BK Fórum - Bogolyfalva Hivatala

Nagyon nagyon görcsöl a hasam, reggel se tudtam enni azon kívül a pár szem szőlőn kívül semmit, amit így is nagy nehézségek árán nyomtam le a torkomon. Nagyon nagyon korán fel is keltem emiatt, aminek az lett a vége, hogy nagyon nagyon önző módon felkeltettem Ricsit is, hogy foglalkozzon velem. Addig sem azon törtem magam, hogy még átolvassam az anyagot, és a jelenleginél is jobban összezavarjam magam. Jó, nem vártam ám el, hogy most nyomban megjelenjen az ajtóm előtt és babusgasson, de ő mégiscsak levizsgázott már, csak tudja, hogy mit kell ilyenkor mondani, nem? Az idegességemre rátett még Liv is egy lapáttal, nem mintha csinált vagy mondott volna valami rosszat, lehet, hogy még jót is akart nekem, de én még mindig félek tőle a rémálmaim miatt, és még mindig nem múlt el ez az érzés. Szóval csak egy ideges mosolyt villantottam felé, amikor bekísért, és többnyire nem szóltam sem hozzá, sem senkihez. Mondjuk nem hiszem, hogy ez sikerült-e volna egyáltalán, ha megpróbálkozom a beszéddel. A körmöm melletti bőrt piszkálva követem a nőt, aki megint elkísér valahova, pontosabban egy ajtó elé, majd ott is hagy, mondván, hogy nyissak be. Nagyot nyelek, veszek egy mély levegőt, majd hosszan ki is fújom, mielőtt erőtlenül bekopognék, és újabb pár pillanatot hagyva egy esetleges válasznak, le is nyomom a kilincset. Beérve pedig be is csukom magam mögött az ajtót.
- Ühm, hello - azért némi megkönnyebbülést jelent, hogy a vizsgáztatóm korban közelebb áll hozzám - vagyis így néz ki -, és tudom, vagyis inkább nagyon erősen sejtem, hogy ettől még nem lesz könnyebb dolgom. Nekem akkor is jobban esik, na. Csendben hallgatom végig, ahogy tájékoztatni kezd a vizsga menetéről, a kis szünetekben bólintok egyet-egyet, hogy jelezzem, megértettem és megjegyeztem amit mond. A feladatokra is ugyan így koncentrálok, sőt, talán jobban is, elvégre ezeket kell pontosan megjegyezzem a részleteikkel együtt. Amikor a kis lényhez ér, és megpillantom, valamivel őszintébben elmosolyodva intek neki - mármint az állatnak -, szerintem ez egy fontos mozzanat, hogy tudja, hogy itt vagyok, és üdvözlöm, vagy valami. A gázokat illető utolsó feladat hallatán egy apró, megkönnyebbült sóhajt hallatok, nem azért, mert annyira alábecsülném magát a feladatot, hanem ezt sokszor gyakoroltuk, vagyis gyakoroltatta velem Liv, amikor elmentünk az erdőbe. Szóval ezt illetően lehetne egy sokkal nehezebb harmadik feladatom is, bár így is lehet, hogy ki fog meríteni, jobban, mint azt most gondolom.
- Nem nyithatunk ki egy ablakot? Rosszul szoktam lenni a zárt terektől - még mielőtt elindulna a felkészülésemre hagyott idő teszem fel a kérdést, tényleg nem a vizsga miatt van erre szükségem. Vagyis hát de, a vizsga miatt, de nem bundázni akarok vele, tényleg, csak azért kell, hogy kapjak levegőt. Jó, tudom, hogy furán hangzik ez egy aeromágustól, de a zárt tereken egy idő után tényleg úgy érzem magam, mintha megfulladnék. Nagyon is. Akármit is válaszol, bólintok rá, és mikor elindul az első negyed órám, leülök a földre. Lehunyom szemeim, most kizárom a feladatokat és még a vizsgáztatót is. A szívdobogásomra kezdek koncentrálni, ami lassan kezd veszíteni a kezdeti ideges, ritmustalan dobogásából, lassan én is megnyugszom. Egészen addig ülök így, amíg úgy nem érzem, hogy eggyé válok az elememmel, a levegő egy kis részévé avanzsálok, amikor ez megtörténik, tudom, hogy már nem lesz semmi baj. Bízok az elememben, és ezáltal magamban is elkezdek, mégiscsak egy évig készültem erre az alkalomra, és nagyon hosszú utat tettem meg, amíg ideértem. Felszusszanva nyitom ki szemeim, és pillantok fel az órára. Nem csúsztam ki belőle, bár tény, hogy az a fennmaradt három perc igazán nem sok.
- Kész vagyok - felnézek a vizsgáztatóra, nem tudom, hogy mennyire kell az ilyeneket jelezni, elfelejtettem megkérdezni, szóval inkább biztosra megyek. Felállva dörzsölöm egymásba tenyereim, hogy lehulljon a rájuk ragadt piszok a padlóról, elvégre minden padlón van piszok, majd a kupacba rendezett bútorok felé fordulok, teszek pár lépést feléjük, hogy közelebb kerüljek. Az elemi mágiámmal kell elrendeznem őket, és még az elején Marco is említette, hogy valami most is történik. Én ebből arra következtetek, hogy egy szinten vonzódnak az eredeti helyükre, helyükhöz, valami elemihez köthető módon. Nem lenne jó, ha elhamarkodottan elkezdeném pakolgatni őket, mert akkor ki is merülnék hamar a sok felesleges erőlködéstől, és az időmből is kicsúsznék. Az egyik szekrényhez lépek, jobbom finoman rá helyezem, hátha megérzek valamit. Lehunyva szemeim koncentrálok rá, a bennem működő mágiára, és a bútort működtetőre is, ha van. Azért a nagyobbakkal kezdem a munkát, mert ha azok helyre kerülnek, akkor a kisebbek is helyre fognak, könnyebben. Úgy képzelem el ezt a feladatot, mintha homokot és nagy köveket kéne elhelyezni egy befőttes üvegben, ha a homokkal kezdem, akkor az megtölti, és már nem férnek bele a kövek, viszont ha a köveket teszem bele hamarabb, akkor a homok megtalálja a maga helyét köztük. Kicsit összeráncolom homlokom, amikor bekúszik egy sejtés a tudatomba, kinyitva szemeim nézek körben a szobában, majd, leginkább az elemem követve tolom a bútort oda, ahova a levegőm vezeti. Ellenőrzésképp teszek egy utat közötte és a hely fala között, hogy mennyire férek el, de én egész kényelmesnek találom az átjárást, szóval ezt a szekrényt annyiban is hagyom. Kicsit kifújva magam pillantok a pörgő órámra, majd a többi berendezéssel is ugyan így járok el, hagyok pár másodpercet, ameddig jóformán megérzem, hogy hova szeretne tartozni, majd az erőmet használva inkább tolom őket, lévén, hogy felemelni semmiképp nem tudnám. Ahogy az utolsó terítő és díszpárna is a helyére kerül, kérdőn pillantok rá, inkább megerősítés céljából, elvégre láthatja, hogy én késznek érzem a feladatot. Ahogy újraindul az óra is, ismét hagyok egy kis időt kifújni magam, meg az erőmnek is, hogy kipihenje magát valamennyire. Akkor most az állat. Egyelőre nem látom, hol bujkálhat, de amikor még a feladataim ismertették velem, az első dolog, ami feltűnt benne, azok a fülei. Ha valamilyen állatnak ekkora fülei vannak, akkor biztos a hallásán át vezet az út a szívéhez. Összeráncolom homlokom, ahogy ezen az úton kezdek el haladni. Leguggolok, az ujjaim néha-néha megmozdulnak, mintha láthatatlan húrokat kezdenék el mozgatni, miközben hangokat formálok. Először csak nagyon halkan, és a későbbiekben is maradok az alsóbb szinteken, remélve, hogy ezekkel a csendes, tapogatózó, már-már hívogatónak is nevezhető hangokkal. Egyébként madarakat utánozok, apró énekesmadarakat, magamból kiindulva remélem, hogy hatása is lesz. Először csak egy apró, lila fej bukkan fel az egyik polcon, majd a hozzá tartozó test is, és újabb pár perccel később egészen közel merészkedik hozzám, kíváncsian billentve oldalra fejét. Halványan elmosolyodom erre az apróbb sikerre, amikor pedig meghallom a rajtam kívül eső hangokat, először a vizsgáztatóra pillantok, majd fokozatosan, lassan hagyom abba a saját hangjaim gerjesztését, előtérbe helyezve azokat, amiket az aeromágus lény utánoz rólam. Lassan kinyújtom felé kezem, és miután megszaglászta azt, elvigyorodva simogatom meg kicsit. Tudom, hogy ez nem tartozik a feladataim közé, de nagyon szeretem az állatokat, és megérdemel egy simogatást, ha már ilyen jófiúként viselkedett, és segített nekem, nem pedig megnehezítette a dolgom. Felállva ismét Marco felé fordítom fejem, hogy vajon meg van-e elégedve a teljesítményemmel. Biztos érezte és hallotta is azokat a hangokat, amik nem hozzám tartoztak, elvégre ez a dolga, de jobb félni mint megijedni. Kiropogtatom a nyakam meg az ujjaim is, mielőtt nekilátnék a harmadik feladatnak, ismét felé nézve biccentek, hogy készen állok erre is. Érzem, ahogy a gázok megjelennek a környezetemben, de nem görcsölök rá, hagyom, hogy leülepedjenek a levegőben, megtalálják a helyüket. Erre azért alapozok ennyire, mert, ha folyamatos mozgásban lennének, akkor előbb-utóbb összekeverednének, és egy új anyagot hoznának létre, ahogy azt a kémiai anyagok szokták csinálni. Ezt elkerülendő pedig muszáj egy idő után egy helyben tartani őket, ami, nem az én dolgom, ismét. Ha az enyém lenne, akkor arról lett volna szólva, különben sem tudom, hogy mik az eredeti gázok, erre kell rájönnöm. Csak remélni tudom, hogy Marco is így vélekedik erről az esetről. Megnyalom az időközben kiszáradó ajkaim, majd kinyújtva kezem magam elé koncentrálok rá a levegőre. Amikor ezt a fejezetet vettük, az első dolog volt megtanulni, hogy a levegőben milyen alkotóelemek vannak, és ezekből mennyi, ezért első sorban erre próbálok ráhangolódni, hátha felfedezek valamit, amiből több van mint kellene. Aiden is és Cole is nagyon sokat cigizik, én pedig a kviddicses létemből is, meg azon az alapon is, hogy nem vagyok túl rosszban velük, elég sokszor szívom a levegőt amit kicigiznek amikor velük vagyok. Talán ezért ez az első dolog, amit megérzek, és reflexből még köhögök is miatta egy kicsit. Tudom, hogy a szervezetem nagyjából kiszűri az ilyeneket, de attól még szoktam rá köhögni.
- Ez nikotin, az egyik - nem igazán figyelek arra, hogy mennyire hangosan beszélek, most ha arra is elkezdenék koncentrálni, akkor lehet, hogy kibillenteném magam, és most úgy érzem, hogy jó vagyok, nem szeretném elveszteni ezt az egyensúlyt. Egyelőre viszont még nem kezdem el megszüntetni, lehet, hogy például hidrogén vagy nitrogén van más anyagban is, amit fel kell fedeznem, és ha ezeket eltüntetném, akkor elég nehéz dolgom lenne a továbbiakban.
- Mmm, van még ammónia is. Van egy virág, amelyik védekezésként ammóniát bocsát ki, ilyenen is tanultam - magyarázni is kezdem, hogy miért jövök rá, meg miért ismerem fel, és nem keverem össze mással, meg nem kavarnak be más anyagok. Nem nézek rá, most nem várok megerősítést, csak úgy tudom, hogy ez így van, és ameddig más dolgokra is rá kell jönnöm, nem akarom elbizonytalanítani magam. Eddig az egész vizsgán nem beszéltem ennyit, mint most.
- Hidrogén szulfid... és klór - tulajdonképp a nikotin volt a leginkább összetett, az jelentette a legnagyobb nehézséget felfedezni, ahogy az egyszerűbb anyagok felé haladok, egyre könnyebb felismernem is őket. Veszek egy mélyebb lélegzetet, ahogy bólintok magamnak.
- Most szét fogom szakítani a kémiai kötéseket köztük, hogy feloldódjanak a levegőben - itt már nem is nagyon figyelek az anyagokra külön, inkább az atomok és az azokat összetartó erők kapnak reflektort. Fejben egy pezsgőtabletta jelenik meg előttem, miközben feloldódik a vízben, nagyjából ez kell történjen a gázokkal is. Tényleg ez a leginkább megerőltető feladat, még a felfedezésüknél is, elvégre az atomokat erős kötések tartják össze, és sokkal nehezebb szétszakítani őket, mint azt hinné az ember. Ahogy, érzéseim szerint ez megtörténik, egy kicsit még meg is kavarom a levegőt, hogy a mozgással együtt még frissüljön is kicsit, és az anyagok is távolabb kerüljenek egymástól. Amikor atomokra vannak bontva, azokat már nem tudom megszüntetni, hiába gázok, léteznek, csak nem alkotnak semmit. Ahogy úgy érzem, hogy kitisztult a levegő, és látom, hogy az időmből is már vészesen nagyon kevés maradt, kérdőn fordulok Marco felé.
- Befejeztem - kissé bátortalanul jelentem bár ki, szerintem tényleg készen vagyok. A fáradtság is jóformán most kezd kiütni rajtam a háromnegyed órás intenzív elemhasználat miatt, szóval még pislogok így párat, kicsit kábán, miközben várom a válaszát. Ami azt illeti, szívesen elhagynám ezt a terepet, amit nyilván nem fogok megtenni, amíg azt nem mondja, hogy mehetek. Ricsi is megígérte, hogy itt lesz mire végzek, szóval vele is nagyon nagyon szívesen találkoznék már, hogy csak nyünnyögjek neki miközben megeszünk valamit. Vagy megiszunk valamit. Mindegy, csak nem akarok már itt lenni.