A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=479862#post479862][b]Böröczky Zoé - 2015.03.21. 13:36[/b][/url]

Hát kezdődik. Ha még nem is teljesen a tanév, de az Ottani életem biztosan...
A felszállás után nem találom a helyem. A poggyászom valahol a többieké mellett van, így egyedül a kis hátitáskám az, ami velem maradt az állomáson, ahol hivatalosan is magam mögött hagytam a régi életem.
Most a vonaton kóborlok, olyan helyet/fülkét keresve, ahol senki nincs. Tudom, megígértem magamnak, hogy ez most más lesz, de azért ez nem olyan könnyű. Egyelőre kell a magány, hogy egyedül lehessek, aztán majd holnaptól jöhet a menet. Most viszont az elejétől sétálok végig a vagonoknak, hogy megtaláljam a legvége előtt nem sokkal azt a fülkét, amelyben egyetlen árva lélek sincs. Pont nekem való.
Kissé aggódva húzom el az ajtót, lépek be, majd gyors körültekintés után be is csukom azt, hogy egy nagy, megnyugtató levegővétel után ledobjam a táskám az egyik ülésre, és elhelyezkedjek mellette. Alig foglalok több helyet, mint egy átlagos ember, igazából a cuccom is bőven az "én oldalamon" van. És, mivel van még pár órám, mielőtt megérkezünk, így elő is veszem Radnóti műveit tartalmazó kötetem, hogy a versekkel elvonjam figyelmem a rám váró nehézségekről.
A betűket falva pár percen belül ellazulok, a lábaim keresztbe teszem, a könyvet a térdemre, a szemeim pedig folytatják a sorok bekebelezését, remélem egészen addig, míg meg nem érkezünk a sulihoz.
Nyugalom, már csak pár óra...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=480223#post480223][b]Böröczky Zoé - 2015.03.22. 11:57[/b][/url]

Az ecloga-k közt elmerülve, melynél pont az a sor jön, hogy "...látni az ablakon át, fegyveres őrszemélyek árnya lépdel...", a sínen eltolódó ajtó hangja igazán illúziórombolóként és olyan "frászthozodrám" hangulatot idéz elő, amire kénytelen vagyok felkapni a fejem, persze miután tisztességesen összerándultam.
Egy ideig szólni sem bírok, az arcom is zavaros, mondhatni ijedt, a szemem viszont reflexből kicsit arrébb fókuszál, mint ahogy azt az ember elvárná. Nem sokkal, csak pár centivel, de elég, hogy felfogjam, ami körülöttem történik.
- Őőőő...
Értelmes szavak. De mi is volt a kérdés? Végül úgy döntök, hogy két olyan válasz van, ami szinte az összes kérdésre maximum csak félig bugyután hangzik válaszként.
- Aha.
Még ki se mondom, de már velem szemben ül. Én meg összehúzom magam. Még jobban, miközben figyelem, mit művel. Ez nekem... túl... aktív... Inkább előveszem a pálcám, és csak egy intésembe kerül (na meg egy ki nem mondott tisztító bűbájba, hogy a szemüvegre ne kerüljön több ujjlenyomat és zsírfolt.
Elteszem az eszközöm, a vonaton úgysem fog semmi történni, amiért még kellhetne. Akkor meg nem mindegy, hol van? A csend megmarad, részemről legalábbis, a mindenféle kontaktust viszont úgy szüntetem meg, ahogy annak az rendje és módja. A könyvem elteszem a táskámba, elvégre tiszteletlenség aközben olvasni, hogy más is ott van. "Nálunk van még hely..."
- Nem.
Vágom rá válaszként, talán kicsit gyorsabban, mint kéne, de hát ilyen a reflex. Meg nem is bánom, mert ennyire azért nem akarok nagy fordulatot venni. A hajtűkanyart sem egy helyben állva veszik be, hanem kisebb vagy nagyobb íven. Na. Nekem a nagy ív teljesen meg fog felelni...
- Úgy értem... Nem, köszönöm. Itt teljesen tökéletes.
Nincsenek emberek, nincs veszély és magam lehetek...
Nézek fel megint, utolsó mondatom közben, amit csak magamban ismételgetek, hogy meggyőzzem magam. Magamra erőltetek valami mosolyfélét, visszatérve a kicsit fura nézésemmel, hogy azért ne a kőkemény bunkó kategóriába legyek elkönyvelve, de csak egy erőltetett grimasz lesz belőle, mint amit a fényképeken látni, amikor az alany nem akar, de muszáj mosolyognia.
Megpróbáltam, amit tudtam, azt megtettem, ha kudarc lesz belőle, akkor ámen, hát maximum egyedül töltöm a vonatút hátralévő részét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=482939#post482939][b]Böröczky Zoé - 2015.03.28. 19:46[/b][/url]

Tiszta szemüveg, tiszta látás. Bár talán nem kellett volna...
- Nincs mit.
Elég kínos ez így most, és sokáig egy szó sem hangzik el, ami még többet lendít ezen az állapoton. Egészen addig, amíg meg nem tör a jég...
- Mert túl egyszerű?
Tippelek, bár kissé rosszabbul érzem magam ezután, mert nem a legbarátságosabb és legillendőbb módon folytatom a társalgást. De talán még nem késő...
- Akarom mondani... Szóval sokan nem gondolnak ilyenre, pedig ezért van. Nálam is előfordul, hogy inkább kiteszem száradni a ruháim, ahelyett, hogy gyorsan megszárítanám azokat. Pedig csak egy pálcamozdulat lenne.
A tekintetem még mindig a bőr ülést böngészi, de kezd rossz érzésem lenni. Oké, hogy én nem csinálom, amit nem akarok, de na. Ez így fura. És olyan izé. De még nem küldött el melegebb országba, ami kicsit dob az amúgy elég nyomott és frusztrált gondolataimon. És még meg is mondja a nevét.
Én meg csak meghökkenten nézek előre, mert ilyenkor nem teljesen ezt a reakciót szoktam kapni. Zavarban vagyok, nem is kicsit, de a kezemet én sem nyújtom oda. Valamilyen szinten reflexből, de valamilyen indoknál fogva kukának sem akarok tűnni...
- Én Zoé vagyok. És szintén ezeket az éveket kezdem. Vagy folytatom? Már nem is tudom.
Nem tudom, hogy ezt hogy lehetne jól megfogalmazni. Most elkezdem vagy folytatom? Igazából mindkettő. Már lezavartam egy évet, hasonló szakon, de itt meg ez az első.
Látom, hogy ficereg, ami megint pánikhangulatba sodor. Biztos kényelmetlenül érzi magát. Vagy kellemetlenül? A pánikhangulatom fokozódik, de nem akarom, hogy ez legyen. Ezeknek a vége sosem szokott jó lenni, így kissé lemondóan, lehajtott fejjel mondok le magamról, és első, beilleszkedési kísérletemről.
- Ha szeretnél, menj nyugodtan. A barátaid biztos várnak.
Az első nehézségek, pedig még meg sem érkeztem a suliba. De rámenősnek sem akarok tűnni. Főként nem kétségbeesettnek, így csak lemondóan sóhajtok egyet, becsukom a szemeim, és várom, hogy menjen. De legalább nem nézem végig, ha tényleg megteszi...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=486815#post486815][b]Böröczky Zoé - 2015.04.02. 12:47[/b][/url]

Néma csend, és hulla... Hát szag egyelőre nincs. Csak babrálok a kezemmel, a hajammal, a ruhámmal, és azokkal a dolgaimmal, amik épp kéznél vannak, és nem túl kínos azokra összpontosítani. Meg hogy elkerüljem a nagyon kínos pillanatokat, amik pont olyanok, mint a mostaniak.
Kinézek a vonat ablakán, ahol a táj épp most kezd átalakulni. Dombokból hegyek, na jó, ez az országban abszurd, mert azért nem ilyen radikális a kép, de a példa kedvéért tökéletes...
Egy pillanattal később viszont felkapom a fejem, és megint rám tör a rossz érzés. Szinte reflexszerűen tör rám a pánik, így megint kénytelen vagyok a ruhámmal mojolni és lefelé nézni, az ülések alá, mert íriszeimben tökéletesen látszana, mennyire is vagyok szívrohamközeli állapotban.
Az agyam jár, vajon mit kéne erre válaszolni, mert azért azt mégsem mondhatom, hogy "Persze, van bennem különleges, pont ezért jövök ide"...
- Persze, hogy van. Szív, gyomor, izom, ideg, és minden más, ami az emberekben megtalálható.
Nem hiányzik sok hozzá, hogy fussak, messze innen, hiszen magam sem hittem, hogy eddig fog tartani a névtelenségem, viszont tudom, hogy erőt kell vennem magamon. Nem adhatom fel rögtön a próbálkozást, nem vonulhatok el sírni, így maradok a seggemen, akármennyire nehéz is. Na meg egyébként is. A remény hal meg utoljára...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=487674#post487674][b]Böröczky Zoé - 2015.04.03. 16:39[/b][/url]

Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy normális ember számára is érthető legyek, ééééés, ha minden igaz, akkor jó úton haladok efelé. Csak nevetést hallok, meg egy bocsánatkérést.
A görcsös testtartásom is kicsit ellazul, de a megmaradt feszültség miatt inkább grimaszra hasonlít az az arcmimika, amit én valami szelíd izének akartam szánni.
- Ha meg akarnám tenni, már nem lennél itt.
Hogy mitől vagyok benne ennyire biztos? Mert ez tipikusan én vagyok... Csak nézek kifelé, tekintetem ismét az ablak felé fordítva, és ebben a helyzetben is felelek a feltett kérdésre, ami ismételten kezd veszélyes vizekre vinni. De erős leszek, és nem fogok sírni...
- Elviekben, majd, valamikor tanítani szeretnék. A négyből eddig egy éven vagyok túl. Vagyis teljesítettem az első év követelményeit.
Nem hiányzik sok, hogy visszakérdezzek, hogy nála hogy van, de ezt már tudom, szóval csak kifújom a levegőt, amit már befogtam a tüdőmbe. Nem beszélek feleslegesen.
A vonat siklik, és az idő is vészesen fogy a megérkezésünk pillanatáig, amire bizonyíték az idő, a táj, meg minden.
- Azt hiszem, hogy lassan fel kéne öltözni...
Viszont biztos ebben abszolút nem vagyok, szóval inkább kérdezek, ahogy az emberhez méltó, szemtől szembe.
- Vagy ráérünk még?
Kérdem kissé kétségbeesetten, hiszen előbbi mondatomat mégsem nekem kellett volna kiejtenem a számon. Még sosem jártam itt, apa intézett mindent, a vizsgáimat sem itt tettem le...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=487807#post487807][b]Böröczky Zoé - 2015.04.03. 20:50[/b][/url]

Nagyon úgy tűnik, hogy megleptem eme információval...
- Én úgy tudom, igen. Vagyis ha úgy vesszük, akkor három plusz egy, de az is négy. A gyógynövényeket és a bűbájokat szeretem, a szüleim is ezekkel ismertettek meg először.
Vagy én nem bírok számolni. Vagy itt másképp van. Vagy én értelmeztem félre azt, amikor elmesélték, hogy mi vár rám. Mindkét eset lehetséges, így inkább hagyom a dolgot, mert ha tévednék, akkor csak beégnék. Ezt pedig nem kéne rögtön az első nap. Vagyis hát még az előtt, hiszen egyelőre még csak utazunk, és ez olyan nulladik napnak felel meg az én értékrendemben.
- Igazán csak arra gondoltam. Hogy a talárt fel kéne venni. Nem szeretek késni.
Mondom határozott hangon, és egyre jobban izgalomba jőve, hiszen nemsokára kezdődik az, ami elkerülhetetlen. Legalábbis most még így érzem.
Amikor magamra akar hagyni, már az ajtónál van, amikor észreveszek valamit.
- Várj! Itt maradt a....
De már sehol sincs. Csak sóhajtok egyet, visszateszem az okulárét a helyére, amíg felveszem a fekete talárt, majd annak zsebébe süllyesztem egy gyors védőbűbáj elvégzése után...
A vonat szinte perceken belül begördül az állomásra, ahol aztán mindent érezve, de szó szerint mindent, ballagok fel a kastélyba, hogy aztán részt vehessünk az évnyitón, ami után majd következik a halálom. A tanév...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=515030#post515030][b]Böröczky Zoé - 2015.09.08. 19:47[/b][/url]

Valami nem hagy nyugodni az indulásunk óta. Apa a vasúton nagyon furán viselkedett. Folyamatosan egy embert nézett, és azt emlegette, hogy ő tuti nem lehet az. Ha jól értettem a nevet, akkor Gábor volt a keresztneve, de nem tudom. Engem nagyon hirtelen csapott meg a dolog, olyan volt, mintha ismerné. Csak arra nem emlékszem, hogy honnan, pedig kiskoromban nagyon sokat mesélt róla. Eddig nem is látszott fontos információnak, de valószínűleg mégis az. Muszáj lesz megvárnom azt a lányt, hogy utánakérdezzek annak a férfinak, aki kikísérte őt az állomásra.
Az egész úton ezen gondolkoztam. Hogy tudnám megkörnyékezni a barna hajú lányt, hogy ne legyek nagyon ijesztő. Ahhoz viszont, hogy megtaláljam, elsők között kéne leszállnom a vonatról.
Az úton efféle gondolatok jártak a fejemben, amit sikerült is betartanom, így gomolygó ötleteim kíséretében letelepszek az egyik padra. Már visszamehetek egyedül a kastélyba, itt vagyok már hozzá egy ideje, szóval ha egyedül megyek, nem fogok eltévedni. Most viszont első dolgom bevárni az említett személyt.
Tisztára, mint egy magánnyomozó, csak én nem titkolom (olyan jól), hogy kutatok...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=515216#post515216][b]Böröczky Zoé - 2015.09.08. 21:50[/b][/url]

Telnek a percek, és a leendő események súlya mázsaként telepszik a vállamra. Mi van, ha hülyét csinálok magamból? Mi van, ha egy az egyben leátkozza a fejem? Tudok magamra vigyázni, de a blokkolási készségem ilyen esetekben kirívó. Már alig szállnak le a vonatról, talán páran vannak már csak. Titokban reménykedem, hogy már rég elment, amikor...
Ott az a rajz. A térdemen. Én meg ledermedek, amikor felnézek. Kell néhány másodperc. Ekkora szerencsém vagy balszerencsém (?) nem lehet.
- Izé. Hát... Khm... Asszem rád. És hát.. Zoé vagyok.
Bököm ki a nevem is, kis integetéssel, mely a jobb kezemből jön. Olyan idiótán érzem magam. De tényleg. Szótlan csendben meg pláne, de látszik a lányon, hogy valamit nagyon akar mondani, úgyhogy talán fellélegezhetek. A jó megérzések mindig jók. Kivéve, ha nem. De most még talán sok is a nekem szegezett kérdés. Hát nézzük egyenként.
- Hát a kedvenc színem. Nem is tudom. Talán a lila, de mindet nagyon szeretem, amelyik élénk, telített. A házamról jó véleménnyel vagyok. Szeretek ott lenni. Olyanok, mint én és nem piszkálnak, mert szeretek olvasni.
Tökre nem erről akarok beszélni, de jó, hogy nem arról kell, amiről én szeretnék. Egy kis egérút. Bár még meggondolhatnám magam, nem teszem, inkább fejest ugrok a mély vízbe egy nagy levegővel, miközben visszaadom a lánynak a rajzot. Senki nem kereste, így gondolom, hogy az övé.
- A te apád Gábor?
Kérdezem olyan halál nyugalommal, mintha minden nap feltenném valakinek ezt a kérdést. A kezeimmel babrálok idegességem leküzdéséhez, mert azért izgulok, hogy mit fog felelni. Ha azt mondja, hogy nem, akkor itt végeztünk is a nehezével, mert nem őt vártam, ellenben, ha igen, hát... Azt még kitalálom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=516637#post516637][b]Böröczky Zoé - 2015.09.12. 16:25[/b][/url]

Miért kérdem, miért kérdem. Most mit feleljek erre? Az igazat vagy egy kitalált sztorit? Áhh, az igazság mindig jobb.
- Kiskoromban sokat hallottam róla, de egy ideje elfelejtődött. Aztán ma, amikor apa meglátta, hát ezek szerint jól sejtettem, hogy az édesapád, akkor kezdte el megint a mondandóját. És érdekelt, hogy ki lennél.
Vonok vállat, mintha tökre nem érdekelne a dolog, és csak egy furcsaság miatt szólítottam volna meg, de azért bennem motoszkál a kis ördög. Merjek még többet mondani? Ne merjek?
Végül úgy döntök, hogy most nem, és nem is teszem rosszul. Észbe kapok, amikor Lilith a rajzát kéri. Megfogom, még egyszer jól megnézem, mert talán egy ideig nem beszélek az unokahúgommal. Furcsa kimondani. Mindig azt hittem, hogy én vagyok az egyedüli leszármazott a családból. Vagyis tudtam, hogy nem, csak eddig senkivel nem kerültünk kontaktusba. Amióta apa elvette anyát, ... Voltak gondok. És most itt van ő...
- Persze, tessék.
Nyújtom át végül neki, nem tudom, mit mondhatnék vagy mit nem. Én még beszélgetni akarok, de közben meg félek is. Mit szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Rászállnak a másikra? Vagy hagyják békében elmenni? Vagy mi mást?
Mivel fogalmam sincs, így én is csak felállok a helyemről, hátha azért még nem kell tőle elszakadnom.
- Jövök veled.
A szemeim nem tudom leszedni óla, ami elég ijesztő lehet számára, de ez van. Nem minden nap történik ez meg senkivel sem, én pedig egyszerre vagyok most boldog, felszabadult, izgatott, csalódott, tanácstalan, pánikolt, meg úgy még ezer jelzőnyi. Túlcsordulnak az érzéseim, főleg, hogy most már a nevét is tudom. De tolakodni sem akarok, amit előbb kellett volna észben tartanom és most már késő.
- Persze csak ha nem gond.
Teszem hozzá, szinte hadarva, és, hogy mindezt bizonyítsam, megállok, mert addig egy lépést sem akarok tenni, amíg nem bólint rá vagy el nem kerget. Ha el is küld, max. másik útvonalon megyek fel a kastélyba. Ismerek már párat...