A Czettner lányok fognak egyszer a sírba vinni az ezer százalék. Végre sikerült kihevernem az ugráló, bűzlő és rezgő tojások okozta traumát, melyet Majának köszönhetek, most itt állok a szökőkútban, csurom vizesen és az a helyzet, hogy azt sem tudom már miképpen kerültem ide. A fejem egy kissé sajog és mintha alkoholt böfögnék vissza, de esküszöm mindenre, hogy nem tudom mi van.
- Te Luca, ismételjük már át, mit is keresünk, mi itt? - megvakarom a buksimat, hátha valami bevillan, de az igazság az, hogy a megvilágosodást sokkal inkább tőle várom.

- Persze hullámokat sőőőt hozzunk gumikacsát és matracot is - csillogó szemekkel adom elő mondandómat, holott ironikusan szerettem volna. Mi a fene ez, hát nem értem. A fröcskölésre csak morranok egyet, majd kissé visszakozva nézem őt, aztán nincs mit tenni, ha már itt vagyok, hát csináljam jól, vagy mi.
- Nem is értem, hogy történhetett ez meg, tuti itattál velem valamit - megrázom a buksimat, akkor érteném, ha az italozás eldurvult volna, de így.. Lassan lehuppanok mellé, miközben integetek egy csúnya szemekkel bámuló néninek.
- Már csak pálmafák meg koktélokat hordozó fiúcskák hiányoznak - egy kisebb mosollyal nézek rá, még én is meglepődöm azon, amiket mondok.

Tény, hogy ma jól nézek ki. Kivételesen odafigyeltem mit veszek fel, a hajam is rendbe szedtem, és mostanában sikerült visszaszokni az edzéshez, ezért már a lábaim sem vaskosak, hanem régi fényükben ragyognak. Na, de hogy az eszembe jutott-e mikor elindultam reggel, hogy Luca fog "becserkészni"? Egyáltalán számoltam-e azzal, hogy nem egy fiú esik bele a csapdába? Na nem, egyáltalán nem.
- Szerinted, ha azok közül a szerencsétlenek közül befenyítek párat, akkor elkezdenek ugrálni nekünk? - néhány elsős felé mutogatok. Látásból volt már egyikükhöz szerencsém, sőt azt hiszem ő is cipekedett, amikor a lakásba költöztünk át. Ő rá már biztosan tudok hatni.
- Aha persze. Tudod mikor hittem utoljára a mesében? Soha - tudom én, hogy van mögötte valami, de nem fogom kérdezgetni. Ha akarja elmondja magától, én se szívesen tárulkozok ki bárkinek csak úgy.
- Ja persze, nekem is csak a pálmafa kellene - mosolyom vigyorrá válik. Azt hiszem a férfiak mintha azt szokták volna ilyenkor mondani, hogy hűséget fogadtam, nem vakságot. Ennyi várakozás után már nekem is kijár a nézelődés.
- És mit tervezel még? Mivel rontasz még meg?

Az égre emelem a tekintetemet. Majdnem elhiszem, hogy a Czettner lányok ennyire ártatlanok, tényleg. Egész közel járok hozzá, de aztán valahogy mégis csak jön belőlem egy hatalmas nevetés az egész gondolattól.
- Határozottan, fenyegetve és szúrós szemekkel sok mindent el lehet érni.. Kár, hogy nem jöttem erre rá korábban - valószínű, ha nem lettem volna annyira magamba fordulva, akkor az összes alattam járó sárkánykát kihasználtam volna valamilyen formában. Mekkora szerencséjük volt. Az újabbak már rosszabbul jártak, mert kinyílt a szemem és elég meggyőzően tudom forgatni a szavakat, ha az kell a boldogulásomhoz.
- Jajj hagyjuk már, tudom hogy műveltél valamit és ha évek múlva is, de rájövök mi volt az - mutatóujjamat felemelem és hadonászok felé. Persze csak viccnek szánom, hiszen ez egyáltalán nem egy komoly téma.
- Nem tudom mikor volt utoljára - megvonom a vállaimat. Manapság a letargia, a düh és az aggódás keveredik bennem. - Az szórakozásnak számít, hogy Scarlettnek viccből vettem egy vibráló barátocskát a nehéz napjaira? - ha igen, akkor nem is volt olyan régen. Ha pedig nem, akkor elég szánalmas az életem, mert oké, hogy Máté elvitt moziba, ami maga volt a mámor. De szórakozni úgy igazán.. hááát, nem is tudom.

- Nem tudom. Párat biztos. Azok közül az egyik rendezte be a szobámat - most már megvan. Az a szerencsétlen nem tudott meglépni, mert a haverjai otthagyták, így rajta lett minden leverve. Mondanám, hogy sajnálom, de nem szeretek hazudni, még magamnak se, nem hogy másnak.
Érdeklődve pillogok felé. ami azt illeti hallottam pár dolgot, sőt Vince is mesélt már nekem, de nem különösebben szokta figyelmet fordítani mások dolgaira, csak ha ténylegesen érint.
- Hallottam már rólad, de lehet, hogy nem eleget - félszegen mosolygom felé. Szoktam ítélkezni, nem állíthatom, hogy nem. De szeretem a saját tapasztalataim alapján felépíteni a képet az emberekről, mert jobb, ha a magam hibáiból tanulok, nem pedig másokéból. - Jó, amíg nem leszek egyszarvú, meg csillámláma meg minden ilyen szarság, addig nem szedem le érte a fejed - azzal elvetné a sulykot az már biztos. Azonban jelenleg nem tudok rá igazán haragudni, nem értem, hogy miért nem, de így van.
- Kellett neki egy kis móka, hát én csak segítettem neki - megvonom a vállaimat. Jó fej és vicces is tudok lenni, ha arról van szó, nem vagyok ám mindig búvalb...... csak az esetek negyven százalékában. - Nem tudom. Igazából azt hiszem már megszoktam a folytonos aggodalmat és sötétséget, vagy mit - nehéz ezt megfogalmazni. - Máté elvitt moziba, csak nekünk kibérelt egyet és valahogy kiderítette az egyik kedvenc filmemet és az játszotta le. Az jó buli volt, de közben folyton azon agyaltam, hogy mennyi időt lehetünk még együtt. Szóval az sem az igazi szórakozás, nem?

Még, hogy én, mint barátnő. Hát ezt se sokszor hallom az emberek szájából. Kicsit muszáj ízlelgetnem a dolgot, mert eléggé fura összeegyeztetni a személyiségemmel. Pont van időm, míg Luca kifejti, hogy micsoda cukika Máté. Na hát, ha ő ezt hallanánk.. lehet gyanútlan áldozatokat kezdene el kínozni. Vagy legalábbis én így tudom elképzelni a szitut.
- Igazából tudod ez egy kicsit bonyolult - fájdalmasan felsóhajtok, s még mielőtt folytatnám, lefröcskölöm magamat egy kis vízzel, amolyan pót cselekvésként. - Ő katona Amerikában és ha véletlenül találkozunk, akkor sincs sok időnk együtt. Ja és a legtöbbször tuti összekapunk valamin és egy fél napunk azzal megy el, hogy béküljünk - van annak jó oldala is, de nem mindegy, hogy milyen áron jut az ember tudatába annak, hogy a másik milyen érzéseket táplál iránta. - Ő se egy érzelem bajnok, meg én se. Mindketten makacsok és önfejűek vagyunk. Szerintem egyszer addig fog egy fajulni, hogy megöljük egymást - komolyan beszélek. Bár már nem félek Mátétól, de ez például akkor, mikor elrepült mellettem a kés, nem volt így. Valamelyikünk meg fogja ölni a másikat, csak az a kérdés, hogy ki lesz a gyorsabb.
- Na, de hagyjuk is. Te kivel tengeted manapság a napjaidat?

– Jajj, ha csak a színeken vitáznánk – elnevetem magamat, majd újból fröcskölök egy kevés vízadagot a végtagjaimra. - Gyakorlatilag mindenen, de komolyan, én vagyok a rossz a dologban. Mindenbe belekötök, semmi se jó, de azt hiszem, ez azért van, mert annyira félek, hogyha közel engedem magamhoz, akkor hatalmasat koppan a popsim a padlón – erre a következtetésre a napokban jöttem rá. Eddig én is azt hittem, hogy ez csak a gyerekes és nő hisztik közé tartozik, aztán valahogy kigoboztam a csomót. A félelem táplálja minden egyes kirohanásomat, amely nem tudom, hogy logikus magyarázat-e, de nagyon úgy tűnik, hogy nálam ez minden probléma alapja. A legrosszabb az, hogy valószínűleg ez okozza majd a végét, pedig ugyebár éppen azt szeretném elkerülni. – Drága a temetés, de nem hiszem, hogy túlélnénk egymást. Valahogy úgy tudom elképzelni az egészet, hogy egyszerre nyírjuk ki egymást. Ő elhajítja a kését én meg éppen küldöm felé az átkot, a végén meg kiderülne, hogy ez egy lávsztori – muszáj kuncognom. Egyáltalán nem szeretném, ha így történne, pontosabban azt a részét kívánom elkönyvelni, hogy amikor bekövetkezik ilyen szerelmes cselekedetnek könyveljék el az emberek. Mert, hogy ez be fog következni, a kérdés csak az, hogy előtte mennyi időt hagyunk majd magunknak arra, hogy élvezzük egymás társaságát. – Szarul hangzik, nem? – kuncogásom lassacskán komoly arccá, talán egy kissé aggódóvá változik. Annyira rá vagyok feszülve erre az egészre, hogy azzal teszem tönkre saját magamat és Őt is. Kritikán aluli vagyok a kapcsolatosdiban, az egyszer biztos. Majd, ha találkozok a nővel, ki világra teremtett és évekig kínzott, megköszönöm neki, hogy ilyenné váltam.
- Nem olvasok pletykalapokat, amióta nem írok – megvonom a vállaimat és hozzáhasonló pózba vágom magamat, miután küldök egy mosolyt az értetlenkedő néninek és bácsinak, akik botránkozva figyelnek ránk. – Hahh, te nem macskás nő leszel, hanem kutyás? – szinte látom magam előtt a történetet. Bár a kutyákkal talán nehezebb kivitelezni a dolgot, mert nagyobb hely kell nekik, mint a macskáknak, de ha választhatnék, én is őket pártfogolnám. Kevesebb a szőr, okosabb a buksi. – Nem ám még férjedül is fogadsz egyet – na az már számomra is durva lenne, bár manapság aztán már minden elfogadott.
– Na az már jobban hangzik, mint a kutyák – mosolyogva fordulok felé. – Legalább ingyen koncertezhetsz meg fesztiválozhatsz? – csak van előnye, ha zenész sráccal járogat ide-oda az ember. Én biztos kihasználnám a lehetőséget, ha elém ugrana. – Ha igen, akkor vendéget nem vihetsz? Komolyan rám férne már valami ilyesmi – jó ötletnek nem mondanám, de azért egy próbát megérne. Maximum kiütnék néhány embert, vagy eljönnék. Muszáj egy kicsit kikapcsolnom, vagy a végén én leszek a macskás/kutyás nő.

Nevetnem kell, jó mélyről jön és csak úgy kiszakad belőlem, mintha ez tök természetes lenne. Pedig egyáltalán nem az, egyszerűen csak nem tudom másképpen lereagálni ezt az egészet. Még, hogy ő nem ért meg engem? Hát akkor én mit mondjak? Egyik nap még minden a megszokott módon történik, tervezem a legújabb szívatást, előre elkészítek mindent, hogy túléljem az alagsorban uralkodó káoszt, aztán jön egy levél, majd egy hír, hogy meghalt a bátyám. Ez az egész felfordított mindent, 180 fokos gurulásba kezdett az életem, amely most nem tudom hová tart és mivé tesz engem. Ez pedig megrémít, mert én szeretek mindent pontosan megtervezni és látni az értelmét és a végét, ennek viszont nagyon nem látom.
– De hát, ha mindig találok valami fogást rajta? Nem tudom megállni, hogy ne szóljam meg. Ez olyan Hajnás lételemem, nem tudom befogni a pofimat, még akkor se, ha tudom, hogy éppen az lenne a legjobb – a szókimondóságom biztosan nem lesz életem egyik legjobb tulajdonsága. Most már sokkal többször fogom vissza magamat, mint régebben és ez is túl sokat változtatott rajtam. Nem szeretnék egy teljesen más lány lenni azért, mert valaki éppen belecsöppent az életembe.
– Hát nem tudom, azt hiszem méreg nem lenne a mi sztorinkban, de bezzeg kés meg fegyver… – kuncogok egy keveset. Tudom, hogy ez a téma nem éppen nevetséges és halál komolyan kellene venni, de egyszerűen nem megy. – Nem hiszem, hogy bármelyikünk megelőzné a másikat. Inkább olyan egyszerre mindent vagy semmit dolog lenne, vagyis lesz – legalábbis én így gondolom. Aztán lehet, hogy ő teljesen máshogyan vélekedik és lazán belém tolna egy tárat, majd egyszer ezt is megtudjuk. – Az a baj, hogy nem tudom eldönteni, megéri-e – felsóhajtok. Tényleg fogalmam sincsen, mivel még nem volt részem ilyenben.
Figyelem a sztorit és jól meg is mosolygom. Bizony ismerem ezt a kört. Sokszor fordult elő, hogy mire az Edictumban lehoztunk egy cikket, annak a hír értéke már elavult volt, hiszen a lányka tovább repült a következő sztárocskára. Újra és újra kellett írni, s a leadás napján már a következővel volt, de akkor nem éreztem azt, hogy az újság lenne a gáz. Az inkább a kislányt minősítette. - Van a kastélyban olyan, aki helyetted is birtokolja ezt a címet -  azt hiszem nem is egy ilyen akad. Én sosem értettem az ilyen lányokat, bár ugye nem belőlem kell kiindulni, hiszen normálisnak nevezhető kapcsolatom vagy mim, nem is igazán volt eddig.
– Pedig biztos jól néznétek ki az esküvői képeken – én is elnevetem magamat. Hát ez már számomra is elég morbid sztorivá kezd alakulni.
- Jó, hát gazdagéknak könnyen megy - nem mintha nekem nem lenne rá lehetőségem. Főleg amióta az a nőszemély újra férjhez ment és kiválasztotta a környék legpénzesebb, legkönnyebben befolyásolható alakját. Mivel azt szeretné, hogy ne tálaljak ki neki, ezért minden hónapban kapok némi zsebpénzt, amit ha ilyen dolgokra szeretnék költeni, lazán megtehetném. Csak, hogy egyszerűen engem ezek nem kötnek le és nem hatnak meg. Már az is csoda, hogy lakásbérlésbe belementem, ahelyett, hogy tovább kuporgattam volna a pénzemet.
– Nem lehetne kettő? Hátha véletlenül elviszek magammal valakit..- talán van rá esély. Bár ugye ezzel nem számolhatok ezerszázalékosan. Bárcsak minden annyira könnyedén menne nekünk is, mint a többi párocskának. Azt hiszem most éppen erre lenne a legnagyobb szükségem.