Ráhel

Ráhel

Ráhel

Girl from Russian

A szél gyengéden legyezte az arcát a fiúnak, ahogy gördült az úton. Próbált a lehető legprofibban kinézni közben, de azért el-elvesztette az egyensúlyát, s hogy azt visszakapja apróbb kanyarokat iktatott az amúgy egyenes útjába.
Így ment ez minden nap. Szerette, ahogy a meleg levegő az arcába tódul, és beletúr rakoncátlan tincseibe. Kicsit legalább kizökkentette ez az órák miatt kialakult punnyadt hangulatából. Mostanság valahogy úgy tűnt számára, hogy megnőtt a négy fal között töltött idő száma a szabad percek rovására. De az is lehetséges volt, hogy az egyre többször rátörő képkiesések okozták ezt a hatást.
Mindenesetre így haladt ő szépen az úton, amikor egyszer csak egy lapnak neki nem ment. Az még hagyján, hogy a legpechesebb ember, hogy egyenesen beterítette az egész arcát a telefirkált és írkált fehér papír, de mivel ez így alakult, teljesen el is vesztette az egyensúlyát. Ahogy a látása eltűnt, a gördeszka elindult egy furcsa útvonalon, a lapja megdőlt balra, és ahogy a lovak szokták, úgy dobta le magáról gazdáját.
Márton amennyire tudta tompította az ütést a kezével, de a beton érdes felülete azért még felszántotta a hámréteget, s apró vöröses karcolásokkal tarkította a felületet.
Felszisszent. Egy pillanatot várt, hogy a fájdalom múlóvá váljon, majd nagy nehezen feltápászkodott. Megfogta a papírt, mely konkrétan a karja mellé hullott le, és fürkészni kezdte.

Girl from Russian

A lapra nézett, és azon kezdett el morfondírozni, hogy melyik univerzumból származhatott, ugyanis abból a kriksz-krakszból egy szót sem értett, pedig már egész nagy gyakorlata volt tündenyelvből. Aztán megjelent a fekete hajú hurrikán is hozzá.
- Dalszöveget? - kerekedtek el a fiú szemei, és hirtelen elfelejtette lereagálni a bocsánatkérést is. Újra a lapra nézett, amiben most már felfedezni vélte a sorokat, amelyek végülis egészen rendezett sorban követték egymást.
- Csonka Márton szolgálatodra - ejtett meg egy féloldalas mosolyt a lány felé, és gazdája felé nyújtotta az irományt. - Bármikor elkapnék még egyszer egy lapot az arcommal, ha utána ilyen szép lány rohan érte oda - kacsintott. Lábával rádobbantott a gördeszkájának a végére, ami csodálatos módon pont a kezéhez pattant fel. Ha Márton éppen nem játszotta volna a menőt a lányka miatt, aki előtte állt, most valószínűleg örömujjongásban tört volna ki, olyan ritkán sikerült neki ez a mutatvány.
- Énekelsz? Vagy esetleg más hangszeren is játszol? - érdeklődött, visszatérve a témára.

Girl from Russian

Vigyorogva vette tudomásul, hogy a bókja célt ért. De be kellett vallania, hogy az előtte álló lány igenis tetszett a szemének. És már majdnem elég idős is volt hozzá, hogy ezt felfogja ésszel.
- Tehát orosz. Mármint a szöveg - fejtette meg a rejtélyt Márton egyből. Hallott valami olyat, hogy az észak-kelti majdnem szomszédaik megtagadták a normál betűk használatát, de reménykedett benne, hogy nem ennyire más a dolog. - És miről szól? - kérdezte továbbra is az arcába pottyanó dologra célozgatva.
- Igen, oda járok. Te is? Tudod...én is gitározom. Egyszer összeállhatnánk zenélni. Már ha szeretnél - ajánlotta fel a lehetőséget. Nem tudta, hogy pontosan milyen is újdonsült barátja, és egyáltalán nem akart a lelkébe tiporni a kérdésével. Egyszerűen csak régi barátnője, akivel játszott anno, valahogy eltűnt mostanra, és igazán jó lett volna, ha megint közösen űzhetné ezt a hobbiját.
- Hideg és sötét - bólintott, miközben megjegyezte a dolgot. - Ne vedd sértésnek, de akkor miért ide jöttél tanulni? Mármint... itt nagyon egyik sincs - nevetett.

Girl from Russian

Felnevetett, de azért valami megfogta ebben a szerelemdologban. - Átélt élmény merítette? - Most lehet ezzel a kérdéssel zavarba hozta a lányt, sőt igazából saját magát is, de muszáj volt feltennie. Ő maga még sose érezte, és pontosan ezért nem tudta, hogy milyen is ez a jövős menős dolog. Pláne akkor lepődött meg, amikor kiderült, hogy a lány egy évvel fiatalabb nála. Vagy legalábbis alatta járt egy évvel.
- Másodikos navis - húzta ki magát büszkén, hiszen nem sok ember mondhatta el magáról, hogy sárga. Legalábbis ebből a suliból a legkevesebben. - Ez ilyen meglepő? - kérdezte az egyszerű "Te?" kérdésre. Mármint ez úgy jött ki, mintha nem lehetne kinézni belőle. Mintha egy gördeszkás srác nem lehetne még ennél is menőbb és játszhatna gitáron is. - De valamit meg kell ígérned, ha játszunk. Ha béna vagyok, nem nevetsz ki. Komolyan. Ha te ilyen komolyan veszed a zenét, akkor biztos nagyon jó vagy, és én meg még csak tanuló fázisban vagyok - kötötte ki, de bármennyire is próbálta komolyan venni saját magát, valahogy közben folyton mosolygott.
- Ezzel egyet tudok érteni. Kedves és cuki. A sötét maximum a hajadra illik - kacsintott, az előtte lévő hosszú monológot szinte fel sem fogta.

Girl from Russian

- Lehet ki kéne próbálnod. Úgy biztos könnyebben tudnál róla írni - utalt a fiú a sok kihúzott, alávonatkázott és átnyilazott részekre. Nem rosszból szánta a megjegyzést, csak szimplán tanácsnak. Ő is tudta milyen nehéz valamilyen témáról beszélni, ami egyáltalán nem érinti. - Vagy próbálj meg másról írni. Lásd más szemszögből a dolgokat. - Még jó, hogy már be volt íratva pszichológushoz, mert egy ilyen monológ után azért az ember gyereke meggondolja kétszer is, hogy nincs-e vele valami baj. Márton legalább biztos volt benne, hogy de, igenis van.
- Ki ő? Lehet ismerem - lelkesedett a fiú.
- Könyvet malaccá? - akadt fent kicsit. - Azért az elég nevetségesen nézhetett ki... - húzta el a száját. Nehéz valami olyat megígérni, amiről tudod, hogy nem fogod betartani. Vagy ha igen, akkor nagy kínok árán csak. A visszafojtott nevetés ártalmas is lehet bizonyos esetekben.
- Mindenesetre, én inkább veled szeretnék nevetni, nem pedig rajtad - mosolygott, mert ő szerinte ez megfelelő kompromisszumnak tűnt. - Átjöhetnél hozzánk, tudnánk ott gyakorolni. Innen nem messze lakom - ajánlotta. Biztos volt benne, hogy Kirillt nem zavarná, ha társaságot hozna magával.

Girl from Russia

- Sajnálom - komolyodott el Márton, és valamiért abban a pillanatban annyira átölelte volna az aprócska lányt. De végül persze nem tette.
- Sajnos nem ismerem. Igazából így, hogy Bogolyfalván lakom és nem bent, így annyira nem ismerek sok embert - vont vállat.
Ő is mosolygott a lányon. Nevetése édes volt, mint az érett eperé késő tavasszal. Inkább azért nevetett, mert a lányt nézte, mint magán a sztorin. Hiszen annak a részleteit nem ismerte. Csak a tüneményt maga előtt, kinek kacaja még a legszomorúbb embert is nevetésre késztetné.
- Nem tudom, amikor neked jó - vont vállat. - Valamikor suli után. Vagy hétvégén. Küldj baglyot, vagy majd megbeszéljük. Viszont nekem most mennem kell. De alig várom, hogy találkozzunk - mosolygott, és egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolt, és nyomott egy puszit a lány arcára. Aztán fogta a deszkát, és elgurult rajta. Olyan gyorsan, ahogy csak tudott, nehogy a lány még elküldje melegebb tájakra.