Nathaniel

Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz dolga lesz Blankával, vagy csak úgy általában a családdal. A legtöbb korabeli még fent tanult a kastélyban, de mivel őt nem áldotta meg annyi varázstehetséggel a sors, mint kellett volna, számára az iskola maga volt a földi pokol és alig várta, vége legyen. De azért, ha őszinte akart lenni a gyereknevelés se semmi. Blanka minden reggel korán keltette őket, ugrált Lexi ágyán, majd átszaladt az apjához, és ott folytatta, sikongatással. Doug nem túlzott, amikor azt mondta, hogy kislány igazi Isten ajándéka. Igyekezett mindig rossz fát tenni a tűzre és bár Lexivel szemben még óvatos volt, az apját a végletekig, kőkeményen szívatta. El kell ismerni, azért egy négyévestől ez nemsemmi teljesítmény. Ő próbált a kislánynak valami értelmes elfoglaltságot találni, de Blanka figyelmét tíz percnél tovább semmi nem tartotta fent. Ma például az utolsó pillanatban vette el tőle filctollat, csak néhány másodperc választotta el attól, hogy Picassosat játsszon a falon. Az akció sikerrel zárult, de Blanka fintorogva elszaladt, sikongatással megspékelve.
 -Van kedved kimenni a játszótérre?
Kiabált utána, mert ereje nem volt, hogy utána is menjen. Csak a falnak dőlve ült és bámult előre. Kora délután van, ő máris úgy érzi, mintha késő este lenne. Igaz, most nincs játszóteres idő, de építhetnének hóembert, akár. Az apja lelkesen egyezett bele az ötletbe, látszott rajta, hogy zenélne egy kicsit, így hát összefogtak, hogy közös erővel öltöztessék fel a kislányt. Fél órával később Blankán már volt fél pár cipő, sapka és egy kesztyű is. További eredmény csak a szitkozódás és a kifulladás volt. Lexi a nappali padlóján feküdt és levegő után kapkodott. Miután kicsit lenyugodtak a kedélyek és Doug biztos távolban volt, Blanka odasétált hozzá és ráült. Ez volt a jel, hogy megunta, szóval hagyja magát. Ezek után már gyerekjáték volt az egész, gyorsan felöltöztette és útnak indultak. Jobban mondva szaladtak. Blanka élvezte, hogy a szabadban van, ő pedig nem győzött rohanni utána. Sapkát nem volt ideje felvenni, sőt ahogy lenézett és látta, hogy a kabátja a térdéig ér, szitkozódva összehúzta magán és feltűrte az ujját, tévedésből felvenni a másik kabátját, na ez aztán a tehetség. Így tehát rajta volt a bakancsa, Doug kabátja, egy fekete farmer a haja az arcába lógott, de legalább a szemüvegét nem felejtette otthon.
 -Blanka állj meg...
A kislány megtorpant és még azt is hagyta, hogy Lexi megfogja a kezét. Ez egészen addig jól is ment, amedig meg nem érkeztek a játszótérre. Amint beléptek  Blanka nem látott semmi mást, csak a hintát. Legalább, egy kicsit kifújhatta magát.

Nathaniel

A kislány egyenesen a hintához szalad, majd felkapaszkodik rá és megpróbálja belökni magát. Több meddő kísérlet után azonban kénytelen Lexi segítségét kérni, ha akar valamire menni. Nem tétovázik, odasétál hozzá, megsimítja a kislány hátát, majd óvatosan meglöki a hintát. Úgy tűnik, Blanka élvezi a dolgok, hangosan nevetgél, és ahogy a hinta egyre magasabbra száll, annál hangosabb lesz ő is. Lexi kénytelen hátrálni, aminek következtében egyre dühösebb lesz magára. Így nem fogja tudni elkapni, ha lezuhan, abból pedig hiszti lesz, ha pedig hiszti lesz, apuci valószínűleg vérben forgó szemekkel fog a nap további részében járkálni, amit ugyebár senki nem szeretne.
 -Kapaszkodj erősen, rendben?
Szelektív hallás, na ha más nem, az van a kislánynak. Rá sem hederít a dadájára, énekelget és kiabál tovább. Lexi egy idő után megunja az álldogálást és leül a mellette lévő hintában és engedélyez magának pár másodperc némaságot, hogy a gondolataiba merüljön...hogy végiggondolja mennyi minden változott pár nap alatt. Szeret itt lenni, de még nem érzi magát idevalónak, olyan mintha egy puzzle darab lenne, amit hiába akarnak bepattintani a helyére, makacsul ellenáll. A szánalmas hasonlatból egy ismerős hang rántja a felszínre. Összevonja a szemöldökét, mert a legrosszabbtól tart. Azért jött ide, hogy ne ismerjen senki, hogy ne találkozzon senkivel. Nem gondolta volna, hogy a múltja ilyen hamar utol fogja érni.
 -Micsoda kellemetlen meglepetés.
Odafordítja a fejét, Blankával egyetemben, aki érdekesebbnek találja a babát, mint a férfit, oldalra billentett fejjel, furcsán figyeli a jelenetet.
 -Nocsak, honnan loptad azt a gyereket?
Kérdő tekintettel bámulja a férfi, nem tudja elképzelni róla, hogy valaha, valaki gyereket szült volna neki. Fintorogva zsebre vágja a kezeit és tovább fixírozza az ismerőst. Kellemetlen, meg kell hagyni.

< Olcsi >
aláfestés

Muszáj volt egy kicsit kiszabadulnom a kastélyból. Egész délelőtt a rosszullét kerülgetett, de már hozzászoktam, inkább csak egyedül akartam egy kicsit lenni. Már kora reggel a könyvtárba mentem, hogy összeszedjem magamat egy kicsit, pótoljam a tömérdek lemaradást, de a gondolataim minduntalan elkalandoztak...
A dolgok elrendeződni látszódtak körülöttem -na persze- így jutott egy kis idő arra, hogy elgondolkodjam a valós tényeken, hat hónap és születni fog egy pici babánk. Eddig annyira rettegtem az egész szituációtól, hogy bele se tudtam gondolni abba, hogy ez akár jó is lehet. Igaz, hogy túl fiatal voltam és ép eszű ember nem adott volna újszülöttet a kezembe, de reménykedtem benne, hogy majd felnövünk a feladathoz, mindannyian. Végül is, volt még fél évünk addig. Bár ha jobban belegondolok ez a két hónap is elrepült, észre sem vettem. Olivér tartotta a szavát a titok még mindig titok volt és ez egy kicsit megnyugtatott. Kezdetben azt hittem, hogy ez valami fellángolás lesz, aztán ráun az egészre, mint ahogy minden másra is szokott. Volt bőven lehetőségem azóta megismerni őt, bár nehéz bevallanom, de tévedtem az első körökben, vagy legalábbis volt amiben tévedtem. Lehetségesnek tartottam -és mindig így is képzeltem el-, hogy viseli a maszkot, ami olyan macsóssá teszi, amit a megismerkedésünk elején nekem is mutatott, de csak azért, hogy mindenki elől elrejtse, hogy valójában tud ő normális lenni, ha egy pillanatra elengedi magát. Bár sokat veszekedtünk, mert szinte semmibe nem értettünk egyet, mindenről más volt az elképzelésünk, de legalább nem volt unalmas. Élveztem hadakozni vele, mert szórakoztató volt, ahogy felhúzta magát.
A lábaim automatikusan a játszótérre hoztak, az egyik kedvenc helyemre az egész környékre. Vigyorogva indultam el a hinta irányba és amint ott voltam rögtön bele is vetettem is magamat, és hajtani kezdtem magamat, reménykedve abba, hogy nem rókázom el magam a liftezéstől. Ki kell élvezni a pillanatot, nem sokáig tudok már így játszadozni, legalábbis nagy hassal elég érdekes lenne így hintázni.

< Olcsi >

Egyre magasabbra löktem magamat a hintában, persze annyira azért mégsem magasra, mostanában óvatosabb voltam, pedig nem állt szándékomban. Önkéntelen reflexé vált, ahogy az aggodalom is. Először én voltam az, aki a körülményeket figyelembe véve a legnyugodtabb voltam, kivételesen nekem kellett felnőttnek lennem, amikor a két kisfiú egymásnak esett és szándékukban állt szétverni magát. Azóta persze megint lehettem gyerek, ehetem csokit meg cukrot, - akkor jóval többet, amikor se Viktor, se Olivér nem látott - és lehettem gyerekes, de felelőtlen soha többé. Tudtam, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom, hanem rá is, teljesen mindegy, hogy ki az apja, mert történetesen az anyja ezer százalék, hogy én vagyok.
Sóhajtva lassítottam a tempón, bár élveztem, ahogy a nyáresti szél a hajamba kap, de fontosabb volt, hogy még csak véletlenül se essek ki a hintából, hiába kapaszkodtam erősen, az nem volt elég. Talán tényleg hatásos volt egy kicsit, hogy a srácok annyit veszekedtek velem, pedig olyankor mindig mérges voltam érte. Egyfolytában jár szájuk, imádnak kioktatni, az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, hogy sportot űznek belőle. Bármit csináltam a környezetükbe, az baj volt. Ha nem ettem, akkor etettek, ha sokat ettem, akkor Olivér kivette a kezemből a gumicukrot, mert az egészségtelen, és ne mérgezzem a gyerekét. Lehet, hogy pont ezért szerettem az esti sétákat, mert ilyenkor egy kicsit úgy érezhettem, hogy ketten vagyunk Szörnyivel, tűnjön ez bármennyire is klisésnek. A boldog egyedüllét azonban nem tart sokáig, ugyanis valaki helyet foglal a mellettem lévő hintában és meg is szólít. Hirtelen a szívemhez kapok, a következő pillanatban meg a hinta lánca után, ugyanis fél kézzel már nem volt annyira biztos a helyzet.
- Instant szívinfarktusért jöttem, köszi.
Válaszolok gúnyosan. Az első meglepődés után persze rögtön felismertem a hangját, mert még álmaimban is hallom a kioktató stílust, bárhol felismerném.
- És te? Ellenőrzöl?
Nem bírom megállni, hogy ne fintorogjak rá, ami a lámpa fényében tényleg viccesen hathat, már ha jó a megvilágítás.

< Olcsi >

- Még szép, hogy megijedek ha megijesztesz.
Ideoson, leül mellém, majd orvul megszólít. Hát nem gonosz? Egyébként igaza van, bár ezt soha nem fogom neki bevallani. Ha valakinek, akkor neki igazán el kellene hinnem, hogy nem épp veszélytelen, hogy éjszaka így sétálgatok, ráadásul én még a varázslóknál is védtelenebb vagyok, közel a kvibliséghez, úgyhogy elég speciális a helyzetem. Ehhez még társulnak a látható gyengeségek. Ha belegondolok tényleg elég védtelen vagyok. Másodszor meg, nem lakunk innen olyan messze, nem csavarogtam e a sikátorba, se sötét mellékutcákba, itt teljesen jó a világítás és sehol egy lélek. Már nem mintha odafigyelnék rá, hiszen ő is szimplán ide tudott osonni...kezdem megérteni miért aggódnak értem ennyire.
- Kedvességed határtalan.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben meglököm magamat és ismét belököm a hintát, hogy egy kicsit tempózzak. Most, hogy itt van és van közöttünk valaki, aki nálam jobban próbálkozik felelősségteljesnek lenni, nekem már nem is annyira muszáj, vagy legalábbis egy minimális szórakozás belefér, mert tudom, hogy úgyis megvéd. Ez azért jó érzés volt. Tudni, hogy valaki felelősséggel viseltet irántad, pusztán azért, mert vagy. Nekem két ilyen személy is volt jelenleg az életemben, így igazán hálásnak kellett lennem érte. Még akkor is, ha valójában nagyon ritkán érzem ennek a pozitív oldalát. Nehezen bíztam meg az emberekben és ritkán engedtem közel magamhoz bárkit is - világ életemben kívülálló voltam-, de Olivér, ha keservesen is, de elérte azt, hogy a gyengébb pillanataimban elmondjam neki, hogy mitől félek és mi bánt, eddig pedig ezt rajta kívül csak egy embernek sikerült elérnie.
- Kijöttem egy kicsit, ilyenkor jó, mert nem néznem rám az emberek furán.
Megvonom a vállamat, mikor pedig elérem azt a magasságot, ami a "még oké" határát súrolja nem lököm tovább, hanem bámulok bele a távoli utcába és próbálom nem azt képzelni, hogy a távolban alakok mocorognak, de nehéz.

< Olcsi >


- Tudom.
Felesleges tovább ezen lovagolni. Nem akart megijeszteni, én megijedtem, nem úgy szánta, kész pont. Ha tovább csavarom a témát, csak veszekedés lesz a vége és én egyáltalán nem szeretném most veszekedni. Csak szimplán ki akartam venni legalább egy fél órát, amikor senki butaságát nem kell hallgatnom, hanem a saját magam kis világába lehetek, erre még itt is megjelenik. Nem mintha annyira zavarna a társága, mert tud ő hallgatni is, ha kell, egyszerűen csak nem volt most szükségem a belőle áradó passzivitásra. Többet között ezért sem szerettem a közelében lenni, amióta ismerem, mindig a mérleg két nyelvén egyensúlyozott, soha nem tudtam eldönteni, hogy most épp kedvelem-e vagy sem, vagyis kedveltem, de a pillanatnyi érzéseim mindig mások voltak az irányába.
- Nem azzal van a baj, hogy mit gondolnak, mert az nem érdekel. Az zavar, ahogy néznek. Összesúgnak a hátam mögött a faluban és eddig nem érdekelt, de most már tudom, miért teszik.
Mindig is kívülálló voltam és fura. De számomra ez volt a természetes, így is nem is igazán érdekelt, ha egy-két idősebb ember néha kinézett. De amióta elterjedt a kis pletyka, azóta pontosan tudom, hogy miért beszélnek rólam és én is tudom, hogy ez természetellenes és valahol rossz és váratlan és felelőtlen, és még lehetne sorolni a negatív dolgokat, de a lényeg, hogy ez igenis zavar, mert van benne igazság. Egyébként meg feleslegesen lelkizek neki, tudom, hogy nem hatja meg, maximum meghallgatja, mond rá valamit, majd továbblép. Neki ezerszer könnyebb, hiszen nem kell mindennap ezzel szembesülnie úgy, hogy minden reggel felszáll az érzelmi hullámvasútra és addig meg körbe-körbe míg vége nem lesz a napnak, mert én mostanában így éreztem magamat.
- Nem olvasom az edictumot. De Viktor mondta, hogy mit írtak benne.
Rápillantok, egykedvűen megvonom a vállamat és nekitámasztom az arcomat a hinta láncának. Nem igazán érdekel a hazugságuk, higgyenek amit akarnak, ez is ezerszer jobb, mint az igazság. Bár elég bolond lehet az, aki tényleg elhiszi azt, hogy Olivér szerelmes.

< Olcsi >

Felsóhajtok. Persze, az elején is ezt mondogattam magamnak, így nem is vártam más okfejtést Olivértől, de értékeltem, hogy legalább próbálkozik. Ugyanakkor, sajnos ezzel jelenleg nem tudok mit kezdeni. Fáradtan elmosolyodok, és inkább a földet kezdem bámulni, ugyanis Olivér bámulása már kissé feszélyezett.
- Majd abbahagyják, vagy legalábbis remélem. Bár ki tudja, hamarosan tényleg látszódni fog, ruhán keresztül is.
Ettől viszont tényleg paráztam, olyan leszek, mint aki lenyelt egy dinnyét, olyan leszek, mint Manda. Meg kellene tőle kérdeznem, hogy ő hogy bírja elviselni az ilyen dolgokat, de arra még nem igazán jutott időm, hogy kifaggassam az ilyenekről. Az ő esete sem volt épp valami hétköznapi, nem sokkal idősebb mint én, de ő hamarosan végez a nagy hassal és lesz egy babája. Na hát én már ettől előre rettegek. Ezért mindig csak egy nappal korábbra tekintek és nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz egy vagy két hónap múlva, vagy legalábbis arra, hogy mi lesz rosszabb, arra nem. Ezektől eltekintve, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mi lesz. Milyen lesz, ha megmozdul. Fiú lesz-e vagy lány. Milyen nevet fogunk neki adni? Annyi kérdés volt még ebben az egész helyzetben és én mindre rögtön tudni akartam a választ. Viktorral még nem igazán mertem ilyenekről beszélni, szeretném megvárni, hogy majd ő hozza fel a dolgot. Olivért pedig úgy gondoltam, ezek a dolgok még egyáltalán nem foglalkoztatják, van neki enélkül is elég problémája. Szóval inkább magamban tartottam a dolgot és egyedül filozofálgattam a terhesség ilyen jellegű, hétköznapi leendő szülőket érdeklő kérdésekről, vagy legalábbis szülőt...anyát, ebbe azért elég fura belegondolni.
- Nevetségesnek nevetséges. De nem tartalak olyan srácnak, aki sokat rágódik az ilyesmin.
Pont ő az, aki véleményen szerint nem foglalkozik a pletykákkal, hiszen számon se tudná tartani mindet, annyi kering róla.

< Olcsi >


- És mi van azokkal, akik nem büszkék arra, hogy terhesek?
Olyan ez az egész, mintha a felelőtlenség élő példája lennék és az igazság leplezése érdekében hagynom kellett, hogy mindenki ebben a hiszemben éljen. Az igazság sokkal de sokkal borzalmasabb lett volna. Persze, ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, eleve nem volna az egész hajcihő, ugyanakkor nem lett volna szívem elvenni egy életet, még akkor sem, hogyha ezért be kell áldoznom a sajátomat. Még az sem érdekelt, hogy a baba nem Viktortól van, hiszen nem ő kérte, hogy megszülessen, ő volt a legártatlanabb az egész történetben. Pedig tényleg nem akartam gyereket, legalábbis a közeljövőbe nem. Azonban ezzel a ténnyel már megbarátkoztam, bár nehéz volt elfogadni, de sikerült. Sőt, azt is elfogadtam, hogy Olivér az apja, hiszen mit tudtam volna tenni vele? Most már úgyis mindegy. A baba záros határidőn belül megfog születni, mi pedig szülők leszünk, mind a ketten, gyakorlatilag pedig mind a hárman.
- Nem érdekel mit hisznek, amíg nem derül ki az igazság, legfőképp Viktor miatt. Nem akarom, hogy azt pletykálják, hogy megcsaltam, vagy elhagytam, nem hiszen, hogy azt kibírná a kapcsolatunk.
Alig láthatóan megrázom a fejemet és felsóhajtok. A kapcsolatunk Viktorral soha nem volt zökkenőmentes, majdnem összejöttünk, aztán szétmentünk, majd ismét egymásra találtunk, mikor pedig már majdnem minden elrendeződött volna, jött ez az egész babaügy. Nyálasan hangzik - ezért is nem mondom ki hangosan - de nem biztos, hogy túlélném, ha egyedül maradnék.
Szerencsém van, mert pont elkapom a mosolyát, mikor rápillantok. Bár tényleg csak a pillanat műve, de mindig is nagyra értékeltem, amikor megmutatta az emberibb oldalát. Bár tényleg ritka számba ment, vagyis konvergált a nullához, de azért néha ott volt. Kezdve a csöndes, vagy épp hangos törődéssel amivel irántam viseltetett.
- Azt hiszem, nem sokára sokkal valóságosabb lesz, neked is. Azt olvastam, hogy félidőnél már mocorognak.
Ha nem is mondta ki soha, azért tudtam, hogy valamilyen szinten őt is boldoggá teszi a dolog, pedig soha nem volt arra szüksége, hogy családja legyen, most mégis kapott egyet. Az a kötelék, ami köztünk szövődött immáron felbonthatatlan volt és ezt rajtunk kívül senki nem érthette meg.

< Olcsi >


Ami azt illeti, Olivértől csak egyetlen dolgot vártam el, már a kezdetektől fogva, mégpedig azt, hogy legyen mellettem. Tisztában voltam vele, hogy nem miattam, hanem a baba miatt döntött így, kénytelen volt, hiszen akkor kimaradt volna a saját gyermekének az életéből, ezzel együtt megadta volna Viktornak és nekem a esélyt arra, hogy lehetőség szerint normálisan éljünk. Tudtam, hogy soha nem bele abba, hogy teljesen lemondom Szörnyiről és ez bár az elején nem tetszett, de most, hogy bizonyított, már megbarátkoztam a gondolattal. Minden negatív változás ellenére már egész hozzászoktam a dologhoz, szinte rossz lenne nélkülük. Mindketten apák lesznek és mindketten máshogy állnak jelenleg a helyzethez, de egy dologban egyetértettek, az pedig én voltam. Soha nem éreztem magamat különlegesnek, vagy fontosnak, de az utóbbi időben tényleg én voltam a középpontban és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Persze, lehetne kevesebb veszekedés, de nem vagyok ennyire nagyravágyó, csak reménykedem benne, hogy idővel ez is abbamarad, vagy legalább ritkul. Egyetérteni soha nem fognak, megkedvelni se fogják egymást, de ha már kibírunk pár órát anélkül, hogy összevesznénk, akkor már boldog leszek.
Mikor elfordítja a tekintetét, felsóhajtok. Próbálta bármennyire is takargatni a valódi érzéseit, nem tudott egészen átverni. Túl sok időt voltam vele ahhoz, hogy ne tűnjön fel a gúnyos megjegyzés mögötti valóság. Bár ilyen szempontból tényleg tűz és víz voltunk, tekintve, hogy az érzelmeim állandóan szórakoztak velem, de azért a szülőséggel és általában a családdal kapcsolatban voltak közös pontok, tagadhatta ő bármennyire is. Lefékezem a hintát, felkelek és odasétálok elé, megfogom a hintája láncait, és lenézek rá.
- Te is tudod, hogy jól döntöttél.
A bal szemöldököm a magasba emelem, miközben igyekszem nagyon nagyon nagyon komoly fejet vágni. Tudja ő jól mire gondolok, nem kell megmagyaráznom, a tekintetemből szimplán kiolvashatja, azt is, hogy tényleg így gondolom, mindennek ellenére is.

< Olcsi >

Nem tudtam körülírni a kettőnk közti kapcsolatot, pedig számtalanszor végiggondoltam már. Megmagyarázni megtudtam, de azt is csak nagyon hosszan, megjegyzésekkel és kiegészítésekkel teletűzdelve. Mivel azonban az igazságot senki nem tudhatta, így az egész szívás volt és ha valaki kérdezte, akkor mindig csak annyit mondtam, hogy barátok vagyunk. Kivéve az edictum szerint, ugyanis ott leírták a legnagyobb ökörséget, amit emberemlékezet óta hallottam magamról. Hogy én meg Olivér? Chh...ugyan, azért ennyire ne legyen senkinek nagy fantáziája, egyszer bőven elég volt, annak is elég csúnya vége lett, ráadásul mindketten más utakon járunk ezen a téren is. Anno amikor idejöttem nem gondoltam volna, hogy valaha is szerelmes leszek, távol tartottam magamat az ilyen érzelmektől, de végül is hiába, ugyanis a szerelem megtalált, a legkülönbözőbb formákban. Bár én soha nem voltam olyan felszínes mint Olivér, hogy határozottan tagadjam az egész dolgot, mert soha semmibe nem voltam biztos. Ő viszont igen, voltak az életében olyan állítások, amiket nem lehetett megmásítani, pedig az utóbbi időben igen sok meggyőződése dől romba, de túl makacs ahhoz, hogy ezt beismerje. Egy rövid ideig állom csak a tekintetét, aztán felnyögök és megrázva a fejemet hátat fordítok neki. Egy ideig eltudom viselni, ha ilyen, de hosszútávon még nem tanultam meg kezelni a belőle áradó gúnyt
- Tudod mit? Felejtsd el, itt sem vagyok.
Nem volt kedvem tovább a képéhez, nem voltam abban az állapotban, hogy elviseljem a passzív tekintetét. Próbálkoztam közelebb kerülni hozzá, most úgy döntött, hogy nem akar engedni. Én pedig senki nyakába nem fogom beleakasztani magamat, nem vagyok csülleng és amúgy sincs szükségem annyira a társaságára.

< Olcsi >

Vannak pillanatok, amikor még azt is bánom, hogy elmondtam neki. Hiszen az egész csak rajtam múlott, Olivérnek nem is kellett volna tudnia róla. Szépen elrendeződtek volna a dolgok nélküle is és akkor nem kellene elviselnünk egymást. Nem lennének titkok és nem kellene elviselni a folytonos veszekedést. Meglehetnénk Viktorral ketten, ahogy eddig is voltunk. Senkinek nem fájna a feje. Mégis amikor felmerült ez az eshetőség, már az első körben elvetettem. Bármit is tett, akkor is joga volt tudni. Vagy legalábbis szentül hittem benne, hogy joga van tudni és ezzel nem rosszat, hanem inkább jót tettem. De kinek is pontosan? A gyereknek? Aki nem fogja tudni eldönteni ki az apja? Vagy magamnak? Mert így beálltam két tűz közé és játszani a pártatlant egyáltalán nem volt vicces. Esetleg a srácok jártak jól? Ugyan, akire a leginkább hátrányos hatással volt a döntésem, az Viktor volt, mondhatott bárki bármit, ő szívta meg a legjobban. Vagy legalábbis a szívem mindig ezt sugallta. Na tessék, tudok én is szentimentális lenni, ha akarok.
- El a közeledből.
Taglaltam lassan a szavakat, mintha egy gyagyáshoz beszélnék, miközben visszafordultam felé és széttártam a karjaimat. Ennyi magyarázat bőven elég is volt. Nem tartoztam neki elszámolással, oda mentem, ahova akartam, semmi köze nem volt hozzá. Bár magam sem tudtam, hogy merre is megyek pontosan. Rengeteg lehetőség állt előttem, mehettem Viktorhoz, de mehettem fel a kastélyba is. Nem voltam fáradt, inkább csak felhúztam magamat, megint, a nagy semmin. Lassan ez már mindennapos lesz. Hátat fordítottam és már rongyoltam is volna ki a játszótérről, hogyha nem jön utánam. Könnyen beért, hiába szedtem az apró lábaimat, gyorsabb volt, hát persze, nem volt ebben semmi meglepetés.
- Ha még egyszer hozzámérsz az engedélyem nélkül, beverem a képedet...
Közöltem vele egy bájos mosoly keretében. Nem tehettem róla, még mindig kirázott a hideg az érintésétől.

< Olcsi >

- Nem szükséges. Eltalálok az utca végéig.
Makacs voltam, kár lett volna mást állítani. Már csak azért sem hagytam magamat, mert ő ennyire ragaszkodott hozzá. Tudom, hogy csak féltett és valójában nem akart rosszat, de már késő volt. Hiába volt ott valahol benne mélyen a jó szándék, azt remekül rejtette. Elrejtette a gúny és közömbösség alá, ettől pedig csak még ellenszenvesebb lett, mert tudtam, hogy ott van benne valahol a "jó", mégsem láthattam. Ez a kettősség pedig nem volt épp jó hatással a mindennapjaimra. Folyton változott arról a véleményem, hogy vajon jól döntöttem-e vagy sem, ezt pedig nem vettem éppen jó előjelnek.
- Minek kísérgetsz? Amikor eljöttem is egyedül jöttem és már akkor is sötét volt. Ne lesz semmi bajom, illetve...Szörnyinek nem lesz.
Tudtam, hogy nem értem aggódik, messze álltunk attól, hogy egymás sorsával törődjünk, ahogy elhúztam a karomat, egy pillanatra láttatni engedte a fényben az új szerzeményemet, ez volt az első tetoválásom, amit nem a mugli módszerrel csináltattam, hanem mágiával, mert igyekeztem felelősségteljes lenni, így biztosan tudtam, hogy nem teszek kárt a piciben. Ugyanakkor tudtam, hogyha abban a pillanatban nem határozom el magamat talán soha az életben nem leszek olyan bátor, hogy megcsináltassam.
- Valóban? Csalódást kell neked okoznom, egyáltalán nem emlékszem rád, hála a szuper képességednek.
Grimaszolok, miközben egy óvatosan megbököm a homlokát. Utáltam, amikor felhozta azt a bizonyos estét, azt az estét amiről fogalmam sem volt, hogy vele töltöttem. Azt az estét, ami mindannyiunk életét elrontotta. Olivér élete legfelelőtlenebb estéjét. Na jó, talán egy kicsit az én felelőtlen estémet is.

< Olcsi >

< Lotti >

< Lotti >

< Lotti >