A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=534920#post534920][b]Schlett E. Lilla - 2015.10.25. 17:05[/b][/url]

Nyááh, tudtam én, hogy ma mindenképp útba kell ejtenem a Cukorvarázst! Sehol nem csinálnak ehhez fogható béka-mignont, így az egyik tenyérkémben szorongatott zacskóban 4 breki pislogott rám, mellettük egy másik, kisebb csomagban drazsék, pillecukrok, 2 házikrémes, némi linzer és az ég tudja még, mennyi édesség. Ma este kiülős esti pikniket tartunk Arnolddal, és ki más hozná az ételt hozzá, mint jómagam. Természetesen azzal az eshetőséggel is számoltam, hogy nem lesz kedve az édeshez, tehát egy másik nejlonban krumplis, káposztás, sajtos, túrós pogácsák sorakoztak.
Szürke hétköznapok. Még az ég is egészen be van borulva, mintha még ő is szomorú lenne, amiért javában az októbert tapossuk. Nők, férfiak, asszonyok és urak, feketés ruhákban, keménykalapokban, hideg, semmitmondó színekben tündökölve. Kicsit elkomorodva megálltam, s végigmértem magam: vászoncipő, aminek a jobb részén Victor, a bal részén pedig Emily néznek egymás felé (tudjátok, a két főszereplő a Halott menyasszonyból, amit Tim Burton rendezett), fekete, szűkített nadrág, fehér top, és.. piros poncsó. A fal mellé húzódtam, hisz majdnem elütött a délutáni, munkából hazafelé igyekvő tömeg és egy darabig csak néztem őket. Lesunyt szemek, zéró szemkontaktus. Mint a jól betanított gépek.
Hirtelen valaki felvette velem a szemkontaktust. Annyira hirtelenül ért, hogy meg se próbáltam elrántani a tekintetem a fiúéról. Magas (bár nekem majdnem minden hímnemű egyed colos), jó kiállású srác, talán a húszas éveiben, mély, sokatmondó szemekkel. Pulóver nélkül. Nem is tudom, mi volt az, ami miatt odaügettem hozzá. Talán a szomorú, csalódott kifejezés, ami az arcán ült? Vagy mert ő nem csak egy újabb masinának tűnt a tömegben? Tán mind a kettő. Pulóver nélkül ácsorgott egy doboz mellett. Amint odaértem, szólásra nyitottam a számat, noha magam sem tudtam, mégis mit mondhatnék, ám még mielőtt összevartyogtam volna valamit, a dobozba pillantottam. Két kicsi cica nyávogott alig hallhatóan. Nem is volt kérdés: leguggoltam hozzájuk és alaposan megvakargattam a fülük tövét, megsimogattam őket, még beszéltem is hozzájuk, s miután ezzel végeztem (úgy 1 perc alatt), felegyenesedtem, kihúztam magam és a fiú felé fordultam mosolyogva. Jócskán felfelé kellett rá néznem, hisz ő is, mint szinte minden képviselője ezen nemnek, laza 20 centivel minimum magasabb volt nálam.
- A tieidek? – húha, vajon melyik típust szeretheti? Sós, vagy édes? A kinézetéből ítélve talpraesett és magabiztos, tehát csak az egyiket ajánlom fel neki. Előfordulhat, hogy ha mindkettővel megkínálom, akkor egyikből se kér, de ha meg mégis sósat akar az édes helyett, akkor az meg mi kínos már.. – Kérsz? - mindkét zacskó száját kinyitottam és felé nyújtottam. Sose lehet tudni, és neki mindkettőből szívesen adnék. Sőt, még mignont is!