Manda és a bogyócskája
A kora délután is erősen tűző Nap alatt sétálnak a hivatal épületétől induló félreeső utcácskán. A mai napon sem a munka, sem a házkörüli teendők nem számítanak, egyedül a várva várt játszótér foglalkoztatja apát és lányát. Fleur a biztonság kedvéért még előző este is emlékeztette apját arra, hogy ma a dolgozó helyett játszizni kell menniük, és előtte nutellás palacsintát akar enni, meg vámpírozni is akar, meg piacra menni és dinnyét venni. Meg unikornist is akar,
mer' az anyu még mindig nem engedi. Milyen jó, hogy vannak dolgok, amiről Célestine-nek nem feltétlen kell tudnia...
A legutóbb még sokkal apróbbnak tűnő kéz most vidáman szorítja a férfi két ujját, pici, tornacipőbe bújtatott lábai a lehulló, elsárgult leveleket rugdossák.
-
Fleur, megmostad az arcod palacsintázás után? - kérdezi a kis szőkét, mikor az vigyorogva felpillant rá.
Ühüm. Hát persze, pont úgy, ahogy kérte. -
Az egész arcod nutellás, nem baj?Már hogy a viharba lenne baj? Ugyan, csak minden járókelő látja, hogy igen, a kislány az apjával van, és szerencse, hogy az anya ennek nem lehet szemtanúja. Konstantin megállítja gyermekét, és leguggolva mellé ugyanazzal az utált technikával, mint egykor édesanyja is tette ővele, saját megnyálazott ujjával törli le a csokit a kicsi kipirosodott orcáiról, meg vigyorra álló szájáról.
-
Menjünk mááár! - sipítja Fleur, és hevesen rángatja a kezét fogva tartó kezet. -
Csúszdázni szeretnék.A férfi még egy pillanatig gyönyörködik a szőke fürtös kislányban, majd feláll, és hóna alá csapott újságját megigazítva tovább folytatják útjukat. Unikornisokról és erdei futóférgekről beszélgetnek, és valamilyen úton-módon Jared macskája is szóba kerül, aki Fleur szerint olyan, de olyan nagy, hogy még egy olyan nagy ciculi nincs is még egy a világon!
-
Hidd el, apa, hidd el! Nincs még egy olyan kövér ciculi! - bólogat a kicsi, majd a játszótér látképének feltűnésével hirtelen elhallgat, vastag szája elnyílik, szemei kikerekednek. Kis keze elernyed, többé nem szorítja apja ujjait, lábai izgatottan járnak. Konstantin szelíd mosollyal engedi el a pici tenyeret, és az egyik, csúszdához közeli padhoz sétál. A vállán lógó, rózsaszín, fehér pettyes táskát maga mellé teszi, s miután elhelyezkedik, szétnyitja minisztériumi lapját is. Összehúzott tekintettel lapozza fel a politikai rovatokat, és egy gyors Fleur-ellenőrzés után beleveti magát a gringottsi hasábokba.
-
Azért majd ne állj fejre - motyogja az örömtől visítva csúszdázó szöszkének, de már rég nem aggódik érte különösebben. A csúszdázást egyébként sem tartja életveszélyes játéknak. Nem úgy, mint a hintát. Na, a hinta mellett nem olvasna ilyen nyugodtan.
