Apu

Még ha a mágusok között élek is, sőt magam is annak vallom magam, akkor is megdöbbentő, hogy az élet miket produkál, még nevelő apám ép elméjében is kételkedtem, mikor legutóbbi levelét elolvastam. Megírtam neki, hogy miket tanulok, hogyan haladok és okosodom, szerintem, erre semmi reakció a részéről, sőt olyat írt, hogy egy darabig csak bámultam magam elé, az ágyamon ülve. Szokás szerint, szerencsére egedül voltam, ezért nem akart senki egy stimulával feléleszteni, bár lehet, hogy kellett volna. Azt írta apám, hogy felbukkant a homályból az igazi apám, a nemző apám, nevezzük csak így, és látni szeretne. Mindenesetre nem akar ajtóstól rontani a házba, vagyis a lelkembe, szeretné tudni, hogy akarom-e én is látni őt. Várja a válaszomat. A bagoly valóban még ott ült a párkányom, elzavarni sem tudtam volna, de a gondolkozás, most akadályokba ütközött.~ Eltelt 17 év, a legszebb 17 évem, és eddig hol a fenében volt? Látni akar? Mi vagyok én? Múzeumi tárgy? ~ Feldúltan kezdtem járkálni a szobában, de aztán, mikor kissé lenyugodtam, feltört belőlem a kíváncsiság, no meg más is. Dühös voltam rá, hogy nem érdekeltem idáig, most pedig itt van, döngeti a mellkasát, hogy megjöttem, én vagyok az apád.~ Remek. Lásson csak meg! majd megmondom neki, hogy mit gondolok róla. Nem lesz kedve többé errefelé dugni a orcáját. ~ Levelet fogalmaztam az igenlő válasszal, és a napok a találkáig gyorsan teltek, ám haragom semmivel sem csökkent, sőt talán nőtt is. A "nagy" napon, "kicsinosítottam" magamat, felvettem a legszakadtabb cuccomat, a legócskább cipőmet, egy óriási pólót, ami úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya, összeborzoltam a hajamat, és a tükörbe nézve, elégedett voltam a látvánnyal. Még egy-két kosz foltot mázoltam az arcomra, és utamat a Játszótér felé vettem, idehívtam ugyanis családnézőbe az öreget. ~ Remélem, hogy ha meglát ilyen slamposan, és koszosan, kimenekül a világból. ~ Fokozandó a hangulatomat, még néhány arra szaladgáló kiskölyköt is elijesztettem, aztán beleültem az egyik hintába, és vártam. ~ Ajánlom neki, hogy ne késsen egy percet sem, mert nem várok rá, az fix. Vártam eleget. ~

APU < egy fél szívet már kaptál.

~ Mekkora ökör vagyok, hogy belementem ebbe az őrültségbe. - szidtam magamat, magamban, már megbántam ezt az egészet, és nem is rá voltam olyan dühös, inkább a saját hülyeségemre. Most már inkább azt kívántam, bárcsak ne is jönne el, pedig belül tudtam, hogy ha nem tenné meg, végleg összetörne bennem valamit. Nem tudtam, hogy mi az, csak éreztem, hogy jóvátehetetlen dolog lenne. Semmi nem mozdult, és a játszótér lassan kihaltnak számított, áldásos közreműködésemnek is hála, csak a szél mozgatott meg itt-ott egy-egy bokrot.  ~ Mit fogok majd érezni, ha előttem fog állni? Más lesz, mint amikor a nevelő apám állt előttem? Milyen lesz? Honnan tudom, hogy tényleg ő az? Nem kaptam róla képet sem. "Hegyi" apu, akit mindig is az igazinak fogok tekinteni, elmulasztotta, direkt vagy véletlenül? Nem tudom.~ Csomó kérdés motoszkált bennem, kétségek, indulatok hullámzottak feldúlt lelkemben, és félelem is. Nem tudtam, hogy ebben az állapotomban mit fogok neki mondani, mivel fogok nekiesni, mit fogok reagálni, és ő mit fog rám, ebben az öltözékben? ~ Lehet, rossz ötlet volt...de nem, mégsem. Lásson meg így! Ha rondán, koszosan is kellek neki, akkor ...nem, azért ilyen egyszerűen nem ússza meg. Nem menekülhet meg könnyen, 17 év után. Milyen lelke van egy olyan embernek, aki elhagyja a gyerekét? És most akar egy találkozás alatt mindent, az elmaradt 17 évet pótolni. Letörölni az elsírt könnyeimet? Neeem, ő biztosan nem ejtett értem egyetlen könnycseppet sem. Most is késik, tessék...nem volt elég 17 év. ~ Teljesen belemerültem az önsajnálat mocsarába, ahogy szoktam, és észre sem vettem, hogy egy férfi állt egyszeriben előttem. A meglepetéstől teljesen lefagytam, csak ültem mereven, azon a hülye hintán, szinte azt sem hallottam, hogy mit mond. A nevét sem értettem, elkerülte a figyelmemet, csak egy szó volt, ami megmaradt, és visszhangzott bennem, ide-oda pattogva kábult tudatomban: apád...apád...apád...Szinte rátapadtam az arcvonásaira, kerestem magamat benne, magamban, pedig érzéseket, amit éreznem kellene, szeretet, vagy ilyesmi...de nincs találat. Tovább beszélt közben, szemeim összeszűkültek, haragos pillantásaimtól sem tántorodott el. Persze, mitől is félne? Ha másban nem is, de biztosan jobb mágus, mint én. Ebben fölényben van, de semmi másban...
- Hogy képzelted, hogy ennyi év után, csak megjelensz, és közlöd, hogy te vagy az apám? Tudod, egyáltalán, hogy mit takar ez a szó? Ismersz te egyáltalán engem, úgy ahogyan csak egy apa ismerheti a lányát? Majdnem felnőtt vagyok már. Mit akarsz? Azért jöttél, hogy újra elmenj? Hát tessék! Szabad az út! Láttál, most már elmehetsz! - Ömlöttek belőlem a szavak, megállíthatatlanul. Nem a düh dolgozott bennem, hanem a csalódottság, és a keserűség. Nem érdekelt, hogy mivel bántom meg, csak meg akartam bántani, ahogy ő is bántott engem, azzal, hogy 17 év után csak az arcomba vágja, hogy ő az apám. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, és csak ontottam rá a bántó szavakat.
- Hol voltál, amikor egyedül voltam? Hol voltál, amikor szomorú voltam? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Csak rád? Egy igazi apára, akinek a vére az ereimben csordogál? - Nem bírtam tovább a könnyeket visszafogni, és zokogni kezdtem. Már nem szóltam, nem  is jött volna ki hang a torkomon, csak rázkódtam a zokogástól, közben éreztem, hogy remegek. A várakozás, és az elmúlt napok feszültsége tört ki most rajtam.

APU <3 Itt az egész.

~ Kemény a szívem? Igen. Miért? Mit kellett volna tennem? Volt mitől megkeményednie, bár szerettek, és én is viszont, nem is szenvedtem hiányt semmiben, de most érzem csak, hogy mégis mi az, ami járt volna nekem, de nem adatott meg. Miért vagyok más? Miért nem kellettem a saját szüleimnek? De legfőképpen, ha eddig elvoltam nélkülük, most miért kellett NEKI idejönnie? ~ Folytatódtak a kérdések és vádak, de már csak a könnyek görcsös patakja mögött, csendben, hallhatatlanul, mégis ott voltak minden könnycseppben, szavak nélkül, hangok nélkül, néma vádakként sorakoztak minden porcikámból. A szónoklatát is így hallgattam végig azt, amikor arról beszélt, hogy mi az, hogy apa. A levegővételnél azonban megjött a hangom, régi énem visszatért, a sírást újra a düh váltotta fel. A felém nyújtott zsebkendőjét, viszont elfogadtam, legalább valami tőle, hacsak egy darab rongy, akkor is. Viseli a teste melegét, az illatát, a keze érintését. A keze érintését, amit a fejemen is éreztem. Nem húzódtam el, de szavaim ellentétei voltak a test reakcióinak. Záporoztak újra a gúnyos szavak.
- Gratulálok! Ezt jól betanultad! Elméletből ötös. A gyakorlat meg nulla. Ne nevezd magad így apának, és engem sem a lányodnak! Nincs hozzá semmi jogod. Ha ott lettél volna, amikor lázasan feküdtem az ágyamban, vagy írtál volna egy képeslapot legalább a születésnapomra...Persze, értem én...nem tudtál rólam. Jó kis indok...így, hogy kérhetem rajtad számon az elmúlt 17 évet? Ne válaszolj! Nem érdekelnek a válaszaid, sem a magyarázkodásod. Megvagyok nélküled. - Láttam, vagy talán csak érzékeltem, hogy hangja ködösebbé vált, a szemébe is könnyek gyűltek, de nem érdekelt. Csak egy idegen volt. Még csak az, semmi több. Miközben a zsebkendőjével a saját könnyeimet törölgettem, mélyen az orromba szívtam illatát, amennyire bedugult szaglószervem ezt engedte. Automatikus cselekvés volt, valahol bent a mélyben repedezett a páncél, de ettől csak még jobban megijedtem. Nem akartam közel engedni magamhoz, megszeretni pedig semmiképpen nem. Egyszer már megéltem az elvesztése fájdalmát, egyszer már itt hagyott, még ha olyan kicsi is voltam, hogy nem emlékszem rá, de a zsigereimben megőrződtek az emlékek, azt is tudtam, persze nem tudatosan, hogy tényleg ő az. Most itt van, de ki garantálja, hogy nem megy el újra? Tekintetét az enyémbe fonta, és folytatta. ~ Mily megható, de nem inoghatok meg. ~ Ha ledől a barikád, amit magam köré építettem, védtelen maradok. Nem szabad. Gonosz húzás, és kegyetlen tőrdöfés, mikor e szavakkal nyújttam felé a zsebkendőjét.
- Tessék a könnyeim! Viheted - aztán magamban tettem hozzá: Apa. Nem sírtam már olyan keservesen, mint az előbb. Az érzelmek zápora elcsendesült, csak egy-egy cseppje gördült végig az arcomon vékony, tiszta csíkot mosva összemázolt ábrázatomra. Lábaim nem bírtak tartani, nem is erőltettem, leroskadtam a földre, szinte előtte térdelve.
- Nem tartóztatlak - mondták ajkaim, de közben belül valaki azt kiáltotta: Ne menj el!
- Majd értesítelek, ha kiérdemelted, hogy annak szólíthass. - mondták a szavak és odabent valaki hozzátette: Apa!
- Mégis, hogy akarod elkezdeni az apaságot? - kérdezték mindketten egyszerre.

Apu imádlak  

Egy nyugodtabb pillanatomban rájönnék arra, hogy tulajdonképpen mennyire önző is vagyok, és olyat várok el tőle, és olyanért vádolom, amit nem tehetett meg eddig, hiszen nem tudott rólam semmit. Már azért is hálás lehetnék, hogy vette a fáradtságot, hogy eljött ide, megkeresett, elém állt, és bevallotta, hogy ki ő. Nagy bátorság kellett ehhez, mert hagyhatta volna annyiban az egészet. Sokan így tettek volna a helyében. Minek bonyolítani az életet, önmagában is tele van nem kevés nehézséggel, de ő még tetézte a gondjait velem. Az sem lehetett kellemes, mikor megtudta, hogy van egy nem is olyan kicsi lánya, akit nem látott felnőni, nem látta az első esetlen lépéseit, lemaradt az legelső kimondott szaváról, ami talán az volt, hogy "apa". Nem fogta soha a kezét, nem simogathatta, nem ültethette az ölébe, ezek már elmúltak, soha vissza nem hozhatók. És felmerülhetne bennem az is, hogy igen, ő itt van, de az anyám? Még mindig sehol. Ő nem volt képes megkeresni, pedig éveken keresztül tudhatta, hogy hol vagyok. Persze vele szemben sem lehetek hálátlan, hiszen megszült, nélküle nem lennék, de ez édes kevés, azt gondolom. Szóval gondolhatnám ezeket is, és talán majd nem sokára el is jutok idáig, de túl nagy még a sokkhatás, ami ért, ahhoz, hogy az önsajnálat, és az önzés helyét átvegye az empátia, de valahol mélyen már készülődött a megváltás, mindkettőnk megváltása. Jól esett a közelsége, de ezt magamnak sem vallottam volna be, és az is, hogy mellém ült. Akartam volna, hogy megérintsen, hiszen annyi mindent kihagytunk, sok a pótolnivaló, de makacsságom nem engedte meg, hogy közeledjek. Tegye meg ő az első lépést. És aztán a másodikat, meg a harmadikat, aztán lehet, hogy egyszer majd busásan fogom viszonozni a fáradtságát, az áldozatát, amiről még nem is tudtam, hogy mekkora.
- Vedd, ahogy akarod! - vontam meg a vállaim, de már éreztem belül azt a fájdalmat, amit ő is érezhetett a szavaim hallatán. Ráemeltem a tekintetemet, és az arcát fürkésztem. Nem láttam mást, csak fájdalmat, és szeretetet. Nem sírtam már, a harag is elszállt, meg akartam őt érteni, és igen, ismerni is. Meghaltam volna, ha most felállt volna, és elmegy, pedig ezt joggal gondolhatta volna a viselkedésemből.
- Rendben. - nyugtáztam a közeledését, ezzel zöld utat adva úgy, hogy közben ne érezze túl biztosnak a helyzetét. Még nem történt semmi, ennyi egy idegennek is kijár, és bevallom, amennyit eddig láttam belőle, kíváncsivá tett. Sót, egyre inkább azt éreztem, hogy van közöm hozzá, és fordítva, és nem akartam véget vetni a még ki sem alakult kapcsolatunknak.
- Megérdemelsz egy esélyt, beszélgethetünk...apu. - Ebben az utolsó szóban nem volt sem gúny, sem cinikus felhang, csak egy próba, hogy milyen ezt kimondanom neki. Izgatott az érzés, ami ezzel járt, és persze az is, hogy hogyan fogadja majd. Ettől függött, hogy hogyan tovább, és talán még egy ölelést is engedek neki, ha akarja. Ha ennyire kedves, és megértő, nem lehetek én sem sokáig tapló, nekem is van szívem, nem sokáig bírom már tartani az álarcot, amiről azt gondoltam, hogy megvéd, de mitől is?
- Negyedikes vagyok, hírhedten híresek a csínyjeim, és a szemtelenségem. Rám férne a nevelés, mert nevelőapám, elég szabadon hagyott. Meg is látszik. Nem akarok nagy terheket rakni a vállaidra, hiszen hirtelen szakadtam a nyakadba...apa. - Elmondtam a rosszakat magamról, szembesüljön előbb azzal, a többi már könnyebb lesz.
- Örülök, hogy itt laksz. Te? Mivel töltöd a napjaidat? -

Apu!  


Lassan olvad  jég, ami csak bennem létezett, őbenne az elejétől fogva csak az őszinte kíváncsiság volt, hogy ki is lehet az ő kicsi lánya? Mennyire hasonlít rá, és mennyire ütött az anyjára? Biztosan van bennem belőle is, de egyelőre ezt a részem inkább titkolnám, bár hozzám tartozik, mint fához az árnyéka, és nem ítélhetem el, hiszen róla sem tudok semmit. Váratlan a várt ölelés, számítani nem számítottam rá, pedig mindennél jobban vágytam. Teljesen felengedtem a karjaiban, megszűnt létezni minden más, karom lassan csúszott a dereka köré, és egy mély sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Ezzel együtt dőlt le talán az összes gát, ami még volt bennem vele szemben. Örültem neki, hogy itt lehetek. Megdobbant a szívem, amikor rádöbbentem, hogy mennyire hasonlítunk. Ezt Hegyi apuval nem éreztem, hiszen nem húsa és vére voltam. Hiányzott a közösség érzése, hogy a szereteten túl más is összekapcsol minket, valami óriási kozmikus erő, amibe ha belegondoltam, már megborzongtam. Mindig is vonzott a világ misztikuma, ami egyben a teremtés misztikumát is magában foglalta.
Jó volt a karjában, nem akartam idő előtt kibontakozni belőle, de aztán nagy nehezen elengedtem. Ha minden igaz, és tényleg a faluba költözött, sokat láthatom. Igen, talán naiv vagyok, és idealista, könnyen hittem neki, ki is használhatná ezt a tulajdonságomat, de most nem gondolkoztam ezen. Akartam vele lenni, addig amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, mármint, hogy nem bízhatom meg benne. Hallgatom, ahogy mesél magáról, és a kviddics említésekor, kétféle érzés kúszik a gyomromba. Az első, hogy mindig is éreztem, hogy apámnak köze lehetett ehhez a sportághoz, bár ez nem örökölhető, de mégis. Máskülönben megmagyarázhatatlan volt, a bennem támadt rajongás. A másik pedig a kellemetlen élmény, mely még most is kíséri a mindennapjaimat, ahányszor csak reptan órám van Markovits tanár úrral, és tudtam, hogy apa nem lesz ezért büszke rám. Ezért sem.
- Te is kviddicseztél?! Akkor ebben is hasonlítunk, mert én is. - mosolyodtam halványan el. Úgy látszik ez a nagy felfedezések napja lesz, és a többi azonosság is ki fog derülni, ami még közelebb visz minket majd egymáshoz.
- De már abbahagytam.- toldottam meg a mondatot. Örültem volna, ha nem kérdez rá az okára, nem akartam még vele beszélni erről.
- Egyre több a közös bennünk, remélem, hogy nem bánod?! - Mind jobban felszabadultabban mosolyogtam, amikor eszembe villant az öltözékem, magyarázattal tartoztam neki.
- Ja! És ne hidd, hogy így szoktam öltözködni, csak miattad volt minden, neked akartam tetszeni. Remélem sikerem volt nálad. - nevettem, aztán folytattam - Van szebb ruhám is, legközelebb abban látsz majd, jó lesz, apa? - Ezzel az ártatlan kérdéssel egyben a jövőt is felvázoltam, hogy lesz még folytatás, fogunk még találkozni, ha ő is úgy akarja, és reméltem, hogy így akarja. Nem bírtam volna ki egy újabb csalódást, hogy elmegy, és megint nem látom.
- Csak mentor vagyok a tusán, nem jelentkeztem, tudod, olyan vagyok, mint a hangyaboly, nyüzsgök, ha kell, ha nem. Nem kell mindenhol ott lennem.  Azt mondtad a faluba költöztél. Hol? Merre és mióta? Milyen a házad? Megnézhetem majd egyszer? - záporoztak belőlem a kérdések.Míg válaszolt, ha válaszolt, egy ötlettől vezérelve papírt halásztam elő a zsebemből, és ceruza is volt nálam, hála Istennek! A következő irományt kanyarítottam a lapra:

Értesítés!
Kedves Merkovszky Ádám, a mai nappal engedélyezem, hogy az ön mellett ülő tüneményes barnaságot, lányának szólíthatja. Az engedély visszavonásig szól.


Aztán a mai dátum, és az aláírásom. Majd átadtam NEKI, és izgatottan vártam, hogy mit szól majd hozzá.

Apu  

El sem hiszem, ilyen a mesében sincs, szinte a föld felett lebegek. Mi ez? Ekkora örömet még soha életemben nem éreztem, mintha az összes születés és -névnapom, na meg az összes karácsony is ma lenne. Az ajándék különleges, nem sokan kapnak egy apát a 17. születésnapjukra. A csomagolás is rendben van, ahogy végig néztem rajta feltűnés nélkül, jól néz ki. A blokkot is eldobom, nem fogom visszacserélni ünnepek után. Nagyon reméltem, hogy nem kell csalódnom benne. Éreztem, hogy örömet okozott neki az ölelésem, meg hogy hozzábújtam, ez az érzés bennem is ott volt. Nem tudtam, hogy mi ez az egész, és hogyan csinálta, de teljesen elvarázsolt a személyisége.  Ebben viszont nem hasonlítottunk. A kviddics közös pont volt, mindkettőnk életében szerepet játszott, bár az övében inkább, mint az enyémben
- Te is abbahagytad?! Biztosan jó játékos voltál. Miért hagytál fel vele? Nem kell ám válaszolnod, ha kellemetlen a kérdés. Én hajtó voltam, és az év újonca, már azt sem tudom, hogy melyik évben. - Örültem, hogy nem kérdezett rá, én miért nem játszom már, és nem akartam fájó emlékeket feszegetni esetleg. Észre sem vettem, és utálatom egy pillanat alatt fordult át, egy mély szeretetbe. Sokan különösnek gondolhatnák, sőt lehet, hogy tényleg az, de megkedveltem. Apa csak egy van, s bár nekem kettő, őt is közeledni éreztem a szívemhez. Együtt nevettünk az öltözékemen, pedig biztos furcsa lehetett neki az elején. Egy perc sem telt bele szinte, és a kezemben volt egy kulcs. A házának a kulcsa.
- Bármikor mehetek hozzád? - csillant fel a szemem a lehetőségre. - Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy nem is ismersz, és ahogy az elején beszéltem veled, így megbízol bennem, és ne haragudj a bántó szavakért! - Most rajtam volt a sor, hogy megöleljem. Megérdemelt egy kis extra bónuszt, olyan sok szitok után. Sőt még egy meglepetéssel is készültem, igaz hirtelen ötletként, de ez már csak így működik nálam. Átnyújtottam az engedélyt, hogy lányának tekinthet, amire teljesen elérzékenyült. Zavarba is jöttem. Nem akartam ennyire felzaklatni, de azért jólesett neki, és így nekem is.
- Nekem van mit köszönni apu! - mondtam, és ezúttal a kezét simogattam meg. Majd el akarván terelni kicsit a szót az érzelmek túláradásáról, újabb kérdéssel bombáztam.
- Itt végeztél te is a Bagolykőben? Mi volt a kedvenc tantárgyad? - Érdekelt minden, ami kapcsolatos volt vele, és izgalmas volt az is, hogy belegondoltam, talán ugyanazokat a folyosó köveket koptatta ő is, mint most én. Hallgattam, ahogy mesélt, és csak egyre több fontos kérdés motoszkált a fejemben.

Apu drága  

"Apu" Sokszor kimondtam már ezt a szót, de most mégis más, sokkal közelibb, még akkor is az, ha akinek mondom, semmit nem tud rólam, és én még annyit sem róla. Az idő mindent megold, és egyelőre csak a felületi témákat feszegetjük, lassú, de izgalmas feladat egymás megismerése. Hálás vagyok neki a szeretetéért, amiért még semmit nem adtam cserébe, a figyelméért, hogy eljött ide, még ha nem is csak miattam. Érdekelt, hogy ki lehet az, akit meg kell ismernem, de nem sok kedvem volt hozzá, most Őt akartam megismerni, elég feladat volt ez most nekem, és gondolom, hogy neki is én.
- Az én tehetségem a kviddicsben, nem is nevezhető annak. Csak játszottam, semmi extra. Jó akartam lenni, de nem ment. Rajongók? Akkor híres lehetsz, és én meg semmit sem hallottam rólad. - Elszomorított, hogy volt olyan, aki sokkalta többet tudott róla, mint én, pedig az én apám, és már nem adom senkinek, még a rajongóknak sem. Sportolói múltjáról, jelenéről, ha ilyen híres, csak van valami a könyvtárban, majd felkészülök belőle a következő órára.
- Új tantárgyat veszek fel - kacsintottam apára - az a neve, hogy "Apa, mint sztár". Hamarosan ebből is lesz egy K-m, mint általában, ha valami érdekel. Azt a sok rajongódat pedig most felcserélted egyre? Nem szeretném, ha csalódnál benne. Szorgalmas diákod leszek, apu.- bújtam hozzá kicsit. Élveztem a közelségét, ki akartam használni minden percet, amit vele tölthetek. Lehet, lesz majd olyan időszak is, amikor a hátam közepére nem kívánom, ha előveszi az apai szigort, nem tudom, hogy hogy fogok reagálni rá.
A faluba nem nagyon szoktam lejárni, de most új dimenziók nyíltak meg a lehetőséggel, hogy ott is lesz egy otthonom, ahová mehetek, és ami többet jelenthet nekem sok minden másnál, nevezetesen, az Ő háza, amire nagyon kíváncsi voltam már.
- Komolyan bármikor? És esetleg lesz ott külön szobám is, hogy néha ott alhassak? Nem leszek a terhedre, csak a közeledben szeretnék lenni. Hallani a szöszölésed, veled reggelizni, vagy csak ott lenni veled. És ne gondold, hogy szégyellnélek, nagyon büszke vagyok rád, mert te vagy a Világ legtökéletesebb apája. Kicsit késtél, de majd behozod. - nevettem el magam, éreztetve vele a dolog froclizós oldalát is. Bizalmat szavaztam neki, mint ahogy ő is nekem, és innentől már csak az van hátra, hogy mindketten megdolgozzunk érte. Erre elsőnek szép gesztus, otthonának a kulcsa, amit kicsit meghatódottan, de határtalan örömmel vettem át tőle, és süllyesztettem a legmélyebb zsebembe, hogy nehogy elhagyjam. Apa szemében is látom csillogni a könnycseppeket, de bennem valahol már motoszkál egy kellemetlen kérdés, amit fel kell tennem, de nincs még itt az ideje, ezért a múltra terelem a szót. Meg voltam róla győződve, hogy ő is idejárt, ebbe a suliba, ahova én is, de tévedtem.
- Roxfort?! Pedig az nagyon jó suli, a szüleid helyében, én is azt választottam volna, ha legalább olyan rossz kisfiú voltál, mint én, kislány. Te is tudod akkor, hogy unalmas jónak lenni, és megértéssel fogadod majd, ha hetente más-más tanár rendel be, hogy a viselt dolgaimról értesítsen. - eresztettem meg e legbájosabb mosolyomat. Igen, ebbe még nemigen gondoltam bele, hogy egy apa közelsége nem csak habos torta. Ajaj!
- A tanár kitüntető figyelmét is a rosszaságodnak köszönhetted? Ááá, és animágus is vagy?! egyre inkább büszke vagyok rád. Nincs másnak ilyen remek apukája. - tekintettem fel rá, csillogó szemekkel. - Na, és mesélj! Milyen érzés az átalakulás, és mi az állatalakod? - Ez az új téma, feledtette velem egy időre a kényes kérdéseket, de biztosan sor kerül azokra is.

Legdrágább Apu   

Miközben az öreg, akarom mondani apu dumáját hallgattam, a kviddicsről papolt, savanyú képpel meredtem magam elé. ~ Mennyiszer hallottam már ezt a süket szöveget?! Hát nem azért sztár valaki, mert nyerni akar?! Ha valaki nem akar nyerni, az nem is fog, ez pszichológia, és ezek szerint apu sem ért mindenhez...sőt. ~ A gyakorlási lehetőség sem dobott fel, csak kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam mindjárt megbántani az elején, lesz még arra rengeteg idő, ez is egy keserű gondolat volt a fejemben, de  az igazság azért mindig előbuggyant belőlem, hisz nem is én lennék, ha nem így lenne.
- Kedves vagy apu, de ketten nem olyan mulatságos, különben is azt hiszem, hogy nem fogok már kviddicsezni ebben a büd...izé...életben soha. És biztosan jó tanár vagy, ha engem érdekel a tantárgy. - Végre egy kicsit más vizekre eveztünk. Kerülnöm kell a kviddics témát, de sajnos egyszer rá fog kérdezni, de én a jobb soha, mint azonnal elvét vallottam erről. Hozzábújtam, jó volt élvezni a közelségét. Már úgy éreztem, hogy senki nem választhat el tőle, és mintha ezer éve mellettem lenne, bár még a vonásai sem rögzültek bennem. Kételkedve tapogattam a kulcsot a zsebemben, az ő házának kulcsát, ahova, mint mondta bármikor mehetek. Nem is hittem el. Majd, ha tényleg ott fogok állni a ház előtt, a kulcsot a zárba illesztem, és nyílni fog a a kapu, akkor majd talán elhiszem, hogy mindez nem álom, hanem valóság, és valóság az a puszi is a homlokomon.
- Jó, tényleg sokat késtél, rendben, akkor nem is vagy olyan tökéletes, tévedtem.- közöltem vele kicsit álnok mosollyal az arcomon, kezdett kiütközni belőlem rosszabbik énem, pláne, hogy a rosszalkodásról esett szó. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni már az elején, de csak jó, ha hamar megszokja, később nem lesz gond belőle.
- Miért ódzkodsz ennyire az igazgató úrtól? Nagyon aranyos kis emberke, olyan, mint a nyári Mikulás. - nevettem teli szájjal. Nem volt ez a legudvariasabb viselkedés tőlem, de tényleg olyannak láttam.
- Egyezzünk ki apu a másfél hétben, és igyekszem, hogy ne kapjanak el, de jónak lenni unalmas. - húztam el a számat. Ő aztán tudhatná, hisz nem volt jó gyerek, akkor tőlem miért várja e?! De azért elhatároztam, hogy jobban fogok vigyázni magamra. Aztán el is mondta, hogy nem volt egy angyal, bár most az. Aztán mikor az animágiára kerül a szó, meg is lep azzal, hogy a szemem előtt átalakul. Még soha nem láttam ilyet. Az egyik pillanatban még az apám ült mellettem, a földön, a következőben pedig egy kutya, csodás zöld szemmel. Épp olyan csodással, mint amilyen az ő zöld szeme is. Mélyen belenéztem, mintha az emberi értelem szikráját keresném benne, de csak a kutyaszemek tekintettek vissza. Hozzám dörzsölte a fejét, én pedig megvakargattam a füle tövét, közben úgy beszéltem hozzá, mint egy kutyához szoktam.
- Ugye szereted, ha vakargatják a fülecskédet?! Csodásak a szemeid, és nagyon édes vagy. - Belefúrtam az arcomat a szőrébe. Furcsa érzés volt, hogy az a szőrmók itt előttem, akinek a fülét vakargattam, az apám.  Aztán egyszer csak visszaalakult, és újra emberi alakban ült mellettem.  
- Hát ez csoda volt apu. - lelkesedtem.
- Tényleg te voltál? - Hitetlenkedve simogattam meg a füle tövét neki is, ugyanúgy, ahogy az előbb a kutyának, és közben széles vigyor terült szét az arcomon. Elképzeltem, ahogy együtt sétálunk a faluban, és pórázon vezetem az apámat. Ördögi gondolataim biztosan kiültek az arcomra is. Vajon rájön, hogy mi járhat a fejemben?
- Van nyakörved is? -

Édes Apu! /zárás/

A kvidics témát, talán most már tényleg altatni fogjuk egy időre, bár ilyen apa mellett, akinek arról szól az élete... Először jutott az az szembe, hogy ugyan eddig még nem tudok negatívat mondani róla, de a kviddicses jelene, számomra nem a legjobb. Nem is jó a megfogalmazás, inkább csak nekem juttat eszembe olyan dolgokat, amit elfelejtenék. Önvizsgálatra késztet, valamint arra, hogy átgondoljam, az ő rivaldafényben álló alakja mellett, hogyan festene egy olyan ivadék, mint én, aki immáron egy rossz emlék miatt, az egész játékot megutálta. Átgondolva a dolgot, semmi késztetést nem érzek, hogy folytassam, legalábbis ezidáig. Nem is töltött el miatta lelkiismeret furdalás, de az apám megjelenésével, már kezdi felütni a fejét. Bűntudatos teintettel néztem fel rá, de nem kérdez - szavakkal - ám a szemeiben ott vannak a fel nem tett kérdések. Inkább lehajtottam a fejem, hogy ne lássam, amit nem látok, az legalább nem fáj. A rosszalkodás sem szokott soha, legfeljebb utána, így a téma érintése elterelte a szomorúság felhőit a fejem fölül. A dirit rózsaszín jelmezben elképzelve, meg egyenesen gurultam a nevetéstől. Értékeltem, ha valakinek van humora, az egy fontos szempont, és örültem neki, hogy az apámnak van. Az is azt bizonyítja, hogy kinek jutna eszébe felrobbantani fél kiló békapetét?!
- Jó az ötlet, megfontolom, csak én sajnálom a békákat- mondtam. - Ilyen nagy akciókat nem szoktam csinálni, én csak simán szemtelen vagyok, amit lemosni sem tudnék magamról. Úgyhogy a védőbeszéd felesleges. Meg Yaristával szoktam párbajozni, kifejezetten szórakoztató elfoglaltság. Azt tudnod kell viszont, hogy kimaradtál 17 évnyi rosszaságomból is, azt is be kell hoznod. - ezúttal a gonosz vigyorom került az arcomra, és kellemes érzésekkel töltött el, látva a reakciót az arcán.
Apu animágusi képességei lenyűgöztek, és ígéretes lehetőségeket láttam benne, egyet fel is vázoltam, aminek láthatóan nem örült, pedig ki sem mondtam, amire gondoltam, de érzékenyen érinthette a dolog, mert láttam elsötétülni a tekintetét, még sem éreztem, hogy rám haragudna, viszont egyből sietősre vette a figurát, és a távozás ötletét pendítette meg.
- Alighanem igazad van, sötétedik is, meg vissza kell érnem, mert még atyai tevékenységedet azzal kezdhetnéd rögtön, hogy kimosol egy büntiből, amiért takarodó után kint csellengtem VELED. - megnyomtam a veled szót, de szomorú voltam. Szép volt ez az este, és lehet, hogy reggel a semmire fogok ébredni, mert azt álmodtam, hogy megtalált az édesapám, és félek felébredni, mert mi van, ha ez az egész csak álom volt?!

/Köszi Apu!  /