Haru


Gyönyörű tavaszi délután, munka után érdekes, hogy nem sötétedett be egyből. A levegő is kellemes, a madarak is csiripelnek, hát kell ennél több? Igen, jó lenne, de most kár a múlton keseregni. Úgy dönt, ma egy kicsit másfajta útvonalon megy haza, mint amin egyébként szokott, úgyhogy a Minisztériumból kilépve a másik irányba veszi az útját, sétálása közben pedig gondolataiba mélyülve kotorássza ki aktatáskájából a túró rudit, hogy megjutalmazza magát vele a fárasztó nap után. Amikor a keze ügyébe kerül, elégedetten csomagolja ki a piros pöttyös csomagolást, hogy aztán a szájában élvezhesse a mugli édességet. Amíg ezt a műveletet elvégezte, észre sem vette, hogy tett egy kört a főtéren, és már megint a lakósor felé tart. Szájában a túrós finomsággal, tarkóját megvakarva pislog egy párat, aztán úgy dönt, hogy inkább a következő ház utáni utcán lefordul. Ismerd meg hazádat - tartja a mondás, és amúgy sem volt sok ideje mostanában csak úgy sétálgatni a faluban. Illetve ideje lett volna rá, csak lusta volt hozzá. Ej-ej Kristóf, szedd össze magad. Már majdnem az utolsó falatnál tart, amikor meglátja a játszóteret. Szégyenszemre megfordul a fejében, hogy le kéne csúsznia a csúszdán, de hát mit szólnának hozzá az erre járó gyerekek és felnőttek? Egy tisztviselő, akinek példát kéne mutatnia... A háta mögé les, hátha erre jár valaki, de a sötétedés előtti órában csupán egy párt lát elsétálni egymásba fonódva a lakósor felé. Visszafordul a játszótér felé, szemeivel kiszúrja a legközelebbi hintát, ami talán az ő súlyát is elbírná. Ha nem, akkor maximum összekapja egy varázsigével, de ezt most muszáj. Ha meg valaki meglátja... hát... legalább nem az egyik mászókáról csimpaszkodva, vagy az egyik alagútba beszorulva, a hivatali ruhájában kapják rajta. Lassan elindul, néha még ugyan a háta mögé lesve, hátha erre jár valaki, akkor azt mondhassa neki, hogy csak eltévedt. Aztán végül csak begyorsítja a lépteit, s mikor feleszmél, már mindent eldobva magától a hintában lengedezik és hajtja magát magasabbra és magasabbra.
- Víííííííííííííí! - kiabál a boldogságtól, végre megint egy kicsit gyereknek érzi magát, és a legfontosabb, hogy egyre nagyobb magaslatokat legyen képes elérni az önerejéből, közben pedig igazi Kristófosan kacarászik.

Haru


Gyönyörű tavaszi délután, munka után érdekes, hogy nem sötétedett be egyből. A levegő is kellemes, a madarak is csiripelnek, hát kell ennél több? Igen, jó lenne, de most kár a múlton keseregni. Úgy dönt, ma egy kicsit másfajta útvonalon megy haza, mint amin egyébként szokott, úgyhogy a Minisztériumból kilépve a másik irányba veszi az útját, sétálása közben pedig gondolataiba mélyülve kotorássza ki aktatáskájából a túró rudit, hogy megjutalmazza magát vele a fárasztó nap után. Amikor a keze ügyébe kerül, elégedetten csomagolja ki a piros pöttyös csomagolást, hogy aztán a szájában élvezhesse a mugli édességet. Amíg ezt a műveletet elvégezte, észre sem vette, hogy tett egy kört a főtéren, és már megint a lakósor felé tart. Szájában a túrós finomsággal, tarkóját megvakarva pislog egy párat, aztán úgy dönt, hogy inkább a következő ház utáni utcán lefordul. Ismerd meg hazádat - tartja a mondás, és amúgy sem volt sok ideje mostanában csak úgy sétálgatni a faluban. Illetve ideje lett volna rá, csak lusta volt hozzá. Ej-ej Kristóf, szedd össze magad. Már majdnem az utolsó falatnál tart, amikor meglátja a játszóteret. Szégyenszemre megfordul a fejében, hogy le kéne csúsznia a csúszdán, de hát mit szólnának hozzá az erre járó gyerekek és felnőttek? Egy tisztviselő, akinek példát kéne mutatnia... A háta mögé les, hátha erre jár valaki, de a sötétedés előtti órában csupán egy párt lát elsétálni egymásba fonódva a lakósor felé. Visszafordul a játszótér felé, szemeivel kiszúrja a legközelebbi hintát, ami talán az ő súlyát is elbírná. Ha nem, akkor maximum összekapja egy varázsigével, de ezt most muszáj. Ha meg valaki meglátja... hát... legalább nem az egyik mászókáról csimpaszkodva, vagy az egyik alagútba beszorulva, a hivatali ruhájában kapják rajta. Lassan elindul, néha még ugyan a háta mögé lesve, hátha erre jár valaki, akkor azt mondhassa neki, hogy csak eltévedt. Aztán végül csak begyorsítja a lépteit, s mikor feleszmél, már mindent eldobva magától a hintában lengedezik és hajtja magát magasabbra és magasabbra.
- Víííííííííííííí! - kiabál a boldogságtól, végre megint egy kicsit gyereknek érzi magát, és a legfontosabb, hogy egyre nagyobb magaslatokat legyen képes elérni az önerejéből, közben pedig igazi Kristófosan kacarászik.

Kristóf

A délutáni műszak egyik kellemetlen hozzátartozója, hogy aránylag későn ér haza, illetve, hogy sokkal nehezebb elindulnia, mintha reggel a megszokott ritmusban tenné a dolgát.
Halk sóhajjal pillant az égre, mialatt elgondolkodott az elmúlt napon. Már ha csak azt számba veszi, hogy most nem volt semmilyen probléma, esetlegesen gyermeki kajacsata, vagy csínyek áradata, akkor valóban egészen kellemesnek lehetett mondani. Na nem mintha bármikor is baja lett volna a gyerekekkel. Nagyon szerette őket, persze igyekezett megtartani azt a távolságot ami ahhoz kell, hogy a fegyelem megmaradjon. Hosszú idő után találta meg igazán azt, hogy a gyerekekkel jobban meg tud lenni, mint esetlegesen a vele egykorúakkal. Na nem mintha bármi baja lenne a saját, vagy idősebb, fiatalabb generációval, egyszerűen egy ideje nem túl nyitott másokkal szemben. A gyerekekkel szemben viszont semmilyen távolságot nem kell tartani. Nem kell félni attól, hogy mást látnak, mint amit mutat. Gondolatai emiatt teljesen szerteágaztak, mialatt a túródesszertjét majszolta. Mindig is nagyon szerette, szinte gyermeki boldogsággal "falta" azokon a napokon, amikor megtehette. Éppen befejezte s a közterületi szemetesbe dobta a kisebb édesség csomagolását, amikor nevetés ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét az ismerős hangra, s arra indult meg, mialatt a következő mozdulattal igazgatta vissza a táskája a vállán. Amint egyre közelebb ért, minden lépésnél, mindegyik lépés végén, a csendben meghallotta a saját szívdobbanását. Nem értette, miért lett feszült, mintha bármi titka is lett volna....
Ám, csak ahogyan egyre közelebb ért, tudatosult benne, hogy a múltja nem engedi el leginkább..... Megtorpant döbbenten. Kék szemei nagyra tágultak s csak nézték a férfit, aki éppen egy öt éves gyermek szintjén vijjogott a hintán. A ruhája, kinézete és viselkedése elégé ellentétes volt, így pedig még zavartabb az egész szituáció. .... Nem tud ettől megszabadulni.....Miért nem ?
A következő pillanatban hirtelen lendületből fordult meg, majd ment tovább előre. Nem akart még közelebb kerülni a játszótérhez, sőt, leginkább szerette volna elkerülni azt, aki éppen saját tulajdonának tekinti. Nem akart vele még találkozni. Nem csak mert túl sok kérdés fogalmazódott meg benne, hanem mert nem tudta, hogy éppen miként tudna reagálni a másik kérdéseire - már ha lennének- vagy cselekedeteire. Az is lehet, hogy észre sem veszi, vagy nem emlékszik rá. Ez ebben a pillanatban hihetőbb, s maga az emberi elme - vagy női elme- másik zavaros oldala, hogy maga a célszemély sem éppen tudja eldönteni, ennek a lehetőségnek örülne, vagy sem.
Arcát elfordította, táskáját vissza húzta a vállára s szinte abba kapaszkodott, mintha csak abból kérne egy kis erőt a következő percekhez. Nem kell sok...csak egy kicsit tovább megy. A férfi játszik - na persze, hogy játszik... - nem fogja észrevenni. Narancssárga, hosszú haja kiengedve újra és újra dőlt hátának, mialatt talán ő dramatizálta túl, de még térdig érő, világos szoknyájában is azt érezte, mintha ólomból lennének a lábai.
- Nem sok...csak egy kicsi....
Motyogta azzal, egy pillanatra apró kis fény villant a fejében s jobb kezével a pálcájára fonta ujjait. Egy kis orra esés nem ártana neki, de végül nem tette meg.

Haru



A felhőtlen gyermeki boldogság kimossa elméjéből a mai hivatalban eltöltött nap történéseit. Lábával és hátával hajtja magát egyre magasabbra és magasabbra, míg lassan eléri a hinta maximum magasságát. Innen ha kiugrana, biztosan a lábát törné, de előtte minimum azt képzelné, hogy tud magától repülni, kezeit szárnynak gondolva érkezne arccal a talajnak. Persze ez nem történik meg, Kristófnak van annyi esze, hogy ne legyen olyan tévhite, hogy most egy madár lett belőle... Mert ugye nem...? Nem hát, hiába olyan gyerekes, amilyen, nem bolondult még meg. Csak az, hogy öltönyben most is ott kacarászik a magasban, egy kicsit őt is összezavarja. Mikor lehetett utoljára játszótéren...? Egy pár év azóta biztosan eltelt már. A tavaszi délután kellemesen ölelő meleg fuvallata kezd lehűlni, egy fél órán belül sötét lesz, akkor pedig nem árt majd hazafelé venni az irányt. Addig is ki kell élvezni ezt a csodálatos pillanatot, szemeivel keresi azt a pontot a talajon, amihez viszonyítani tud, hogy milyen magasra is sikerült feljutnia... amikor észrevesz egy lányt a játszótér felé vezető úton. Narancs színű haján ősziesen törik meg a tél utáni napfény, és bár csak hátulról látja, nagyot dobban a szíve és döbbenten kapaszkodik a hinta láncába. Ez ő... A lendület gyengül, mígnem a lábával fogja meg a földet, hogy ne menjen tovább. Mit keres itt? Miért van itt? Jó, igen, tudta, vagyis... pletykákat hallott, hogy Haru itt van a faluban, de amióta ideköltözött, sose futott össze vele. És mégis itt van, mondhatni karnyújtásnyira tőle. Nagyot nyel, továbbra is az édes szépség hátát bámulva. Oda kell mennie hozzá. Meg kell szólítania. Annyi év telt el azóta, mégsem képes odamenni és köszönni neki? Nem ronthatja el megint... A szíve a torkában dobog, feláll a hintából és visszakozva magában pár lépést tesz a nő felé. Mit mondhatna? Hogy sajnálja, hogy megbánta az akkori döntését, hogy ő az egyetlen nő az életében, akit igazán szeretett? Görcsben álló gyomorral terem a lány mögött.
- Bocsánat hölgyem, még szabad az egyik hinta, ha leülni volna kedve. - mondja nyugodt hangon, bár magának inkább úgy tűnik, hogy végig nyöszörgött.

Kristóf

A hangra megtorpant s maga elé nézett. Apró sóhajjal, mialatt lehunyta a szemei rázta kicsit meg a fejét. Éppen csak annyira, hogy a másiknak még ne tűnjön fel. Vajon miért nem sikerült úgy meglépnie, hogy nem veszi észre? Miért kell ez mindkettejüknek?
Amint újra előre nézet kék szemeivel, most a távot pásztázták. Lehetnének többen is az utcán, csak úgy elvegyülne egy picit .... Ezt meg tudná tenni egy városban, de itt, egy falun nem biztos, hogy túlságosan hatásos lenne. A másodperc tizedben átfutott két megoldás is a fejében, végül a nyugodt kérdésre egy nyugodt választ adott. Nem ismerte fel.....talán, vagy csak megint a szokásos heppjeit vette fel.
- Köszönöm, de inkább hazamennék.
Nem mert megfordulni, pedig nagyon is jól tudta, hogy ez illetlenség. Az anyja ezekre megtanította, volt ,hogy órákig képes volt az asszony ott ülni az asztalnál, hogy a lánya végre megjegyezze ezeket az "apróságokat".  Most valószínűleg azt vágná a fejéhez, hogy "Erre tanítottalak, te lány?"  vagy, "Egy nő viselkedjen mindig helyén! Ha sértett is ne alacsonyodjon le!" . Bármennyire is jutottak eszébe ezek az anyai tanácsok...nem segítettek. Egyáltalán nem, mivel nem is ide tartoztak. Ha megfordult a férfi felismeri, ha felismeri akkor biztosan beszélnie kell vele. Abból meg nem tudja mit várhat. Arról nem is beszélve, hogy az a nőszemély nagyon is kedvelte ezt a marhát! Igaz a főztjét már nem.... de annyit nem találkoztak, hogy ezt jobban ki is vesézzék.
Két legyintéssel hessegette el a fejénél a levegőt. Vagy legalábbis ennek tűnt, míg ő ezeket az össze-vissza gyűjtött foszlányokat tüntette véglegesen el. A sok heves különböző érzés, gondolat után végül megdöntötte egy parányit a fejét s felé fordult. No persze nem teljesen, épp csak egy kicsit. Jönnek az udvarias körök.
- Nahát..Szia Simfel. Remélem,hogy jól vagy. - Már amennyire szükséges. - Nem rég költöztél erre ? - Miért pont ide ? Nem elég nagy Magyarország?
Amint a válaszokat megkapta, ha a férfi megtette, bólintott rá s ismét magához vette a szót.
- Ha nem bánod, szeretnék hazamenni. - Jobb helyzetben. Nem tudom eldönteni, hogyha most elvigyorodsz akkor aranyosnak találnálak, ami felér jelenleg a halállal, vagy éppen megszületne ismételten az a késztetés, hogy képen vágjalak....
Elmosolyodott de nem mondta ki a szavakat. Inkább. De....még él benne a sértettség, azért amit nem értett meg a másikkal szemben, s amit azért is ítélt kellemetlennek, mert tudta, hogy ő sem igazságos a másikkal szemben.
Nehéz...nagyon nehéz.