A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

ĐömĐöĐöm
[zárt]

Végre lejárt a szokásos évi körút a lüke pszichomókusoknál. Gyűlölöm. Nem tudom elmagyarázni anyuéknak, hogy semmi bajom, csak akkor leszek igazán dühös, ha bántják Ádit, vagy Zsófit, de róla annyira nem akartam beszélni. Ráadásul mostanra már az is világos, hogy nem látom a színeket, ami mögött fejsérülést sejtenek, és úgy elegem lett a végére mindenféle vizsgálatokból, mint még soha. A szemésznél már nem is voltam hajlandó együttműködni, mire apu megfenyegetett, hogy egész nyárra szobafogságot kapok. Ha tudná, hogy ez már nem hat meg... mindegy, megvan a szobafogság teljes szünetre, de most legalább visszajöhettem az iskolába. Olyan rég nem láttam Ádit, hogy már nagyon hiányzott, meg persze Zsóf is, a levélváltás mégse olyan, mintha itt lennék és nyúznám a sok sületlenséggel valamelyiküket, vagy épp csokin osztoznánk. Lassan megérkezünk, ami azt illeti, és minden perccel jobban örülök neki, hogy visszatérhetek. Már vagy öt perce a táskával a vállamon ácsorogva várom, hogy megálljon a vonat, és még mindig csak lassít, de aztán egy örökkévalóság után beérünk, és a nyíló ajtó mögött én vagyok az első, aki leugrik. Körül is nézek rögtön, mert úgy emlékszem, írtam Ádinak, hogy ma jövök, és jöjjön ki elém, bár furcsa mód nem kaptam választ tőle. Remélem, hogy megkapta a baglyom, bár egyedül is hazatalálok, az is igaz, de mégis jobban örülnék, ha itt lenne. Ismét körülnézek, alaposabban, mint az imént, de továbbra sem látom. Hm, vagy talán csak dolga akadt volna? Várok egy kicsit, az tűnik a legbiztosabbnak, úgyhogy a táskám fülébe kapaszkodva, hogy le ne csússzon a vállamról, megkeresem az első padot, és letelepedek rá ölembe véve a csomagom. Ha már időm akadt, akkor láblógatás helyett inkább azt veszem gyorsan számba, hogy mindent elhoztam-e, amit akartam. Kicipzárazom a táskám, és megnézem szép sorban, hogy a könyv Ádinak színes papírba csomagolva itt van, Zsófinak is a csoki, ha minden igaz, piros csomagolópapírban szintén piros masnival, Đominak meg nem tudtam, mit hozzak, de anyuék azt mondták, hogy mégiscsak kéne valamit, úgyhogy végül egy fényképalbumot szereztem neki, és benne az első dolog nem egy kép, hanem egy egész cikk arról, hogy bekerült valami válogatottba. Fogalmam sincs hová, nem értek a kviddicshez, de majd ide gyűjtögethet képeket, szóval remélem, tetszeni fog neki, főleg, hogy anyuval választottuk, azaz inkább ő választotta, mint én. No de ha jól nézem, minden rendben, még Árnyéknak is megvan a gumicsont meg a labda, úgyhogy visszacipzárazom a táskám, és ismét hátradőlve a padon várom, hogy megérkezzen Ádi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=365772#post365772][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.08.22. 21:31[/b][/url]

ĐömĐöĐöm
[zárt]

Végre lejárt a szokásos évi körút a lüke pszichomókusoknál. Gyűlölöm. Nem tudom elmagyarázni anyuéknak, hogy semmi bajom, csak akkor leszek igazán dühös, ha bántják Ádit, vagy Zsófit, de róla annyira nem akartam beszélni. Ráadásul mostanra már az is világos, hogy nem látom a színeket, ami mögött fejsérülést sejtenek, és úgy elegem lett a végére mindenféle vizsgálatokból, mint még soha. A szemésznél már nem is voltam hajlandó együttműködni, mire apu megfenyegetett, hogy egész nyárra szobafogságot kapok. Ha tudná, hogy ez már nem hat meg... mindegy, megvan a szobafogság teljes szünetre, de most legalább visszajöhettem az iskolába. Olyan rég nem láttam Ádit, hogy már nagyon hiányzott, meg persze Zsóf is, a levélváltás mégse olyan, mintha itt lennék és nyúznám a sok sületlenséggel valamelyiküket, vagy épp csokin osztoznánk. Lassan megérkezünk, ami azt illeti, és minden perccel jobban örülök neki, hogy visszatérhetek. Már vagy öt perce a táskával a vállamon ácsorogva várom, hogy megálljon a vonat, és még mindig csak lassít, de aztán egy örökkévalóság után beérünk, és a nyíló ajtó mögött én vagyok az első, aki leugrik. Körül is nézek rögtön, mert úgy emlékszem, írtam Ádinak, hogy ma jövök, és jöjjön ki elém, bár furcsa mód nem kaptam választ tőle. Remélem, hogy megkapta a baglyom, bár egyedül is hazatalálok, az is igaz, de mégis jobban örülnék, ha itt lenne. Ismét körülnézek, alaposabban, mint az imént, de továbbra sem látom. Hm, vagy talán csak dolga akadt volna? Várok egy kicsit, az tűnik a legbiztosabbnak, úgyhogy a táskám fülébe kapaszkodva, hogy le ne csússzon a vállamról, megkeresem az első padot, és letelepedek rá ölembe véve a csomagom. Ha már időm akadt, akkor láblógatás helyett inkább azt veszem gyorsan számba, hogy mindent elhoztam-e, amit akartam. Kicipzárazom a táskám, és megnézem szép sorban, hogy a könyv Ádinak színes papírba csomagolva itt van, Zsófinak is a csoki, ha minden igaz, piros csomagolópapírban szintén piros masnival, Đominak meg nem tudtam, mit hozzak, de anyuék azt mondták, hogy mégiscsak kéne valamit, úgyhogy végül egy fényképalbumot szereztem neki, és benne az első dolog nem egy kép, hanem egy egész cikk arról, hogy bekerült valami válogatottba. Fogalmam sincs hová, nem értek a kviddicshez, de majd ide gyűjtögethet képeket, szóval remélem, tetszeni fog neki, főleg, hogy anyuval választottuk, azaz inkább ő választotta, mint én. No de ha jól nézem, minden rendben, még Árnyéknak is megvan a gumicsont meg a labda, úgyhogy visszacipzárazom a táskám, és ismét hátradőlve a padon várom, hogy megérkezzen Ádi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=365786#post365786][b]Nagy Bátor Đominic - 2014.08.22. 21:55[/b][/url]

~Hol van már az a…?! ~szitkozódva járkáltam fel-alá a vasúton, miközben másodpercenként néztem abba az irányba, amerről be kell futni a vonatnak. Ez a vonat csak nem késik már, vagy igen?! Jelenleg amúgy se ez foglalkoztat, inkább az, hogy akit várok, épségben megérkezzen. Azt is csak onnan tudom, hogy most jön, hogy az Ádinak írt levelében megemlítette. Azt viszont nem tudom, hogy miként reagál arra, hogy én jöttem ki elé… azt meg egyenesen elképzelni se tudom, hogy mit tesz, ha megtudja mi lett a bátyjával.
Sóhajtva, és idegesen járkálva megyek be a pénztároshoz, és zúdítom rá kissé ingerülten a kérdést, hogy mégis mikor óhajt begurulni a vonat, mikor meghallottam a jellegzetes fékező hangot. A nőt otthagyva rohantam ki, és néztem körül. Rögtön megpillantottam Zsombort, ezért megkönnyebbülve fújtam ki magam. Nem szabad látnia, hogy feszült vagyok, de azt tudom, hogy nem halogathatom a dolgot. Csak nem itt, és nem most akarom a nyakába zúdítani az egészet. Lehunytam a szemeimet, vettem egy mély levegőt, és megindultam felé. Ha közben kiszúrt, akkor intettem neki köszönésképpen, de nem álltam meg egy helyben. Folytattam az utamat felé, és amint talpon volt, én meg vele szemben, szó nélkül húztam magamhoz, és öleltem át. Ritka alkalmak egyike a mostani, hisz köztudott, hogy nem nagyon csípjük egymást, de mivel egy család vagyunk, és itt én felelek érte, valamivel barátságosabb stílust kell sugallnom felé. Noha, ezt Zsombi nem mindig fogadja jó szívvel, vagy nem úgy, ahogy kellene.
– Azt hittem soha nem érsz ide… Nem értem, hogy a szüleidnek miért kell állandóan pszichológus körutat tervezniük, de nem ez nem fontos. Gyere, menjünk be a váróterembe… mondanom kell valamit. –közben már elengedtem, táskáját a vállamra kanyarítottam, és magam előtt terelve, a váróterem felé vezettem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=365807#post365807][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.08.22. 22:09[/b][/url]

ĐömĐöĐöm

Egészen jól ellennék itt még egy kicsit, ha már olyan jól elhelyezkedtem a padon, de pár pillanat sem telik bele és kit látnak szemeim? Na kit? Đominic áll előttem teljes életnagyságban. Felkászálódom, és nyomban megölel. Össze is ráncolom a szemöldököm gyanakodva, hogy itt valami nincs rendben, ez úgy fura végül is, ahogy van. Nem vagyunk mi azok az ölelgetős fajták, mert ki nem állhatom, hogy a felnőttet akarja játszani folyton, mintha nem csak két évvel lenne idősebb, mint én, vagy még annyival sem, ha alaposan utána számolok. Nagy levegőt veszek, és kérdőn nézek rá, ha már elengedett. Szinte hadar, úgy mondja el egy szuszra, amit el akar, és ez még szokatlanabb. Elképzelésem sincs, mi történhetett.
- Köszi, jól vagyok itt kint. Írtam Ádinak, majd csak kijön. Te kire vársz? És... mitől vagy ennyire fura, Đomi? Ugye nem... - csak egy dologra tudok gondolni hirtelen, ahogy így végigveszem a lehetőségeket, amik miatt ilyen nagyon gyanúsan tudnak viselkedni az emberek. Baja esett a szüleimnek, amíg úton voltam. Biztos, hogy az van. Vagy a nagyi? Te jó ég, mi van ha a nagyi kapott agyvérzést vagy valami ilyen nyavalyát? Egyre ijedtebben pislogok rá, tágra nyílt szemekkel és valószínűleg olyan nagy pupillákkal, hogy a szemem színe alig látszik tőle, de még a felsőjét is elkapom és belekapaszkodok két kézzel, a táskám pedig a földön végzi mellettem nagy suppanással.
- Ugye nem anyuéknak lett valami baja, amíg úton voltam. Vagy a nagyival van valami? Mondd már, Đomi, látom rajtad, hogy történt valami. Nem akarok a váróteremig menni, most mondd, hogy mi a fene van - fakadok ki egyre idegesebben még mindig a felsőjét markolászva. Ettől se fog jobban szeretni, de soha nem is voltam a kedvenc, amikor Ádi a jó gyerek. Nem bánom én a rossz szerepét, amíg így megvédhetem, de most kivételesen csak elképesztően ideges vagyok, és összezavarodtam, fogalmam sincs, mi van, csak az az érzés növekedik bennem egyre inkább biztossá válva, hogy valakinek valami baja lett, de kinek?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=365845#post365845][b]Nagy Bátor Đominic - 2014.08.22. 22:43[/b][/url]

Egy külsős szemlélő csupán annyit látna ebből az egész ölelkezésből, hogy két rég nem látott barát, vagy családtag újra egymásra talál. Ám ebben ott a csavar, hogy aki minket ismer, az tökéletesen tudja, hogy nem bírjuk egymás fejét, mert Zsombor nem képes a szófogadásra, kivéve ha Ádi parancsol rá. Márpedig a bátyja egy darabig nem fog mondani neki semmit sem. De minden jónak vége szakad egyszer, s mivel Zsombi nem akar moccanni, így a peronon éri majd a hír.
– Ádi nem fog kijönni eléd, ezért vagyok itt én… –összeszorult a szívem is, mikor kimondtam a szavakat. Teljesen olyan, mintha a halálhírét hoztam volna, de ez nem igaz. Hír viszont van, csak nem az, hogy többet nem kel fel. Kezeit letépem magamról, ennyire azért ne vonjon kérdőre, mert még beverek neki egyet. Oké, hogy ideges, oké, hogy feldúlt, de… de nekem is nehéz megtalálni a szavakat. Az viszont engem is nyugtalanít, hogy nem tudta a hírt… Már számítottam arra, hogy nekem szegezi a kérdést, hogy mi van Ádámmal, de nem. Kellemesen csalódtam most, de ez azt is sugallta, hogy a bagoly elkerülte Zsombort, és a szülei még csak most fogják megkapni. Az viszont még jobban ki fogja borítani, hogy Ő lesz az utolsó, aki megtudja a hírt.
– Először is ne gyűrd össze a pólómat, attól nem mondom el hamarabb. Másodszor nyugodj meg egy kicsit, és nem a szülőkkel van baj…. hanem… Ádi… –nyeltem egy nagyot, és fel voltam készülve arra, hogy megint kiabál, meg minden, de a szavak akkor se jöttek. Fogalmam sincs, hogy miként közöljem vele, és nem… egyszerűen nem megy.
– Hiába fogsz kiabálni… fogalmam sincs hogyan mondjam meg… A bátyád a gyengélkedőre került, felvágta az ereit miután egy mumussal összefutott, és a te alakodat vette fel, miközben holtan összeesel… Ráadásul meg is vakult… –sóhajtva, és egy könnycseppet is elejtve néztem rá. Ez is azt bizonyítja, hogy nem hazudok, ha netalán ezt feltételezte volna, hiszen előtte nem könnyeznék semmi pénzért sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=365878#post365878][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.08.22. 23:04[/b][/url]

ĐömĐöĐöm

Szokatlan már az, hogy Đomi megölel üdvözlésképpen, mert elvileg egyikünk se bírja ennyire a másikat. Fel is támad azonnal a gyanú bennem, hogy valami nincs rendben, valami, amiről tudnom kellene. Kérdőn is bámulok rá, sőt, számon kérem, a pólójába kapaszkodva majdhogynem vallatom, annyira tudni akarom, mit kell elmondania. Tudnom kell. Közli is, kezdetnek azt, hogy Ádi nem jön ki. Istenem, Ádi. Csak nem a bátyámnak esett valami baja, amíg nem voltam itt. Ha valaki megverte, én esküszöm, kinyírom az illetőt. Elsápadok a gondolattól, hogy Ádival van valami, de ökölbe is szorul a kezem és ott feszül máris bennem a düh, hogy ha valaki bántani merte, az biztos nem ússza meg ezt ép bőrrel, én kezeskedem arról. Elengedem a pólóját, helyette az ujjaimat tördelem végig idegesen hallgatva, amit mond, majd ismét ökölbe szorítom a kezem körmeimet a tenyerembe vájva, és rágni kezdem az alsó ajkamat, csendben számolva tízig, húszig, ameddig kell, hogy senkinek ne menjek neki itt és most. A helyzet vázolásánál viszont ismét csak sápadt leszek, és tágra nyílt szemekkel bámulok Đomira.
- Ádi... mondd még egyszer... az nem lehet... - hitetlenkedve rázom a fejem. Az én bátyám okos, több esze lenne, mint ilyen ökörséget csinálni, mert látott egy nyomorult mumust. Vagy mégse? Merlinre, Ádi, hová tetted az eszed? Hová a jó fenébe tetted az eszed, pedig mindig te szoktál gondolkodni. Az agyamat ellepi a régről ismert köd, hiába számolok már ötvenig is, megszáll a harag, mert most igenis haragszom rá, nagyon-nagyon haragszom, amiért ilyet mert csinálni.
- A gyengélkedőn van? Megölöm... kiverem belőle a szuszt. Hogy lehet ekkora barom? Hogy a jó életbe tudott ilyen idióta döntést hozni... hogy... - indulok is egyenesen előre, miközben csak úgy törnek ki belőlem a szavak, de egyelőre csak Đomi van itt, hát az ő mellkasának megyek neki, és egyelőre rajta vezetem le a feszültséget, ököllel rácsapok, aztán meg itt meg is áll a világ. Mintha eltűnne az összes levegő körülöttem, olyan érzés, szúr a mellkasom, és összeomlok. Régen sírtam, de most nem tudom útját állni a feltörő könnyeknek, az se érdekel, hogy mindezt enpluszegy ember közepette művelem a vasútállomás mellett a földön ülve.
- Hogy tehette? Hogy... tehette... a bátyám... ennél okosabbnak hittem - törnek elő a szavak, és közben úgy vágom az öklömet földhöz egyszer, kétszer, háromszor, hogy a bőr is lejön lassan róla, minden bütyköm vérben úszik pillanatokon belül, de ez se érdekel. Haragszom Ádira, nagyon, de féltem is, és fáj, hogy ez a hír várt. Nem akarom elveszíteni, el se tudom képzelni, milyen lenne az élet nélküle, és nem is akarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=365920#post365920][b]Nagy Bátor Đominic - 2014.08.22. 23:46[/b][/url]

Bár azt mondhatnám, hogy ez nem igaz, csak egy nagyon rossz tréfa, ami arra tanít, hogy legközelebb vigyázzon jobban a tesójára, de nem. Ez sajnos a valóság, amin csak akkor lehetne változtatni, ha időnyerőhöz jutna az ember, de az meg mindenféle kérvény a Minisztérium felé, és ilyenért amúgy se adnának. Hagytam, hogy kidühöngje magát, de azt nem, hogy engem ütlegeljen, ezért elkaptam a kezeit, és nem engedtem el, ameddig a földre nem roskadt, hogy kitörjön belőle a sírás. Leguggoltam hozzá, és ismét magamhoz öleltem, ha tetszett neki, ha nem.
– Okos Ő, de gondolkozz… Számára te vagy a legfontosabb, és látott téged meghalni. Hiába volt mumus a tettes, nem ismerhette fel, hiszen nem tanultatok még róla. Nélküled nem látta értelmét annak, hogy éljen. –kimondani is rossz ezeket a szavakat, de nem Zsombor előtt kell eltitkolnom ezeket a dolgokat. Ádi majd elmondja neki, hogy mit élt át akkor, mikor erre az elhatározásra jutott. Én is ki vagyok rá akadva, de meg is értem, hogy mit miért tett. Noha én másképp cselekedtem volna, de ezen már kár rágódni.
– Elviszlek Keresztanyuhoz, ott fogsz ma aludni, és megnyugodni. Holnap bemegyünk hozzá, ha már összeszedted magad, és ebben most nem nyitok vitát. Nem szeretném, hogy jobban felbosszantson a dolog, oké? Csak azt érnéd el, hogy Uff bá benyugtatózzon, amit viszont nem engednék. –összeborzoltam a haját, majd kitöröltem a könnyeket a szemeiből. Felvettem a táskáját, ráadtam a hátára, majd vettem elkezdtem kiüríteni az elmémet, de még előtte Zsombira néztem.
– Mássz a hátamra, és kapaszkodj, hogy ne ess le. –mosolyogva néztem rá, és a mondat végén már négy lábon álltam előtte. Tigrisként végigszaladva a falun, sokkalta gyorsabban odaérek a házhoz, és hamarabb fektethetem le Zsombort is. Megvártam, ameddig felmászott a hátamra, és ameddig ki nem értünk, addig sétáltam, majd fokozatosan gyorsítottam a futáson, és meg sem álltam Keresztanyu házáig.