[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=272556#post272556][b]Hollóvölgyi Zsófia - 2014.04.12. 00:15[/b][/url]
Vasváry Richárd Nándor - Apa
Az ablakon túl elsuhanó, sápadt sormintává olvasó fákat figyeli, nagyon hosszú ideje. Az aprócska vonat hegyek és völgyek csipkéi közt szalad, zakatolása mintha verset mormolna a síneken. Mintha csak azt suttogná neki: minden rendben lesz, gyermekem, ne aggódj.
Szinte beleszédül a látványba. Elfordítja halványkék szemét, vékony kezeit az ölébe ejtve pillant az utazótáskájára, ami egyetlen útitársa az üres fülkében. Ujjai közt azt a vékony aranyláncot tarja, melyet édesanyjától kapott, rajta csillogó kereszt. Mintha ettől várna erőt és útmutatást ebben az új és számára annyira rémisztő helyzetben.
Lassan kifújja a levegőt, ismét kipillant az ablakon. Bagolykő. Ízlelgeti a szót többször is, ám egyelőre idegennek tetszik és ellenszenvesnek mindaz, amit a kastély rejteget. Gondolataiban a négy ház nevei sejlenek fel újra és újra, egyszerre úgy érzi, mintha égetné a levitás jelvény, melyet előre a blúzára tűzött, hogy szokja. Nem tudja még, milyen pecsétet jelent a kékekhez tartozni, azonban elhamarkodott előítéletei sincsenek a többi házzal szemben. Mégis kellemetlen idegességet érez, ahányszor a kék jelvényre pillant, hiszen tudja, még meg sem érkezett, máris egy közösség tagja.
Azt pedig csak csöndben reméli, hogy ez a közösség be is fogadja őt.
Gondolatai tovább vándorolnak, ahogy a távolabbi hegyeket figyeli. Elszakad az otthonától, elszakad a családjától... a család.
Gyomrában kényelmetlen nyomást érez, hűvös kezeivel jobban megszorítja az aranyláncot. Tudja, ki az, aki az olajos peronon állva várni fogja őt. Tudja, hiszen megüzente neki, ez azonban ideges feszengéssel tölti el, ahányszor maga elé képzeli a férfi arcát. Azt az arcot, ami mégis annyira ismerős és az övéhez hasonló, ám számára mégsem kedves.
Rég nem látta az édesapját.
Érzi, ahogy a vonat lassítani kezd, más fülkékből szedelőzködés, bőröndök csapódásának zaja szűrődik át. Idegesen pillant utoljára az üveg felé, tükörképe sápadtan, riadt szemmel tekint vissza rá. Kék szemei kétséget és egy elveszett, majdhogynem félárva kislány minden félelmét tükrözik vissza.
Ügyes mozdulatokkal veszi a láncot a nyakába, csatolja össze majd rejti el a medált a blúza alatt. Föláll, fölveszi krémszínű, tavaszi kabátját, még megigazítja a szoknyáját, mielőtt fölemelné a bőröndjét is. Apró táska mindössze, a többi a vagon gyomrában érkezett, azzal nem kell foglalkoznia.
A vonat pedig megáll.
Lassú, monoton léptekkel hagyja el a fülkét és áll be a sorba, mely az ajtó előtt kígyózik. Szája kiszárad, kezével görcsösen markolja a bőröndje fülét, ahogy lassan halad előre. Tudja, minden apró lépés előrébb viszi egy új élet felé, mely azonban egy találkozást is rejteget. Egy kellemetlen, kínos, nem várt találkozást.
Ruhája épségére vigyázva ereszkedik le a néhány, alacsony lépcsőfokon. A hajába kellemes szellő kap, ő pedig mélyet lélegzik a hegyvidék friss levegőjéből. A bőröndjét átveszi a másik kezébe, lassan kezd el sétálni a vonat mellett, tekintete kutatón fürkészi a várakozó emberek csoportját. Lehet, hogy elfelejtette, vagy egyszerűen nem érdeklem, gondolja tompán.
Ekkor azonban megpillantja őt.
Erőltetetten elmosolyodik, kerüli a férfi tekintetét, léptei közben a mellette elhaladókat figyeli. Valahol azt kívánja, mágikus módon inkább nőjön köztük a távolság ahelyett, hogy csökkenne, ám ez mégsem történik meg. Kellő távolságban áll meg tőle, szemét vonakodva emeli az arcára.
- Szia, Richárd.
