Charlotte (végre nem Annabellnek hívnak *-*)

    Ma már egyszer eltévedt, ráadásul nem is akárhogy. Szobájába visszaérve nekilátott, hogy keressen egy ragtapaszt, aminek az lett a vége, hogy beverte a térdét és a könyökét, úgyhogy már nem egy, hanem három kis apróságra volt szüksége. Mi tagadás, ez nem igazán volt Lucy napja, valahogy semmi sem alakult úgy, ahogy eltervezte. Csak egyszer ne szenvedne balesetet, az életben egyszer ne rontana el valamit. Eltelt másfél év, sok minden változott, egyetlen dolgot kivéve, a szeleburdiságát. Ezt egyszerűen nem bírja levetkőzni, ráadásul keresi a bajt, állandóan – vagy a baj keresi őt, erre még nem jött rá. A fürdőszobában végül megtalálta, amit keresett. Arról mondjuk ne beszéljünk, milyen nevetségesen nézett ki a teknősös ragtapasszal az orrán, de jobb híján ezzel kellett beérnie. Úgy döntött, ma még nem szenvedett eleget, kimegy sétálni és kiszellőzteti a fejét. És ezúttal, amennyiben ez lehetséges, vigyáz magára.
    Átöltöznie nem kellett, mindössze egy vastag, garbós pulcsit vett fel a bőrdzsekije alá, no meg fekete bokacsizmára váltott. Ősz ide vagy oda, valahogy hűvösebb az évszak, mint eddig. Már tegnap ki akart menni körülnézni, de sajna sem jelmeze, sem kedve nem volt a halloween-i partihoz. Ma már szívesen venne fel akármit, és ezer örömmel látogatna el a rétre, de késő bánat. Ezzel ellentétben, ma halottak napja van, november elseje. Volna olyan ember, akit gyászolhatna, talán temetőbe is kéne mennie, de mindig is úgy gondolta, mindenki úgy emlékezik meg szeretteiről és úgy gyászolja őket, ahogy az neki jól esik. Számára többet jelentett az, hogy minden héten többször gondol elhunyt rokonaira, minthogy állandóan kijárjon a sírjukhoz. Gyűlölte ezt a napot, valószínűleg ezért is esett áldozatul önmagának.
    Észre sem vette, hogy míg ezen agyalt, igen messze keveredett a kastélytól, méghozzá a faluba. Nem messze tőle megpillantotta a játszóteret és mintha felvillanyozódott volna, elhessegette előbbi gondolatait és gyermeki bájjal rontott be a játszótér területére, hogy a hintába vesse magát. Út közben persze majdnem orra esett, megbotlott egy kőben és majdnem nekiment a csúszdának, de túlélte. Mikor végre lehuppant a hintába, akkor vette észre, hogy a gyerekek mind őt nézik és integetnek. Hatalmas mosollyal az arcán köszönt vissza nekik, majd mikor hintázni kezdett volna, észrevette, hogy valaki ül mellette is.
 - Tyű, bocsi, ne haragudj! Ugye nem mentem neked? És ugye nem zavarlak? – pislogott rá tágra nyílt szemekkel. Na ja, ő meg a megkomolyodás. Úgy tűnik, ma már nem fogja megmutatni senkinek új vagány és laza énjét. Majd holnap. Vagy utána…

Charlotte (nekem ez jobban tetszett. ^^ az Annabellt úgyis nehezen tűröm meg )

    Ahogy a másik arcát vizslatja, átfut a gondolat a fején, hogy „huuu, én őt ismerem”. Oldalra billenti a fejét, aztán felemeli, aztán előrehajol - mintha ezzel bármit is segítene a helyzeten – majd konstatálja, hogy igen, ő házbeli. És azért álljunk meg egy szóra, a nap híre! Nem ment neki a lánynak, és nem zavarja! Mondhatni isteni sugallat volt, hogy idejöjjön hintázni.
 - Te vagy az egyik prefektus – most feltehetnénk a kérdést: you don’t say? – Oh, bocsi, elkalandoztam. Annabell Lucy Parker vagyok. És igen, minden bizonnyal az Eridonban találkoztunk. – mosolygott vissza a másikra, majd ő is elkezdett hintázni. Gyermekkori emlékek ragadták magukkal, mikor még együtt hintázott a többiekkel, vagy mikor az anyukájával ment ki a játszótérre. Régen volt, és azóta minden megváltozott, legfőképpen ő maga. Megkomolyodott, szemtelenebb, szókimondóbb, és talán még kekeckedőbb is lett. De ez mind jól állt neki, ugyanúgy, mint új énjének. Vérbeli rocker lett, ami jót tett a személyiségének.
 - Egyébként, hogy-hogy te itt vagy? – kérdezte kedvesen. Nem, nem akart belekötni a lányba, vagy kigúnyolni, pláne ha azt nézzük, hogy ő maga is egy hintában ül és nagy lendülettel löki magát, hogy minél magasabbra jusson. Biztos érdekes látvány lehet. Aztán megállította a hintát és megtapogatta az orrát, végül felszisszent. Az a tükör bizony nagyon kemény volt. De legalább ne lendületből ment volna neki… Lássuk be, Lucy javíthatatlan.
 - Amúgy, neked van háziállatod? Nekem volt egy kutyusom, még itt. Csak valaki megtalálta és elvitte. Gondolom éjjel kiszökött, azóta nem találom. De apa azt mondta, hamarosan kapok egy új kiskutyát. A kikötés csak annyi, vigyázzak rá jobban… - nevet fel, majd elszégyelli magát. Az a szerencsétlen pára az ő felelősségére volt bízva. És most volt és nincs. Pedig milyen hűséges társ volt… Mindig kihúzta őt a bajból, még abban az időben volt vele, mikor Dessel volt. Gyorsan megrázta a fejét. Az egy régi, ócska love story, nem érdemes felemlegetni még akkor sem, ha kellemesek az emlékek. Viszont, ha már erre jár, nem lenne rossz találni egy lelki társat, aki lehetőleg fiú.
 - Tudom, hogy kicsit hirtelen a téma, de nem ismersz olyan srácot, aki őrült, de szerethető és épp egy barátnőt keres? Nem feltétlenül párkapcsolati értelemben – szegezi neki a kérdést, és érdeklődve fülel, mert ez most tényleg komoly dolog.

Charlotte (úgyis mondhatnám: szerencséd, hogy Lucynak szólítottál : DD)

    Kicsit pofátlannak érezte magát, hogy csak így egyből azzal indította, te vagy a prefektus. Ő sem szerette sosem a megkülönböztetést. Nem azért, mert nem szerette régi posztját, egyszerűen csak furcsa volt, hogy amikor megtudták az emberek, hogy prefektus, megváltoztak. Lucy nem szerette ha félnek tőle, habár most már nem nagyon zavarja, sőt. Inkább féljenek tőle, minthogy kikezdjenek vele. Persze, minden felfogás kérdése, legjobb az arany középút, de erre igen csekély esély van.
 - Hát… Ma már kétszer hagytam el a szobámat, és mindkétszer megjártam. Egyszer – bökött a teknősös ragtapaszra – ez lett a vég, a második alkalommal pedig instant szívinfarktust kaptam. Egy jobb jövő és nap reményében jöttem ki a kuckómból még egyszer. És úgy veszem észre, jelenleg nem fenyeget veszély – mosolyodik el, majd felnéz az égre. Újabb hűvös szellő kezd fújni, ami meglebbenti Lucy fekete tincseit. Vajon ő most rémisztő? És ronda? Sosem tudja, milyennek lássa magát. Talán épp olyan, amilyenné sohasem akart válni. Ez úgyis később fog kiderülni.
 - Jack? Jaj, de aranyos nééév. Szoktad becézgetni? – kérdezte. Az ő kutyájának csomó beceneve volt, és amilyen okos állatka, mindre hallgatott is. Akkor, mikor még megvolt. Elhessegette az újabb gondolatokat a fejéből és a másikra nézett, aki láthatóan elkalandozott. Talán butaságot kérdezett ezzel a pasi dologgal kapcsolatban.
 - Semmi gond – feleli biccentve, majd meghallgatja a választ. – Én sem ismerek. Egyszer úgyis megtaláljuk Mr. Pont-Nekünk-Valót. Ezt egy könyvben olvastam, jól hangzik, nemde? – sóhajt fel, majd előre néz meredt tekintetekkel. Talán volna még valaki, aki megdobogtathatná a szívét, de ők csak barátok. Nagyon jó barátok, extrák nélkül. És ez így van jól. Ennyi kell, ennyi is lesz. Csak néha mégis jól esik eljátszani a gondolattal, mi lenne ha.
 - Szerinted félnek tőlem az emberek? – tette fel halkan a kérdést. Zagyvaság az egész, nem is érti, miért bukott ki belőle. Talán az elkeseredettség szülte az egészet, az önbizalomhiányát, a mindent, Boldog lehetne, de nem az. Hiszen szingli! „Az, hogy szingli vagy, nem azt jelenti, hogy nem kellesz senkinek, hanem azt, hogy bárki a tiéd lehet.” Na persze, dombon ülő fűcsomó legyen, ha ez így van. Sosem így gondolkozik az ember, pláne nem egy hosszú párkapcsolat után. Ilyenkor az embernek lesznek szokásai és igényei. Plusz, ott van az is, hogy ragaszkodnak egymáshoz.
    Ahogy ott ücsörögtek, pár gyerek köréjük gyűlt és figyelték őket. Egy olyan négyéves forma kislányt magához hívott Lucy és adott egy puszit az arcára, majd felkelt a hintából és beleültette a lányt. Ahogy ott óvatosan lökte a hintában rájött, vannak fontosabb dolgok is az életben, mint az exek és az elvesztésük fájdalma. Az a pár szép pillanat, ami végigkíséri az életét.