Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=325957#post325957][b]Séllei K. Olivér - 2014.06.28. 23:24[/b][/url]

Nem mondanám, hogy életem legegyszerűbb időszakán vagyok túl, sőt. Inkább pont az ellenkezőjén. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban rengeteg vitán, veszekedésen, gondolkodáson, mérlegelésen vagyok túl, és a szükségesnél talán több időt is töltöttem a faluban, azon belül is a társaslakásban. Bár igyekeztem olyankor ellátogatni oda, mikor biztos voltam benne, hogy Viktor távol van, és nem kell a kölyökkutya képével szembesülnöm, elkerülhetetlen volt a találkozás vele legalább néhányszor. Mondanom sem kell, hogy ezek az alkalmak veszekedésbe, alkalomadtán verekedésbe torkollottak, amit egyáltalán nem bántam. Le kellett vezetnem a stresszt, és mivel a régi dolgokat igyekeztem lezárni, ez tökéletes lehetőség volt számomra és az indulataim számára.
Természetesen a gyakori látogatásom miatt sikeresen belekerültünk az Edictumba, ami már meg sem lep. Alig telik el úgy hónap, hogy a nevem ne bukkanna fel a pletykarovatban, így ebben semmi újdonságot nem találtam. Az egyetlen, amin megakadt a szemem az orbitális hülyeség, aminek révén úgy érezték a kedves szerkesztők, hogy engem is bele kell írniuk. Aki csak ismer, megmondhatja, hogy sok közöm nincs az érzelmekhez, éppen ezért elkapott a röhögőgörcs, mikor elolvastam a pletykát. Szerelmes, hogyne... Bár, komolyan mondom, ennél a szituációnál még az is egyszerűbb ügy lenne. Most rengeteg tényező van, amire oda kell figyelnünk. Lexine még mindig ragaszkodik hozzá, hogy senki se tudja meg, hogy az én gyerekemet várja, ahogyan Viktor is. Valóban így a legtisztább, ez kétségtelen, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy mekkora felfordulás lesz belőle, hogyha egyszer nyilvánosságra kerül az igazság. Márpedig az, hogy tizennyolc éven át titkoljunk egy ilyen horderejű dolgot, még nekünk is lehetetlennek tűnik.
Annak ellenére, hogy mennyire összetett, váratlan, és komplikált volt az egész helyzetünk, egyszer az életben igyekeztem helyesen cselekedni. Vagy legalább megpróbáltam így tenni. Amikor csak tehettem, ott voltam Lexi mellett, főleg, mikor Viktor nem ért rá. Akármennyire is fáj beismernem, kénytelen voltam megbízni benne, éppen ezért, amikor a szőke mellett volt, nem aggódtam. Ellenben határozottan nem szerettem, hogyha Lexine egyedül volt valahol, hiszen ismertem a pletykáknak az erejét, tisztában voltam vele, hogy az emberek milyen idegesítőek lehettek. Na meg, az én gyerekemet várta, ennyit megengedhettem magamnak.
Egy világos farmerben, fehér V-nyakú pólóban és a szokásosan kócos hajammal sétálnék el a játszótér mellett, mikor megakad a szemem rajta. Nem jópofizni jöttem le a faluba kivételesen, dolgom volt, azonban határozottan nem tetszik, amit látok. Éjnek idején a játszótéren, ráadásul egyedül... Hiába kis falu Bogolyfalva, nem mondanám éppen biztonságosnak, hiszen ott van a sikátor, nem is olyan messze, ahol mindenféle kétes alak fordul meg - közöttük én. Gondolkodás nélkül változtatok lépteim irányán, és néhány perccel később már a Lexivel szomszédos hintán foglalok helyet.
- Mit keresel itt? - vonom fel szemöldökömet. A hangom nyugodt, minden érzelemtől mentes, hiszen az elmúlt hetek során már rengeteget vitáztunk erről a témáról. Számtalanszor vágta a fejemhez, hogy attól, hogy terhes a gyerekemmel, nem irányíthatom az életét, és nem kezelhetem gyerekként, még akkor sem, hogyha szinte mindig úgy viselkedett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=325973#post325973][b]Séllei K. Olivér - 2014.06.28. 23:55[/b][/url]

Tudtam, hogy milyen embereké az éjszaka. Akár a faluban, akár a fővárosban, akár külföldön, a sötétségben nem éppen a szende tündérkék tevékenykedtek. Igen, én magam is egy voltam közülük, igen, több olyan dolgot is tettem egy-egy éjszaka leforgása alatt, amit nem szívesen vallok be, és ezeknek nagy hányada illegális is volt. Annak ellenére pedig, hogy most egy játszótéren állunk, ide is könnyűszerrel eljuthatott bárki, aki az éjszaka leple alá tartozott. Persze, jó dolog volt, imádtam benne az izgalmat, a kimenetel bizonytalanságát, az alkalomadtán párbajokba torkolló szóváltásokat. Ezek éltettek, ezek küldték az adrenalint az ereimbe, hogy ott szélsebesen száguldozzon. Tagadhatatlan, hogy ez volt az életem, és éppen ezért is vettem rá magamat 'oly nehezen a váltásra. Nem kellett nagy zseninek lenni hozzá, hogy bárki rájöjjön, miért is éreztem úgy, hogy ezt a korszakát az életemnek le kell zárnom.
Hiába hitettük el mindenkivel - vagy legalább azokkal az emberekkel, akik számítottak -, hogy Viktoré a gyerek, ha valaki belenézett a dolgainkba, könnyedén rájöhetett, hogy ez hazugság. Nem kellett nagy zseninek lenni hozzá ráadásul Viktor tanár volt az iskolában. Diákok százai, meg a pletykás festmények kísérték a napjait - ahogy nekünk is -, nem kellett sokat szenvednie érte senkinek, hogy megtudja, nem is tartózkodott akkoriban az iskola falai között, mert valami halaszthatatlan - vagyis számomra érdektelen - dolga akadt. A vitánknak is voltak fültanúi, főként a portréalakok közül, a képet összerakni tehát közel sem olyan bonyolult. Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy a haragosaim mit csinálnának, hogyha rájönnének, hogy gyerekem lesz.
- Nem kéne ilyenkor mászkálnod, hogyha már tőlem is megijedsz. - Meg amúgy sem. Ügyelek rá, hogy a hangom ne legyen túlontúl kioktató, de egy kis él így is van benne. Lexine-nel mindketten olyannyira gyerekesek voltunk, hogy szinte lehetetlennek tűnt a felelősségteljes viselkedés. Hogyha pedig ez mégis sikerült egyikünknek, a másik általában romba döntötte az egészet. Nem panaszkodok, és senki sem panaszkodhat, ő az egyetlen személy, aki legalább valamilyen szinten el tudta érni, hogy igyekezzek felnőtthöz méltóan viselkedni. Ez pedig nagy szó, különösen, mivel rólam beszélünk. Bár szeszélyességben őt sem kellett félteni. Néha már-már ott tartottam, hogy sajnálom Viktort, amiért kettőnkkel áldotta meg az ég, ráadásul ennek a kettőnek a kombinációja is úton volt. Aztán, amikor elkapott az empátia, emlékeztettem magamat rá, hogy nem vagyunk éppen puszipajtások - és az enyhe kifejezés -, így tehát inkább előtérbe került a kárörvendő énem, és élvezettel figyeltem a szenvedését.
- Akár hiszed, akár nem, nem minden rólad szól - válaszolok egy gúnyos félmosollyal az arcomon. Bár a jelenlegi felállás változtatott a dolgokon, csak azért, mert itt van Lexine és a gyerek, nem hagytam hátra mindent. Igen, a balhésabb dolgokat igyekeztem lezárni, de az életemben voltak más tényezők is. Mint például a mai estém célja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=325991#post325991][b]Séllei K. Olivér - 2014.06.29. 00:25[/b][/url]

Grimaszolok a szavaira. Az ijesztgetés nem az én műfajom volt. Ismertem olyanokat, akik éltek-haltak a pillanatért, mikor a tudatlan lézengőkre a szívbajt hozhatták. Közülük sokan csupán tréfának szánták az egészet, azonban akadtak, akik kihasználták azt a néhány másodpercnyi reakcióidőt, és nem éppen tisztességes, vagy legális dolgokat műveltek. Nem volt titok, hogy a világban akárhol is vagy, rossz dolgok történhetnek. És egyes emberek közelében gyakran meg is történnek. Tagadhatatlan, hogy nem is olyan régen még én is állandó vendég voltam az ilyen társaságokban, és most is akadtak alkalmak, amikor megmutattam magamat, már csak a miheztartás kedvéért is.
- Nem direkt volt. - A gúnyos él még mindig nem hagyja el a hangomat, néha üdítően tud rám hatni Lexine tudatlansága, ártatlansága, vagy nevezzük bárminek. Gyerekes volt, a maga édesség imádatával és a felelőtlenség hiányával. Össze sem tudom számolni, hogy hányszor kellett a lelkére beszélnünk azért, hogy az édességet ne a rendes kaja helyett, hanem utána egye, vagy, hogy hányszor szóltam rá, mikor gondolkozás nélkül nekiállt valami olyat csinálni, amit nagyon nem kellett volna. Nem, nem voltam paranoiás, egyszerűen csak kettőnk közül én sokkal jobban tisztában voltam vele, hogy milyen veszélyek is veselkedhetnek rá. Amik persze alapjáraton is ott voltak, de terhesen még kiszolgáltatottabbá vált mindennek. És ez nem tetszett, még, ha ő nem is akarta megérteni.
Csak vágok egy pofát a következő szavaira. Ismer, legalább annyira, amennyire én ismerem őt, de még talán azt is megkockáztatnám, hogy jobban, így tudom, hogy nem várta el, hogy kedves legyek, vagy akár gondolkodás nélkül nekiálljak eljátszani az aggódó jövőbeli apuka szerepét. Nem, az nem én vagyok, és bár igyekszek odafigyelni Lexire, azt még neki sem sikerült elérnie, hogy bármilyen érzelmet kimutassak a gúnyon és a nemtörődömségen, vagy az arrogancián, esetleg egoizmuson kívül. Az érzelmek határozottan nem az én világomban valók, és, még, ha ott is lennének, majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy kínosan ügyelnék az elkendőzésükre. Egyszerűen csak tudom, hogy érzések nélkül az élet sokkal, de sokkal egyszerűbb, és a dolgok sem olyan komplikáltak.
- Kit érdekel, hogy mit gondolnak az emberek? - Tudom, hogy számára sem egyszerű ez az egész helyzet, hiszen nem csak azzal kell megbirkóznia, hogy Viktor helyett én vagyok a születendő gyerekének az apja, hanem a terhesség puszta tényével is, ami miatt ilyen fiatalon az emberek furcsán néznek rá. A hangom kivételesen nélkülözi az arroganciát, magamnak sem vallom be, de a szavaimat valamilyen szinten megnyugtatásnak, bátorításnak szánom. Ennél több tőlem nem telik az ilyen dolgokra.
- Olvastad a szennylapot? - kérdezem szemöldökömet felvonva. Már néhány napja megjelent az újság, de azóta nem merült fel. Várhattuk volna, hogy nem marad visszhang nélkül az a bizonyos veszekedés, ami a szomszédok figyelmét is felkeltette.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=326006#post326006][b]Séllei K. Olivér - 2014.06.29. 00:50[/b][/url]

Nem válaszolok semmit, téma lezárva. Az egész ijesztgetős dologgal csak rá akartam világítani, hogy Lexine-nek mennyire nem kellene idekint, ráadásul a sötétségben töltenie az estéjét. Igen, a játszótér meg volt világítva, és igen, házak vettek körül minket, nyilván békésen alvó emberekkel, de ez nem változtat a tényen, hogy nem kellett volna itt lennie. Így, hogy vele vagyok, nem zavara  tény, hogy kint ülünk, az éjszaka közepén a játszótéren, de egyedül lenni számára, főleg a gyerekkel határozottan nem okos ötlet. És elnézve, ezt ő is jól tudja. Ha meg akarnám érteni, hogy miért is van mégis kint, bizonyára meg tudnám, azonban semmi ilyesmi nem állt szándékomban.
- Azért bámulnak, mert az életük üres, jelentéktelen, és nincs jobb dolguk, mint egy diák magánéletén lovagolni, ráadásul a pletykalapból vett információk alapján. - Vállat vonok, sosem értettem az ilyen embereket, akik ahelyett, hogy a saját életüket tették volna jobbá, inkább másokon áskálódtak. Pedig rengetegen voltak, ismertem közülük nem is keveset. Persze, ez főleg nőkre volt jellemző, de a férfiak között is előfordult egy-két eset. Nem értettem őket, ami magával vonta az esetleges gyűlöletet és utálatot az irányukba. Azzal pedig határozottan nem jártak jól - lásd Viktor. Bár ő nem éppen kívülállóként lovagolt a magánéletemen, de megtette, beleszólt abba, amihez semmi köze sem volt. Csak Vandára és rám tartozott, nem pedig a kis palotapincsire, mondjon akármit. Főleg, hogy egyszer az életben tényleg ártatlan voltam mindenben, amivel megvádolt... Vissza kellett hát adnom neki a kölcsönt, csak hát nem úgy sült el, ahogy terveztem.
A saját dolgaimat mindig is lerendeztem. Hogyha valaki az én életemben turkált, az megfizetett érte, ilyen értelemben - is - Lexi viszont védetlen volt. A szóbeszédet nem lehetett megállítani csak úgy, egyszerűen, Lexine pedig bizonyára nem folyamodott volna semmi olyanra, mint én. Az viszont, hogy a sugdolózó emberek miatt stresszelte magát, vele együtt pedig a babát is, határozottan nem tetszett, ezért is próbáltam valamennyire normálisan reagálni, még akkor is, ha a lelkizés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
- Komolyan mondom, nevetséges - bólintok, mérhetetlen mennyiségű gúnnyal a hangomban. Nem tudom, hogy kinek a számára hihető esetleg ez a pletyka, engem inkább csak dühít. Persze, ezerszer jobb, mintha megsejtették volna az igazságot, de még jobban örültem volna, hogyha teljes egészében kimaradnak az életünkből, a veszekedésből, és úgy kollektívan az egész baba-ügyből, aminek még bizonyára nem most lesz a lezárása. Akár kimondjuk, akár nem, előbb-utóbb ki fog derülni az egész, ezekkel az apró, félrevezető pletykákkal maximum időt nyerhetünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=326176#post326176][b]Séllei K. Olivér - 2014.06.29. 11:38[/b][/url]

Akármennyire is tagadni akarnám, Lexine volt az egyetlen ember, akinek a hogyléte felől az elmúlt huszonegy évben törődtem. Igen, ő volt a születendő gyerekem apja, ami már önmagában is megkövetelte, hogy legalább egy kicsit érdekeljen, hogy mi van vele. Pluszban ott volt, hogy nem tartozott az idegesítő libák közé, akik általában körülvettek, éppen ezért már-már felüdülés volt a társaságában eltölteni az időmet - na nem mintha ezt bevallanám neki. A vallomások nem a rám jellemző dolgok közé tartoztak, és nem terveztem, hogy ezen a közeljövőben változtatok.
- Tudod, a terhes nők általában büszkén mutogatják a hasukat - jegyzem meg óvatosan, bár már sejtem is, hogy lehurrogásra számíthatok. Tudom én is, hogy ő sem éppen így tervezte anno a gyerekvállalást, és ez nagyrészt az én hibám - meg Viktoré -, és tisztában vagyok vele, hogy a folyamatos pletykák miatt nem éppen úgy áll a dolgokhoz, mint az átlag várandós nők. Nem is várhatunk el tőle mást, egyikünk sem. Bármennyire nem akarom beismerni, Lexine a legnagyobb vesztese az egész történetnek, mert csak véletlenül került kettőnk közé, hogy rosszul járjon. A felesleges terhet azonban nem vethette le magáról, bár már egyáltalán nem is voltam benne biztos, hogy le akarta vetni. Persze, nehéz volt, de most már így alakult, és nekünk a legjobbat kellett kihozni a helyzetünkből.
- Nem rágódok rajta. - Vállat vonok kifejezéstelen arccal. Nem nevezném éppen rágódásnak, vagy dühöngésnek, egyszerűen csak irritált valamilyen szinten az egész. Még a szokásosnál is többen idegesítettek az elmúlt héten a pletykák miatt, és ez a hangulatomon is kiütközött. - Egyszerűen csak elegem van belőle, hogy itt levegőt sem lehet venni anélkül, hogy ne tudja a fél iskola - teszem még hozzá irritált hangnemben. Ez volt az igazság, komolyan, mintha minden lépésünket figyelték volna a nap huszonnégy órájában.
Pillantásomat visszafordítom Lexine-re, és egy apró félmosollyal konstatálom, hogy már most látszik rajta, hogy terhes. Hogyha nem is annyira, hogy minden idegen észrevegye rajta, én láttam. Talán azért, mert éppen elégszer találkoztunk az elmúlt hetekben, hónapokban hozzá, hogy feltűnjön a legapróbb különbség is. A mosoly viszont gyorsan eltűnik az arcomról - még mielőtt valami rám fogná, hogy érzelgős vagyok, és visszatér a megszokott nemtörődöm, enyhén arrogáns kifejezés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=326521#post326521][b]Séllei K. Olivér - 2014.06.29. 21:53[/b][/url]

Sóhajtok egyet, mikor visszakérdez, de a reakciója nem ér meglepetésként. Pontosan ezt vártam, már amikor kimondtam a szavakat, éreztem, hogy ide fogunk kilyukadni. Hiába próbálunk civilizáltan viselkedni egymással, és hiába érünk el ebben általában sikereket, valahogy mindig ugyanehhez a témához lyukadunk ki. Olyan ez, mint egy rossz dal, ami a fejünkben ragadt, és bármit is csinálunk, nem tudunk megszabadulni tőle, újra és újra visszatér, magával hozva a negatív érzéseket, az elfojtott indulatokat, és szépen lassan átveszi az irányítást, romba döntve mindennemű haladást, amit az elmúlt időszakban elértünk. Legyen ez a haladás viselkedési, vagy úgy szimplán a helyzetünkre vonatkozó.
Néhány pillanatig némán, ajkaimat vékony vonallá préselve mérlegelem, hogy mit is kellene válaszolnom, azonban semmi olyan nem jut eszembe, amivel esetleg elterelhetném a témát, vagy egy vidámabb mederbe terelhetném a beszélgetést. Nem vagyok éppen az a pozitív személyiség, akinek ebben nagy gyakorlata van, sőt. Nagyjából Lexine az egyetlen ember, akiért ezt megtenném, ha tehetném. Nem az érzéseit viselem a szívemen, azonban az én gyerekemmel terhes, az elkövetkező tizenhét évre akaratlanul is össze vagyunk kötve, és erről részben én tehetek. Ennyivel tehát tartozok neki. Végül a válasz mellőzése mellett döntök, azt teszem, ami a legjobban megy és csendben maradok.
Még mindig némán bólintok, bár amennyire csak lehet, hidegen hagy a kapcsolata Viktorral - mint minden más kapcsolat is. Sosem hittem a szerelemben, ahogyan a kapcsolatokban sem, és ezt az elmúlt hónapok eseményei sem tudták megváltoztatni, amit egyáltalán nem bántam. Az azonban, hogy a palotapincsi érzései miatt kell eltitkolnom, hogy gyerekem lesz, annyira nem tetszik. Hogyha nem lenne nekem ennél ezerszer nyomósabb okom, valószínűleg tennék róla, hogy mindenki megtudja az igazat. Viszont sajnos nekem is van okom a titkolásra, ami közel sem ennyire egyszerű, és amíg a múltamnak az a része nincs lezárva, nem fogom a gyereket, vagy akár Lexine-t kitenni a felesleges veszélynek. Ezzel is bizonyítom, hogy amikor szükséges, igenis tudok felelősségteljesen viselkedni.
- Így is éppen elég valóságos. - Elfordítom a tekintetemet róla, és egyik pillanatról a másikra arckifejezésem felveszi a már nagyon is megszokott közönyt. Bár még hosszú hónapjaink vannak hátra az érkezéséig, a gyerek puszta jövetelének ténye is éppen elég dolgot megváltoztatott nemcsak az én, de Lexi és Viktor életében is. Talán túl sokat is...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=329739#post329739][b]Séllei K. Olivér - 2014.07.03. 16:46[/b][/url]

Amikor Lexine közölte, hogy terhes, és kilenc hónap múlva száznyolcvan fokos fordulatot vesz az életünk, először legszívesebben kiröhögtem volna. Nem hittem el, hogy képesek voltak Viktorral nem védekezni, nem hittem el, hogy egy ilyen "hiba" becsúszhat pont nálam. Bár a nagy számok törvényéből kiindulva előbb-utóbb számíthattam volna valami ilyesmire. Az viszont, hogy pont akkor, pont a bosszúálló akciómkor történt meg mindez egy szerencsétlen, ugyanakkor nagyon is szerencsés véletlennek tűnt. Valahol nagyon nagyon mélyen örültem, hogy éppen Lexivel történt meg, aki azon kevés képviselője közé tartozik a női nemnek, akiket hosszútávon is el tudok viselni. Az sem volt hátrány, hogy nem először találkoztunk életünkben, az pedig csak segített, hogy egyre inkább valami furcsa barátság alakult ki közöttünk. Természetesen eszembe jutott, hogy itt hagyjam őket, vagy ne is vegyek tudomást a gyerekről, elvégre nem éreztem úgy, hogy szüksége lenne rám. Ott volt neki Viktor, a mintaapa, még, ha nem is ő volt az igazi apja, tudtam, hogy sajátjaként fogja szeretni. Mégis maradtam, és bár egyre csak bonyolódott a helyzetünk, ezt nem bántam meg.
Sosem tudtam volna magamat elképzelni egy családdal. Az én életvitelem, jellemem, a múltam, és a kóros irtózásom a kapcsolatoktól ezt megakadályozta. Nem tudtam belegondolni a jövőbe úgy, hogy gyerekeket, vagy akár egyetlen állandó embert lássak magam mellett - még mindig nem tudok - így viszont esélyt kaptam rá, hogy továbbörökíthessem a génjeimet. Esélyt kaptam a családra, még, ha egy szörnyen elcseszett módon is. És ez nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy eldobnék magamtól.
- Persze, hogy tudom. - Szárazan felnevetek, és kifejezéstelen arccal nézek ismét Lexine szemeibe. Hogyha nem hinném, hogy ez volt a jó döntés, már régen messze járnék, és még csak eszembe sem jutna, hogy mi lehet vele, vagy a gyerekkel. Annak ellenére viszont, hogy tudom, hogy itt kell lennem, egy másik részem hátat fordítana mindennek még mindig, és elmenne messzire innen. Túl sok a probléma, a bonyolult tényező, túl sok a kötöttség. Kötöttségekben pedig soha életemben nem voltam jó, és ezt Lexi is tudja. Belegondolva fel nem foghatom, hogy hogy bízhat meg bennem egy gyerekkel, a mi gyerekünkkel, amikor én abban sem vagyok biztos, hogy az éjszakát még az iskolában töltöm, és nem azért, mert nem akarok itt lenni.
Egyszerűen csak néha túl soknak tűnik ez az egész.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=330762#post330762][b]Séllei K. Olivér - 2014.07.04. 21:58[/b][/url]

Akár tetszik neki, akár nem, a gúnymennyiséget a szavaimban még miatta sem fogom lecsökkenteni. Így is több mindent tettem meg Lexine-ért, mint nagyjából bárki másért az életemben - ez alól talán csak Kornél a kivétel, akivel kölcsönösen húztuk ki egymást a bajból, nem is egyszer. Azt viszont még Lexine, és ez a gyerek sem fogja elérni, hogy jellembeli változáson menjek át, bármennyire is szeretnék. Szerettem az lenni, aki voltam, mindig is imádtam magát a stílusomat, a belőlem áradó rellonosságot, amire sokan csak bunkóságként tekintettek. És őszintén, valahol már kezdett elegem lenni belőle, hogy mindenki egyfolytában meg akart változtatni. Engem, az életvitelemet, mindent. Persze, az életem, amit jelenleg is éltem, közel sem volt jó, vagy békés, esetleg biztonságos, de még etikus, vagy nagyobb mértékben legális sem... De az enyém volt, én döntöttem úgy, hogy ezt az utat járom, nem pedig más. És akár tetszett nekik, akár nem, közelében sem voltam, hogy hagyjam nekik, hogy megváltoztassanak. Igen, az érkező gyerek önmagában éppen elég sok változást hozott az életemre, az életünkre nézve, de ez nem azt jelentette, hogy nekem is meg kellett változnom valamilyen nagy, eget rengető mértékben. Így is igyekeztem önmagamhoz képest, és tudtam, hogy ezzel Lexine is tisztában van, még, ha nem is mondja ki nyíltan. Magamhoz képest igenis sokat tettem, talán többet is, mint kellett volna, hiszen nem volt rám szükség. Igen, elmondta a szőke, hogy azt akarja, hogy része legyek a gyereke életének, hiszen az enyém is volt valamilyen szinten, de... Mindannyian tudtuk, hogy nélkülem is elboldogulnának. Mégis, értékeltem, hogy Lexi úgy döntött, hogy hagyja, hogy én is kapjak egy kis részt a baba életéből.
- És mégis hova mész? Haza az üres házba? - szólok utána, majd néhány, könnyed lépéssel már mellette is állok és egy finom mozdulattal húzom vissza a könyökénél fogva. Nem voltam kíváncsi a szentbeszédre, ez igaz, de közel sem azt jelentette, hogy azt akartam, hogy itt hagyjon. Ő egy volt azok közül az emberek közül, akiket képes voltam tolerálni, és már ebből kiindulva is előnyt élvezett mindenkivel szemben. Na meg ott volt a tény, hogy a gyerekemmel várandós...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=331604#post331604][b]Séllei K. Olivér - 2014.07.05. 22:38[/b][/url]

Amikor Lexine elmondta, nem csupán az volt az első gondolatom, hogy elmegyek, és vissza sem jövök, hanem mellé mérhetetlen mennyiségű düh és zavarodottság is társult. Nem tudtam elhinni, hogy velem is megtörténhet ilyesmi. Nem akartam belátni, hogy igenis hibáztam - nem az egész dologgal kapcsolatban, hanem csak a kivitelezésével -, azt pedig még annyira sem, hogy ez a 'hiba' legnagyobb valószínűséggel az egész életemet meg fogja változtatni. Vagy legalábbis nagyban módosítja a milyenségét és a szabadidőm eltöltésének a módját. Először úgy gondoltam, hogy Lexi csak hazudik. Azt hittem, hogy ez a módja a visszavágásra, amiért Viktor és én össze-vissza rángattuk a saját kis játszmánkban. Ha rellonos fejjel gondolkoztam, nagyon is lehetségesnek tűnt az egész. Jó módja lehetett volna a bosszúnak, hiszen az egy mondatával - "terhes vagyok" - elérte, hogy egy pillanatra a szívem is megszűnjön dobogni a döbbenettől. De aztán, mikor leültünk és megláttam a kétségbeesett arckifejezését, a racionális énem felül kerekedett a rellonoson, és ráébredtem, hogy ő nem úgy gondolkozik, mint én. Nem volt zöld, sosem élt abban a környezetben és jellemileg is merőben más volt. Még, hogyha oka is akadt volna a bosszúra, nem ilyen aljas módon tette volna.
- Hazakísérlek - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, természetesen egy gúnyos grimasszal társítva. Nem akar a közelemben lenni, rendben, eszemben sincs rákényszeríteni, hiszen én is éppen eléggé tisztában vagyok vele, hogy milyen, mikor az emberben győ az antiszociális énje. Azt viszont egy pillanatig sem gondolhatja, hogy hagyni fogom, hogy csak úgy egyedül sétálgasson. Talán az ő életéhez önmagában nincs közöm, de akár megbánta, akár nem, hozott egy döntést, hogy a gyerek életének nagyon is részese legyek. Amíg pedig ez a kettő összekapcsolódik, eszemben sincs hagyni, hogy Lexine felesleges veszélyeknek tegye ki magát.
- Ugyan, mindketten tudjuk, hogy akkor is mennyire élvezted - válaszolok még mindig egy gúnyos mosollyal az arcomon, viszont engedek a kérésének és leeresztem a kezemet, elengedve ezzel az ő karját. Tudom, hogy nem vagyok egy a kedvenc személyei közül, ez már nem is lep meg egyáltalán. Én csináltam magamnak, én értem el, hogy így viszonyuljon hozzám... Már az is valamilyen kisebb csodának számított, hogy ennyi időt tudtunk normálisan beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=363484#post363484][b]Séllei K. Olivér - 2014.08.20. 13:58[/b][/url]

Teljesen tisztában voltam vele, hogy eltalálna az utca végéig, ha egyedül indulna el hazafelé, de ez nem azt jelentette, hogy hagyni is fogom. Akármennyire is nem tetszett neki - és akármennyire nem tudta senki sem hármunkon kívül -, az én gyerekemmel volt terhes, és mivel Lexine-t nem éppen a legóvatosabb embernek ismertem, eszemben sem volt hagyni, hogy egyedül mászkáljon a sötét utcákon. A nagyközönség előtt nem az én feladatom volt, hogy a dilis szőkét kísérgessem, hanem Viktoré, aki azonban jelen pillanatban nem volt a láthatáron. Maradtam tehát én, akár tetszett Lexinek ez, akár nem.
- Mert bármikor képes vagy átzuhanni egy kiálló ágon és elhasalni - vonok vállat. Éppen eléggé makacs vagyok én is hozzá, hogy ne hagyjam Lexit egyedül hazasétálni, és ezzel ő is teljes mértékben tisztában van. Néha, ha belegondoltam, rendesen tartottam tőle, hogy a gyerekünk mennyire lesz makacs. Ha mindkettőnknek a negatív tulajdonságainak csak a töredékét fogja örökölni is nehéz dolgunk lesz a felnevelése során. Ahogyan jelenleg a környezetünknek is nehéz dolga van a mi elviselésünkben. Vagy legalábbis az én elviselésemben, ami magam is tisztában voltam vele, hogy mennyire nehéz ügy volt esetenként. Legalább annyira, amennyire engem fel tudott idegesíteni Lexine a gumicukormániájával, vagy a gyerekességével.
- Segítsek feleleveníteni az emléket? - A kérdésemhez egy eléggé gúnyos pillantás és hangsúly társul, már csak arra jó, hogy még jobban húzzam Lexine agyát. Tudom, hogy nem szereti, hogyha arról az estéről beszélek, de akár tagadjuk, akár nem, megtörtént, és ma már megváltoztathatatlanná vált a tény, hogy felelőtlenek voltunk. Mostanra már nagyjából eljutottam arra a szintre, hogy megemésszem az egészet, és bár még mindig új volt a helyzet, azt hiszem, hogy mindannyian kezdtünk hozzászokni az aktuális felálláshoz.