36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. június 28. 23:08 | Link

< Olcsi >
aláfestés

Muszáj volt egy kicsit kiszabadulnom a kastélyból. Egész délelőtt a rosszullét kerülgetett, de már hozzászoktam, inkább csak egyedül akartam egy kicsit lenni. Már kora reggel a könyvtárba mentem, hogy összeszedjem magamat egy kicsit, pótoljam a tömérdek lemaradást, de a gondolataim minduntalan elkalandoztak...
A dolgok elrendeződni látszódtak körülöttem -na persze- így jutott egy kis idő arra, hogy elgondolkodjam a valós tényeken, hat hónap és születni fog egy pici babánk. Eddig annyira rettegtem az egész szituációtól, hogy bele se tudtam gondolni abba, hogy ez akár jó is lehet. Igaz, hogy túl fiatal voltam és ép eszű ember nem adott volna újszülöttet a kezembe, de reménykedtem benne, hogy majd felnövünk a feladathoz, mindannyian. Végül is, volt még fél évünk addig. Bár ha jobban belegondolok ez a két hónap is elrepült, észre sem vettem. Olivér tartotta a szavát a titok még mindig titok volt és ez egy kicsit megnyugtatott. Kezdetben azt hittem, hogy ez valami fellángolás lesz, aztán ráun az egészre, mint ahogy minden másra is szokott. Volt bőven lehetőségem azóta megismerni őt, bár nehéz bevallanom, de tévedtem az első körökben, vagy legalábbis volt amiben tévedtem. Lehetségesnek tartottam -és mindig így is képzeltem el-, hogy viseli a maszkot, ami olyan macsóssá teszi, amit a megismerkedésünk elején nekem is mutatott, de csak azért, hogy mindenki elől elrejtse, hogy valójában tud ő normális lenni, ha egy pillanatra elengedi magát. Bár sokat veszekedtünk, mert szinte semmibe nem értettünk egyet, mindenről más volt az elképzelésünk, de legalább nem volt unalmas. Élveztem hadakozni vele, mert szórakoztató volt, ahogy felhúzta magát.
A lábaim automatikusan a játszótérre hoztak, az egyik kedvenc helyemre az egész környékre. Vigyorogva indultam el a hinta irányba és amint ott voltam rögtön bele is vetettem is magamat, és hajtani kezdtem magamat, reménykedve abba, hogy nem rókázom el magam a liftezéstől. Ki kell élvezni a pillanatot, nem sokáig tudok már így játszadozni, legalábbis nagy hassal elég érdekes lenne így hintázni.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. június 28. 23:24 | Link

Lexine



Nem mondanám, hogy életem legegyszerűbb időszakán vagyok túl, sőt. Inkább pont az ellenkezőjén. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban rengeteg vitán, veszekedésen, gondolkodáson, mérlegelésen vagyok túl, és a szükségesnél talán több időt is töltöttem a faluban, azon belül is a társaslakásban. Bár igyekeztem olyankor ellátogatni oda, mikor biztos voltam benne, hogy Viktor távol van, és nem kell a kölyökkutya képével szembesülnöm, elkerülhetetlen volt a találkozás vele legalább néhányszor. Mondanom sem kell, hogy ezek az alkalmak veszekedésbe, alkalomadtán verekedésbe torkollottak, amit egyáltalán nem bántam. Le kellett vezetnem a stresszt, és mivel a régi dolgokat igyekeztem lezárni, ez tökéletes lehetőség volt számomra és az indulataim számára.
Természetesen a gyakori látogatásom miatt sikeresen belekerültünk az Edictumba, ami már meg sem lep. Alig telik el úgy hónap, hogy a nevem ne bukkanna fel a pletykarovatban, így ebben semmi újdonságot nem találtam. Az egyetlen, amin megakadt a szemem az orbitális hülyeség, aminek révén úgy érezték a kedves szerkesztők, hogy engem is bele kell írniuk. Aki csak ismer, megmondhatja, hogy sok közöm nincs az érzelmekhez, éppen ezért elkapott a röhögőgörcs, mikor elolvastam a pletykát. Szerelmes, hogyne... Bár, komolyan mondom, ennél a szituációnál még az is egyszerűbb ügy lenne. Most rengeteg tényező van, amire oda kell figyelnünk. Lexine még mindig ragaszkodik hozzá, hogy senki se tudja meg, hogy az én gyerekemet várja, ahogyan Viktor is. Valóban így a legtisztább, ez kétségtelen, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy mekkora felfordulás lesz belőle, hogyha egyszer nyilvánosságra kerül az igazság. Márpedig az, hogy tizennyolc éven át titkoljunk egy ilyen horderejű dolgot, még nekünk is lehetetlennek tűnik.
Annak ellenére, hogy mennyire összetett, váratlan, és komplikált volt az egész helyzetünk, egyszer az életben igyekeztem helyesen cselekedni. Vagy legalább megpróbáltam így tenni. Amikor csak tehettem, ott voltam Lexi mellett, főleg, mikor Viktor nem ért rá. Akármennyire is fáj beismernem, kénytelen voltam megbízni benne, éppen ezért, amikor a szőke mellett volt, nem aggódtam. Ellenben határozottan nem szerettem, hogyha Lexine egyedül volt valahol, hiszen ismertem a pletykáknak az erejét, tisztában voltam vele, hogy az emberek milyen idegesítőek lehettek. Na meg, az én gyerekemet várta, ennyit megengedhettem magamnak.
Egy világos farmerben, fehér V-nyakú pólóban és a szokásosan kócos hajammal sétálnék el a játszótér mellett, mikor megakad a szemem rajta. Nem jópofizni jöttem le a faluba kivételesen, dolgom volt, azonban határozottan nem tetszik, amit látok. Éjnek idején a játszótéren, ráadásul egyedül... Hiába kis falu Bogolyfalva, nem mondanám éppen biztonságosnak, hiszen ott van a sikátor, nem is olyan messze, ahol mindenféle kétes alak fordul meg - közöttük én. Gondolkodás nélkül változtatok lépteim irányán, és néhány perccel később már a Lexivel szomszédos hintán foglalok helyet.
- Mit keresel itt? - vonom fel szemöldökömet. A hangom nyugodt, minden érzelemtől mentes, hiszen az elmúlt hetek során már rengeteget vitáztunk erről a témáról. Számtalanszor vágta a fejemhez, hogy attól, hogy terhes a gyerekemmel, nem irányíthatom az életét, és nem kezelhetem gyerekként, még akkor sem, hogyha szinte mindig úgy viselkedett.
Utoljára módosította:Séllei K. Olivér, 2014. június 28. 23:42
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. június 28. 23:41 | Link

< Olcsi >

Egyre magasabbra löktem magamat a hintában, persze annyira azért mégsem magasra, mostanában óvatosabb voltam, pedig nem állt szándékomban. Önkéntelen reflexé vált, ahogy az aggodalom is. Először én voltam az, aki a körülményeket figyelembe véve a legnyugodtabb voltam, kivételesen nekem kellett felnőttnek lennem, amikor a két kisfiú egymásnak esett és szándékukban állt szétverni magát. Azóta persze megint lehettem gyerek, ehetem csokit meg cukrot, - akkor jóval többet, amikor se Viktor, se Olivér nem látott - és lehettem gyerekes, de felelőtlen soha többé. Tudtam, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom, hanem rá is, teljesen mindegy, hogy ki az apja, mert történetesen az anyja ezer százalék, hogy én vagyok.
Sóhajtva lassítottam a tempón, bár élveztem, ahogy a nyáresti szél a hajamba kap, de fontosabb volt, hogy még csak véletlenül se essek ki a hintából, hiába kapaszkodtam erősen, az nem volt elég. Talán tényleg hatásos volt egy kicsit, hogy a srácok annyit veszekedtek velem, pedig olyankor mindig mérges voltam érte. Egyfolytában jár szájuk, imádnak kioktatni, az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, hogy sportot űznek belőle. Bármit csináltam a környezetükbe, az baj volt. Ha nem ettem, akkor etettek, ha sokat ettem, akkor Olivér kivette a kezemből a gumicukrot, mert az egészségtelen, és ne mérgezzem a gyerekét. Lehet, hogy pont ezért szerettem az esti sétákat, mert ilyenkor egy kicsit úgy érezhettem, hogy ketten vagyunk Szörnyivel, tűnjön ez bármennyire is klisésnek. A boldog egyedüllét azonban nem tart sokáig, ugyanis valaki helyet foglal a mellettem lévő hintában és meg is szólít. Hirtelen a szívemhez kapok, a következő pillanatban meg a hinta lánca után, ugyanis fél kézzel már nem volt annyira biztos a helyzet.
- Instant szívinfarktusért jöttem, köszi.
Válaszolok gúnyosan. Az első meglepődés után persze rögtön felismertem a hangját, mert még álmaimban is hallom a kioktató stílust, bárhol felismerném.
- És te? Ellenőrzöl?
Nem bírom megállni, hogy ne fintorogjak rá, ami a lámpa fényében tényleg viccesen hathat, már ha jó a megvilágítás.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. június 28. 23:55 | Link

Lexine



Tudtam, hogy milyen embereké az éjszaka. Akár a faluban, akár a fővárosban, akár külföldön, a sötétségben nem éppen a szende tündérkék tevékenykedtek. Igen, én magam is egy voltam közülük, igen, több olyan dolgot is tettem egy-egy éjszaka leforgása alatt, amit nem szívesen vallok be, és ezeknek nagy hányada illegális is volt. Annak ellenére pedig, hogy most egy játszótéren állunk, ide is könnyűszerrel eljuthatott bárki, aki az éjszaka leple alá tartozott. Persze, jó dolog volt, imádtam benne az izgalmat, a kimenetel bizonytalanságát, az alkalomadtán párbajokba torkolló szóváltásokat. Ezek éltettek, ezek küldték az adrenalint az ereimbe, hogy ott szélsebesen száguldozzon. Tagadhatatlan, hogy ez volt az életem, és éppen ezért is vettem rá magamat 'oly nehezen a váltásra. Nem kellett nagy zseninek lenni hozzá, hogy bárki rájöjjön, miért is éreztem úgy, hogy ezt a korszakát az életemnek le kell zárnom.
Hiába hitettük el mindenkivel - vagy legalább azokkal az emberekkel, akik számítottak -, hogy Viktoré a gyerek, ha valaki belenézett a dolgainkba, könnyedén rájöhetett, hogy ez hazugság. Nem kellett nagy zseninek lenni hozzá ráadásul Viktor tanár volt az iskolában. Diákok százai, meg a pletykás festmények kísérték a napjait - ahogy nekünk is -, nem kellett sokat szenvednie érte senkinek, hogy megtudja, nem is tartózkodott akkoriban az iskola falai között, mert valami halaszthatatlan - vagyis számomra érdektelen - dolga akadt. A vitánknak is voltak fültanúi, főként a portréalakok közül, a képet összerakni tehát közel sem olyan bonyolult. Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy a haragosaim mit csinálnának, hogyha rájönnének, hogy gyerekem lesz.
- Nem kéne ilyenkor mászkálnod, hogyha már tőlem is megijedsz. - Meg amúgy sem. Ügyelek rá, hogy a hangom ne legyen túlontúl kioktató, de egy kis él így is van benne. Lexine-nel mindketten olyannyira gyerekesek voltunk, hogy szinte lehetetlennek tűnt a felelősségteljes viselkedés. Hogyha pedig ez mégis sikerült egyikünknek, a másik általában romba döntötte az egészet. Nem panaszkodok, és senki sem panaszkodhat, ő az egyetlen személy, aki legalább valamilyen szinten el tudta érni, hogy igyekezzek felnőtthöz méltóan viselkedni. Ez pedig nagy szó, különösen, mivel rólam beszélünk. Bár szeszélyességben őt sem kellett félteni. Néha már-már ott tartottam, hogy sajnálom Viktort, amiért kettőnkkel áldotta meg az ég, ráadásul ennek a kettőnek a kombinációja is úton volt. Aztán, amikor elkapott az empátia, emlékeztettem magamat rá, hogy nem vagyunk éppen puszipajtások - és az enyhe kifejezés -, így tehát inkább előtérbe került a kárörvendő énem, és élvezettel figyeltem a szenvedését.
- Akár hiszed, akár nem, nem minden rólad szól - válaszolok egy gúnyos félmosollyal az arcomon. Bár a jelenlegi felállás változtatott a dolgokon, csak azért, mert itt van Lexine és a gyerek, nem hagytam hátra mindent. Igen, a balhésabb dolgokat igyekeztem lezárni, de az életemben voltak más tényezők is. Mint például a mai estém célja.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. június 29. 00:10 | Link

< Olcsi >

- Még szép, hogy megijedek ha megijesztesz.
Ideoson, leül mellém, majd orvul megszólít. Hát nem gonosz? Egyébként igaza van, bár ezt soha nem fogom neki bevallani. Ha valakinek, akkor neki igazán el kellene hinnem, hogy nem épp veszélytelen, hogy éjszaka így sétálgatok, ráadásul én még a varázslóknál is védtelenebb vagyok, közel a kvibliséghez, úgyhogy elég speciális a helyzetem. Ehhez még társulnak a látható gyengeségek. Ha belegondolok tényleg elég védtelen vagyok. Másodszor meg, nem lakunk innen olyan messze, nem csavarogtam e a sikátorba, se sötét mellékutcákba, itt teljesen jó a világítás és sehol egy lélek. Már nem mintha odafigyelnék rá, hiszen ő is szimplán ide tudott osonni...kezdem megérteni miért aggódnak értem ennyire.
- Kedvességed határtalan.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben meglököm magamat és ismét belököm a hintát, hogy egy kicsit tempózzak. Most, hogy itt van és van közöttünk valaki, aki nálam jobban próbálkozik felelősségteljesnek lenni, nekem már nem is annyira muszáj, vagy legalábbis egy minimális szórakozás belefér, mert tudom, hogy úgyis megvéd. Ez azért jó érzés volt. Tudni, hogy valaki felelősséggel viseltet irántad, pusztán azért, mert vagy. Nekem két ilyen személy is volt jelenleg az életemben, így igazán hálásnak kellett lennem érte. Még akkor is, ha valójában nagyon ritkán érzem ennek a pozitív oldalát. Nehezen bíztam meg az emberekben és ritkán engedtem közel magamhoz bárkit is - világ életemben kívülálló voltam-, de Olivér, ha keservesen is, de elérte azt, hogy a gyengébb pillanataimban elmondjam neki, hogy mitől félek és mi bánt, eddig pedig ezt rajta kívül csak egy embernek sikerült elérnie.
- Kijöttem egy kicsit, ilyenkor jó, mert nem néznem rám az emberek furán.
Megvonom a vállamat, mikor pedig elérem azt a magasságot, ami a "még oké" határát súrolja nem lököm tovább, hanem bámulok bele a távoli utcába és próbálom nem azt képzelni, hogy a távolban alakok mocorognak, de nehéz.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. június 29. 00:25 | Link

Lexine



Grimaszolok a szavaira. Az ijesztgetés nem az én műfajom volt. Ismertem olyanokat, akik éltek-haltak a pillanatért, mikor a tudatlan lézengőkre a szívbajt hozhatták. Közülük sokan csupán tréfának szánták az egészet, azonban akadtak, akik kihasználták azt a néhány másodpercnyi reakcióidőt, és nem éppen tisztességes, vagy legális dolgokat műveltek. Nem volt titok, hogy a világban akárhol is vagy, rossz dolgok történhetnek. És egyes emberek közelében gyakran meg is történnek. Tagadhatatlan, hogy nem is olyan régen még én is állandó vendég voltam az ilyen társaságokban, és most is akadtak alkalmak, amikor megmutattam magamat, már csak a miheztartás kedvéért is.
- Nem direkt volt. - A gúnyos él még mindig nem hagyja el a hangomat, néha üdítően tud rám hatni Lexine tudatlansága, ártatlansága, vagy nevezzük bárminek. Gyerekes volt, a maga édesség imádatával és a felelőtlenség hiányával. Össze sem tudom számolni, hogy hányszor kellett a lelkére beszélnünk azért, hogy az édességet ne a rendes kaja helyett, hanem utána egye, vagy, hogy hányszor szóltam rá, mikor gondolkozás nélkül nekiállt valami olyat csinálni, amit nagyon nem kellett volna. Nem, nem voltam paranoiás, egyszerűen csak kettőnk közül én sokkal jobban tisztában voltam vele, hogy milyen veszélyek is veselkedhetnek rá. Amik persze alapjáraton is ott voltak, de terhesen még kiszolgáltatottabbá vált mindennek. És ez nem tetszett, még, ha ő nem is akarta megérteni.
Csak vágok egy pofát a következő szavaira. Ismer, legalább annyira, amennyire én ismerem őt, de még talán azt is megkockáztatnám, hogy jobban, így tudom, hogy nem várta el, hogy kedves legyek, vagy akár gondolkodás nélkül nekiálljak eljátszani az aggódó jövőbeli apuka szerepét. Nem, az nem én vagyok, és bár igyekszek odafigyelni Lexire, azt még neki sem sikerült elérnie, hogy bármilyen érzelmet kimutassak a gúnyon és a nemtörődömségen, vagy az arrogancián, esetleg egoizmuson kívül. Az érzelmek határozottan nem az én világomban valók, és, még, ha ott is lennének, majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy kínosan ügyelnék az elkendőzésükre. Egyszerűen csak tudom, hogy érzések nélkül az élet sokkal, de sokkal egyszerűbb, és a dolgok sem olyan komplikáltak.
- Kit érdekel, hogy mit gondolnak az emberek? - Tudom, hogy számára sem egyszerű ez az egész helyzet, hiszen nem csak azzal kell megbirkóznia, hogy Viktor helyett én vagyok a születendő gyerekének az apja, hanem a terhesség puszta tényével is, ami miatt ilyen fiatalon az emberek furcsán néznek rá. A hangom kivételesen nélkülözi az arroganciát, magamnak sem vallom be, de a szavaimat valamilyen szinten megnyugtatásnak, bátorításnak szánom. Ennél több tőlem nem telik az ilyen dolgokra.
- Olvastad a szennylapot? - kérdezem szemöldökömet felvonva. Már néhány napja megjelent az újság, de azóta nem merült fel. Várhattuk volna, hogy nem marad visszhang nélkül az a bizonyos veszekedés, ami a szomszédok figyelmét is felkeltette.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. június 29. 00:37 | Link

< Olcsi >


- Tudom.
Felesleges tovább ezen lovagolni. Nem akart megijeszteni, én megijedtem, nem úgy szánta, kész pont. Ha tovább csavarom a témát, csak veszekedés lesz a vége és én egyáltalán nem szeretném most veszekedni. Csak szimplán ki akartam venni legalább egy fél órát, amikor senki butaságát nem kell hallgatnom, hanem a saját magam kis világába lehetek, erre még itt is megjelenik. Nem mintha annyira zavarna a társága, mert tud ő hallgatni is, ha kell, egyszerűen csak nem volt most szükségem a belőle áradó passzivitásra. Többet között ezért sem szerettem a közelében lenni, amióta ismerem, mindig a mérleg két nyelvén egyensúlyozott, soha nem tudtam eldönteni, hogy most épp kedvelem-e vagy sem, vagyis kedveltem, de a pillanatnyi érzéseim mindig mások voltak az irányába.
- Nem azzal van a baj, hogy mit gondolnak, mert az nem érdekel. Az zavar, ahogy néznek. Összesúgnak a hátam mögött a faluban és eddig nem érdekelt, de most már tudom, miért teszik.
Mindig is kívülálló voltam és fura. De számomra ez volt a természetes, így is nem is igazán érdekelt, ha egy-két idősebb ember néha kinézett. De amióta elterjedt a kis pletyka, azóta pontosan tudom, hogy miért beszélnek rólam és én is tudom, hogy ez természetellenes és valahol rossz és váratlan és felelőtlen, és még lehetne sorolni a negatív dolgokat, de a lényeg, hogy ez igenis zavar, mert van benne igazság. Egyébként meg feleslegesen lelkizek neki, tudom, hogy nem hatja meg, maximum meghallgatja, mond rá valamit, majd továbblép. Neki ezerszer könnyebb, hiszen nem kell mindennap ezzel szembesülnie úgy, hogy minden reggel felszáll az érzelmi hullámvasútra és addig meg körbe-körbe míg vége nem lesz a napnak, mert én mostanában így éreztem magamat.
- Nem olvasom az edictumot. De Viktor mondta, hogy mit írtak benne.
Rápillantok, egykedvűen megvonom a vállamat és nekitámasztom az arcomat a hinta láncának. Nem igazán érdekel a hazugságuk, higgyenek amit akarnak, ez is ezerszer jobb, mint az igazság. Bár elég bolond lehet az, aki tényleg elhiszi azt, hogy Olivér szerelmes.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. június 29. 00:50 | Link

Lexine



Nem válaszolok semmit, téma lezárva. Az egész ijesztgetős dologgal csak rá akartam világítani, hogy Lexine-nek mennyire nem kellene idekint, ráadásul a sötétségben töltenie az estéjét. Igen, a játszótér meg volt világítva, és igen, házak vettek körül minket, nyilván békésen alvó emberekkel, de ez nem változtat a tényen, hogy nem kellett volna itt lennie. Így, hogy vele vagyok, nem zavara  tény, hogy kint ülünk, az éjszaka közepén a játszótéren, de egyedül lenni számára, főleg a gyerekkel határozottan nem okos ötlet. És elnézve, ezt ő is jól tudja. Ha meg akarnám érteni, hogy miért is van mégis kint, bizonyára meg tudnám, azonban semmi ilyesmi nem állt szándékomban.
- Azért bámulnak, mert az életük üres, jelentéktelen, és nincs jobb dolguk, mint egy diák magánéletén lovagolni, ráadásul a pletykalapból vett információk alapján. - Vállat vonok, sosem értettem az ilyen embereket, akik ahelyett, hogy a saját életüket tették volna jobbá, inkább másokon áskálódtak. Pedig rengetegen voltak, ismertem közülük nem is keveset. Persze, ez főleg nőkre volt jellemző, de a férfiak között is előfordult egy-két eset. Nem értettem őket, ami magával vonta az esetleges gyűlöletet és utálatot az irányukba. Azzal pedig határozottan nem jártak jól - lásd Viktor. Bár ő nem éppen kívülállóként lovagolt a magánéletemen, de megtette, beleszólt abba, amihez semmi köze sem volt. Csak Vandára és rám tartozott, nem pedig a kis palotapincsire, mondjon akármit. Főleg, hogy egyszer az életben tényleg ártatlan voltam mindenben, amivel megvádolt... Vissza kellett hát adnom neki a kölcsönt, csak hát nem úgy sült el, ahogy terveztem.
A saját dolgaimat mindig is lerendeztem. Hogyha valaki az én életemben turkált, az megfizetett érte, ilyen értelemben - is - Lexi viszont védetlen volt. A szóbeszédet nem lehetett megállítani csak úgy, egyszerűen, Lexine pedig bizonyára nem folyamodott volna semmi olyanra, mint én. Az viszont, hogy a sugdolózó emberek miatt stresszelte magát, vele együtt pedig a babát is, határozottan nem tetszett, ezért is próbáltam valamennyire normálisan reagálni, még akkor is, ha a lelkizés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
- Komolyan mondom, nevetséges - bólintok, mérhetetlen mennyiségű gúnnyal a hangomban. Nem tudom, hogy kinek a számára hihető esetleg ez a pletyka, engem inkább csak dühít. Persze, ezerszer jobb, mintha megsejtették volna az igazságot, de még jobban örültem volna, hogyha teljes egészében kimaradnak az életünkből, a veszekedésből, és úgy kollektívan az egész baba-ügyből, aminek még bizonyára nem most lesz a lezárása. Akár kimondjuk, akár nem, előbb-utóbb ki fog derülni az egész, ezekkel az apró, félrevezető pletykákkal maximum időt nyerhetünk.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. június 29. 01:05 | Link

< Olcsi >

Felsóhajtok. Persze, az elején is ezt mondogattam magamnak, így nem is vártam más okfejtést Olivértől, de értékeltem, hogy legalább próbálkozik. Ugyanakkor, sajnos ezzel jelenleg nem tudok mit kezdeni. Fáradtan elmosolyodok, és inkább a földet kezdem bámulni, ugyanis Olivér bámulása már kissé feszélyezett.
- Majd abbahagyják, vagy legalábbis remélem. Bár ki tudja, hamarosan tényleg látszódni fog, ruhán keresztül is.
Ettől viszont tényleg paráztam, olyan leszek, mint aki lenyelt egy dinnyét, olyan leszek, mint Manda. Meg kellene tőle kérdeznem, hogy ő hogy bírja elviselni az ilyen dolgokat, de arra még nem igazán jutott időm, hogy kifaggassam az ilyenekről. Az ő esete sem volt épp valami hétköznapi, nem sokkal idősebb mint én, de ő hamarosan végez a nagy hassal és lesz egy babája. Na hát én már ettől előre rettegek. Ezért mindig csak egy nappal korábbra tekintek és nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz egy vagy két hónap múlva, vagy legalábbis arra, hogy mi lesz rosszabb, arra nem. Ezektől eltekintve, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mi lesz. Milyen lesz, ha megmozdul. Fiú lesz-e vagy lány. Milyen nevet fogunk neki adni? Annyi kérdés volt még ebben az egész helyzetben és én mindre rögtön tudni akartam a választ. Viktorral még nem igazán mertem ilyenekről beszélni, szeretném megvárni, hogy majd ő hozza fel a dolgot. Olivért pedig úgy gondoltam, ezek a dolgok még egyáltalán nem foglalkoztatják, van neki enélkül is elég problémája. Szóval inkább magamban tartottam a dolgot és egyedül filozofálgattam a terhesség ilyen jellegű, hétköznapi leendő szülőket érdeklő kérdésekről, vagy legalábbis szülőt...anyát, ebbe azért elég fura belegondolni.
- Nevetségesnek nevetséges. De nem tartalak olyan srácnak, aki sokat rágódik az ilyesmin.
Pont ő az, aki véleményen szerint nem foglalkozik a pletykákkal, hiszen számon se tudná tartani mindet, annyi kering róla.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. június 29. 11:38 | Link

Lexine



Akármennyire is tagadni akarnám, Lexine volt az egyetlen ember, akinek a hogyléte felől az elmúlt huszonegy évben törődtem. Igen, ő volt a születendő gyerekem apja, ami már önmagában is megkövetelte, hogy legalább egy kicsit érdekeljen, hogy mi van vele. Pluszban ott volt, hogy nem tartozott az idegesítő libák közé, akik általában körülvettek, éppen ezért már-már felüdülés volt a társaságában eltölteni az időmet - na nem mintha ezt bevallanám neki. A vallomások nem a rám jellemző dolgok közé tartoztak, és nem terveztem, hogy ezen a közeljövőben változtatok.
- Tudod, a terhes nők általában büszkén mutogatják a hasukat - jegyzem meg óvatosan, bár már sejtem is, hogy lehurrogásra számíthatok. Tudom én is, hogy ő sem éppen így tervezte anno a gyerekvállalást, és ez nagyrészt az én hibám - meg Viktoré -, és tisztában vagyok vele, hogy a folyamatos pletykák miatt nem éppen úgy áll a dolgokhoz, mint az átlag várandós nők. Nem is várhatunk el tőle mást, egyikünk sem. Bármennyire nem akarom beismerni, Lexine a legnagyobb vesztese az egész történetnek, mert csak véletlenül került kettőnk közé, hogy rosszul járjon. A felesleges terhet azonban nem vethette le magáról, bár már egyáltalán nem is voltam benne biztos, hogy le akarta vetni. Persze, nehéz volt, de most már így alakult, és nekünk a legjobbat kellett kihozni a helyzetünkből.
- Nem rágódok rajta. - Vállat vonok kifejezéstelen arccal. Nem nevezném éppen rágódásnak, vagy dühöngésnek, egyszerűen csak irritált valamilyen szinten az egész. Még a szokásosnál is többen idegesítettek az elmúlt héten a pletykák miatt, és ez a hangulatomon is kiütközött. - Egyszerűen csak elegem van belőle, hogy itt levegőt sem lehet venni anélkül, hogy ne tudja a fél iskola - teszem még hozzá irritált hangnemben. Ez volt az igazság, komolyan, mintha minden lépésünket figyelték volna a nap huszonnégy órájában.
Pillantásomat visszafordítom Lexine-re, és egy apró félmosollyal konstatálom, hogy már most látszik rajta, hogy terhes. Hogyha nem is annyira, hogy minden idegen észrevegye rajta, én láttam. Talán azért, mert éppen elégszer találkoztunk az elmúlt hetekben, hónapokban hozzá, hogy feltűnjön a legapróbb különbség is. A mosoly viszont gyorsan eltűnik az arcomról - még mielőtt valami rám fogná, hogy érzelgős vagyok, és visszatér a megszokott nemtörődöm, enyhén arrogáns kifejezés.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. június 29. 15:14 | Link

< Olcsi >


- És mi van azokkal, akik nem büszkék arra, hogy terhesek?
Olyan ez az egész, mintha a felelőtlenség élő példája lennék és az igazság leplezése érdekében hagynom kellett, hogy mindenki ebben a hiszemben éljen. Az igazság sokkal de sokkal borzalmasabb lett volna. Persze, ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, eleve nem volna az egész hajcihő, ugyanakkor nem lett volna szívem elvenni egy életet, még akkor sem, hogyha ezért be kell áldoznom a sajátomat. Még az sem érdekelt, hogy a baba nem Viktortól van, hiszen nem ő kérte, hogy megszülessen, ő volt a legártatlanabb az egész történetben. Pedig tényleg nem akartam gyereket, legalábbis a közeljövőbe nem. Azonban ezzel a ténnyel már megbarátkoztam, bár nehéz volt elfogadni, de sikerült. Sőt, azt is elfogadtam, hogy Olivér az apja, hiszen mit tudtam volna tenni vele? Most már úgyis mindegy. A baba záros határidőn belül megfog születni, mi pedig szülők leszünk, mind a ketten, gyakorlatilag pedig mind a hárman.
- Nem érdekel mit hisznek, amíg nem derül ki az igazság, legfőképp Viktor miatt. Nem akarom, hogy azt pletykálják, hogy megcsaltam, vagy elhagytam, nem hiszen, hogy azt kibírná a kapcsolatunk.
Alig láthatóan megrázom a fejemet és felsóhajtok. A kapcsolatunk Viktorral soha nem volt zökkenőmentes, majdnem összejöttünk, aztán szétmentünk, majd ismét egymásra találtunk, mikor pedig már majdnem minden elrendeződött volna, jött ez az egész babaügy. Nyálasan hangzik - ezért is nem mondom ki hangosan - de nem biztos, hogy túlélném, ha egyedül maradnék.
Szerencsém van, mert pont elkapom a mosolyát, mikor rápillantok. Bár tényleg csak a pillanat műve, de mindig is nagyra értékeltem, amikor megmutatta az emberibb oldalát. Bár tényleg ritka számba ment, vagyis konvergált a nullához, de azért néha ott volt. Kezdve a csöndes, vagy épp hangos törődéssel amivel irántam viseltetett.
- Azt hiszem, nem sokára sokkal valóságosabb lesz, neked is. Azt olvastam, hogy félidőnél már mocorognak.
Ha nem is mondta ki soha, azért tudtam, hogy valamilyen szinten őt is boldoggá teszi a dolog, pedig soha nem volt arra szüksége, hogy családja legyen, most mégis kapott egyet. Az a kötelék, ami köztünk szövődött immáron felbonthatatlan volt és ezt rajtunk kívül senki nem érthette meg.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. június 29. 21:53 | Link

Lexine



Sóhajtok egyet, mikor visszakérdez, de a reakciója nem ér meglepetésként. Pontosan ezt vártam, már amikor kimondtam a szavakat, éreztem, hogy ide fogunk kilyukadni. Hiába próbálunk civilizáltan viselkedni egymással, és hiába érünk el ebben általában sikereket, valahogy mindig ugyanehhez a témához lyukadunk ki. Olyan ez, mint egy rossz dal, ami a fejünkben ragadt, és bármit is csinálunk, nem tudunk megszabadulni tőle, újra és újra visszatér, magával hozva a negatív érzéseket, az elfojtott indulatokat, és szépen lassan átveszi az irányítást, romba döntve mindennemű haladást, amit az elmúlt időszakban elértünk. Legyen ez a haladás viselkedési, vagy úgy szimplán a helyzetünkre vonatkozó.
Néhány pillanatig némán, ajkaimat vékony vonallá préselve mérlegelem, hogy mit is kellene válaszolnom, azonban semmi olyan nem jut eszembe, amivel esetleg elterelhetném a témát, vagy egy vidámabb mederbe terelhetném a beszélgetést. Nem vagyok éppen az a pozitív személyiség, akinek ebben nagy gyakorlata van, sőt. Nagyjából Lexine az egyetlen ember, akiért ezt megtenném, ha tehetném. Nem az érzéseit viselem a szívemen, azonban az én gyerekemmel terhes, az elkövetkező tizenhét évre akaratlanul is össze vagyunk kötve, és erről részben én tehetek. Ennyivel tehát tartozok neki. Végül a válasz mellőzése mellett döntök, azt teszem, ami a legjobban megy és csendben maradok.
Még mindig némán bólintok, bár amennyire csak lehet, hidegen hagy a kapcsolata Viktorral - mint minden más kapcsolat is. Sosem hittem a szerelemben, ahogyan a kapcsolatokban sem, és ezt az elmúlt hónapok eseményei sem tudták megváltoztatni, amit egyáltalán nem bántam. Az azonban, hogy a palotapincsi érzései miatt kell eltitkolnom, hogy gyerekem lesz, annyira nem tetszik. Hogyha nem lenne nekem ennél ezerszer nyomósabb okom, valószínűleg tennék róla, hogy mindenki megtudja az igazat. Viszont sajnos nekem is van okom a titkolásra, ami közel sem ennyire egyszerű, és amíg a múltamnak az a része nincs lezárva, nem fogom a gyereket, vagy akár Lexine-t kitenni a felesleges veszélynek. Ezzel is bizonyítom, hogy amikor szükséges, igenis tudok felelősségteljesen viselkedni.
- Így is éppen elég valóságos. - Elfordítom a tekintetemet róla, és egyik pillanatról a másikra arckifejezésem felveszi a már nagyon is megszokott közönyt. Bár még hosszú hónapjaink vannak hátra az érkezéséig, a gyerek puszta jövetelének ténye is éppen elég dolgot megváltoztatott nemcsak az én, de Lexi és Viktor életében is. Talán túl sokat is...
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. július 2. 17:05 | Link

< Olcsi >


Ami azt illeti, Olivértől csak egyetlen dolgot vártam el, már a kezdetektől fogva, mégpedig azt, hogy legyen mellettem. Tisztában voltam vele, hogy nem miattam, hanem a baba miatt döntött így, kénytelen volt, hiszen akkor kimaradt volna a saját gyermekének az életéből, ezzel együtt megadta volna Viktornak és nekem a esélyt arra, hogy lehetőség szerint normálisan éljünk. Tudtam, hogy soha nem bele abba, hogy teljesen lemondom Szörnyiről és ez bár az elején nem tetszett, de most, hogy bizonyított, már megbarátkoztam a gondolattal. Minden negatív változás ellenére már egész hozzászoktam a dologhoz, szinte rossz lenne nélkülük. Mindketten apák lesznek és mindketten máshogy állnak jelenleg a helyzethez, de egy dologban egyetértettek, az pedig én voltam. Soha nem éreztem magamat különlegesnek, vagy fontosnak, de az utóbbi időben tényleg én voltam a középpontban és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Persze, lehetne kevesebb veszekedés, de nem vagyok ennyire nagyravágyó, csak reménykedem benne, hogy idővel ez is abbamarad, vagy legalább ritkul. Egyetérteni soha nem fognak, megkedvelni se fogják egymást, de ha már kibírunk pár órát anélkül, hogy összevesznénk, akkor már boldog leszek.
Mikor elfordítja a tekintetét, felsóhajtok. Próbálta bármennyire is takargatni a valódi érzéseit, nem tudott egészen átverni. Túl sok időt voltam vele ahhoz, hogy ne tűnjön fel a gúnyos megjegyzés mögötti valóság. Bár ilyen szempontból tényleg tűz és víz voltunk, tekintve, hogy az érzelmeim állandóan szórakoztak velem, de azért a szülőséggel és általában a családdal kapcsolatban voltak közös pontok, tagadhatta ő bármennyire is. Lefékezem a hintát, felkelek és odasétálok elé, megfogom a hintája láncait, és lenézek rá.
- Te is tudod, hogy jól döntöttél.
A bal szemöldököm a magasba emelem, miközben igyekszem nagyon nagyon nagyon komoly fejet vágni. Tudja ő jól mire gondolok, nem kell megmagyaráznom, a tekintetemből szimplán kiolvashatja, azt is, hogy tényleg így gondolom, mindennek ellenére is.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. július 3. 16:46 | Link

Lexine



Amikor Lexine közölte, hogy terhes, és kilenc hónap múlva száznyolcvan fokos fordulatot vesz az életünk, először legszívesebben kiröhögtem volna. Nem hittem el, hogy képesek voltak Viktorral nem védekezni, nem hittem el, hogy egy ilyen "hiba" becsúszhat pont nálam. Bár a nagy számok törvényéből kiindulva előbb-utóbb számíthattam volna valami ilyesmire. Az viszont, hogy pont akkor, pont a bosszúálló akciómkor történt meg mindez egy szerencsétlen, ugyanakkor nagyon is szerencsés véletlennek tűnt. Valahol nagyon nagyon mélyen örültem, hogy éppen Lexivel történt meg, aki azon kevés képviselője közé tartozik a női nemnek, akiket hosszútávon is el tudok viselni. Az sem volt hátrány, hogy nem először találkoztunk életünkben, az pedig csak segített, hogy egyre inkább valami furcsa barátság alakult ki közöttünk. Természetesen eszembe jutott, hogy itt hagyjam őket, vagy ne is vegyek tudomást a gyerekről, elvégre nem éreztem úgy, hogy szüksége lenne rám. Ott volt neki Viktor, a mintaapa, még, ha nem is ő volt az igazi apja, tudtam, hogy sajátjaként fogja szeretni. Mégis maradtam, és bár egyre csak bonyolódott a helyzetünk, ezt nem bántam meg.
Sosem tudtam volna magamat elképzelni egy családdal. Az én életvitelem, jellemem, a múltam, és a kóros irtózásom a kapcsolatoktól ezt megakadályozta. Nem tudtam belegondolni a jövőbe úgy, hogy gyerekeket, vagy akár egyetlen állandó embert lássak magam mellett - még mindig nem tudok - így viszont esélyt kaptam rá, hogy továbbörökíthessem a génjeimet. Esélyt kaptam a családra, még, ha egy szörnyen elcseszett módon is. És ez nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy eldobnék magamtól.
- Persze, hogy tudom. - Szárazan felnevetek, és kifejezéstelen arccal nézek ismét Lexine szemeibe. Hogyha nem hinném, hogy ez volt a jó döntés, már régen messze járnék, és még csak eszembe sem jutna, hogy mi lehet vele, vagy a gyerekkel. Annak ellenére viszont, hogy tudom, hogy itt kell lennem, egy másik részem hátat fordítana mindennek még mindig, és elmenne messzire innen. Túl sok a probléma, a bonyolult tényező, túl sok a kötöttség. Kötöttségekben pedig soha életemben nem voltam jó, és ezt Lexi is tudja. Belegondolva fel nem foghatom, hogy hogy bízhat meg bennem egy gyerekkel, a mi gyerekünkkel, amikor én abban sem vagyok biztos, hogy az éjszakát még az iskolában töltöm, és nem azért, mert nem akarok itt lenni.
Egyszerűen csak néha túl soknak tűnik ez az egész.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. július 3. 18:53 | Link

< Olcsi >

Nem tudtam körülírni a kettőnk közti kapcsolatot, pedig számtalanszor végiggondoltam már. Megmagyarázni megtudtam, de azt is csak nagyon hosszan, megjegyzésekkel és kiegészítésekkel teletűzdelve. Mivel azonban az igazságot senki nem tudhatta, így az egész szívás volt és ha valaki kérdezte, akkor mindig csak annyit mondtam, hogy barátok vagyunk. Kivéve az edictum szerint, ugyanis ott leírták a legnagyobb ökörséget, amit emberemlékezet óta hallottam magamról. Hogy én meg Olivér? Chh...ugyan, azért ennyire ne legyen senkinek nagy fantáziája, egyszer bőven elég volt, annak is elég csúnya vége lett, ráadásul mindketten más utakon járunk ezen a téren is. Anno amikor idejöttem nem gondoltam volna, hogy valaha is szerelmes leszek, távol tartottam magamat az ilyen érzelmektől, de végül is hiába, ugyanis a szerelem megtalált, a legkülönbözőbb formákban. Bár én soha nem voltam olyan felszínes mint Olivér, hogy határozottan tagadjam az egész dolgot, mert soha semmibe nem voltam biztos. Ő viszont igen, voltak az életében olyan állítások, amiket nem lehetett megmásítani, pedig az utóbbi időben igen sok meggyőződése dől romba, de túl makacs ahhoz, hogy ezt beismerje. Egy rövid ideig állom csak a tekintetét, aztán felnyögök és megrázva a fejemet hátat fordítok neki. Egy ideig eltudom viselni, ha ilyen, de hosszútávon még nem tanultam meg kezelni a belőle áradó gúnyt
- Tudod mit? Felejtsd el, itt sem vagyok.
Nem volt kedvem tovább a képéhez, nem voltam abban az állapotban, hogy elviseljem a passzív tekintetét. Próbálkoztam közelebb kerülni hozzá, most úgy döntött, hogy nem akar engedni. Én pedig senki nyakába nem fogom beleakasztani magamat, nem vagyok csülleng és amúgy sincs szükségem annyira a társaságára.
Utoljára módosította:Lexine Westbrook, 2014. július 3. 18:53
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. július 4. 21:58 | Link

Lexine



Akár tetszik neki, akár nem, a gúnymennyiséget a szavaimban még miatta sem fogom lecsökkenteni. Így is több mindent tettem meg Lexine-ért, mint nagyjából bárki másért az életemben - ez alól talán csak Kornél a kivétel, akivel kölcsönösen húztuk ki egymást a bajból, nem is egyszer. Azt viszont még Lexine, és ez a gyerek sem fogja elérni, hogy jellembeli változáson menjek át, bármennyire is szeretnék. Szerettem az lenni, aki voltam, mindig is imádtam magát a stílusomat, a belőlem áradó rellonosságot, amire sokan csak bunkóságként tekintettek. És őszintén, valahol már kezdett elegem lenni belőle, hogy mindenki egyfolytában meg akart változtatni. Engem, az életvitelemet, mindent. Persze, az életem, amit jelenleg is éltem, közel sem volt jó, vagy békés, esetleg biztonságos, de még etikus, vagy nagyobb mértékben legális sem... De az enyém volt, én döntöttem úgy, hogy ezt az utat járom, nem pedig más. És akár tetszett nekik, akár nem, közelében sem voltam, hogy hagyjam nekik, hogy megváltoztassanak. Igen, az érkező gyerek önmagában éppen elég sok változást hozott az életemre, az életünkre nézve, de ez nem azt jelentette, hogy nekem is meg kellett változnom valamilyen nagy, eget rengető mértékben. Így is igyekeztem önmagamhoz képest, és tudtam, hogy ezzel Lexine is tisztában van, még, ha nem is mondja ki nyíltan. Magamhoz képest igenis sokat tettem, talán többet is, mint kellett volna, hiszen nem volt rám szükség. Igen, elmondta a szőke, hogy azt akarja, hogy része legyek a gyereke életének, hiszen az enyém is volt valamilyen szinten, de... Mindannyian tudtuk, hogy nélkülem is elboldogulnának. Mégis, értékeltem, hogy Lexi úgy döntött, hogy hagyja, hogy én is kapjak egy kis részt a baba életéből.
- És mégis hova mész? Haza az üres házba? - szólok utána, majd néhány, könnyed lépéssel már mellette is állok és egy finom mozdulattal húzom vissza a könyökénél fogva. Nem voltam kíváncsi a szentbeszédre, ez igaz, de közel sem azt jelentette, hogy azt akartam, hogy itt hagyjon. Ő egy volt azok közül az emberek közül, akiket képes voltam tolerálni, és már ebből kiindulva is előnyt élvezett mindenkivel szemben. Na meg ott volt a tény, hogy a gyerekemmel várandós...
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. július 5. 14:09 | Link

< Olcsi >

Vannak pillanatok, amikor még azt is bánom, hogy elmondtam neki. Hiszen az egész csak rajtam múlott, Olivérnek nem is kellett volna tudnia róla. Szépen elrendeződtek volna a dolgok nélküle is és akkor nem kellene elviselnünk egymást. Nem lennének titkok és nem kellene elviselni a folytonos veszekedést. Meglehetnénk Viktorral ketten, ahogy eddig is voltunk. Senkinek nem fájna a feje. Mégis amikor felmerült ez az eshetőség, már az első körben elvetettem. Bármit is tett, akkor is joga volt tudni. Vagy legalábbis szentül hittem benne, hogy joga van tudni és ezzel nem rosszat, hanem inkább jót tettem. De kinek is pontosan? A gyereknek? Aki nem fogja tudni eldönteni ki az apja? Vagy magamnak? Mert így beálltam két tűz közé és játszani a pártatlant egyáltalán nem volt vicces. Esetleg a srácok jártak jól? Ugyan, akire a leginkább hátrányos hatással volt a döntésem, az Viktor volt, mondhatott bárki bármit, ő szívta meg a legjobban. Vagy legalábbis a szívem mindig ezt sugallta. Na tessék, tudok én is szentimentális lenni, ha akarok.
- El a közeledből.
Taglaltam lassan a szavakat, mintha egy gyagyáshoz beszélnék, miközben visszafordultam felé és széttártam a karjaimat. Ennyi magyarázat bőven elég is volt. Nem tartoztam neki elszámolással, oda mentem, ahova akartam, semmi köze nem volt hozzá. Bár magam sem tudtam, hogy merre is megyek pontosan. Rengeteg lehetőség állt előttem, mehettem Viktorhoz, de mehettem fel a kastélyba is. Nem voltam fáradt, inkább csak felhúztam magamat, megint, a nagy semmin. Lassan ez már mindennapos lesz. Hátat fordítottam és már rongyoltam is volna ki a játszótérről, hogyha nem jön utánam. Könnyen beért, hiába szedtem az apró lábaimat, gyorsabb volt, hát persze, nem volt ebben semmi meglepetés.
- Ha még egyszer hozzámérsz az engedélyem nélkül, beverem a képedet...
Közöltem vele egy bájos mosoly keretében. Nem tehettem róla, még mindig kirázott a hideg az érintésétől.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. július 5. 22:38 | Link

Lexine



Amikor Lexine elmondta, nem csupán az volt az első gondolatom, hogy elmegyek, és vissza sem jövök, hanem mellé mérhetetlen mennyiségű düh és zavarodottság is társult. Nem tudtam elhinni, hogy velem is megtörténhet ilyesmi. Nem akartam belátni, hogy igenis hibáztam - nem az egész dologgal kapcsolatban, hanem csak a kivitelezésével -, azt pedig még annyira sem, hogy ez a 'hiba' legnagyobb valószínűséggel az egész életemet meg fogja változtatni. Vagy legalábbis nagyban módosítja a milyenségét és a szabadidőm eltöltésének a módját. Először úgy gondoltam, hogy Lexi csak hazudik. Azt hittem, hogy ez a módja a visszavágásra, amiért Viktor és én össze-vissza rángattuk a saját kis játszmánkban. Ha rellonos fejjel gondolkoztam, nagyon is lehetségesnek tűnt az egész. Jó módja lehetett volna a bosszúnak, hiszen az egy mondatával - "terhes vagyok" - elérte, hogy egy pillanatra a szívem is megszűnjön dobogni a döbbenettől. De aztán, mikor leültünk és megláttam a kétségbeesett arckifejezését, a racionális énem felül kerekedett a rellonoson, és ráébredtem, hogy ő nem úgy gondolkozik, mint én. Nem volt zöld, sosem élt abban a környezetben és jellemileg is merőben más volt. Még, hogyha oka is akadt volna a bosszúra, nem ilyen aljas módon tette volna.
- Hazakísérlek - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, természetesen egy gúnyos grimasszal társítva. Nem akar a közelemben lenni, rendben, eszemben sincs rákényszeríteni, hiszen én is éppen eléggé tisztában vagyok vele, hogy milyen, mikor az emberben győ az antiszociális énje. Azt viszont egy pillanatig sem gondolhatja, hogy hagyni fogom, hogy csak úgy egyedül sétálgasson. Talán az ő életéhez önmagában nincs közöm, de akár megbánta, akár nem, hozott egy döntést, hogy a gyerek életének nagyon is részese legyek. Amíg pedig ez a kettő összekapcsolódik, eszemben sincs hagyni, hogy Lexine felesleges veszélyeknek tegye ki magát.
- Ugyan, mindketten tudjuk, hogy akkor is mennyire élvezted - válaszolok még mindig egy gúnyos mosollyal az arcomon, viszont engedek a kérésének és leeresztem a kezemet, elengedve ezzel az ő karját. Tudom, hogy nem vagyok egy a kedvenc személyei közül, ez már nem is lep meg egyáltalán. Én csináltam magamnak, én értem el, hogy így viszonyuljon hozzám... Már az is valamilyen kisebb csodának számított, hogy ennyi időt tudtunk normálisan beszélgetni.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. július 5. 22:56 | Link

< Olcsi >

- Nem szükséges. Eltalálok az utca végéig.
Makacs voltam, kár lett volna mást állítani. Már csak azért sem hagytam magamat, mert ő ennyire ragaszkodott hozzá. Tudom, hogy csak féltett és valójában nem akart rosszat, de már késő volt. Hiába volt ott valahol benne mélyen a jó szándék, azt remekül rejtette. Elrejtette a gúny és közömbösség alá, ettől pedig csak még ellenszenvesebb lett, mert tudtam, hogy ott van benne valahol a "jó", mégsem láthattam. Ez a kettősség pedig nem volt épp jó hatással a mindennapjaimra. Folyton változott arról a véleményem, hogy vajon jól döntöttem-e vagy sem, ezt pedig nem vettem éppen jó előjelnek.
- Minek kísérgetsz? Amikor eljöttem is egyedül jöttem és már akkor is sötét volt. Ne lesz semmi bajom, illetve...Szörnyinek nem lesz.
Tudtam, hogy nem értem aggódik, messze álltunk attól, hogy egymás sorsával törődjünk, ahogy elhúztam a karomat, egy pillanatra láttatni engedte a fényben az új szerzeményemet, ez volt az első tetoválásom, amit nem a mugli módszerrel csináltattam, hanem mágiával, mert igyekeztem felelősségteljes lenni, így biztosan tudtam, hogy nem teszek kárt a piciben. Ugyanakkor tudtam, hogyha abban a pillanatban nem határozom el magamat talán soha az életben nem leszek olyan bátor, hogy megcsináltassam.
- Valóban? Csalódást kell neked okoznom, egyáltalán nem emlékszem rád, hála a szuper képességednek.
Grimaszolok, miközben egy óvatosan megbököm a homlokát. Utáltam, amikor felhozta azt a bizonyos estét, azt az estét amiről fogalmam sem volt, hogy vele töltöttem. Azt az estét, ami mindannyiunk életét elrontotta. Olivér élete legfelelőtlenebb estéjét. Na jó, talán egy kicsit az én felelőtlen estémet is.
Hozzászólásai ebben a témában

Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
offline
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. augusztus 20. 13:58 | Link

Lexine



Teljesen tisztában voltam vele, hogy eltalálna az utca végéig, ha egyedül indulna el hazafelé, de ez nem azt jelentette, hogy hagyni is fogom. Akármennyire is nem tetszett neki - és akármennyire nem tudta senki sem hármunkon kívül -, az én gyerekemmel volt terhes, és mivel Lexine-t nem éppen a legóvatosabb embernek ismertem, eszemben sem volt hagyni, hogy egyedül mászkáljon a sötét utcákon. A nagyközönség előtt nem az én feladatom volt, hogy a dilis szőkét kísérgessem, hanem Viktoré, aki azonban jelen pillanatban nem volt a láthatáron. Maradtam tehát én, akár tetszett Lexinek ez, akár nem.
- Mert bármikor képes vagy átzuhanni egy kiálló ágon és elhasalni - vonok vállat. Éppen eléggé makacs vagyok én is hozzá, hogy ne hagyjam Lexit egyedül hazasétálni, és ezzel ő is teljes mértékben tisztában van. Néha, ha belegondoltam, rendesen tartottam tőle, hogy a gyerekünk mennyire lesz makacs. Ha mindkettőnknek a negatív tulajdonságainak csak a töredékét fogja örökölni is nehéz dolgunk lesz a felnevelése során. Ahogyan jelenleg a környezetünknek is nehéz dolga van a mi elviselésünkben. Vagy legalábbis az én elviselésemben, ami magam is tisztában voltam vele, hogy mennyire nehéz ügy volt esetenként. Legalább annyira, amennyire engem fel tudott idegesíteni Lexine a gumicukormániájával, vagy a gyerekességével.
- Segítsek feleleveníteni az emléket? - A kérdésemhez egy eléggé gúnyos pillantás és hangsúly társul, már csak arra jó, hogy még jobban húzzam Lexine agyát. Tudom, hogy nem szereti, hogyha arról az estéről beszélek, de akár tagadjuk, akár nem, megtörtént, és ma már megváltoztathatatlanná vált a tény, hogy felelőtlenek voltunk. Mostanra már nagyjából eljutottam arra a szintre, hogy megemésszem az egészet, és bár még mindig új volt a helyzet, azt hiszem, hogy mindannyian kezdtünk hozzászokni az aktuális felálláshoz.
Hozzászólásai ebben a témában
Lexine Westbrook
INAKTÍV


pandicorn
offline
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
Írta: 2014. augusztus 31. 09:13 | Link

< Olcsi >

Könnyebbnek tűnt, ha egyszerűen csak annyiban hagyom a dolgot. Felesleges veszekedni, haza fog kísérni, ha akarom, ha meg, akkor meg még inkább. Úgyhogy egyszerűen csak elindultam előre, és reménykedtem benne, hogy tartja a három lépést és jön szépen mögöttem. Nem mintha az eltelt idő alatt nem szoktam volna meg a jelenlétét, mert hazudnék ha azt mondanám, hogy nem, de erről neki felesleges tudnia. Amúgy is elég bonyolult a mi helyzetünk, nem kell még tovább nehezíteni egymás dolgát.
- Örülök, hogy megtudom mosni egyedül a fogamat.
Igaza volt, de ez még nem jelenti azt, hogy el is ismerem, akkor nyerne, azt pedig nem engedhetem. Pedig igaza volt, gyakran képes voltam a saját lábamba felbukni, bár így, hogy már nem láttam a saját lábamat, jobban odafigyeltem, de ettől még nem lettem sokkal felelősségteljesebb. Kellett valaki, aki kettőnk közül érettebben gondolkodik és mivel én nem voltam hajlandó felnőni, Olivér kénytelen volt magára vállalni ezt a szerepet, amit nem is csinált olyan rosszul.
- Baah, javíthatatlan vagy.
Nem bírom megállni, hogy ne nevessek fel. Tudom, hogy nem ez volt ezzel a célja, hanem az, hogy húzza az agyamat, de már annyiszor hallottam az ilyen jellegű oltásait, hogy nem tudtam komolyan venni. Helyette inkább megálltam és összefonva magam előtt a karomat visszafordultam felé.
- Haladunk is?
Egy pillanatra felvontam a szemöldökömet, majd megragadtam a kezét és elkezdtem húzni, hazafelé.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér