[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=649156#post649156][b]Dasha Fresmoon - 2016.12.18. 18:21[/b][/url]
IzaPont olyan vagyok, mint egy elsős, tizennégy éves kislány, aki épp ma érkezik a varázsiskolába életében először. Végül is van benne hasonlóság, hiszen én is iskolába jövök tanulni, ráadásul életemben először kezdek egyetemet, szóval akár minden stimmelhetne is, leszámítva a kort. Hiába, valamikor húsz évesen is úgy tudok viselkedni, mint egy tizennégy éves, de ezt többnyire csak a lelkesedésemben mutatkozik meg. Visszajönni Magyarországra ismételten nagyszerű érzés, főleg mert tudom, hogy ezáltal egy új fordulatot vesz az életem. Bizony, nem egyedül érkezem és nagyon hálás vagyok a barátomnak, hogy velem tart és az új kalandokért, illetve értem képes volt hátrahagyni a családját. Én szeretek mindig csak a pozitív és a boldog valóságra gondolni, most is így teszek.
Írtam jó néhány ismerősömnek, hogy fontolgatom a visszatérést Magyarországra, bár egyiknek sem tudtam mondani pontos napot, így mondhatni meglepetésként fogok betoppanni. Egy személy mégis különleges alkalmat és bánásmódot érdemel, ő mindig is nagy szerepet töltött be a szívemben és rengetegszer mellettem állt anno, ahogy én is mellette. Ő pedig nem más, mint Iza. Bevallom, kissé izgulok, mert mi van, ha már most elrontottam az egészet és akkora meglepetést akarok neki okozni, hogy éppen ellenkezőleg fog elsülni? Mérges lehet rám, amiért nem szóltam neki és csak mert a semmiből feltűnök, de ez jó ötletnek tűnt, mikor kiterveltem. Én mindent meg fogok tenni, hogy ne legyen rám mérges, apropó, kéne valami ajándék is, ha már itt tartunk. Magyarországon az első dolgom beköltözni az új albérletünkbe, a második kipakolni és berendezkedni, a harmadik pedig már az lenne, hogy elszaladjak ajándékért, ha az én drága seggfej barátom nem toporzékolna, hogy éhes és adjak neki valamit. Szingliként mennyivel könnyebb dolgom volt, viszont sosem mondanék le JiByungról és mellette lehetek csak igazán nő. Gyorsan összedobok neki valami kaját, ami nyilván valami zacskós leves még Koreából, mely kibírta a hosszú utazást. Azzal egy ideig eltelíti a hasát, addig biztosan, amíg én elintézem csajos dolgaimat. Lopok a tányérjából néhány kanálnyi levest, mire szokásához híven morcosan tekint rám, én meg csak a fejéhez vágom, hogy mit izél, mikor én csináltam neki.
Bogolyfalván járkálom végig a karácsonyi vásár boltjait és csillogó szemekkel figyelem a változásokat, amik az elmúlt nagyjából három évben bekövetkeztek. Igazából nem sok minden változott, de már maguk az emlékek is mosolyt csalnak az arcomra. Gondolkozok, hogy mivel lephetném meg, látok sok csecsebecsés üzletet, de nem szeretnék Izának holmi kacatot venni, mert annak nem sok értelme és az olyan "kapsz valamit, mert így illik, de különösebben nem pazaroltam az ajándékodra sok időt" érzést kelt. Márpedig ez az, amit el akarok kerülni, hiszen fontos nekem. Bejárok néhány boltot és utcát, de nem találok semmi személyeset. Már kezdem azt hinni, hogy nem lesz ajándék, amikor meglátok egy lufis bódét. Először csak elmosolyodom a vicces figurák láttán, ám utána megpillantok a sok meseszereplő között egy kviddicsmezes fehér tigrist. Egyből Iza jut róla eszembe, hiszen ez a kedvenc állata, ha minden igaz és nem változott azóta, noha nem kérdeztem erről, mert miért is tettem volna, mindazonáltal a kviddicsmez mindent tarol. Nekem az kell! Odamegyek az árushoz és kérem a kiszemelt lufit. Aranyosnak tűnik, ezért megkérem, hogy nem tudná-e a piros mezt kékre változtatni, mert az mégis a hab a tortán lenne. Minden gond nélkül megcsinálja. Rengeteg áruja van és legszívesebben megvenném az összeset, mert rendkívül jópofák. A fizetés közben egy szellő hatására lágyan hullámozni kezdenek és az egyik lufi hátulról megpöccinti a tarkómat, mire megfordulok. Egy mosolygós csillag az, amire az van írva, hogy "A legjobb barátnőnek!". Ezek most csak szívatnak, igaz? Vagy csak szerencsém van? Naná, hogy kell, megveszem őket és boldogan megyek tovább az úton, hogy hazajussak.
Próbálok kikeveredni a tömegből, bár nem zavar annyira, ugyanis Seoulhoz vagyok hozzászokva, ott pedig amúgy is nagy az embersűrűség, főleg az utakon. Kiérek a térre, majd körülnézek. Nem a megfelelő utat keresem, azt már ismerem, hanem szimplán körülnézek a szép díszítéseken. Ekkor veszem észre az egyik padon üldögélő, jelenleg forrócsokit szürcsölő szőke hajú lányt. Kikerekedett szemekkel lépek gyorsan hátra kettőt, amíg a bódék el nem takarnak ismét. Remélhetőleg még nem vett észre, feltéve, ha tényleg Iza volt, de biztosan nem tévedek, hiszen annyira jól ismerem. Három év pedig nem az a táv, ami alatt az emberek sokat változnak külsőleg. Na szép, csak magamra kell nézni: se fekete haj, se sportcuccok, csakis félig nőies kabát, farmer és csizma. Igaz annyira nem hazudtolom meg önmagamat, mindenesetre ennyire szőke még sosem volt a hajam. A bódék között elsétálok addig a pontig, ami a legközelebb van a kiszemelt padhoz és kikukucskálok onnan. Valóban ő az és milyen szép! Nem úgy értem, ő eddig is az volt, de a jelenlegi korunkban még szebb! Nem tudom, hogy kész vagyok-e a találkozásra, nem hittem, hogy ma fogok vele beszélni, ám ez egy nagy alkalom. Nem úgy tűnik, mintha várna valakit, vagy ha igen, akkor nagyon közbeavatkozok, de meg akarom tenni, élni szeretnék az alkalom adta lehetőséggel. Nem arról vagyok híres, hogy félénk lennék, így kihasználva a magabiztosságom és a bátorságom, mosolyogva előlépek a bódék közül és mihamarább a lány előtt-mellett termek. Mit is mondhatnék egy ilyen találkozáskor? Sokáig csak nézem őt, szemeim őszinte lelkesedésről árulkodnak és boldog vagyok, hogy újra láthatom. Elmosolyodom, felettem a két lufi időnként egymásnak ütközik, majd újból eltávolodnak.
- Iza! - nyögöm ki, miközben a szellő belekap szőke tincseimbe és egy részüket belesodorja az arcomba. Szabad kezemmel elsöpröm a rakoncátlan szálakat és az arcát kezdem elemezni, hogy vajon mennyire mérges rám, vagy vajon egyszerűen csupán örül-e a felbukkanásomnak. Bár nem szóltam neki, a lufikból egyértelműen látszik, hogy gondoltam rá és bizony nem véletlenül alakult ki ez a meglepő pillanat, noha lehet még én sem voltam felkészülve rá. Megölelem és szorosan magamhoz ölelem a vállánál, ügyelve arra, hogy ne boruljon ki a kakaója.
- Tudod, nem felejtettem ám el szólni neked erről, direkt meg akartalak lepni. Amúgy is közel a karácsony - mondom közel a füléhez, hangomból árad a boldogság és a meghittség. Szeretem ezt a lányt!