Dwayne Warren

*Két hónap. Nyolc hét. Hatvanegy nap. Ennyi idő kellet, hogy a probléma elhárítók, más néven olyan emberek, akiknek értelmi szintje nem futja, hogy jobb munkát kapjanak, találjanak egy helyet, ahova elpasszolhatnak. Miért döbbentett le ez a tempó? Sokkal többre számítottam. Heti kétszer küldtek hozzám egy pszichológust, hogy mérje fel állapotomat. Azt mondta adjam magamat. Gondoltam színesebbé teszem napjait. Kezdtem egy csendes félénk fiúval, akit meggyötört az élet, majd folytattam egy tagadó, de kétségbeesett egyeddel. Talán a legjobb alakításom a szerelemre vágyó magányos srác volt. Nyolc hét alatt szerintem többet jegyzetelt, mint eddigi pácienseinél. Végül, mint ahogyan kiderült, azt szűrte le, hogy előtte nyíltam meg, sikerült teljesen megismernie és az elmém teljesen rendben van. Hát igen, ki hogyan fogja fel. Odaadta címét, hogyha bármi gondom lenne, csak küldjek neki egy baglyot. Én tovább adtam egy férfinek, miszerint ott csalja a felesége, remélem boldogok lesznek együtt.  Végül is nem jöttem ki rosszul a dologból, hiszen a leendőbeli lakhelyem felé tartok, már most. Meddig maradok ott? Nem rajtam fog múlni, én ellakok bárhol bármeddig. Valamiféle iskola, ráadásul még mágus iskola is. Emiatt kellett megírnom egy szintfelmérőt, hogy rájöjjenek, hányadik évfolyamba kerülök. Elvileg harmadikos leszek, de remélem, hogy nem tíz évesekkel leszek együtt, bár jó szórakozás lenne. Még mondtak dolgokat az iskoláról, de nem nagyon figyeltem, úgyis megtapasztalom majd. Ma kellett felszállnom egy vonatra, amit sikeresen le is bonyolítottak. Kikísértek egy állomásra és megvárták, míg elrobog velem a vonat. Gondolták elszökök, ami miatt büszke is vagyok rájuk, hogy ilyen is eszükbe jutott, de most ilyen nem állt szándékomban. Ingyen étel és ital, plusz még egy ágy is, ahol alhatok, nem hagyom ki. Ráadásul a vonatban is puhább volt az ülés, mint az ezelőtti fekvőhelyem. Nem figyeltem az időt, csak arra kezdtem el ébredezni, hogy a vonat lassulni és csikorogni kezd. Válasz képen egy hatalmasat nyögök kinyilvánítva nemtetszésemet. Kinyitom szememet, mivel lassan készülnöm kéne a leszálláshoz. Hatalmas szemekkel néz rám a szembe ülő utas, lehet furcsa nyilvánosan össze-vissza nyögdécselni.*
- Nyugalom csak BPH, nem fertőző. *Nem várom meg a választ, mert még kiderülne, hogy orvos, inkább kislisszolok a fülkéből, hiszen már majdnem megállt a vonat. A vasútállomás, ahol le kell szállnom nem túl nagy. Csak két vágány van, bár azokon több vonat is álldogál. Bőröndömmel együtt hagyom el a szerelvényt, nem lenne jó, ha rajtamaradna. Elég sok ember követi a példámat. Próbálok nem elsodródni az árral. Félreállok az egyik pad mellett, amit már sikeresen elfoglalt két öreg néni pletykálásra. Körbenézve nincsen sok érdekes dolog. Pár ház, ami teljesen ugyan olyan, mint amilyet még anno Németországban láttam. Maximum annyi, hogy a távolba agy nagyobb épület emelkedik. Biztosan az lehet az iskola. Nem indulok el felé, mert várok valakit, csak még azt nem tudom, hogy kicsodát. Biztos vagyok benne, hogy nem hagynak kíséret nélkül, eddig sem hagytak, a vonaton is kellett valakinek lenni, lehet hogy az a fura pasas volt a fülkében. Nem is lényeges ez annyira, inkább leülök háttal a falnak és becsukom a szememet. Ha meg akarnak találni majd csak megteszik. Minek törjem magamat ezért?*

*Érdeklődés nélkül ültem le a fal mellé. Nem nagyon figyeltem meg a környezetemet, hiszen ezekből az emberekből nagy eséllyel semmi hasznom nem származna. A legtöbb csak kistáskával jött, amit vásárlásra használhat, bár ki tudja mit rejtenek, hiszen varázs világ nem?  Nekem nem telt egy kicsinyítő bűbájos táskára, úgyhogy cipelhetem a jó nagy zsákomat. Körülbelül mindenem abban van, hiszen nem tudtam sehol sem hagyni dolgokat. Amik pedig haszontalanul megmaradtak nálam, majd csak megszabadulok tőlük.  
A javító intézet utáni időt egy családotthonban töltöttem, csak muglik között. Nem akartak ott hagyni csak átmeneti volt. Bár mikor még Zsolttal visszajöttünk Magyarországra bérelt egy kis lakást, szerintem visszaengedhettek volna oda engem, nem csináltam volna semmi rosszat. Nem szeretnék, ha Zsolttal tartanám a kapcsolatot, rossz hatással lenne rám. Kár hogy erre nem akkor gondoltak mikor hat évesen odadobtak neki.  
Egy nagy sípszóval jelzi a vonat, hogy tovább halad, úgyhogy már mindenképpen ezen a helyen maradok. Egy kicsit kezd hiányozni a vonatban lévő ülés a hideg falnak nekidőlve, de így jártam. Egy „hey” kijelentéssel valaki óvatosan belerúg a lábamba. Azt hiszem megtaláltak.  Kinyitom a szemem és közben kezdek feltápászkodni a földről. Egy férfi áll előttem, átlag magas, felegyenesedve le is hagyom egy kicsit méretben, de mégsem kerülnék verekedésbe vele. Szép nagy izmok teszik barátságtalanná, meg talán az arcán kiülő nézés sem segít. Feszes, látszik rajta a fegyelem, de az utálatot sem tudja teljesen palástolni, amit vagy miattam hord, vagy csak a nap tett azzal rosszat neki, hogy felkelt. Biztosan valamilyen katona vagy auror, ezt nem nehéz kitalálni. Tartásából és abból, hogy Ő jött ki értem a vonathoz. Plusz még az ilyen semmis munkákat is általában rájuk szokták bízni. *
-    Örvendek a találkozásnak, uram!* Ha jól figyel az illető egy kis gúny is található a mondatban, amihez még egy csalfa mosoly is társul. Bár miért is lenne gonosz ez a mondat, csak udvarias akartam lenni, ugyebár. Felveszem vállamra a bőröndöt, amivel azt is jelzem, hogy tőlem indulhatunk is.*
-    Egy kis délutáni teázgatás valahol?*A férfi nem úgy néz ki, aki az ilyesmiket tolerálja, de lehet kiszabták feladatában, hogy jó érkezést biztosítson. Bár ezt erősen kétlem, mindegy, próba szerencse. A legtöbb ember már elhagyta az állomást, bár páran még ölelkeznek itt-ott. Néhányan felfigyelnek ránk is a fiatalabbak közül és jól megbámulnak minket. Ismerik a férfit ez nem kétség, úgyhogy ha a kastélyba megyek, lehet nekem is lesz még több szerencsém hozzá.*
-    Szép az idő, nem?

*A név hallatán nem kell sokat töprengenem, hogy vajon német-e vagy kameruni, mert olyan angolos az elejétől a végéig, hogy nehéz lenne összekeverni bármi mással. A férfi kiejtésén is hallatszódik, az a jó öreg angol kiejtés, de hogy honnan származhat, azt már tippelni sem merném meg.*
- Komlósy Csongor. *Nem teszem hozzá, hogy bizonyára tudja, pedig úgy van. Ahhoz, hogy felismerjen legalább egy kicsit utánam kellett néznie. Kíváncsi lennék mi állhat az aktámban, vagy a micsodámban. Vajon minden, az egész életem, vagy csak a vége? Ezt majd egyszer meg kell kérdeznem valakitől. A férfi int az egyik kezével a kapu felé, amerre lassan elkezdünk sétálni. Nem nagyon méltatott pozitív feleletre. Pedig én tényleg szomjas voltam. Egy kis tea és máris egy barátság kezdete. Nem mondok erre semmit, ahogyan Ő is teszi az időjárásos megállapításomra. Igaza van, lehet egy kicsit már kezd beborulni. Nem próbálkozok más kérdésekkel, úgy néz ki nem nagyon vevő rá, inkább csak sétálok nem túl gyors tempóban a kapu felé.  
Nincs nagy kedvem még az iskolába menni, de nagyon úgy néz ki, hogy nem tervez semmi kerülőt. Úgyhogy csendesen követem.  Végül, mikor már átenged a kapun, felhozza a bőrönd kérdést.  Tényleg mindenem ebben a táskában van, minden, amit el nem koboztak akkor, amikor bekerültem a javítóba. Vannak benne ruhák, pár póló, nadrág és a többi. Nagyrészt ez tölti ki. Van még benne pár könyv, amit azért adták, hogy majd művelődjek belőle. Amihez pedig talán a legjobban kötődök ebben a bőröndben azok az üvegcsék. Egyik fiola sincsen megtöltve, mivel azokat azonnal elvették tőlünk, bizonyíték gyanánt.  Azoknak jó hasznát venném az iskolában, pár emberke vevő lenne rá. Feltűnés nélkül eladhattam volna őket és lenne egy kis plusz pénzem.  Ez már elúszott. Leveszem a vállamról a táskát és odarakom elé.*
-    Köszönöm. Könyvek, ruhák, üvegcsék, talán pár füzet is, oh meg egy zacskó csokoládé, vehet belőle, ha szeretne. *Lehet pár dolgot elhalászik tőlem, talán a fiolákat, meg a csokit, de akkor így jártam. Rengetegszer csináltak már ilyet, úgyhogy nem tud meglepetést okozni. Bár vajon mindenkinek átkutatják a táskáját? Biztosan nem, csak pár embert ajándékoznak meg ezzel.*