Nicol néni
Szabad hétvégén

Mióta találkoztam a Boglyas téren azzal a kis nyuszival, egyre többször járkálok az utcákon. Hátha megint összefutok vele, mert szeretnék vele beszélgetni. Bár nem hiszem, hogy ő ide jönne, mert szerintem megfázott. Halottam, hogy milyen nagyokat tüsszentett. Szegény nyúl.
Mivel egyre többet járok ki az utcára, találkozok ismerősökkel, akikkel még beszélgetek is. Azt hiszem kezd visszatérni a régi Gergő. A mindig vidám, mosolygós, aranyos kisfiú, aki bárkivel szóba áll. Legyen fiú, lány, akár egy plüss. Vagy kedves, esetleg kedvetlen. Szőke hajú, barna hajú... teljesen mindegy, csak beszéljek valakivel. Most nem akarom újra átélni azt az időszakot, mikor a szobámba zárkózva sírtam a szüleim után. Évekbe telt, mire újra tudtam mosolyogni. Pedig a nagymama mindig próbált vigasztalni. De én nem hagytam magam. Tovább sírtam, s beszélgettem a kis játékaimmal, amit nyolc évesen már nem kellett volna. Aztán sok idő elteltével végre tudtam az osztálytársaimmal játszani. Aztán a Erzsi is meghalt, utána pedig Loveday. Remélem Janey nem fog itt hagyni. Nem akarom, hogy ő is...
Veszek egy mély levegőt, s felhúzom a lábamra a zoknim. Ugyanis itt az idő, hogy megint kerüljek egyet. Most a játszótérre szeretnék eljutni, mert már rég ültem bele a hintába ami már kissé hiányzik. Leszaladok a lépcsőn, s pár perc alatt már a cipőmet húzom a lábamra. Megkötöm a cipőfűzőt s felállok, majd kinyitom az ajtót. Janey-nek nem szoktam szólni, hogy elmegyek, hiszen tudja, hogy a faluban biztonságban vagyok. Vagy legalábbis még nem szólt érte, hogy jelezzem, ha elakarok menni. Azért jobban tetszik ez a szabadság, nem úgy, mint Loveday-nál volt. Ő sokszor kiakadt rám azért, mert elmentem otthonról.
Beletúrok a hajamba, miközben gyors léptekkel haladok a macskaköves utcán. A játszótérrel az az egy gond van, hogy a falu másik végén található, így sokat kell gyalogolni. Ám most ennek ellenére, elég gyorsan megérkezem a játszótérre. Rögtön beleülök a hintába, s hajtani kezdem magam.

Nicol néni
Szabad hétvégén

Mióta találkoztam a Boglyas téren azzal a kis nyuszival, egyre többször járkálok az utcákon. Hátha megint összefutok vele, mert szeretnék vele beszélgetni. Bár nem hiszem, hogy ő ide jönne, mert szerintem megfázott. Halottam, hogy milyen nagyokat tüsszentett. Szegény nyúl.
Mivel egyre többet járok ki az utcára, találkozok ismerősökkel, akikkel még beszélgetek is. Azt hiszem kezd visszatérni a régi Gergő. A mindig vidám, mosolygós, aranyos kisfiú, aki bárkivel szóba áll. Legyen fiú, lány, akár egy plüss. Vagy kedves, esetleg kedvetlen. Szőke hajú, barna hajú... teljesen mindegy, csak beszéljek valakivel. Most nem akarom újra átélni azt az időszakot, mikor a szobámba zárkózva sírtam a szüleim után. Évekbe telt, mire újra tudtam mosolyogni. Pedig a nagymama mindig próbált vigasztalni. De én nem hagytam magam. Tovább sírtam, s beszélgettem a kis játékaimmal, amit nyolc évesen már nem kellett volna. Aztán sok idő elteltével végre tudtam az osztálytársaimmal játszani. Aztán a Erzsi is meghalt, utána pedig Loveday. Remélem Janey nem fog itt hagyni. Nem akarom, hogy ő is...
Veszek egy mély levegőt, s felhúzom a lábamra a zoknim. Ugyanis itt az idő, hogy megint kerüljek egyet. Most a játszótérre szeretnék eljutni, mert már rég ültem bele a hintába ami már kissé hiányzik. Leszaladok a lépcsőn, s pár perc alatt már a cipőmet húzom a lábamra. Megkötöm a cipőfűzőt s felállok, majd kinyitom az ajtót. Janey-nek nem szoktam szólni, hogy elmegyek, hiszen tudja, hogy a faluban biztonságban vagyok. Vagy legalábbis még nem szólt érte, hogy jelezzem, ha elakarok menni. Azért jobban tetszik ez a szabadság, nem úgy, mint Loveday-nál volt. Ő sokszor kiakadt rám azért, mert elmentem otthonról.
Beletúrok a hajamba, miközben gyors léptekkel haladok a macskaköves utcán. A játszótérrel az az egy gond van, hogy a falu másik végén található, így sokat kell gyalogolni. Ám most ennek ellenére, elég gyorsan megérkezem a játszótérre. Rögtön beleülök a hintába, s hajtani kezdem magam.

Gergő

Magam sem tudom miért, úgy éreztem sétálnom kell egy keveset, valahol a kastélyon kívül. Így hozott le a lábam ide. Minduntalan körbe nézek, miközben zsebre vágott kézzel haladok végig az utcákon. Nem titkolt szándékom, hogy egy kicsit körbenézzek, már ami a házak felhozatalát illeti. Bizony, ha minden igaz nemsokára vennünk kell itt egyet. Végignézek a házak katonás során és megborzongok. Most minden furcsán üresnek tűnik, pedig az emberek még csak most igyekeznek haza, vagy  vásárolnak a vacsorához. Valahogy nem tudtam magamat közéjük képzelni még akkor sem, ha erőlködtem. Én nem tudnék ilyen békés, nyugodt és hétköznapi lenni. Ezek a szavak csak egy keserves fintort csalnak az arcomra. Remélem és ezek után is az maradok aki voltam. Igaz, mostanában egy fokkal nyugodtabb vagyok, de azt hiszem ez csak átmeneti állapot. Mire feleszmélek már eléggé besötétedett, csak a lámpák fénye világítja meg az ismerős helyet. Voltam már itt, de fogalmam sincs most vajon miért jöttem ide. Körbenézek és ekkor tűnik fel a szemem előtt egy kis törpe. Érdeklődtem billentem oldalra a fejemet, mintha meglepő lenne, hogy a játszóteret gyerekek használják. Továbbra is nekiszentelem minden figyelmemet, nézem ahogy beleül a hintában és meglöki magát. Annyira természetesnek kellene lennie, valamiért a sötét üres játszótéren mégsem olyan nyugtató látvány inkább morbid. Lassan tovább lépdelek, benyitom a játszótér kapuját. Igyekszem zajt csapni, hogy ne ijesszem meg. Majd egyenesen a mellette lévő hintához megyek, beleülök és óvatosan meglököm magamat.
  -Nincs egy kicsit késő a játékhoz?-
Továbbra sem vesztettem el az érdeklődésemet a gyerek iránt, hiszen ki tudja milyen régóta nem láttam ilyen kisméretűt belőlük. Azt is meg merem kockáztatni, hogy több éve nem voltam kisgyerek közelébe, valamiért soha nem szerettem őket. Na itt a bökkenő, most kénytelen leszek valahogy megszokni sőt mi több, megszeretni, nincs más választásom. Szóval miért ne kezdhetném ezen az estén?

Nicol néni *.*


Miután leszaladok a lépcsőről, egyenesen a cipős szekrényhez megyek. Ott megkeresem a kék színű cipőmet, amit rögtön a lábamra húzok. Megkötöm a cipőfűzőt s mielőtt még elmennék, bemegyek a konyhába, ahol egy kis gumicukor után kutatok. Végül megtalálom a zacskót, amit zsebre vágok. Na, most már indulhatok. Kinyitom az ajtót, s kilépek az utcára. Már szürkület van, így csak a lámpák világítják Bogolyfalva utcáit. Gyors léptekkel haladok a macskaköves úton. Farmernadrágom zsebébe mélyesztem a kezeim, mert kissé fáznak. Hajam megint úgy néz ki, mint a szénaboglya. Mivel sosem fésülködök, feláll a hajam, ami engem nem zavar különösebben. Persze ha ünnepek vannak, vagy fontosabb események, akkor megfésülködöm, de amúgy nem.
Az utcán senkit sem látok, pedig nyáron jó sokan bolyongtak itt. A legtöbb mondjuk diák volt, de lakosokat is lehetett látni. Na mindegy... Mivel egész gyorsan haladok, pár percen belül meg is érkezhetek a játszótérre. Sajnos csak egyedül tudok ide lejönni, hiszen velem egykorú nincs a közelben, az idősebbek pedig biztos nem arra vágynak, hogy egy 12 éves fiúval hintázzanak.
Na, meg is érkezek a helyszínre. Nem lett se több, se kevesebb a játék a játszótéren. Szinte minden játékot kipróbáltam már, de a kedvencem mégis a hinta lett. Olyan jó bele ülni és csak hajtani magam. Mintha repülnék. Most is így teszek. Kényelmesen elhelyezkedem a hintában, s hajtani kezdem magam. Miközben hajtom magam, észreveszem, hogy valaki figyel engem. Érdeklődve nézem én is a lány, vagyis a nőt. Annyi idős lehet, mint Janey. Vagy egy kicsit fiatalabb. A leányzó idejön hozzám, s leül a mellettem lévő hintába.
 - Játszani sosincs késő - mondom mosolyogva. Kicsit lassítok a hintán, hogy rendesen tudjunk beszélni. Végigmérem a lányt.
 - Te még diák vagy? - kérdezem. Lehet, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, hiszen nem is rám tartozik, hogy még diák-e vagy nem.
 - Mellesleg Gergő vagyok. Lasch Gergely. Téged hogy hívnak? -