Vajda Olívia

Vajda Olívia

Vajda Olívia

Vajda Olívia

Arra sosem vágyott, hogy más legyen, úgymond normális, bár ezt az egészet ő nem tekinti betegségnek. Egy ideális világban nem lenne semmi gondja, de sem a világ nem ideális, sem pedig a benne élő emberek nem azok. Tudja, hogy nem várhatja el, hogy minden csendes legyen és sose legyenek nagy fények meg hangok, hiszen nem így működik a környezetünk, de azt azért nem bánná, hogy ha az ilyen naiv kismókusok, mint ők könnyebben találnák meg a helyüket. Senkit nem kéne zavarnia, hogy ő alacsony, vagy az, hogy merre néz. Polli nem árt senkinek, igaz, néha kicsit idegesítő, amikor bekattan neki egy dolog, amiről szívesen beszél, de erre igyekszik ügyelni. Meg kell még tanulnia beilleszkednie a való világba, nem érhet örökké az otthoni buborékjában.
- Egy Vajda? – Kérdi csodálkozva. Hallotta már ezt a szót, ebben egészen biztos. Ha jól érti, akkor neki erről tudnia kéne, hogy a vele szemben ülő lánynak mi a foglalkozása. Az ujjaival táskája cipzárjával matat, ahogy próbál rájönni, hogy milyen ember lehet egy Vajda, magát a szót egészen biztosan hallotta már valahol, csak azt nem tudja, hogy merre. – Ó, már tudom! Tiétek az a mugli vár? Grófok vagytok? Nekem az a nevem, hogy Palotás, de nem palotában lakunk. –  Folytatja felderült arccal, egy pillanatra el is felejtve, azt, hogy az előbb még félt meg szomorú volt. Néha nagyon könnyen váltogatja a hangulatát, nehéz követni. Mindenesetre most roppantmód büszke a felfedezésére.
Figyelmesen hallgatja Olcsi magyarázatát arra, hogy miért nem bántotta a kapu varázslata. Erre nem is gondolt, pedig, ha jobban belegondol, hallotta már az egyik lányt mesélni a többieknek, hogy órák után hazasétál a faluba. Kár, hogy az ő családja Tatán él, nem pedig csak itt a szomszédban. Akkor mindig haza tudna menni Pannához, mindig olyan kaja lenne az asztalon, amit szeret, meg persze egyedül lehetne a saját szobájában a kedvenc zongorájával.
- Milyen szerencsések, akik ilyen közel élnek a családjukhoz. Nekem annyira hiányoznak. Főleg a kishúgom. Ő az egyetlen barátom. – Motyogja az orra alatt, s egy nagyot sóhajtva lenyel egy könnycseppet. Annyi mindent csináltak Pannával, senki nem érti az ő kapcsolatukat. Hiába mondják, hogy sokat fog tanulni a többiektől. Őket nem ismeri, ők nem olyanok, mint Panna. Ők nem Panna. – Neked is van testvéred? Tudod, milyen, amikor hiányzik? – Neki nincs fogalma róla, hogy mások valószínűleg nincsenek ilyen közel egymáshoz, mint ők ketten, még akkor sem, ha nagyon közeli viszony van köztük. A húgának is egészen biztosan nehéz most, de ő legalább otthon van a szüleikkel. Még öt évet kell várnia, mire a Panna is a Bagolykőbe jöhet tanulni. Az több, mint a húga eddigi életének a fele, tehát rengeteg.
Ahogy a Rellonos szavait hallgatja újabb könnycsepp folyik végig az arcán, ezt már nem nyeli le, mert az előzőnek is eléggé undorító íze volt. Érti, amit mond, de mégis könnyebbnek érezte ezt a megoldást. Pedig ettől is rettegett rendesen. Vele még sosem beszéltek ilyen csúnyán, mint tegnap, nem tudott mást tenni, mint világgá menni. Tökéletesen indokolt és megalapozott döntés volt a részéről. Vagy mégsem?
- De mi van, ha én tényleg nem vagyok idevaló és nem kellene itt lennem? És ha sosem tudom megtanulni, hogy mit várnak tőlem? Én figyelek, nagyon, néztem a többieket a klubhelyiségben, csupa olyan dologról beszéltek, amit nem is ismerek. – Nem értett mindent, amiről a többi lány beszélt, de megpróbált minden információt kiszedni a társalgásból, akkor nevetett, amikor ők, akkor tátotta a száját, amikor megdöbbentek mások is a szálon. Aztán amikor próbálta felhozni, hogy milyen nagyszerű Liszt Tell Vilmos nyitányának feldolgozása és hogy azt szeretné megtanulni, akkor meg furán néztek rá. – Elszaladni is nehéz volt, ettől is félek ám. Azt sem tudom, hogyan kell Tatára menni innen. – Sóhajtja félrehúzott szájjal a labdáját két kézzel nyújtogatva. – Nem tudom, hogy melyik az ijesztőbb. – Böki ki végül a lány bal fülének. Az lett volna a kevésbé ijesztő, ha eljönnek érte, de azt legutóbb sem tették meg, amikor kérte őket. Mindig csak egy hónap, egy hónap. – A Rellonosoktól nem kell félni? Nekem azt mondták! – Kérdi tágra nyílt szemekkel. Néhány harmadikos riogatta rögtön az első napján, hogy csak az ő közelükbe ne menjen, főleg a szőke prefektushoz ne. Szerinte egyszer őt látta a folyosón, de nem mert ránézni, nehogy bántsa. – Nem tudom, hogy ki volt az. Nem volt rajta talár sem, úgyhogy a házát sem. Ilyen magas volt, barna hajú… a szemét nem láttam. Lány volt. Volt mellette két másik is, ők csak nevettek, de nem mondtak semmit. – Próbál visszaemlékezni minden részletre, de nehezen megy neki. Talán magától még azt sem tudná megmondani, hogy milyen nemű volt az illető, ha nem a lánymosdóban lettek volna. Jó, persze ez nem igaz, megjegyezte a csajok fülsértő visítását, fiú olyan hangot nem ad ki magából.

Vajda Olívia

Érdeklődve hallgatja, ahogy Olcsi a családjáról mesél. Ő maga még nem nagyon ért a politikához, mindig csak azt hallja otthon, hogy az egy mocskos dolog, ne foglalkozzon vele. Amikor megkérdezte a szüleit arról, hogy ez mégis mit jelent, azt mondták, majd megtudja, ha nagyobb lesz. Kicsi korában azt hitte, hogy büdösek a poltikusok, vagy legalábbis piszkos munkát végeznek, ettől lesz mocskos dolog. Akkoriban úgy képzelte, hogy a politika valami olyasmi lehet, mint amikor a homokozóját felöntötte vízzel és az ázott homokkal dolgozott, vagy mint a Hófehérkéből a törpék a bányában. Mostanra persze tudja, hogy szöges ellentétben áll a szakma az ő gyermekkori képzelgésével.
- Lehet akkor újságból láttam meg ilyenek. – Helyesel Olcsinak. Nem dereng neki, hogy a szülei bármikor bármilyen negatívat mondtak volna Vajda nevű politikusról, de az az igazság, hogy vannak annyit külön Pannával, hogy az ilyeneket nyugodtan meg tudták beszélni a társaságuk és hozzáértésük nélkül.
- Ott már voltam egyszer, nagyon tetszett! Van külön mágusnegyedetek? Nekünk nincs Tatán. Te voltál már Tatán? – Árad belőle a rengeteg kérdés, már-már szinte el is felejtve, hogy nem olyan régen még összedőlni készült a világ. Nagyon könnyű elterelni olyan dolgokról a figyelmét, amiktől amúgy is szabadulni akar.  
Jobb hangulata hamar csökkenő pályára kerül, amikor a Rellonos mesélni kezd a családjáról. Először Hanna kapcsán kezd el neki még inkább hiányozni Panna. Tetszik neki, hogy milyen szépen rímel a két kislány neve, aztán arra gondolt, hogy vajon jóban lennének-e. Majdnem megkérdezte, hogy hány éves Hanna, de végül inkább jobbnak látta, ha nem vág közbe és figyelmesen hallgatja.
Egészen elborzasztja, hogy a rang meg a pénz dönt arról, hogy kinek kivel kell házasodnia. Persze, a mesékben hallott már róla sokszor, de az olyan távolinak tűnt. Azt hitte, hogy régen, a királylányok korában csináltak ilyeneket az emberrel, nem azt, hogy ma.
- De Ádám szereti? Ugye nem itattak vele olyan bájitalt? – Kérdi sírós hangon, lefelé biggyesztett ajkakkal. Ez annyira szomorú, hogy elvették Olcsi testvérét, ráadásul ilyen buta dolgok miatt, mint vagyon meg rang. Ő bele is őrülne, ha végleg elveszítené Pannát valaki miatt. Az nem lehet, hogy belép az életükbe egy undok fiú és a húga kifordul magából? Nem tudja pontosan, hogy mit érez a lány, de a testvér ilyen elvesztése az egyik legborzasztóbb dolog a világon. Pollinak legalább ott van az a kapaszkodó, hogy Panka otthon várja. – Én ebbe beleőrülnék. – Feleli fájdalmasan sóhajtva. – Sehogy nem fogod tudni már? Hátha elválnak… vagy nem tudom. – Polli persze mit sem ért az ilyen kapcsolatokhoz, szerencsére nem látott még rossz párkapcsolatot, mert a szülei szépen élnek. Volt, hogy hallották már őket veszekedni, de azt is csak alvás helyetti hallgatózásnak köszönhetően. Az utóbbi időben volt több vitájuk, amikor nem tudták eldönteni, hogy mérjék-e Pollit elengedni a Bagőlykőbe.
Picit meglepi, hogy megfogják a kezét, döbbenten mered egy pillanatra a vele szemben ülő lány arcába, de végül is ő is szívesen megfogja a baráti jobbot, finoman Olíviára mosolyogva. Nem szokott irtózni az emberek érintésétől, akit megkedvel, azokat szívesen ölelgeti.
- Én semmiben nem vagyok egyedi. – Feleli a fejét csóválva. – Jó, esetleg a zongora, de ahhoz még rövidek az ujjaim. – Sokkal nagyobb dolog a zongoratudása, mint amit ő felfog belőle, mert ritkán jár koncertekre, társaságba, zongoravizsgákra, így nem tudja, hogy mennyivel tud többet a kortársainál. Őt csak a rövidebb ujjai zavarják, amitől kevesebbnek érzi magát, mint amilyen. Sosem vágyott zeneiskolába, mindig házhoz jöttek a magántanárok hozzá, esetleg ők hoppanáltak hozzájuk. Teljesen új élmény számára az iskola minden szempontból, a Bagolykő előtt több sulit látott mesékből, mint élőben.
- Te Rellonos vagy?! – Hüledezik ismét a lány arcába meredve. – Én kedvellek, nem félek. – Feleli még mindig egy kisebb sok alatt állva. Ő úgy képzelte, hogy az összes Rellonba járó diák ijesztő, akiket el kellene kerülnie, ehelyett ki tudja, hogy mennyi ideje, de éppen barátkozik eggyel. – Te nem félsz a többi Rellonostól? – Szalad ki a száján. Elég sok rosszat hallott a zöldekről a klubhelyiségben, jó nem annyit, mintha egy Újpest drukkerekből álló társaságba keveredett volna, de elégszer említették őket ahhoz, hogy félelem alakuljon ki benne. Órán sem nagyon ül oda a közelükbe inkább, nehogy kibújjon belőlük a kisördög.
- Tudod? De ő amúgy miért olyan? – Tudakolja tekintetét ismét lesütve. El sem tudja képzelni, hogy miért bántják egymást az emberek a suliban. – De akkor… ő most… mit csinálunk vele? – Az ő szemében vannak a megátalkodott gonosz csirkefogók, akik sosem változnak. A mesékben is mindig ilyenek, nincs javulás. Azt sejti, hogy nem fog meghalni, de el sem tudja képzelni, hogy mitől tudna egy ilyen lány megjavulni. – Megdobáljuk trágyagránáttal? – Kicsit lehet izgatottabb lett a gondolattól a kelleténél, de ő egész jó kidobóban, legalábbis Pannát sokszor legyőzi, akkor egy jóval nagyobb célpont kilövése nem lehet akadály, ugye?
- Komolyan? Mi ketten? – Kérdi még az előzőnél is csillogóbb tekintettel, arcán széles mosollyal. Nem tudja, hogy mennyivel idősebb nála a lány, talán 3-4 évvel? Ez majdnem olyan lesz, mintha volna egy nővére. – De… nem fognak cikizni miattam? -

Vajda Olívia

//köszönöm  //