennie. Mivel helyből nem láttam semmit ezért úgy döntöttem, hogy egy másik ágra költözök. De abban a pillanatban, ahogy elengedem az egyik ágat a fa már hajít is el engem. Vagyis csúsznom kell. Az vastag ágon szépen lassan kúsztam lefelé amennyit tudtam, de az ág nem volt valami egyenes, volt benne egy kanyar. Az eddigi vízszintes ág függőlegesen folytatódott eredetileg, persze a fa ide-oda rázogatta magát, ami által az ágak nem álltak normálisan. Nem fogok tudni lejutni a törzs végéhez. Ilyen módon legalábbis nem. Ha lógnék rajta, akkor talán még a lábam hegyével el is érném a kiszemelt helyet, ha a fa higgadt lenne. De mivel nem az, így rögtön megfogna és elszakítana magától.
Támadt egy -hát nem éppen jó- ötletem. Le fogok jutni a törzs végéhez, de nem az előbbi módon, hanem ugorva. A talpaimat ráillesztettem az ágra, a kezemmel még persze szorítottam azt. Ez nagyon vakmerő ötlet - szállt el a bátorságom, de más választásom úgy sincs. Bátorságomat összeszedve a kezeimmel elengedtem az ágat és a lábaimmal elrúgtam magam a fától, lefele a törzs vége felé, ezzel próbálva csökkenteni a levegőben lévő időtartamot. De még ez is kevés volt. Egy másik nagy, vastag ág eltalált repülés közben és kibillentett egyensúlyomból. Még épp volt annyi időm, hogy elkapjak egy törzshöz közeli ágat. Megkapaszkodtam benne a kezemmel, de a testem többi része védtelen volt. Ez nagyon rossz döntés volt. A támadó ág épp a fejemet találta el leginkább. Szörnyen fájt a jobb arcrészem, de nem tudtam törődni vele. Valami más elterelte a figyelmem, mégpedig nem más mint a göcsör. Így igaz! Megvan, és egy karnyújtásnyira tőlem. Nagyon jó kis hely volt, normálisan senki sem találná meg. Egy hajlatban volt, az ág lenti részén. Az egyik kezemre helyeztem a súlyom, míg a másikkal nyúltam érte. Nem hagyta a fa, a kis ágai rátekeredtek a kezemre. Azonban ekkor más annyira a kincs járt az eszembe, hogy már magammal sem törődtem. A karomat egy hirtelen mozdulattal kihúztam a kis ágak közül és ugyanazzal a lendülettel megérintettem a göcsört.

(Vége, részemről a Mesélő jön)
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Apáthy Hanka
INAKTÍV


Bájitaltan TS,
offline
RPG hsz: 105
Összes hsz: 4538
Írta: 2014. április 4. 09:20 | Link

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Sikerült egyszerre érnünk a papírhoz, így fel tudtuk azt emelni az asztalról. Csodálkozva néztem Lunára, de csodálkozásomban kérdés is volt: Hogy legyen ezek után? Ketten tartva szorosan a cetlit, olvashatóvá vált a rajta lévő szöveg, de így, ketten nehézkes volt olvasni is, meg a varázslat kivitelezése is. Próbáltam jobban felém húzni a pergament, hátha Luna jobb belátásra tér és elengedi, vagy nem is tudom, miben reménykedtem. Az, hogy így ketten, de különböző helyen voltunk, megbonyolította a dolgokat.  Nem értettem, hogy fog ez működni, és szörnyű gyanú fogalmazódott meg bennem. Mi van,ha ez az egész egy csapda, hogy próbára tegyék az elszántságomat? Nekem a kincset kell megkeresnem, nekem kell megtalálnom, engem illet, senki mást. Ha most Luna is bejött a képbe, akkor ez a kincs nem az a kincs, amit én keresek. Hagynom kell ezt a fenébe, hátha van itt valahol még valami, ami elkerülte a figyelmemet. Az asztal amúgy is túl egyszerű lett volna, egy kincsért pedig meg kell dolgozni, hiába, hogy nekem igérte a mágikus pergamen. Mind jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy rossz nyomon járok, ha ragaszkodom a cetlihez, bíztam a pergamenem "szavában", és bármit is teszek, enyém lesz a kincs, hiszen másé nem is lehet. Döntöttem, lemondok a cetliről, járjon csak Luna hamis vágányom, én tovább keresem a kincsemet máshol. Biztosan éreztem,hogy ez a jó megoldás, de azért próbából még egy kicsit megrángattam az írást, aztán el is engedtem. Sajnálkozva mosolyogtam Lunára, már csak azért is, hogy kicsit megzavarjam, és abba a hitbe ringassam, hogy ő győzött, holott tudtam, nyerni csak én nyerhetek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

What is apathy? I don't know and I dont't care.
Gwen Laura Kimiko Jones
INAKTÍV


=^.^= Sóginéni
offline
RPG hsz: 589
Összes hsz: 12926
Írta: 2014. április 4. 20:17 | Link

Lívia és Elena avagy a sírkutatók

Mikor felegyenesedek, nem vagyok figyelmes, ezért a pasi eltalál egy Sectumsemprával. Az átok mély vágást ejt a bal karomon és jobb combomon. Érzem, ahogy az a rajtam lévő nadrág és póló nedvesedik a kitörő vértől. A sáros ruhám miatt a kosz hamar bejut a sebbe és csípni kezdi. Nem foglalkozom sokat a fájdalommal, most sokkal fontosabb dolgom van. Életben maradni. Gyorsan elmormogok egy Stuport, de a varázslat nem az ellenfelem találja el, hanem egy sírt, ami ennek köszönhetően leomlik. Gyorsan kieszelek egy tervet, ami ha beválik, segíthetek tovább Líviáéknak. Elindulok a szellem felé, miközben z ellenfelem elindít egy Locomotor Mortist. Kicsit meglepődöm, de a tervem így is sikerhez vezethet, szóval hagyom betalálni. Az átok megkötözi a lábamat, mégsem esek el. Mögöttem egy hatalmas sír magasodik, ami a tervem része. A férfi elteszi a pálcáját és ráérősen elindul felém.
- Siess már, te Idióta! - kiált rá a főnöke.
- Miért segítesz neki, ha így beszél vele? - érdeklődöm.
- Mert jól megfizet - adja meg a gyors választ, és elindul felém, de már fut. Nemsokára már csak egy méter választ el minket amikor én leguggolok és átbukfencezem a lába alatt. Eltávolítottam a lábamat bilincselő köteléket és gyorsan megfordultam. Előveszem a pálcámat és ráfogom hátha nem nem ájult el. Pár másodperc múlva sem mozdul, ezért konstatálom, hogy bevált a tervem, és elindulok megkeresni a barátnőimet, de a nem veszem észre a szellemet ami felém közeledik.Próbálok valami bűbájt használni, de már érzem a körülöttem lehűlő levegőt és megdermedek.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 20:18 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Másik Felem | Mesélőtárs | profi kviddicsjátékos
Gyarmathi Zsombor Xavér
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 4. 22:52 | Link

Zsóóóóf

Olyan furcsa látni azt, hogy Zsófi zavarban van attól, amit mondok. Nem szoktam olyanokat mondani, amitől ő zavarba jött volna eddig, de ha egyszer elképzeltem a szemét, és ha olyan, amilyennek képzeltem, akkor tényleg szép lehet, ezt meg miért tartanám magamban? Ne higgye hülyeségnek azt, amit mond. Hirtelen annyira szeretném egyszer színesben látni. Így csak elképzelni tudom, összerakni a részletekből, amikre emlékszem még abból az időből, amikor láttam színeket. Azon meg sem lepődöm, hogy azt mondja, meg kellett volna nézetnem magam, majd megvonom a vállam, aztán a fejem is megrázom.
- Egyedül Ádi tudja. Ha tudnák, valószínűleg kerestek volna valami speciális iskolát, és közben orvostól orvosig járnának velem. A dühkitöréseim miatt is egyik pszichológustól vittek a másikhoz, és nem hiszem, hogy ezzel is jobb lenne. Nem gyógyítható, legfeljebb azt tudják megmondani, hogy mitől van. Ha meg tudják mondani egyáltalán, persze. Olvastam róla, és ez is olyan nagyon kérdéses terület, amiről még sokat nem tudnak. Meg amúgy is megszoktam már, és Ádi segít, ha meg nem ér rá, akkor az meglátszik, mert úgy nézek ki, mint egy papagáj. - magyarázom neki, tényleg semmi értelmét nem látom annak, hogy most ezzel is elhurcoljanak anyuék ezeregy orvoshoz, aki vonogatja a vállát és közli, hogy ezen nem tud segíteni. Talán leragadnánk itt, ha akarnám hallani az egészet, de nem akarom. A végeredmény akarva-akaratlanul egy csók lesz végül, mert magam sem értem, mi oknál fogva, de nem bírom megállni, hogy ne tegyem meg, miközben szorosan magamhoz húzom. A java még csak azután jön az egésznek, hogy elengedem, mert egyikünk se tudja, mit mondjon, és olyan nagyon zavarban vagyok, amilyen ritkán jellemző rám. Sokszor inkább azért kerülöm a lányokat, mert tudom, hogy mindegyik szereti, ha észreveszem, mi a kedvenc színe, milyen a ruhája, a haja, a szeme, de ezeket nem látom, Zsófi viszont legalább már érti az egészet. Te jó ég, rég volt ilyen nagy káosz a fejemben, mint most, amikor magamat is meggyőzni akarom arról, hogy ez nem jelentett semmit. Akkor meg mitől kavicsméretű a gyomrom? Eszembe jut a rózsa, amit Ádi segített kiválasztani, aztán meg az is, hogy ugye ezek után is fog még velem lógni, de inkább menne. Ajjaj, mit mondtam, amivel megbántottam? Mert biztos, hogy megbántottam. Ha nem így lenne, nem akarna ennyire menni, ismerem már ehhez eléggé. Vagy mit nem mondtam.
- Zsófi... - szólok utána, de nem áll meg, és ez hirtelen nagyon rossz érzés, közben meg fogalmam sincs róla, hogy mit is mondjak, vagy mit tegyek, hogy ezt rendbe hozzam. Sóhajtok egyet utána bámulva, majd összeszedem a csokit, ami után jöttem, és elindulok haza. A rózsát majd csak odaadom neki később, és talán megbeszélni is sikerül az egészet, csak előtte még Ádival akarok beszélgetni, jobb is lesz, ha szedem a lábam és minél hamarabb elkapom a bátyám.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 ... 16 17 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa