Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=320490#post320490][b]Szelniczky Mínea - 2014.06.23. 17:55[/b][/url]

Olyan békések az utcák a késői órákban. A lépteim szinte visszhangzanak ebben a már-már fülsértő csendben, és az amúgy egész forgalmas falu így, egyetlen utcán járkáló lélek nélkül egy kissé félelmetesnek hat. Talán pont ezért szeretek ilyenkor mászkálni, kockáztatva egy fincsi büntetőmunkát, függően leginkább attól, hogy milyen prefektus, vagy tanár találna meg most, bőven a takarodó után. Tisztában vagyok a következményekkel, és a legkevésbé sem tartok tőlük, ezért a néhány nyugodt pillanatért abszolút megéri.
Még néhány üzlet nyitva van, a csárdáról és a falusi pubról nem is beszélve, de még ezek környéke sem kifejezetten nevezhető zajosnak. Bentről hallatszik némi röhögés, pohárcsörömpölés, csak a szokásos, semmi több. Amint a hátam mögött hagyom ezeket a helyeket, megint minden apokalipszis közeli állapotúnak tűnik, szinte meg sem lepődnék rajta, ha szembetalálkoznék egy zombival… akármi is legyen az. Valamelyik délután hallottam az udvaron, hogy a mugliknál ez most rendkívül trendi, és annak ellenére, hogy nem fogtam fel a teljes értelmét, különösen könnyedén megmaradt a fejemben. Bezzeg az olyasmi, ami később is hasznomra válna!
Céltalanul keringek körbe-körbe a faluban, és kezd eléggé lehűlni az idő, de szerencsére számítottam rá, hogy nyár elején még durvább lehűlés várható az éjszakai órákban, mindegy, mennyire volt meleg napközben. Lejjebb húzom a pulcsim ujját, hogy elfedje a kezemet, és keresztbe fonom a mellkasom előtt, minél inkább melegen tartva magam. Néha felemelem a fejem, hogy tudjam, hol vagyok, amúgy a járdát követem, sőt néha letérek róla és másfelé kalandozok, ahogy fejben sem teljesen vagyok a jelenben. Fogalmam sincs, hányadszor járom körbe az utcákat, miután elindultam a stégről. A tó mellett már korábban jóval hűvösebb volt, a légmozgás is erősebb, mint itt, muszáj volt mozognom, akármennyire is szeretek ott üldögélni. És persze az egész napomat itt töltöttem, mégiscsak egyszerűbb felpattanni és keresni egy alkalmasabb helyet a lustálkodásra, gondolkodásra, mint az egész kastélyon keresztül kiosonni éjnek éjjelén.
Halkan dúdolok magamban, szinte tudat alatt, de csak azért, mert biztos vagyok benne, hogy senki sem hall. A lábaim a játszótér felé visznek, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? A kezeim még mindig a vastag pulcsiba rejtve, sokáig a lábamat figyelve észre sem veszem, hogy társaságom akad. Vagyis, még visszafordulhatnék. De már túl közel vagyok a fiúhoz, aki nem kifejezetten tűnik gyilkos természetűnek, így hát még közelebb araszolok a hinták felé.
- Ó, szia! – azért némi megkönnyebbülés még így is kiérződik a hangomból. Nem igazán ismerem a srácot, de láttam már, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Chuck-nak hívják, ugyanakkor beszélgetni… hát, nem, nem igazán került sor ilyesmire. – Zavarok? – kérdezek rá. Nem ítélkezem amiatt, hogy egyedül van, hogy tehetném, ha velem is pontosan ez a helyzet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=575225#post575225][b]Szelniczky Mínea - 2016.03.19. 23:08[/b][/url]

A babakocsit tologató Mihael látványa még mindig szokatlan, olyannyira, hogy adott esetben nemes egyszerűséggel tovább haladnék az apa-fia páros mellett az utcán, rémes. Egyszerűen képtelen vagyok összekötni az általam ismert férfit azzal a gügyögő kis izével. Egy hörcsögöt nem bíztam volna rá soha! Ehhez képest úgy fest, egyre inkább beletanul a váratlannak ugyan nem mondható, de úgy gondolom, mégis hirtelen jött szerepbe. A kisfiú minden alkalommal jobban hasonlít apjára, halvány mosollyal, csodálkozva lesek a kocsiban nyakig bebugyolált, kezeivel kapálózó pöttömre, aztán arra a túlzottan természetes mozdulatra, ahogy Mihael felemeli. Minden korábbi tétovaság odalett, és ez valamiért egy kicsit... nem is tudom, ijesztő.
Mármint, ő Misi. Főállású apaként.
Néhány pillanatnyi fáziskéséssel fogom fel, hogy a gyereket épp felém tartja. Szám elnyílik, azonnal tiltakozni akarok, végül dacosan összepréselem ajkaimat, tekintetemből azonban süt a bizonytalanság.
 - Még. Hallod ezt, Lafayette? Apád azt hiszi, berezelek tőled – nyúlok a babáért, a lehető legóvatosabban magamhoz vonva, fenekénél alátámasztva karommal. Megy ez. Egészen közelről nézek szembe a hatalmas, mindenre rácsodálkozó, csillogó szempárral, és bár a megállíthatatlannak tűnő nyáladzás nem kecsegtet sok jóval, akaratlanul is elmosolyodom. A hihetetlenül apró ujjacskákat kezdem elbűvölten piszkálni, ezzel felkínálva sajátjaimat játszani és ismerkedni – még mindig jobb, ha az egész kézfejem nyálas, minthogy a hajamat kezdené el rángatni, pedig...
 - Olyan nagyon pici – rendkívüli felfedezés, köszönjük szépen, mintha Mihael nem tudná elég jól... Közelebb araszolok a padhoz, lévén etetés következik, csak kényelmesebb a művelet ülve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=585067#post585067][b]Szelniczky Mínea - 2016.04.08. 23:14[/b][/url]

Ha a kisbabával komótos tempóban derbiző fiú különös látvány, nem is merek belegondolni, milyen lehet az egyéb, új jövevénnyel járó teendők végzése közben. Úgy alapvetően semmi problémám a gyerekekkel, főleg, míg nem szájal vissza, de a családalapítás veszélye sem fenyeget a közeljövőben, és kerülget is a rosszullét, ha valamilyen elvetemült indíttatásból erre terelődnek gondolataim.
Bár nyilván adódnak nehezebb pillanatok, a legfurcsább az egészben Mihael nyugalma, az a könnyedség, ahogy a csöppséggel bánik, a lázongás teljes hiánya. Még csak nem is beletörődést látni a jól ismert zöld szempárban, hanem színtiszta büszkeséget és szeretetet. Nem kéne, hogy ez meglepjen. De nem is kifejezetten megszokott. Azt hiszem, a legtöbben tizedét sem érték el hosszú évek ismeretsége alatt.
 - Valahogy téged is elviselünk – vonom fel szemöldököm és kihívóan elvigyorodom. Egyelőre nehéz elképzelni, hogy a karomon ücsörgő baba egyszer olyan nagy mamlasz lesz, mint az apja. És így teljesüljön minden kívánságom – épp a tenyerem minden négyzetcentijét igyekszik jó alaposan bevonni nyállal. Az arcomon trónoló görbe hamar irányt változtat és fintorrá torzul, de legalább a hajam biztonságban van. Egyelőre.
 - Feltétlenül – le sem veszem a tekintetem a kezemben tartott apróságról, ki tudja, mi mindenre képes teljesen váratlanul; ajkaim a kicsiéhez hasonlóan ismét mosolyra húzódnak – hát lehet rá haragudni? A nyálazástól megkímélt kisujjammal bökök játékosan, finoman a méretben körülbelül egyező orrocskára. Elképzelni, hogy bár közvetlenül nem veszek részt a nevelésében, mégis van rá némi esély, hogy az elkövetkezendő két évben, míg Mihael el nem végzi az iskolát, és biztosan itt lesznek a közelben, tanulhat tőlem bármit is... Mondhatnám, hogy ezentúl fokozottan figyelek a kulturált beszédre, de maradjunk inkább annál, hogy szájon vágom Misit, és akkor így helytálló is a dolog. – Rejtély, kitől örökölhette.
Szűkszavúságom legfőbb oka a rendkívüli - és a szükségesnél határozottan több - figyelem, amit Lafayettenek szánok, Misi szavai mondjuk egy kicsit nyugtatóan hatnak ilyen tekintetben, hisz ha ő, a hozzám képest abszolút profi babázó tart attól, hogy egyszer csak kificánkol az öléből a kisfiú, mit mondjak én?!
 - Isten ments! Úgy értem, el nem venném tőled ezt a megtisztelő és biztosan nagyon élvezetes feladatot. Majd legközelebb. Talán – és azonnali intézkedéseket teszek a csemete mihamarabbi legbiztonságosabb módon történő apja ölébe juttatására. Nyilván nincs semmi nehézség a cumisüveg tartásában, de nem sok anyai bármi szorult belém, úgyhogy, ha már választhatok, hát majd máskor.
A váratlan témaváltásra felszökik a szemöldököm és kell egy pillanat, mire megemésztem a hallottakat. Tartom a tökéletes pókerarcot, míg vizsgálgatom és kiélvezem a fiú arckifejezését, végül aztán utat engedek az olyan nagyon arcomra kívánkozó mosolynak.
 - Nocsak – igazából az egész feltételezés valamiért feldob, jókedvűen nevetek fel. – Ha nem tudnám, hogy nem, még azt hinném, féltékeny vagy... – vigyorgok a fiúra, megkerülve ezzel a konkrét választ, minden bizonnyal további fintorgásra késztetve Misit. Egy kicsit élvezem, mhm.