A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=591868#post591868][b]Cameron Wallace - 2016.05.05. 12:50[/b][/url]

A szökőkút peremén ücsörög törökülésben, előtte rajzfüzet. Nem zavarja, hogy mások is vannak körülötte. Narancssárga-kék kockás ingének ujját könyöke fölé tűrve viseli, félig begombolva, kilátszik alóla a fekete póló, fekete farmerja látni engedi térdét. Könyökét térdén támasztva meg unatkozó képpel bámulja az előtte fekvő kitárt füzet lapjait. Naplónak is beillene.  Benne van minden, amit szavakban talán soha meg se fogalmazna. Nehezen veszi rá magát, hogy átfordítsa a lapokat. Az eleje még szép, mi több, gyönyörű. Légies vonalak összessége, szürke rengeteg, amiből szinte élő mása áll össze a valóságnak. Majdnem fehér hajon játszó árnyék, csillogó szemek, mosolygó ajkak. Tökéletes. Emlékeiben még színeket is kap a kép, ahogy pár oldallal odébb egy vízfestékkel készült vázlat kapott valamikor, a dátum szerint közel egy éve. Azon az elképesztően élénk piroson még ujját is végighúzza valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, mielőtt zavarba jön saját mozdulatától és heves mozdulattal, hangosan lapozna kettővel is odébb. Ismét szürkék a rajzok, ismerősek a vonalak, amíg át nem váltanak szögletesbe, túl határozott, máshol túl ingatag, túl bizonytalan vonalkezeléssel készült rajzokat lát maga előtt. Talán csak a szemekbe rajzolt csillogásban van még némi élet, de az se az igazi már, és ki is hal a végére a durva vázlatokon. A legfrissebbeken már csupa dühödt satírozást látni, az erősen húzott vonalak alatt átszakadt lap is akad. Otthon készült szinte mind, csak néhány dátumozás sejtet itteni munkát. Hajába túr, majd a még néhány megmaradt üres oldal egyikéhez lapoz. Le szeretné zárni. Igen, pontosan erre lenne szüksége. Elkészíteni az utolsót, ami valahogy pontot tesz ennek a végére. Füle mögé tűzött ceruzája után nyúl, majd megforgatja ujjai között, elnézve az üres papírt maga előtt. Nem ennyire üres. Még van benne valami. Valami különös rezignált érzés, hogy minden elmúlik. Véget ért. A papírra helyezi a ceruza hegyét, és meghúzza az első vonalat. Nem kelnek életre ujjai alatt most. Furcsa. Meg is áll. Nem látja a folytatást. Merre, hogyan rajzolja tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=591947#post591947][b]Cameron Wallace - 2016.05.05. 15:59[/b][/url]

Nem jut semmire. A fehér lapon a sötét vonal nem ad válaszokat, ő meg nem tudja, hogyan folytassa. Rég volt ennyire tanácstalan. Általában csak úgy szaladnak keze alatt a vonalak, egymásba olvadva alkotnak nagy egészet, szemének kedves íveket, szegleteket, árnyékokká mosódnak össze, de ezt most egyszerűen nem érzi. Fogalma sincs, mit is akar rajzolni, és nem csupán meglepő, de elkeserítő is. Sosem görcsölt rá az alkotásra, mindig azt veti papírra, amihez éppen kedve tartja, úgy, ahogy éppen szeretné, de most, hogy szeretne egy utolsó rajzot a lánnyal, aztán becsukni a füzetet és porosodni hagyni valamelyik polc tetején lakása káoszában, nem megy. Újabb vonalat erőltet, de furcsának érzi, rossznak. Gondolatai túl kuszák, és nem képes megragadni belőlük a formák kontúrját, csak elmosódott foltok maradnak szeme előtt. Görnyedve hajol előre, árnyékot vetve a lapra és egy kósza ötlet nyomán végül annak szélet rajzolja körbe halvány vonalakkal, amikor valaki nem messze tőle a párkányra ül. Talán azért is választotta ezt a helyet, mert itt látta meg őt legelőször hosszú évek csendje után, meg azért, mert itt sokan vannak. Remélte valahol mélyen, hogy hall hasonló ritmusú lépteket, netán még azokat a bizonyosakat is, most azonban ahogy felnéz, mégis elfacsarodik a szíve. Pillái között, összeráncolt szemöldökkel pislog a másikra, nem érti, mit akar. Ő szakított. Valaki másé azóta már. Nem véletlenül kerüli. Dacos, kissé fáradt sóhajjal hajol vissza inkább a lap fölé, hogy folytassa, amit elkezdett. Az első, halvány körvonalat módszeresen vastagítja meg aztán, az üresen álló belső térfélen satírozva erős mozdulatokkal. Mi a fészkes fenéért reszket a keze? Nem érti. Annál határozottabb mozdulatokkal húzza a vonalakat egymás után, oda-vissza, minél inkább azt érzi, hogy ez nem menne. A kérdés se tesz jót ennek. Ceruzája hegye túl mélyen váj a papírba ahhoz, hogy egyben maradjon. Nyomot hagy, tépett szegélyű sebhelyet, az ő keze pedig megáll. Ujjait rákulcsolja a ceruzára, majd öklét a füzetnek támasztja.
- Nem. Miért is haragudnék? - kérdezi dacos gyerekként, nem nézve fel. Tovább szorongatja a ceruzát, miközben kényszert érez rá, hogy bokáit még mindig összekulcsolva összezárja térdeit. - Abszolút semmi okom rá, nem igaz? - folytatja újabb kérdéssel, aztán becsukja a füzetet. Megkopott borítóján végighúzza ujját. Túl sok éve őrzi már. Az első rajzokat vagy hat éve készítette még, gyakorlatlan kézzel, bizonytalan vonalakkal, álomképek alapján. Most már nem bír újat alkotni.
- Tessék, tartsd meg. Hozzád tartozik - tolja odébb végül a füzetet nem felelve az újabb kérdésre. Tekintetét közben a vízre szegezi, ami ott csobog mellette, és védekezőn átkarolja térdeit. Jobb is lesz, ha ezeket az emlékeket nem hurcolja magával. Legyen a lányé minden egyes vonal, amit ő ihletett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=593603#post593603][b]Cameron Wallace - 2016.05.13. 21:22[/b][/url]

I loved you once,
I loved you twice,
I loved you in my previous lives

A benne kavargó dac és harag úgy ragad a hangjába, mint bogáncs, s éppen úgy szúrhat is, amint eléri a lányt mellette. Nem feltétlen célja bántani, azt tudná okosabban is tenni, módszeresebben, mint így, hirtelen, kapkodva választott szavakkal. Inkább az indulat szüli ezeket, a meggondolatlanság és az alapvetően heves vérmérséklet, ami oroszlánként a sajátja egyébként is és olyan sokszor keverte már bajba. Az elhangzó szavakon elrágódik, maga elé bámulva. Keserű mosolyt rajzol ajkaira az, amit megért a nem anyanyelvén elhangzó szavak között, mögött. Hajába túr, hogy aztán belemarkoljon a szőke tincsekbe, és élesen fújva ki a levegőt előre hajtsa a fejét. Nem akar Sárára nézni, de még csak válaszolni sem arra, amit éppen mondott. Inkább a füzetet tolja odébb becsukva, átadva ezzel neki minden papíron őrzött emlékét róla, a naplóját, hogy egész pontosak legyünk, amibe közel azóta rajzolja a másik vonásait, hogy tizenhat évesen megismerte Angliában egy pillanatnyilag szerencsétlennek vélt találkozás eredményeként. Hogy odafent az a valaki, akiről néha görcsösen igyekszik elhinni, hogy szereti, ahogy azt az okosak is mondják, elintézte - és ehhez kénytelen az ő makacs akaratát is hozzáadni a kép teljessége érdekében, mert ebben beismeri saját felelősségét is -, hogy két évig kínozzák egymást, csak ráadás. Átkarolja térdét, sehol sincs szokott lazasága, nyitottsága, hanyag modora. A vizet bámulja maga mellett kitartóan, ahelyett, hogy a lányra nézne, és úgy véli, hogy ha elég sokáig engedi el a füle mellett a szavait, akkor csak békén hagyja. Úgyis ki fogja magyarázni magát, és valami magasztos, fölötte álló indokra hivatkozva ő marad a tiszta, ártatlan, akinek semmi vétke ebben az egészben, mert a jelenlegi állás végképp csak a szentlélek műve lehet.
- Megvagyok - szólal meg végül mégis, miután felhorkan azon, hogy szóba kerül az aggódás, de ha már olyan hosszan beszélt a másik, egy szó belefér. Ott van benne, hogy megkérdezze, hogy van a vörös, boldog-e most, hogy megjegyezze, ő megmondta, de ajkába harapva sikerül megállnia, hogy mégse tegye ezt legalább ezzel csúnyábbá, nehezebbé.
- Mikorra várod? - kérdezi végül, némi érdeklődést mutatva, bár továbbra se fordul felé, csak kíváncsi a válaszra. Erre nem kapott még választ, még ha tudja is, hogy valószínűleg még együtt voltak elméletben, csak már a laza valamiben, mert túl féltékeny, vagy hogy is mondta a másik.