Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

Vázolom a szitut. Épp tök kihalt a játszótér és annak környéke. A táskám valahol a porban hever, ahova menet közben levágtam, bár lehet nekem is fejtörést okozna most pontosan meghatározni a helyét. Nem úgy, mint a pálcámét, ami ugyancsak a földön fekszik, pont olyan távolságban, hogy ne érjem el. Persze, most kérdezhetné bárki, hogy de Veréb, miért nem állsz fel és mész el érte? Fiúk, lányok és egyéb lények, a válasz roppant egyszerű: mert lógok. A hintából. Fejjel lefelé. Beszorulva. És sokkal jobb elfoglaltságnak gondoltam, hogy sírva röhögjek magamon, miközben már levegőért kapkodok.
Örssel és Gertie-vel taliztunk itt, hogy feldobjuk kicsit a lány napját és mint felelős nagytesó - mármint, hogy én, természetesen - szórakoztatva fárasszam le. Na, ebből az lett, hogy drága bátyám lett levíve az életről, Görcsivel az egyik random versenyt halmoztuk a másikra, de eskü tök jó arc vagyok, jobbára hagytam őt nyerni. Egyetlen egy versenyszám volt, ami nem hagyta annyiban a kíváncsiságom; ki tud magasabbra repülni a hintával. Természetesen ő győzött, mert mint mondtam, jóarc vagyok, de ennyi nekem nem volt elég. De nem ám. Amint Örs eltűnt a színről az unokahúgunkkal, én visszapattantam a járműbe és addig löktem magam, míg át nem fordultam… majd még egyszer. És talán még egyszer. Ez a része már homályos, de azt hiszem érthető a lényeg. Szóval valamelyik kör után vesztettem el az irányítást és gabalyodtam bele a láncba, az ülőkébe meg a saját végtagjaimba.
Hajammal a földet söpröm, több, mint valószínű, hogy az állat- és növényvilág legalább fele már benne él. Minden vergődésem nyomán megnyikordul a hinta, mintha velem együtt nevetne a kialakult szituáción. Hatalmas hőstettnek érzem, hogy a balomat már sikerült kiszabadítanom amúgy, de az hótziher, hogy nyújtózkodhatok itt egész este, akkor se fogom elérni a pálcám. Pedig eléggé adnám, ha sikerülne, mert a mostani szerencsefaktoromat elnézve, tuti, hogy rám fog szakadni az ég is. Merlinkére, remélem legalább azt megúszom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=831929#post831929][b]Kolozsvári Villő - 2021.05.28. 17:28[/b][/url]

Vázolom a szitut. Épp tök kihalt a játszótér és annak környéke. A táskám valahol a porban hever, ahova menet közben levágtam, bár lehet nekem is fejtörést okozna most pontosan meghatározni a helyét. Nem úgy, mint a pálcámét, ami ugyancsak a földön fekszik, pont olyan távolságban, hogy ne érjem el. Persze, most kérdezhetné bárki, hogy de Veréb, miért nem állsz fel és mész el érte? Fiúk, lányok és egyéb lények, a válasz roppant egyszerű: mert lógok. A hintából. Fejjel lefelé. Beszorulva. És sokkal jobb elfoglaltságnak gondoltam, hogy sírva röhögjek magamon, miközben már levegőért kapkodok.
Örssel és Gertie-vel taliztunk itt, hogy feldobjuk kicsit a lány napját és mint felelős nagytesó - mármint, hogy én, természetesen - szórakoztatva fárasszam le. Na, ebből az lett, hogy drága bátyám lett levíve az életről, Görcsivel az egyik random versenyt halmoztuk a másikra, de eskü tök jó arc vagyok, jobbára hagytam őt nyerni. Egyetlen egy versenyszám volt, ami nem hagyta annyiban a kíváncsiságom; ki tud magasabbra repülni a hintával. Természetesen ő győzött, mert mint mondtam, jóarc vagyok, de ennyi nekem nem volt elég. De nem ám. Amint Örs eltűnt a színről az unokahúgunkkal, én visszapattantam a járműbe és addig löktem magam, míg át nem fordultam… majd még egyszer. És talán még egyszer. Ez a része már homályos, de azt hiszem érthető a lényeg. Szóval valamelyik kör után vesztettem el az irányítást és gabalyodtam bele a láncba, az ülőkébe meg a saját végtagjaimba.
Hajammal a földet söpröm, több, mint valószínű, hogy az állat- és növényvilág legalább fele már benne él. Minden vergődésem nyomán megnyikordul a hinta, mintha velem együtt nevetne a kialakult szituáción. Hatalmas hőstettnek érzem, hogy a balomat már sikerült kiszabadítanom amúgy, de az hótziher, hogy nyújtózkodhatok itt egész este, akkor se fogom elérni a pálcám. Pedig eléggé adnám, ha sikerülne, mert a mostani szerencsefaktoromat elnézve, tuti, hogy rám fog szakadni az ég is. Merlinkére, remélem legalább azt megúszom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=831935#post831935][b]Lucas M. Deighton - 2021.05.28. 20:30[/b][/url]

Mostanában nem nagyon találtam a helyem, de hallottam arról, hogy a menhelyen lehet önkénteskedni, ezért is mentem le délután, hogy egy kicsit az állatok közt lehessek, gondozzam őket, s ezzel is kiűzzem a rossz gondolatokat a fejemből.
Szerencsére sok kis jószág várt arra, hogy foglalkozzanak velük, voltak kutyák és macskák is, s mivel nekem is voltak kutyáim, ezért pontosan tudtam, hogy kell velük foglalkozni. Adtam nekik kaját, vizet, néhányat lecsutakoltam, kicsit ökörködtem velük, ami egyrészt nekik is jó volt, másrészt nekem is, mert lelkileg feltöltődhettem mellettük. Az idő viszont gyorsan szaladt, észre se vettem, hogy késő délután lett, ráadásul sötét fellegek közelítettek, ezért úgy döntöttem lépek, s visszatérek a kastélyba. El is köszöntem a menhely dolgozóitól, meg a többi önkéntestől, zsebre dugott kézzel haladtam visszafelé, s hogy levágjam az útszakaszt, a játszótéren akartam átmenni. Odaérve azonban nem rendhagyó látványban volt részem, sőt egész eddigi életem során talán csak egy alkalommal láttam ilyesmit, azt is egy youtube videóban, amit vagy ezren likeoltak.
Konkrétan egy csaj lógott a hintában, fejjel lefelé, s nagyon úgy tűnt, hogy bizony beszorult,s még fel is csavarodott a vasra. Döbbenten figyeltem pár másodpercig, aztán jutott csak az eszembe, hogy talán nem ártana ránézni, hogy minden okés-e. Abból a szögből ugyanis nem látszott jól, hogy magánál van-e, így egy kicsit közelebb sétáltam. - Hé hahó, jól vagy Lány? - a nevét nem tudtam, ezért egyelőre ezt a címkét kapta megszólítás gyanánt, mindenesetre kicsit mókás látványt nyújtott abban a hintában. - Öhm, nem akarok zavarni, ha ez valami akrobatikus izé, vagy Te így szeretsz hintázni, megyek is tovább, csak gondoltam rákérdezek, nem-e kell segítség - ahogy ezt kimondtam, hatalmasat dörrent az ég. Felpillantottam, fölénk értek a sötét felhők, s cseperegni kezdett az eső, egyelőre még csak apró cseppek hulltak alá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=833179#post833179][b]Kolozsvári Villő - 2021.06.26. 15:22[/b][/url]

Mondjuk tegyük hozzá, hogy szétadnám magam, ha ezt direkt csináltam volna, hisz lássuk be: milyen durva stratégia meg mérnöki pontosság kellett ahhoz, hogy pont így csavarodjak bele a hintába meg saját magamba? Igazi műremek vagyok, egy élő demonstráció, hogy nép, emberi test így is ki tud nézni, ha nagyon akar! És még csak el se tört semmim, épp csak a lánc kényelmetlenül feszül a bőrömnek, de hát kit érdekel, mikor elképzelem magam kívülről és sírva röhögök? Valószínűleg röfögésem - mert nálam a nevetés egyenlő az állati hangokkal - már messziről megelőzi ezt a csodás szemet gyönyörködtető látványt.
A visításomon át is meghallom a hangot, ami több, mint valószínű, hogy engem próbál elérni. Úgy próbálok evickélni, mint Thor Surturral szemben a láncról lógva, hogy szembe fordulhassak a hang forrásával, de míg neki a kamera előtt elég pöpecül ment, én maximum úgy nézhetek ki, mint egy partra vetődött szardínia.
- Veréb - szögezem le a lehető legfontosabbat, mielőtt tovább mennénk; a nevemet. Gratulálok Veréb, te legélesebb kés a fiókban. Legalább most már arccal és névvel is lehozhatja a frenetikus sztorit rólad, ahogy kötözött sonkát csináltál magadból. Well done. - Hogy jól vagyok-e? Csodálatosan, tényleg! Fogalmam sincs, hogy mikor nevettem magamon utoljára ennyit. Hogy szándékosan csináltam-e? Na látod, ezt sajnos nem mondhatom el. Ergo nem, baromira nem akarnék itt lógni. Már nem itt, a játszón, mert szeretem ezt a placcot, hanem itt-itt, a hintában. Így. Szóval... - ecsetelem a tényeket, közben egyetlen szabad mancsommal gesztikulálok, hogy még parádésabb lehessen az egész szitu. Bár tökre remélem, hogy ennyiből is elég egyértelmű lesz, hogy nem fogom fellógatni egyetlen indára se, ha mondjuk segíteni akarna, mert van egy sanda gyanúm, hogy azért annyira nem egészséges pont így lógni fejjel lefelé.
- Most kajak itt ha- - belém reked a megrökönyödésem, amint meghallom a dörrenést. Kékjeimet kikerekedve kapom az égre, majd ajkamba harapva kezdek fészkelődni. Ez így már annyira mégsem vicces. - Figyu… segítenél? Aztán Merlinkére esküszöm, hagylak tovább menni… Fiú, csak szedj ki innen, jó? - tőlem kevésbé megszokott komolysággal kérlelem egyetlen lehetőségem a megmenekülésre. Eskü körbe csókolom ötször is a lába nyomát, csak had futhassak homlokegyenest a viharral ellenkező irányba!