Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

A legutóbb eléggé összevesztünk. Vagyis nagyon. Nagyon nagyon, és mindketten mondtunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. És én azóta gondolkoztam azon, hogy mit is tehetnék annak érdekében, hogy elássuk a csatabárdot. Mert ő a nővérem, és nem birok úgy létezni, hogy a nővérem haragszik rám, úgyhogy erről ennyit.
Amikor edzésről mentem hazafelé - mármint haza hazafelé, a szüleimhez -, láttam a hirdetést a kis döggel. És tádá, most itt ülök, a puha, szőrös kis kék szemű kutyu meg itt mocorog az ölemben, hogy le akar menni és járkálni. A helyzet az, hogy én szívesen el is engedném, de félek, hogy elkóborog, és valahogy nem akarom elengedni a fél vagyonom. Szóval ja. Az elülső lábai alá nyúlok, megemelem, mire ő nyüszögve néz szembe velem. Nem vagyok egy olyan ember, aki egyből elolvad az ilyenek láttán, de ez most tényleg olyan aranyos, hogy kedvem lenne magamhoz ölelni és nyúzni. Komolyan.
Visszateszem a kutymuszt az ölembe, megnézem a karórámon, hogy mennyi az idő.
- Mindjárt itt lesz anyád - sóhajtva nézek le rá, most így tök természetesnek találom, hogy beszéljek egy kutyához. Amúgy elméletileg az egyszerű mondatokat értik, szóval még nem is vagyok annyira hülye. - Ha eljön. Remélem tetszeni fogsz neki, sokba kerültél - megcsóválom fejem, remélem, tényleg eljön. Nem haragudnék rá, ha nem tenné meg, tulajdonképpen jogos lenne. Megsértettem, és még késő is van, már rég besötétedett, mire visszaértem a faluba. Mert ugye kutyával utazni nem olyan, mint egy hoppanállás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=628181#post628181][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.10.15. 11:50[/b][/url]

A legutóbb eléggé összevesztünk. Vagyis nagyon. Nagyon nagyon, és mindketten mondtunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. És én azóta gondolkoztam azon, hogy mit is tehetnék annak érdekében, hogy elássuk a csatabárdot. Mert ő a nővérem, és nem birok úgy létezni, hogy a nővérem haragszik rám, úgyhogy erről ennyit.
Amikor edzésről mentem hazafelé - mármint haza hazafelé, a szüleimhez -, láttam a hirdetést a kis döggel. És tádá, most itt ülök, a puha, szőrös kis kék szemű kutyu meg itt mocorog az ölemben, hogy le akar menni és járkálni. A helyzet az, hogy én szívesen el is engedném, de félek, hogy elkóborog, és valahogy nem akarom elengedni a fél vagyonom. Szóval ja. Az elülső lábai alá nyúlok, megemelem, mire ő nyüszögve néz szembe velem. Nem vagyok egy olyan ember, aki egyből elolvad az ilyenek láttán, de ez most tényleg olyan aranyos, hogy kedvem lenne magamhoz ölelni és nyúzni. Komolyan.
Visszateszem a kutymuszt az ölembe, megnézem a karórámon, hogy mennyi az idő.
- Mindjárt itt lesz anyád - sóhajtva nézek le rá, most így tök természetesnek találom, hogy beszéljek egy kutyához. Amúgy elméletileg az egyszerű mondatokat értik, szóval még nem is vagyok annyira hülye. - Ha eljön. Remélem tetszeni fogsz neki, sokba kerültél - megcsóválom fejem, remélem, tényleg eljön. Nem haragudnék rá, ha nem tenné meg, tulajdonképpen jogos lenne. Megsértettem, és még késő is van, már rég besötétedett, mire visszaértem a faluba. Mert ugye kutyával utazni nem olyan, mint egy hoppanállás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=628202#post628202][b]Catherine Shayleen Black - 2016.10.15. 13:06[/b][/url]

Noha egy házban élnek, alig kommunikálnak, ráadásul Adrian annyira megorrolt rá, hogy végül haza is költözött a szüleikhez. Illetve az ő szüleihez, mert Shayleen nem hajlandó elismerni azt a két akárkit. Otthon persze nyilván ellene van hergelve az öccse, így az utolsó támaszát is kirántották alóla. Nem boldog.
Most pedig kapott egy levelet Adrian-től, hogy találkozzanak a játszótéren. Talán már a cuccait is össze kéne csomagolnia és visszaköltöznie a kastélyba. Miért kellett múltkor mindent Adrian fejére borítania? Miért borult ki annyira? Nem lett volna szabad, hiszen nagyon jól megtanulta, hogy akkor van biztonságban és békében az ember, ha mindent magában tart. Eddig így is volt, nem mondott semmit az öccsének, hagyta, hogy jótékony tudatlanságban éljenek egymás mellett és, míg ő a saját poklát járta meg, meg sem fordult fejében, hogy testvére is leszállt a sajátjába. Hogy őt is ugyanannyira bántotta minden, mint a lányt, hogy neki sem volt könnyebb. Hogy egyedül volt, pedig szüksége lett volna Shayleenre, aki viszont azt hitte, pont azzal óvja meg a fiút, ha bezárkózik. Nem akarta, hogy Ő is úgy nézzen rá, ahogy az orvosok, ahogy a szülők, ahogy mindenki. Neki csak egy jó, gondoskodó, szerethető és értékes nővér akart maradni, aki fontos. Végül mégis mindent elrontott.
Nehézkesen indul el közös házukból és még egyszer ránéz. Üres nélküle. Letöröl egy könnycseppet és lenyeli a bánatát. Ahogyan azt is, hogy mióta Adrian elment, azóta megint alig eszik, ez viszont a legkevésbé sem az anorexia, sokkal inkább a depresszió velejárója. Nem tud aludni, álmatlanul forgolódik, étvágytalan, folyton fáradt és képtelen kimozdulni a kis zugából. Csak fekszik egész nap a takaró alatt és már olyan gondolatok is megfordultak a fejében, hogy ő teljesen haszontalan. Hogy már senki sem szereti és senkinek sem kell.
A játszótérhez érve habozik, hogy odamenjen-e a fiúhoz, hiszen nem tudja, hogyan nézhetne a szemébe. Végül minden bátorságát összeszedi és megindul felé, azonban a kutyust észre sem veszi. Sötét is van már, gyenge is már, fél is. Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=628213#post628213][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.10.15. 13:21[/b][/url]

Fogalmam sincs, mit akarok neki mondani. Mindent. Hogy szeretem, és nem akartam bántani, és nem akartam elhagyni, csak gyenge vagyok. Mert igen, ez a helyzet, még, ha nem is igazán látszik. Shay nélkül gyenge vagyok, és nincs elég vér a p**ámban, hogy ezt így ki is mondjam. Mintha megérezném a jelenlétét, úgy kapom fejem a játszótér bejárata felé, és ahogy megpillantom, mintha csak egy hatalmas kő esne le a szívemről. Tény, hogy jobb lett volna otthon szabadjára engedni a kis állatkát, és hagyni, hogy megtalálja egy cetlivel a nyakában, de nekem az ilyenek csak akkor jutnak eszembe, mikor már késő. Szóval ja.
A közeledtére bedugom a hathetes puppyt a bőrdzsekim és a pulóverem közé, felállok, összefonom karjaim a hasamon. Csak, hogy az a kis béna ki ne essen itt nekem.
- Szia - halványan, félszegen mosolyodom el, igyekszem a szemébe nézni. Mert amúgy az után, amit csináltam, valahogy nem jön, viszont ismerem Shayleent, és tudom, hogy, ha nem ezt tenném, azt hinné maga miatt van.
- Hiányoztál - vallom be egy szusszanás kíséretében, elfintorodom, ahogy a kölyök mocorogni kezd. Aztán vakkant is egyet, mire én meg köhécselek párat, mert nem akarom még most lebuktatni magam. Sem őt. Visszaülök a padra, biccentek neki, hogy, ha akar, akkor tegyen ő is így. Összeszorítom ajkaim, most jön csak igazán a nehezebb része. Nem szoktam bocsánatot kérni, úgy senkitől. És utálom, mikor meg kell tennem. Mint most. Mert bizony meg kell tennem.
- Ne haragudj azok miatt, amiket mondtam. Nem gondoltam komolyan... Meg nem gondoltam át. Szóval igen. Ne haragudj - felpillantok rá, idegesen rágom a szám szélét. A kis dög meg csikizi a hasam, amitől legszívesebben nevetnék de amúgy nem akarok nevetni, mert félreértené. Vagy inkább nem értené. Szóval semmiképp sem sülne ki jól.