Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=287081#post287081][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.05.03. 23:44[/b][/url]

Fárasztó, és nehéz ez a Bagolyköves élet. Még akkor is, ha csak olyan tantárgyaim vannak, ahol nem igazán varázsolunk. Nehezebb, mint az Előkészítő, meg másabb is… sokkal másabb. Tagadnom is felesleges, hogy az első percben eltévedtem, mikor mentem órára. Még jó, hogy Zsombival ugyanazokat tanuljuk, ezért ha egyikünk nincs ott, akkor a másik odaadja a jegyzeteit. Nekem szokott több lenni, de ez még az Előkészítőben is így volt. Azokat is leírom, ami másnak nem biztos, hogy fontos, és sokan hiszik azt, hogy értelmetlenségeket írok. De ez nem így van. Csak én másképp látom a Világot, mint a többiek.
A mai napra befejeztem a Repüléstan fortélyainak elemzését, és arra jutottam, hogy az nem nekem való tudomány. Halláskárosultként nem is lenne sok esélyem, hogy seprűre üljek, de az elméletet még tudhatom profin. Legalábbis Zsombicc ezt mondta, mikor tárgyat választottunk. Úgy láttam jónak, hogyha a friss levegő szívását a játszótéren kamatoztatom, ezért mosolyogva indultam meg, a ma már jó ismert köveken. Mikor még Előkészítős voltam, sokat lógtam ott, legfőképp az Öcsémmel, de akadt olyan alkalom is, mikor csak egyedül merészkedtem oda. Nem érdekelt semmi sem, feltaláltam magamat. Ott nyugodtan játszhattam, mert nem piszkáltak a többiek, és ez nagyon is jól esett a számomra. A lakósorra érve befordultam a második háznál, és onnan már szaladtam is előre. Nem tartott tovább egy percnél, és már a kék, pókhálószerű kötél közepén feküdtem. Tökre olyan érzés, mintha belegabalyodtam volna, és éppen vacsora lenne belőlem, de szerencsére ez nem így van. Egyszerűen szeretem ezt a kötelet, és számomra kényelmes heverésző is. Lehunyt szemmel akasztom be a kezeimet, és a lábaimat, hogy le ne essek onnan, és úgy élvezem lágy tavaszi szellőt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=288712#post288712][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.05.07. 00:04[/b][/url]

A lágy szellő simogatta az arcomat, amit csukott szemekkel élveztem. Veszélyes dolog ezt tennem, hiszen bármi bajom eshet, mert a jelenlegi helyzetben se nem hallok, se nem látok. Meg is lett az eredménye, ugyanis érzem, hogy a kötél rázkódni kezd. Kipattannak a szemeim, és nagy mázlim van, hogy be vannak akasztva a végtagjaim, ugyanis tuti lepottyantam volna a földre. Felemelem a fejemet, és körbenézek. Hamarosan meg is pillantok egy srcácot, aki valószínűleg a rázkódás okozója. Szerencséje van, hogy nem kiabálom le a fejét, mert... mert na. Kiszabadítom a kezeim, hogy felülhessek a kötélen, és oldalra billentett fejjel nézzek rá. Ha nem tudnék szájról olvasni, most nagy bajban lennék, mert nem tudnám, hogy mit mond éppen. Ennyi előnye van, hogy nem hallok. Kezét nyújtja, amit kicsit vonakodva bár, de megrázok. Nem azért vonakodtam, mert haragszom, vagy valami, csak ez mellé, én nem tudok szavakat is mellékelni. Sóhajtva túrom el a bal fülemtől a hajamat, hogy Zoli láthassa a hallókészüléket. Nehéz lesz így a kommunikálás, de azt hiszem feltalálom magam. Mivel nincs nálam se füzet, se toll, így kihámozom a lábaimat is a kötélből, majd le is mászok róla. Intek neki, hogy kövessen, és ha megteszi, akkor olyan helyre megyek, amerre van homok. Az megfelelő lesz, hogy tudjak írni, így kommunikálni vele.
– Nem tudom, hogy megbocsájtok-e. –kezdetnek ezt írtam a homokba, miután leültem a földre. Persze, vigyorogva néztem a srácra, de ha már tréfálni akar, akkor én is megtehetem.
– Gyarmathi Mihály Ádám vagyok. Teljesen mindegy, hogyan szólítasz, mert mind a két nevemre hallgatok. –mutatkoztam be én is a magam módján, hogy az elolvasást követően, újabb szavakat varázsolhassak rá.
– Amint láthatod nem beszélek, és a hallásom se az igazi. Megértem, ha inkább mással akarsz játszani, és elmész. –megszoktam már, hogy egyedül vagyok, nem lepne meg, ha a rendellenességem miatt lelépne. Ha viszont nem megy el, akkor én máris kedvelem, még akkor is, ha ez neki nem jelent sokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=293962#post293962][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.05.16. 01:43[/b][/url]

Tipikus olyan egyénnel találkoztam, akit megdöbbent a hallókészülék látványa, de igyekszik nem kimutatni azt. Nem Zoli az első, aki így viselkedik, de nem teszem szóvá. Nekem se lenne jó, hogy emiatt menne el mellőlem, vagy ilyesmi. Jó fejnek tűnik, és amint leírom, hogy nyugodtan elmehet, ha nem akar egy siket-néma egyénnel mutatkozni, elfordul. Rajtam a sor, hogy megdöbbenjek, de én ki is mutatom ezt. Látom, hogy letörli a könnyeit, aminek hatására megérintem, és kicsit meg is szorítom a vállát. Egyáltalán miért is potyognak a könnyei? Megkérdezném, de most ő ír a homokba, amit kíváncsian lesek. Mosolyra húzom a számat, amint a sor végére érek. Ritka az olyan személy, aki önszántából akar velem barátkozni, és Zoli most szerzett magának egy jó pontot.
– El se hiszed, hogy mennyire jó ezt olvasni. –boldogan formáltam a betűket a homokba, hogy utána a következő témára tereljem a „szót”. Az ő nevét megtudtam már, mikor megijeszteni próbált a kötélnél, de Zoli csak most tudta meg az enyémet. A végére megrázom a fejemet, jelezve ezzel azt, hogy nincs gond. Mint számos dolgon, ezen sem lepődök meg. Megtanultam azt, hogy az emberek a normálishoz vannak szokva, és irtóznak a rendellenességtől. Ezért is lepődök meg azon, hogy Zoli nem menekül fejvesztve, hanem… hanem nekiáll csikizni.
Összegörnyedve, és nevetve borulok bele a homokba, kapálózva, hogy némi védekezést produkáljak. Talán egyik ilyen alkalommal rúgom meg egy kicsit a karját, de már annyira nevetek, hogy kicsordul a könnyem is. Aztán abbamarad a csikizés, én pedig a homokba feküdve nézek fel Zolira. Még kapkodom a levegőt, de muszáj felülnöm, mert hamarosan írni kezd. Ameddig befejezi, addig kirázom a hajamból a homokot, és utána leszek a kérdésre. Ez elgondolkodtat egy kicsit, mert fogalmam sincs. Zsombival a legtöbbször új jeleket találunk ki, vagy éppen megbeszéljük az aktuális csínyét, amiért megint büntetést kapott, de mással ez nem igazán megy. Már kezdenék jelelni, de leesik, hogy ezt valószínűleg nem érti majd, ezért ismét a homokot veszem füzetnek.
– Fogalmam sincs. Bevallom, hogy nem sokan akadnak, akik akarnak is valamit csinálni velem a cikizésen kívül. Szóval döntsd el te: fogócskázzunk, vagy próbáljunk ki mindent, ami a játszótéren van? –tettem én is mosolygós arcot a végére. Meg lehet így is értetni magam, és Zoli is igyekszik barátkozni velem, ami nagyon jól esik. Ám én nem vagyok az a fajta, aki olyanokat talál ki, ami mindenkinek jó, így meghagyom a választást neki. Mind a két dolog jó, már csak el kell döntenie, hogy melyik legyen.