Mary
április 20. szombat kora délután

A Nap szikrázóan és csodálatosan süt, bevonva mindent és mindenkit ebbe a mesés fénybe, Keith pedig úgy vonszolja ki magát a toronyból, mintha az élete múlna azon, hogy a Nap időben kimossa fejéből a látottakat. Rakoncátlan tincsei alatt egy reménykedő, de meglepően karikás szempár ül, és egyelőre még a megszokott energikus vigyora sincs vele. Az öltözéke gyűrött, mintha most kelt volna ki az ágyból, és ez egyébként pontosan így is van. Az éjszaka megint felkeresték a képek, izzadtan, véres szájjal ébredt úgy belezavarodva a takaróba, mintha kényszerzubbonyt adtak volna rá, mellette pedig megint egy vászon hevert, rajta egy kép gyors, pontos vázlatával, amire különben még most is élénken emlékszik, hiába próbálja mindenféle idétlen gondolattal  az agya leghátsó kis zugába zavarni; ugyanúgy elő-előredulakodik a fejében, mint a félig önkívületi állapotban töltött éjszaka rémképei. Mindenesetre most legalább az ágyában ébredt, nem a padlón kiterülve, úgyhogy legalább a nyaka nem fáj túlzottan.
Meg se nézte, hogy megy le a nagyterembe ebédelni, hajtotta a társaság utáni szörnyű vágy és az éhség, szóval a kisebzett száját már csak diáktársa figyelmeztetése után mossa meg, a legkevésbé se törődve azzal a néhány festékcsíkkal, ami a nyakán és a halántékán virít akkor is, mikor befordul a játszótérre. A kis sétától némileg lenyugodott, ha vigyor nem, de legalább egy közvetlen mosoly már szembeköszön mindenkinek, aki mellett elmegy, így az anyák se érzik feltétlen szükségét annak, hogy elhívják a közeléből a gyerekeket; a világos nadrágja, a rosszul és még így is csak félig begombolt inge, és meztelen lába a két perccel ezelőtti zaklatott arcával, zilált hajával és gondolataival nem lett volna túl jó ajánlólevél, de most már újra nincs egyedül, a gyerekek lármája és a kíséretük halk duruzsolása kellemes harmóniát teremt benne, hálásan figyel mindenre, ami nem belőle ered.  
-  Zsupsz...- Mondja egy pillanatra elvigyorodva, és hátulról meglökve Maryt, útjának engedve a hintáját.
- Téged láttalak Önismereten? - Kérdezi közvetlenül, könnyedén. Persze jól tudja a választ, mert többször majdnem őt találta el azzal a papírsárkánnyal, amit mindig Leonie-nak címzett; a probléma hatékony megoldására persze már közelebb költöztek a háztársával, bár ezzel mostanában Flaviu tanárnőnek vannak érthetetlen problémái. A mindennapi idegesítő gondok csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmet a lelket őrlő problémákról, de legalább elég hatékonyak. Náluk már igazán csak a játék az, ami nagyobb segítséget ad.
- Mary, ugye? Van kedved fogócskázni? - Kérdezi hirtelen, lelassítva a hintát, hogy elé léphessen. A szeme most egy játékos kisfiúé, a vigyora pedig végre egészen Keith-es benyomást kelt.

Mary
április 20. szombat kora délután

Meg se fordul a fejében, hogy Mary esetleg furcsának találja az ötletét, de azért olyan arcot vág, mint egy óvodás, akinek megengedte az anyukája, hogy fél órával többet játsszon. A nevére nagyot bólint, olyasformán, mint aki egyébként teljesen mellékes dolognak találja azt, hogy kit hogyan hívnak, főképp akkor, ha játék van tervbe véve. Az elnevezések, jobb híján arra jók, hogy beszélgetést tudj kezdeményezni a másikkal.  
- Szeretek fogó lenni. - Közli nevetve, és eridonos sportszerűséggel hagy néhány másodpercet a lánynak, hogy elfuthasson előle. Az üldözött szerepe mindig sokkal nagyobb nyomással jár együtt, neki pedig jobban esik vadásznak lenni, elvégre egész éjjel ő volt a vad.
- Megállj, Black Bart, most elkaplak! A király nem tűr többé kalózokat! - Kiáltja harsányan, és amint Mary a legközelebbi csúszdához ér ő is elindul. Black Bart neve már egész kisgyermekkora óta híres volt otthon, ahogy a többi kalózé is, és Keith rengetegszer használta fel ezeket az információkat amikor kerettörténetet akart adni egy-egy játéknak. Még kardja is volt, természetesen, bár azt általában elvették tőle, mert annyira felhevült a játékban, hogy nem bírt az erejével, és a kardja a levegőben teljesen önállóan megtámadta a barátait. Most szerencsére nincs kardja, így az első kanyarig jobb híján a kezével csapkod, szerencsésen elnyerve ezzel néhány szülő bizalmatlan tekintetét, ámde befordulva egy mászóka ormótlan szikla mellett, már egy faággal szablyával folytatja a hajszát.
- Nem menekülsz többet Newfoundland szigetéről! - Elhivatott királyhívőként Keith észre se veszi az akadályokat; átvágtáznak a gyönyörű tengerpart egy kicsinyke részén, egy mélységesen mély szakadék peremén és szúrós cserjék közt. A kisváros szélére érve megkerülnek néhány ártatlan polgárt, vagy idegen kereskedőt, és Keith agyán ekkor fut át egy merész gondolat - nem tűnődik sokat, tudja, hogy csak így tudja elkapni az erkölcstelen kalózt, úgyhogy rögtön le is kanyarodik az ösvényről, hogy a szablyát a szájába véve megmásszon egy hatalmas házat, aminek a szépen kimunkált, kecses átvezető hídján végigrohanva elérheti, hogy a szomszédos erkélyről egyenesen Black Bart elé pattanjon.
- Itt a vége, Black Bart! Túl sok hajónkat fosztottad ki, és túl sok nőt becstelenítettél meg! - Mondja szemtől szembe, csak egy gyors vigyornak enged helyet, mielőtt szablyáját két kézzel fogva támadólag Black Bart felé fordítja és felé rohan. Persze Black Bart-nak még megvan minden esélye a menekülésre, megpróbálhatja kikerülni, vagy elgáncsolni a lovagot, Keith tudja, milyen szívósak ezek a rettenetes kalózok.    

Mary
április 20. szombat kora délután

A lány bámulatosan hamar alkalmazkodik Keith sodró lendületéhez, és legalább akkora vehemenciával vág bele a játékba, mint a fiú. Keith teljesen feloldódik a játékban, úgyhogy egyelőre egyáltalán nem gondolkozik azon, hogy mekkora szerencséje van ezzel a találkozással, noha kétségkívül Mary jelenléte az, ami most arra biztatja, hogy körbe-körbe rohangáljon egy kalózt üldözve, mezítláb, bottal, mint holmi falusi gyerkőc, vagy mint egy megkergült művészlélek. Ízlés kérdése. Az, hogy mindez vajon Mary érdemére válik-e, vitatott. Talán meg kéne kérdezni azokat a szülőket, akik elborzadt arccal hívják magukhoz a gyerekeket, mikor azok be akarnak csatlakozni a páros mókájába.  
- Váhháháháhá! - Közli tartalmas mondanivalóját közvetlenül azelőtt, hogy lesújt a hatalmas kardjával. Az ocsmány kalóz ügyesen ugrik el a csapás elől, és felveszi a harcot lovagunk ellen, aki híres párbajozó lévén szívesen megy bele az új szabályokba.  
- Véged van, Black Bart! - Azt tervezi, hogy csak megsebesíti, egy ilyen vérengző őrült ugyanis nyilvános akasztást érdemel. Tökéletesen "szabályszerű" támadásokat indít, ahogy az udvarban tanulta; főleg a hasi és a lábi részt célozza, és mindig visszarántja a karját, hogy időben védekezhessen - köréjük pedig e sorsfordító, kemény harc közben mindenféle polgárok gyűlnek elszórtan, de néhány ház ablakából is figyelik a nagy csatát, olykor bekiabálás hallatszik.
Pedig a harc nagyon kiegyenlített. Keith úgy ugrál, pörög, forog ide-oda, mint valami megveszett mókus, de talán jobban kifárad a nevetésben, amit ha akarna se tudna megfékezni. Kétségkívül eszelősen, vagy mondjuk úgy, hogy kreatívan oldja meg a közelharcos jelenetet; felugrik a lépcsőkre, a házak falára, drámaian a polgárok elé ugrik, mint aki védelmezni próbálja őket, (ez természetesen nagy népszerűségnek örvend) de egyszer még a porban is megfordul, hogy kitérjen egy, természetszerűen becstelen támadás elől. Ki tudja, ő talán gyorsabb egy kicsit, de már szinte érzi magán a sérülésekből kicsorduló vért. Mindenre fel van készülve, ha Black Bart futni akar ő is elindul, sajnos aggasztóan közel vannak már a parthoz, ahol rengeteg hajó várja büszkén, hogy kihajózhasson a nagy kékségre.

Mary

A porból felpattanva néhány őszinte pislogással adózik Black Bart tökéletesre sikerült sátáni kacajának, ami tudatosítja benne, hogy Élete Ellenségével áll szemben. A legtisztább és a legbüszkébb érzésekkel harcol a Király nevében, készen feláldozni életét a nemes célért, ennélfogva gondolkodás nélkül rohan utána a sűrű erdőbe, maguk mögött hagyva a meghökkent, éljenző polgárokat.
Itt csak ketten vannak.  
Keith pontosan tudja, hogy mindez csapda, de ez a legcsekélyebb félelemre se elég ok, ha ha valaki igazán átszellemült. A fák kerülgetése és az elszánt koncentrálás még a nevetést is elfeledteti vele, ellenben határtalan örömet és a vadászösztön előretörésével fokozódó izgalmat érez, mikor egyre közelebb és közelebb kerül Black Barthoz. Az agya ezalatt bedobozolta, lekötözte és elraktározta a reggeli vad élményeket a pince legsötétebb sarkába, olyan mélyre, ahol már képlékeny a határ, teljesen kikerült a Tudatából, félig pedig már a Tudatalattiban lóg. Most pedig itt van a burjánzó erdő kellős közepén, ő a Lovag, előtte pedig a világ leggonoszabb embere rohan lélekszakadva, fegyverrel a kezében. Most gyerek. És ki tudja hol van az a reggeli  meggyötört fiatal, bizonyosan nem is érdekel senkit, mert ő sokkal veszélyesebb, szomorúbb és vadabb, mint ez a rohangáló gyerek itt. Most ő a múlt, a gyermek pedig a jelen, aki a valóságot hitványan a múltnak dobja, mert a múlttal soha nem foglalkozik, ellenben folyamatosan igyekszik jelenné tenni a játékot.  
Zsupsz.
Keith jó magasra ugorva kinyújtja karját egy ág felé, hogy némi plusz lendületet kérjen tőle, mert Black Bart bizony itt van tőle alig egy méterre.
Durr.
És ugrik. Szétvetett karral, lobogó hajjal, nagy vigyorral, egyenesen Black Bart felé. Ha minden jól megy, egyenesen rajta fog talajt, és jól meghempergeti a porban. Természetesen az érkezésnél egy jó eridonoshoz illően nem vágja rá mind a 60 kilóját, és még a kezét is előreteszi, hogy finomítsa a várt puffanást. És tényleg, tényleg, őszintén reménykedik a trükk sikerében, különben Black Bart első sorból láthatja, ahogy lovagunk szó szerint pofára esik. Az fáj. Szerencsére jó esélyei vannak, pusztán csak amiatt, hogy még az őrült kalózok is ritkán számítanak arra, hogy egy lovag sutba dobja az összes méltóságát, és Tarzan módjára hátulról leteperi őket.      

Mary (:

A támadása remekül sikerül, hamarosan már a porban fetrengenek, "birkóznak," ám a végzetes csapás előtt Black Bart-nak csakhamar sikerül egérutat nyernie, úgyhogy a rövid közjáték után folytatódik az üldözés, elszántan, fáradhatatlanul. Most újfent nagyobb köztük a távolság, úgyhogy Black Bartnak még éppen van ideje Keith fölé kerülni, s bár a lovag egy pillanatra se téveszti őt szem elől, az indás trükk mégis meglepi, és nevetve hagyja magát körbetekerni a növénnyel. Persze ez hosszútávon nem állíthatja meg őt, éles kardjával egy gyors suhintással kettéhasítja a béklyót, amit legalább olyan szorosnak érez, mintha egy kalóz tényleg teljes erőből megkötözte volna. Aztán előreszaladva, fegyverét óvatosan maga előtt tartva keresi-keresi a gyáván menekülő vadat.
- Nincs esélyed, Bart! A király emberei már bizonyára észrevették a hajódat, a koszos embereid már elvesztek, most te következel. - Kiáltja körbe-körbe fordulva és lassan lépegetve, hátha megpillant valami mozgást a környéken - és ekkor lát meg egy eltérő színárnyalatot a közelében lévő hatalmas fán. Tényleg, mintha erre futott volna...
- Nincs esélyed. - Ismétli vigyorogva, és tekintetével feltűnésmentesen továbbsiklik a téren, miközben inge egy rejtett, belső zsebéből lassan előhúzza a pálcáját, és tesz még néhány lépést a fa felé. Nyilván nem sokáig húzhatja a dolgot, mert Bartnak hamar feltűnhet, hogy közeledésen nem véletlen, épp ezért három másodperc múlva már ugrik is, bal kezével egyenesen a fára szegezve a pálcáját, míg jobbal, ahogy a csatába induló hadvezérek szokták.
- Wasser! - A vízsugara hosszan tartó, erős és széles, jóval keményebb, mint egy átlagos kezdő másodévesé, és bár az ágak nyújtanak némi biztonságot a bitangnak, Keith reménykedik benne, hogy így is sikerül némiképp eláztatnia, hátha legalább leüldözi a fáról. Ha nem jön be, sajnos kénytelen lesz utánamenni.

Merse úrnak
2014. augusztus másodika. délután fél négy.

Keith szombat délután hazafelé sétál a Szendrei család fürdőszobájából. Eeegen. A több hetes munka lassan-lassan befejeződik, elkészül a festménye a fürdőszobába, és ez sokkal kevesebb örömöt okoz neki, mint általában; Riri beköltözésekor tett ígéretét maradéktalanul valóra váltva egy percig se hagyja, hogy Keith unatkozzon festés közben. Ha szünetet tart, készít neki egy mindig túl cukros, vagy túl citromos limonádét, munka közben felolvasást tart neki, vagy néha, nem túl feltűnő helyeken maga is megpróbálkozik egy-két rózsa szálával - a kád mögé titokban még a kézlenyomata is felkerült. A munka vége tehát csak azt fogja jelenteni, hogy véget érnek a kis unokatestvérével töltött vidám órák, mivelhogy nem kell többé vigyáznia rá - és ez semmiképp nem töltheti el örömmel Keith-t.
Sittysürütty. Persze azért nehéz rosszkedvűnek lenni, ha gyönyörűen süt a Nap, s ha nedves a föld, a fű, amin mezítláb halad (a cipőjét véletlenül Védáéknál felejtette). Éppen ezért kanyarodik el a játszótér fele, mivelhogy erre több a füves terület, s az anyukák/apukák már amúgy is kezdik megszokni színes ingeit, mely alá nem vesz pólót, festékes arcát, mellkasát, hasát, trapéznadrágját, meg a sok egyéb kiegészítőt a pecsétgyűrűtől kezdve a farzsebéből kiálló ecsetekig, melyekből igen ritkán és csak igen keveset hagy a Szendrei házban, mert folyamatosan szüksége van rájuk.
Néhány gyerek nevetve köszön neki és ő visszanevet rájuk - leginkább olyanok, akikkel akkor találkozott, mikor Ririért ment az iskolába. Aztán, mit ad Isten, előtte terem egy színes beton, meg annak túloldalán egy térdeplő raszta.
- Hohohó! - Általában neki kell rávennie az embereket, hogy díszítsenek vele páncélokat, fessenek folyosókat, így most őszintén megörül a lehetőségnek. Mindenféle invitálást, vagy köszönést megelőzve maga is letérdel, befestékezi az egyik vastagabb ecsetét, és minden gond nélkül, pontosan idomulva a fiú tempójához, egy új ágaz vezet be a kusza minták és kanyarok ösvényén, amin ő halad, párhuzamosan a másikkal.
- Tetszik a játékod. - Ha a szőke ránéz, Keith ránevet. Szép is a játszótér, itt minden gyerek megosztja egymással a játékokat.  

Merse úrnak
2014. augusztus másodika. délután fél négy.

- Furán, mi? - A fiú reakciójára egy fél percre abbahagyja a munkát, hogy térdelés közben kiegyenesedhessen. Fejét oldalra biccenti, mikor a másik szemébe néz, majd hirtelen, élénken felnevet - rögtön utána ráhunyorít, azoknak a szelíd mosolyával, akik a mindenség dolgaiban teljesen otthonosan mozognak. Szólni nem szól semmit, mert utána visszatér a munkára. Négykézláb támaszkodva fest tovább, néha egészen, a velejéből más mintákat, mint a srác, akire furán néznek a vonalak, de ez abszolút nem ront az összhatáson; a bárányfelhői, dús, aranyló, szürreális mesefigurái tökéletesen illenek a keringő-kanyarodó, csúcsos és csúcstalan tengerekhez, utakhoz, hegyekhez, amik a rasztafiú által születnek meg.
- Tudod ez olyan, mint Sohaország. - Jegyzi meg vidáman, fel se nézve; egészen biztos benne, hogy csak ők és a gyerekek látják a kezük alatt megszülető világot, az a szülő pedig, aki beáll mögéjük, csak jót mosolyog a keszekusza, élénk formákon.
- Keith vagyok. - Válaszolja békésen kellően nagy ívet kanyarítva, azután ecsetjéből kiugrik egy medve. Ő is csak akkor látja mit alkot, mikor már készen van. Lehet, hogy a csatlakozásával megjelent a betonon egy másféle, jelenleg némileg stabilabb irányvonal, de az irányítás továbbra is a festékek kezében van.
- Van kedved festés után enni, meg repülni? Seprűn. Csak mert süt a Nap. - Kérdezi, miközben kék, fehér és zöld színekből, elvont körökből és vonalakból mintha két repülő alak emelkedne ki. Ekkor elérnek az egyik széles kanyarhoz; még két hasonló hosszú szakasz van, amit befesthetnek. Úgy látszik megtetszett a kuszahajú.