Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=810465#post810465][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.05. 19:27[/b][/url]

Hideg van. Nagyon hideg. Nem éppen ez lenne a jellemző az évnek ebben a szakaszában, de ha már így hozta az élet; c’est la vie – ahogyan a művelt francia mondaná. Hangosan csapódik mögöttem a holdfény utcai ház ajtaja, majd néhány, a kertben hangoskodó fiatalon keresztülrágva magam indulok el. Ivett lelépett egy végzős rellonossal, ezért úgy döntöttem, hogy ideje elhagynom a helyszínt. Ajkaimba harapva, kissé zsibongó fejjel, sárga kardigánomat didergőn összehúzva lépkedek a nedves gyepen. Arcomon kába mosoly ül. Ez is egy jó este volt. Meglehet, hogy nem kellett volna az utolsó áfonyavodka, de… Kit érdekel? Úgy érzem, hogy élek. Úgy, hogy én is végre tagja vagyok a tinédzserek züllött kis életének, amiről eddig csak regényekben olvashattam. Néhány lépés után a földre tekintek, ahol egy idétlenül vigyorgó kertitörpét pillantok meg. Feldőlt. Valaki biztosan felrúghatta, de most nem guggolok le, hogy helyére állíthassam, inkább bugyután elnevetem magam, hogy „Ez is jól benyomott”. Fejemet csóválom, ami miatt kissé elszédülök, így egy mély levegővétel után máris szaporázom lépteimet, és elhagyom a portát.
Vékonyka combomon fel és le szaladgál a jéghideg szél, libabőrös csókokat hagyva maga után. Csók. Csókok. Ajkak. Szemek. Most már úgy érzem, hogy kár volt Nathaniel agyát húzni. Vagy mégsem? Nem, dehogy. Mindenki ezt csinálja; flörtöl és táncol egy bulin. Ivett arcát kellett volna látnotok, amikor valóban megfogtam a srác kezét és a tömegbe ráncigáltam magammal, hogy megriszálhassam neki kerek csípőmet. Többet is szeretett volna talán, de flört ide vagy oda, még nem állok készen az ilyesmire. Pedig tényleg rendes srácnak tűnt. Ilián. Bence. Mit csinálnak vajon?
Össze-vissza zúgnak a gondolataim, és amikor felnézek áfonyavodka-mámoros gondolataimból, már azon veszem észre magam, hogy a játszótéren vagyok. Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és méregzöld, flitteres ruhámra pillantok. Már ami kilátszik a hosszú kardigán alól. Gerda tuti megöl, hogy kiloptam a szekrényéből, de Ivi azt mondta, hogy buli szerkó kell. Nővérem meg amúgy sem hord már ilyen darabokat az utóbbi időben, amióta… Férfiak. „Mind azt akarják, add meg nekik”, hallom bajkeverő barátnőm szavait az egyre csak zúgó fülemben, majd… kissé megszédülök. Ú, egy hinta! Kislányos mosollyal az arcomon célzom meg. Belehuppanok. Vékonyka ujjaimmal ráfogok a hintát tartó két láncra, majd szemeimet lehunyva pihenek egy kicsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=810467#post810467][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.05. 20:10[/b][/url]

Lecsukott szemeim előtt millió meg egy kép játszódik le. Nem csak a ma este hozománya ez. Most mindenféle dolog van előttem, ami az utóbbi időben történt velem. De akármilyen emlékkép kerül zöldjeim elé, csatolmányként Ivett mélyről fel-felbukkanó nevetése visszhangzik a fejemben. Természetesen ez engem is apró kuncogásokra késztet, így le sem tudnám tagadhatni, hogy van valami gond a fejben. A szél ismételten úgy dönt, hogy megbizsergeti a tánctól és alkoholtól kimelegedett testemet, amit én egy halk sóhajjal üdvözölök, majd felnyitom szemeimet, és… „Megvagy”, töri meg a csendet a már ismerősen csengő orgánum, én pedig egy meglepődött, ám széles mosollyal fordulok felé. Kissé hunyorítok, mert elsőnek nem tudom eldönteni, hogy egy vagy két Nathaniel áll előttem, de abban biztos vagyok, hogy itt van. Érzem az illatát, érzem a levegőben felém közeledő lüktetését. Szinte hallom a szívét, ami igen hízelgően csiklandozza meg idegszálaimat. Milyen kedves. Egy igazi úriember, hogy nem engedne egyedül haza. Rendes srác. Nem kellett volna…
– Nem is tudtam, hogy bújócskázunk – felelem kábán, majd a láncra fogó ujjakra emelem tekintetemet. Nem kér semmit. Nem szólt semmi olyat, ami ilyenekre utalna, de mégis az érzem, hogy valami hatalmas erő lakozik benne. A felismeréstől ismeretlen borzongás szalad végig hátamon. A buliban én vezettem, én irányítottam. Ivett azt mondta, hogy így kell csinálni, és eddig itt rontottam el… nem Nathaniellel, hanem; Vele. Velük. De tudom, hogy ez a fiú, férfi, aki itt áll most előttem, ő is csak játszik. Azt mondták nekem, hogy mindez játék csupán. „Játssz”, hallom Ivettet. Így játszom.
– Szeretnél egy újabb táncot? – vigyorgok fehérszín fogsorommal, de valójában nem tudom, hogy mit is csináljak. A zavaromat szokásos hajigazgatással próbálom leplezni, miközben feleleveníteni kívánom barátnőm tanácsait. Már a Gerda esete táplálta félelmeim eltűnni látszanak. Ivett lett a főnök. Az ő tanácsait követem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=810475#post810475][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.05. 21:02[/b][/url]

Játék. Ez csak játék. Tudom, de eddig nem reszketett a lelkem ennyire játéktól. Valami mást érzek. Valami olyat, amit nem tudok szavakba önteni. Ezzel járna a felnőtté válás? Mosolyokból, találkozó tekintetekből és egymás hergeléséből? Mire jó ez? Igen, Ivett, tudom. Ezek nélkül a tapasztalatok nélkül csak egy szürke kis semmi leszek, amit „Nem szeretnél, ugye?”. Dehogy. Persze, hogy nem szeretnék. Szeretnék több lenni, mint a visszahúzódó Drinóczi lány. Tetszik ez így, de mégsem. Mégsem? Nemt’om. Figyelem a sötét szemeket, amik újabb hidegrázást hagynak maguk után, illetve az én teljes némaságomat. Nem tudok felelni. Nem tudok mit mondani. Szeretném játszani a szerepem, de én minden vagyok, csak színésznő nem. Ami a gondolataimban, az az arcomon, a szemeimben, a kínos pótcselekvéseimben. És úgy érzem, mintha ő ezt megérezné. És… tetszene neki? Merlinre! Megint mibe kevertem magam?
– Csak… – folytatnám a játékot, de nem megy. Elakad a szavam. Pedig mondanék valami hihetetlen frappánsat, de amint ő megszólal, én némává válok. Máris kiesnék a játékból, és itt lenne az ideje a fehérzászló-lengetésnek? Az agyam zakatol és figyelem őt. Nem tudom levenni róla a szemem, mert most azt érzem, hogy nem bízhatok benne. De miért ne bízhatnék? Az imént gondoltam rá mint megmentőmre, aki az éjszaka sötétségébe fényt hoz nekem. Elvégre haza szeretne kísérni. Ezért jöttél, Nathaniel, nem igaz? Hogy otthon tudj engem, biztonságban. Mert rendes srác vagy.
– Nem? – kérdem egy olyan hangszínen, amit eddig még nem tapasztaltam. Rémület. Rémület? Dehogy, minden rendben. Azért jött, hogy hazakísérjen. Mi másért?
„Téged akarlak”, visszhangzik fejemben a két szót, amire ijedten düllednek ki szemeim, s hatalmasat kell nyelnem. Rémület. Ez most egy pillanatra az.
Közelebb hajol, én pedig automatikusan és még annál is kínosabban elnevetem magam. Néhány centi választ el bennünket egymástól, ő pedig még közelebb bújik. Az ajkaink majdnem összeérnek, amikor hirtelen felpattanok, és zavaromban gesztikulálva lépek a meghajolt férfi mögé. – Itt vagyok. Megtaláltál – tárom szét karjaimat egy újabb kínos kacaj után. Végül a ránk telepedett, egyre csak feszült csöndet szakítom meg cérnavékonnyá vált hangomon. – Miért jöttél utánam? – kérdésem kurta, kíváncsi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=810491#post810491][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.05. 22:56[/b][/url]

Tudtam, hogy fel kell állnom onnan. Már nem okoz élvezetet ez a játék, Ivett. Lehet, hogy nem Nathaniel hibája, de nem esik jól. Én nem tudom a helyén kezelni a férfi közeledését. És olybá tűnik, hogy nem is akarom. Újfent kimelegedek, amit a nyár eleji éjszakai szellő próbál velem feledtetni. De ami eddig ment, az most hirtelen Pál-fordulást vesz, és nem engedi a meleget. Vérfagyasztó hideget érzek, ami lassan a csontomig hatol. Minden porcikám ellenkezik a helyzet ellen, pedig ez a fiú nem visszataszító, nem csúnya, nem egy olyan lény, akire azt mondanád, hogy nem. Mégsem ez kell nekem. Nem akarok így ismerkedni. Vajon mindegyik ezt csinálja? Azonnal nővérem jelenik meg lelki szemeim előtt, pedig már majdnem eltiporta őt barátnőm. Nem megy, Ivett. Ne kérd ezt tőlem. Nekem nem ez kell. Én most félek, pedig nem tett Nathaniel semmit utalásokon kívül. Mire utalt? Én azt sem értem igazán. Többet szeretne? Hívjon el egy randira, ahol tudunk beszélgetni. De ezt akarja? Nemt’om. Nem tudom, hogy mit tegyek a gondolataimmal. Ő felegyenesedik. Ijesztő látvány, mégis hétköznapi.
– Hát… - kuncogok megint zavaromban, miközben ő egy ártatlannak álcázott lépést tesz, én pedig elhidegedett ujjaim szorításában az egyik játszótéri mászókát érzem. Átfagyott a kora nyári hidegben. Én mégis hidegebbnek érzem. Szólásra nyitom vastag ajkaimat, ahogyan már a gondolat megfogantatásánál elhal minden, amit szerettem volna. – Te mire? – kérdem remegő hangon, miközben érzem, hogy akaratomon kívül erősebben fogom a mászóka vasrúdját. Szeretném tudni a szándékait. Szeretném azt hallani, amit valójában akar, hogy tudjam; nem én bolondultam meg.
– Megijesztesz – mondom ki végül, ami szívemet nyomja, de csak ijedten, hirtelen az összes lefolyt alkoholt elfeledve meredek zöldjeimmel az ő sötét, szinte fekete szemeibe. Reszketek. Szeretnék elmenni innen messze. Ne vigyél el magaddal, kérlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=810893#post810893][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.08. 10:29[/b][/url]

Úgy érzem, hogy erőm lassan földöntúlivá válik, és ujjaim között ketté törik a vasrúd. Száraz torkomat folyamatos nyelésre kényszeríti az egyre abszurdabbá váló helyzet. Amikor ez sem segít, halkan meg-megköszörülöm torkomat, s közben Nathaniel tekintetét nem engedem zöldjeimmel. Nem tudom, hogy mitől tartok igazán, de nem tudom mi lenne, hogyha akár egy pillanatra is szem elől téveszteném őt, így csak mereven állok előtte. A világ legerőltetettebb mosolyát varázsolva meggyötört arcomra. Mintha tíz évet öregedtem volna az elmúlt pár órában. Ittam. Nem csak sört, mint a stégen. Hanem valódi, erős alkoholt, amitől még ugyan mindig húz a fejem, most az értetlenségem elnyomja az érzést. Aztán felelőtlenül táncba vittem egy fiút. Nem csak a testét, de az érzelmeit is. Most pedig... Sajnálom. Annyira sajnálom.
Tehetetlen állok vele szemben, szemeimbe könny szökik, ajkam remegni kezd. Nem fogok sírni, de nagyon szorítja valami a mellkasomat, amit nem tudok most megmagyarázni, de tudom, hogy nem jó.
– Tessék? – kérdezek ismét vissza, mintha nem hallanám tisztán, amit kérdez. Jobb kezemmel elengedem a mászókát, és mellkasomat kissé előre döntve, megmeredve figyelem a fiút. Zöldjeim idegesen cikáznak a fekete szemek között. Ha valaki egész életében az áldozat szerepre gyúrt, akkor az én vagyok. A vissza-visszakérdezéssel egyértelmű jelét adom annak, hogy félek. – Te… - mondom végül, azonban valaki köszön, így olyan, mintha folytatni szeretném a mondatot. Hangomat felviszem a végén, nyitva hagyva az elkezdett mondatot. A hang irányába fordítom a fejem olyan sebességgel, akár egy őz, amikor zajt hall a bokrok túloldaláról. Ismerős a hang, de nem látok el olyan messze, mégis megérzem, hogy ki ő.
Szívem hatalmasat dobban, s szabaddá vált jobb kezem ujjainak szorításába veszem a nyakamban lógó aranymedált. Tekintetem segélykérőn fúrnám a kékekbe, azonban úgy tűnik Bence nem szeretne segíteni, nem tudja, hogy mibe is csöppent. Nem merek megszólalni. Babett, találj ki valamit! Figyelem az alakot, ahogyan távozni próbál, ezért teszek felé egy gyengére sikeredett lépést. Mély levegőt veszek, és széles mosolyt varázsolok sápadt arcomra. – Nem úgy volt, hogy hamarabb jössz értem? – kiáltok Bence után, és gyengéd mosollyal tekintek egy pillanatra Nathaniel irányába. Próbálom eljátszani, hogy a Lóránt fiúra vártam itt eddig. Ha visszanéz rám, láthatja zöldjeimben a segélykérést, s testtartásom is kényelmetlen helyzetemről árulkodik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=811666#post811666][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.16. 12:41[/b][/url]

Mosolyom – a percek előrehaladtával – egyre erőltetettebbé válik, és olykor meg-megremeg szájam széle, miközben próbálom tartani a pózt a taxidermia legpofásabb példányaként. Ajkam elfehéredik, orcám vörösleni kezd, ami a gyér utcailámpák fényében tisztán látszik. Elrontottam az egész játékot, pedig én tényleg nem akartam semmi rosszat. Most Nathaniel félreértett és joggal haragos, hiszen én… de azt hittem, hogy mindenki ezt csinálja. Kis esti flört egy buliban, hogy csinosnak érezd magad. Legalábbis Ivett ezt mondta. Miért hazudott volna?
Hideggé és kékké vált tekintetemet legszívesebben a játszótér homokjába fúrnám, hogy egyik fiú szemébe sem kelljen néznem. Mindkettő felé kellemetlen ez az egész helyzet, hiszen Nathaniel egy meggondolatlan fruska játékává vált, Bence pedig… Merlinre! Hogyan is mondjam el neki mindezt? Mesefiguraszerűvé vált, remegő szemekkel meredek rá. Nincsen szándékomban elengedni a mindig megnyugtató óceán tekintetet. Érti vajon, amit mondani szeretnék? Beszáll az est utolsó játékába?
…be. Ugyan látom, ahogyan értetlen szemöldök ráncolása komorabbá varázsolja a számomra oly’ kedves és finom arcot. Sóhajtok. Fájdalmasat, mélyet.
– Se… - lépek felé egyet megkönnyebbülten mosolyogva, mint amikor a herceg megmenti a hercegnőt a gonosz karmai közül. Ám Nathaniel még mellettem áll, ezért inkább maradok a helyemen. Nem tudom, hogy mi történhet. – Semmi baj – mondom végül. – A lényeg, hogy most már itt vagy – szemeim őszintén csillognak; és kissé tompán az áfonyavodkától. Ajkamba harapok zavartan és fülem mögé helyezek egy kósza Babu-tincset. Szívem hevesen kalapál, miközben a felénk lépő Bencén tartom tekintetemet. A fehér dzseki cipzárján mohón szalad végig szempárom. Néhány másodpercre elidőzök a karakteres állkapcson, majd látványosan megrázom a fejemet, s amikor kezet nyújt Nathanielnek teljesen megfagyok. Újra.
Szinte hallom, ahogyan félrever az izgalomtól picike, gyarló szívem, és szemeim zaklatottan cikáznak a két fiú között. Amikor Bence udvariasan viccelődni kezd egy rendkívül kínosan megjátszott kisasszonynevetés hagyja el egyre színesedő ajkaimat.
A kérdésre nem válaszolok, csak ijedten meresztem szemeimet Nathanielre, miközben aprócska lajhárbébi módjára megindítom kezeimet a Lóránt fiú irányába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=811694#post811694][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.16. 15:55[/b][/url]

Egész testemben megfeszülve várom, hogy mégis mi fog történni a következőkben. Alsó ajkam belsőjét frusztráltan harapdálom, s olyan mélyeket sóhajtok félő, hogy beszakad a tüdőm. A fiúk hangját szinte nem is hallom, csupán az éjszakában ciripelő tücsköket, és a meg-meglibbenő szelet hallom; semmi mást. Egy pillanatra lelassul minden, ahogyan érzem a vércukorszintem az eddigi stressztől egy percecskére a földre hull, ezzel együtt majdnem én is, de csak gondolatban. Kívülről csupán bárgyú arckifejezésemet láthatják a többiek. Én pedig megállás nélkül sóhajtozok, miközben végre vettem a bátorságot, hogy leemeljem tekintetemet Nate-ről és Bencéről.
Az egyik közeli fa lobjaira tekintek, aminek leveleit hátborzongató játékossággal cirógatja a szél, s én szirénszerű megbabonázottsággal figyelem a levelek táncát. Egészen addig, amíg meg nem látom Nathaniel kezét perifériámban, amint az elindul Bence felé. Nagyot nyelek, és szemeimet meresztve fordulok feléjük. Az egymásra fogó férfias ujjakat figyelem, miközben a tücskök zenéjét egy bagoly áriája szakítja félbe. Kezd egészen ijesztővé válni a helyzet, de a szél újra elveszi a figyelmem egy pillanatra, ahogyan a fülembe súg. Várjunk. Ez nem a szellő. Érzem, ahogyan jeges arcomat égeti Nathaniel forró bőre, ami teljes testemben megremegtet. Szemeim kigúvadnak, és meredten nézek magam elé, miközben meleg lehelete bőrömet éri a nyakamon. Amilyen lassan távolodik tőlem, én olyan nehézkesen emelem rá tekintetemet, s csendben figyelem, ahogyan még messzebb kerül, s végül elnyeli az utca sötétje.
Mintha végre újra kapnék levegőt, engedem ki mindazt azt, ami tüdőmben ragadt, és azonnal Bence után nyúlok. Szinte fel sem fogom a korábban kapott ölelést és csókot elfehéredett orcámra, úgy emelem kába szempáromat a fiúra. A kérdésre, miszerint jól vagyok-e néhány apróbbat bólintok, még mindig csaknem remegve. A következőkre nem tudok még reagálni, nem teljesen fogom fel, amiket Bence mond.
Így akkurátusan emelem rá szemeimet. Mélyen, szinte lelkébe bámulva figyelem őt, és cikázik jobb és bal szeme között sajátom. Mellkasom elé szorítom mindkét karom, úgy bújok hirtelen mellkasába. Arcomat kimacska módjára fúrom a fehér anyagba, amin aprócska fekete csíkokat hagy kissé elfolyt szempillaspirálom.
– Én – kezdem vékonyka, tőlem teljesen szokatlan hangon. Felemelem a fejemet, és újra szemezni kezdek a fiúval, de nem tudom kimondani a szavakat. Érzem az illatát, lehunyom a szemeimet, és jobb kezem hüvelykujjával megsimítom mellkasát. Aprócska mozdulat, de talán érzi a vastag anyagon keresztül is. – Mindig mindent elrontok – suttogom végül a még bennem dolgozó alkoholnak köszönhetően. Bence megmentett engem. Egy olyan helyzetből, amiben megérdemeltem volna azt, amit kapok. Hiszen én teremtettem magát a szituációt. Ivett csak tanácsot adott.
Jobb karom lassan kúszik felfelé Bence nyakához, én pedig állához nyomom homlokomat. Szemeimet lehunyom, sőt erősen összeszorítom, s közben testünk között is próbálom kiszorítani a levegőt, amennyire csak lehet. Ölelj most, Bence, kérlek! Fázom, megijedtem. Elrontottam. Nem akartam... Téged akarlak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=811747#post811747][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.17. 14:00[/b][/url]

Éles kis körmeim Bence nyakába fúródnak, miközben erősen bújok bele az illatába, az érzésbe, a lényébe. Megnyugtat, hogy itt van. Minden egyes alkalommal megnyugtat, hiába megy a pulzusszámom az égbe, ha vele vagyok. Van ennek egyáltalán értelme? Arcom dzsekibe fúrásán hamarosan engedek, és csak csendesen szuszogok az anyagba, ami visszadobja fitos kis orromba a vodka illatát. Szaglószervemmel keményen fintorogva változtatom meg néhány másodpercre arckifejezésemet, noha ezt a másik szerencsére nem látja. Csak a fejem búbját figyelheti, s érezheti testén meg-megemelkedő mellkasomat. Parfümillat jár minket körbe. Az enyém boldogan hahotázik körülöttünk, mint egy megbolondult, fűszeres köd. Mintha fel sem fogta volna, hogy mi történik. Neki más célja volt; hódítani. Ezért fújtam be magam ezzel az erős, Ivett szerint vágyfokozó illattal. Jó ötletnek tűnt, mégis mit értem el vele…
Magához húz, én pedig olyan mélyet sóhajtok, mintha most csinálnám először életemben és nem tudnám hogyan kell. Nem akartam ezt, Bence. Nem tudtam.
De ő most itt van, és támaszt nyújt, amiért nem lehetek eléggé hálás. A kérdésre összerezzenek. Nem. Nem bántott. Azonban van egy olyan érzésem, hogy olyat tett volna, ami bántalmazásként lehet néhány helyen nyilvántartva. Nagyot nyelek a rémképekre, amik ugyan meg sem történtek, de az én elmémben most úgy élnek, mintha valóság volna. Össze szorul aprócska gyomrom a kérdés utórezgéseként, majd megcsóválom a fejemet, és egérhangon válaszolok a fiúnak.
– Nem – volt rá ideje. Fejezném be a mondatot, de inkább lenyelem, és fájdalmasan csillogó szemeimet Bence kékjeibe fúrom. Látom tiszta aggodalmát, ami arra késztet, hogy összeszedjem apróra hullott lelkem darabkáit, és egy torokköszörülés után kissé arrébb húzom magam tőle. Elé állok, és megtörlöm könnyes kis szemeimet. A megszólítás megmosolyogtat. Amolyan sírás és nevetés közti állapotba helyezett tinédzser módjára, így dús ajkaim elé emelem finom, ám még mindig kissé reszkető ujjaimat. Valóban nem akarok beszélni. Csak nézni a szemeit, elveszni azokban, s majd egy szép órában magamhoz térni úgy, hogy Nathaniel emléke már nincsen.
Azonban most még igenis van. Itt van a szelleme, habár a teste már ki tudja merre jár. Itt van a hangja, a lehelete, testének minden apróbb rezdülése.
– Gerdánál alszom ma – mondom halkan, ezzel egyben elfogadva gesztusát. – Köszönöm – felelem még halkabban, szinte suttogva, sőt tátogva. Szemeim ajkaira csúsznak egyértelműen megvillantva azt a fényt, ami magáért beszél; hála. Hálacsók. Megrázom a fejem. Nem teszem meg. Pedig magamhoz szorítanám várván azt az érzést, amit a stégnél tapasztaltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározza majd későbbi hónapjaimat. De mégis. Másra sem tudok gondolni, minthogy ajkaimat az övéhez tapasszam, s azzal köszönjem meg megmentésemet. De nem teszem. Elég, ha látja rajtam. Elég? Szívem hevesebben kezd verni. Főképpen azután, hogy elmondja; bármikor számíthatok rá. Közelebb lépek. Lassú mozdulat, mintha egy szellem volnék, s szemeibe fúrom sajátomat. Mi ez az érzés? Aprócska, rózsaszín nyelvhegyemmel megnyalom ajkaimat, majd… sóhajtok egyet.
– Menjünk – mondom ki végül fájdalmasan a szót, majd sápadt arcomat az utcailámpa fénye felé fordítom. Az utolsó taktusait játszó szellőre lehunyom szemeimet, és várom, hogy elinduljunk Tündérmanó utca felé. – Köszönöm, hogy vagy, Bence.