A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=649149#post649149][b]Nemes L. Izabella - 2016.12.18. 17:22[/b][/url]

Szőke tincseim arcomba hullanak, mikor a vásár forgatagából kilépve a boglyas tér egyik csendesebb helye felé lépdelek, ahol keresek magamnak egy padot. Ahogy lehuppanok rá, hajam a vállamra omlik, az ujjaimmal átfogott forró pohárból majdnem kilöttyen a forró ital. Aggódva pillantok a kesztyűmre, majd miután megbizonyosodom arról, hogy nem esett baja semminek, nekidőlök a hideg támlának. Zöld szemeimet le sem véve a tömegről veszek egy mély levegőt, majd belekortyolok a forrócsokiba, amely végigforrázza a torkom. Égeti a nyelőcsövem a forró ital, keserű utóízt hagy maga után. Megköszörülöm a torkom, pillantásom ekkor a kezemben tartott italra siklik. Némán nézem a pohárban kavargó feketés folyadékot, mutatóujjammal a pohár szélén körözök. Veszek egy mély levegőt, aztán iszom egy újabb kortyot és felpillantok. Végignézek a vásárból épp kijövő vagy oda tartó embereken. Elhúzom a szám, mikor meglátok egy túlzottan is egymásba gabalyodott párocskát. Keresztbe rakom lábaimat, majd elkapom a fejem és lesütöm a szenem, a tömegből éppen kilépő nő ugyanis kísértetiesen hasonlít az anyámra, akit nem mellékesen hónapok óta nem láttam.
- Francba - suttogom csak úgy magam elé, poharam a szám széléhez emelve. Nem nézek fel, egyáltalán nem akarok találkozni anyámmal. Valószínűleg ez lenne most a legrosszabb időzítés, nekem pedig se kedvem, se energiám sincs ahhoz, hogy egy esetleges vitát most folytassak le vele. Nagyon sok mindenről nem tud, ami kiderülne és csak még inkább kiborítaná, plusz neki is rengeteg mesélnivalója lenne, ami meg engem nem érdekel. Ráadásul tuti, hogy több mint a fele az én életemről szólna, ha nem vigyázok a nővéremhez hasonlóan még egy házasságot is a nyakamba varr. Valami nagyon az agyukra ment a szüleimnek, az egyszer biztos. Óvatosan felnézek, hogy megkeressem anyámat, aki épp ekkor fordul felém... Én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, az alak ugyanis nem az anyám. Az ismeretlennel találkozik a tekintetünk, majd ő továbbhalad, én pedig hátradőlve lehunyom a szemem és magamban hálát adok mindenkinek, hogy ezúttal nem lett igazam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=649404#post649404][b]Nemes L. Izabella - 2016.12.19. 17:59[/b][/url]

A pillanatnyi szívritmus zavaromat követően nyugodt szívvel dőlök neki ismét a padtámlájának, hiszen az az alak, akit az anyámnak hittem, nem is az anyám, így nem kell attól tartanom, hogy egy szép napon majd levadásznak és hazahurcolnak, csak azért, hogy valami olyasmit csináljak, amihez se kedvem, se erőm nincsen. És akkor most nem a házimunkára gondolok, amit amúgy sem szeretek csinálni, itt a suliban is csak azért van körülöttem rend, mert rá vagyok kényszerülve, hiszen tudom, hogy anyu varázslatos módon nem terem itt, hogy elpakoljon utánam. De mondjuk egy tündérkeresztanya jól jönne néhanapján.
A gondolataimból egy hang, majd a vállamra sikló kéz zökkent ki. Megrémülve kapom a fejem az ismeretlen felé, és megpróbálok elhúzódni tőle, eddig ugyanis az sem tűnt fel, hogy egyáltalán valaki itt áll mellettem. Kis híján múlik csak, hogy nem kezdek el kapálózni szabadulás gyanánt, de aztán meghallom a hangját, megérzem az illatát és hirtelen rájövök, hogy ki ölel most engem. Szemeim tágra nyílnak, az ujjaim között szorongatott forrócsokit teljesen elfeledve emelkedem fel a padról, hogy átöleljem a lányt.
- Dasha?! - meglepetten mondom ki a nevét, államat közben a vállára támasztom, ajkaim meglepettségem ellenére mosolyra húzódnak. - Mit keresel itt? - hangom kissé vádló, ugyanis egy szóval sem említette, hogy ismét Magyarországra jön, vagy csak elkallódott útközben a baglya, amelyik azt a levelet szállította, amiben leírta. Én nem tudom, csak annyi biztos most, hogy úgy ölelem, mintha nem akarnám elhinni, hogy ez tényleg ő. Pedig igen, a külseje megváltozhatott, de a hangját még ennyi év után is felismerem. Könnyes szemekkel tolom el magamtól a lányt, hogy lássam az arcát, belenézhessek a szemébe és megnézzem, mennyit változott ennyi idő alatt. Aztán, amint megvolt a kötelező vizit, összeráncolom homlokom és megpróbálok nagyon csúnya arcot vágni - megjegyzem, a sírás határán ez nem is olyan könnyű ám.
- Miért nem mondtad, hogy jössz? Igazán szólhattál volna, akkor megbeszélhettünk volna egy találkozót, vagy meglephettelek volna én is a vasútállomáson vagy mi tudom én! - Dasha magyarázata, hogy miért nem szólt a látogatásáról olyan egyszerűen siklik tova, mintha nem is mondott volna semmit. Nyilván nem tudok most egyszerre olyan sok dologra figyelni, mint általában: rámosolyogni, visszanyelni az örömkönnyeket, feddő pillantásokat lövellni felé és még fel is fogni, hogy mit mond. Ez túl sok így egyszerre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=674974#post674974][b]Nemes L. Izabella - 2017.04.16. 20:41[/b][/url]

Unalmában a gyerekek szintjére lesüllyedő és éppen nagyon duzzogó Frayec-et képletesen a hónom alá csapva hagyom el a kékek házát és indulok el az unikornisok felé, hogy onnan meg összeszedjem prefektus- és csapattársam és együtt tegyük tiszteltünket a diákönkormányzat újabb programján. Már nem tudom mennyire lehetne-e ezt programnak nevezni, elvégre egy nagyon nemes cél érdekében kampányolnak épp a boglyas téren, amit igazán kár lenne kihagyni, más szóval viszont jelen pillanatban nem tudnám emlegetni a ma délutáni időtöltésemet.
Frayec szokásához híven idegesen ugrándozik a lábam körül, de ezzel csupán csak azt éri el, hogy háromszor is majdnem hasra esek benne. A mellettünk elhaladó diákok szeretik megbámulni a rasekomat, amit amúgy meg is értek, mert elemi mágikus állatot nem mindennapi látni, az úriember viszont kevésbé viseli ezt olyan jól. Több éve itt él már ebben a kastélyban velem és nem is ez az első alkalom, hogy magammal vigyem valahova, mégis rosszabb a viselkedése, mint az antiszociális emberek kilencven százalékának. Mégsem tudok rá haragudni, csak felnyalábolom a zöld színű mosómedve formájú állatot és hagyom, hogy a karjaim között bújjon el, míg megérkezünk a navine előtt várakozó Ráhelhez, onnan pedig rögtön elindulunk a falu felé.
A kötelező edictumos, prefektusi, kviddicses és egyéb magazinos témák megtárgyalása közepette lassan csak leérünk a boglyas térre, az ott gyülekező lányokat pedig már messziről látni lehet. Képtelenség lenne innen eltéveszteni, hogy merre tovább, úgyhogy amennyiben Ráhelnek sem akad meg a szeme valamin, amit halaszthatatlan módon szeretne elintézni, egyenesen a dökösökhöz megyünk.
- Sziasztok! - köszönök mosolyogva a lányoknak, aztán felpillantok a Maja és Alíz által kifeszített plakátra. A kezemben ide-oda fickándozó rasekról pont annyira próbálok nem tudomást venni, amennyire csak tudok, bár nyilván neki is elég meggyőző eszközei vannak a terveim meghiúsítására: karmai végigszántják a bőröm, és habár tudok róla, hogy nincs szándékában bántani, csak nincs oda az emberekért, továbbra sem engedem, hogy menjen amerre lát. Nincs túl sok kedvem még keresgetni az erdőben, ha véget ér a kampányolás, így egyelőre tűröm a kínzást és a fájdalommal nem törődve mosolygok a többiekre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789332#post789332][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.15. 16:24[/b][/url]

A szívem is kihagy egyet, ahogy meghallom a hangját. Olyan gyorsan torpanok meg a tér közepén, hogy egy pillanatra fel sem fogom a felgyorsuló pulzusom. Ujjaim belemélyednek a mellkasom előtt sebtében összefogott barna kabátba, fogaim meg az ajkamba, ahogy hirtelen megfordulok. Először fel sem fogom, hogy mi történik. Nem hallom a téren járó embereket vagy a veszekedő párt, de még a gyorsuló lélegzetvételem sem. Csak rá tudok gondolni. Itt van. Itt van, itt ül a szökőkút szélén és úgy tesz, mintha az elmúlt x évben semmi nem történt volna. Mintha nem hagyott volna itt egy nap szó nélkül, búcsú nélkül mindazok után, ami történt velünk. Csalódtam benne aznap. Kerestem. Sírtam utána. Magamat okoltam, amiért elment, mert én nem tudtam rajta segíteni. Most meg itt ül és csak bámul rám. Rám, aki továbbra is lefagyva állok előtte, és igen, egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy ez csak egy illúzió. Valójában nincs itt, sosem volt és nem is lesz, csak valaki szórakozik velem, mégsem merek elnézni. Félek, hogy ha egy pillanatra is szem elől veszítem, eltűnik, és ismét elveszítem. Érzem a szúrást a szememben, a könnyeket lecsorogni az arcomon, de nem fogom fel a történteket, miközben teszek egy óvatos lépést előre. Majd még egyet. Majd még egyet. Csak bámulok rá hosszú ideig, ami nekem óráknak tűnik, némán, könnyáztatta arccal és csak arra tudok gondolni, hogy itt van. Merlinre, itt van. A köztünk lévő apró távolságot aztán egy értelmetlen hang kiadásával szüntetem meg, ahogy zokogva ragadom meg kezeit, hogy amilyen szorosan csak lehet, magamhoz húzhassam. Arcom a nyakába fúrom és szipogva simulok hozzá közelebb, közelebb, még közelebb. Ujjaim a hajába, a nyakába, a hátába mélyednek, és csak egyetlen egy szó hagyja el rekedten ajkaim, amit a pulóverébe motyogok.
- Hazajöttél.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789898#post789898][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.19. 14:07[/b][/url]

Éveken keresztül vártam erre a pillanatra. Vártam, bíztam benne, álmodtam róla. Reméltem, hogy nem esik semmi baja bármerre is jár, bárkivel találkozik. Fogalmam sem volt az utazásairól, nem írt, nem tudtam róla semmit, jóformán azt is hihettem volna, hogy holtan fekszik valamelyik országban. Nem tudom min ment keresztül. Nem tudom a szülei végül megtalálták vagy egyáltalán érdekelte-e őket, hogy a család legidősebb gyereke egész egyszerűen eltűnt. Nem tudom a megrendezett házassága Lyrával hogy alakult, egyszerűen semmiről sem tudok. Nem írt, nem látogatott meg, nem hívott, nem csinált semmit. Egyetlen egy levelet volt képes csak küldeni, amelyre végül már nem is válaszolt. Fájt, hogy itt hagyott és fájt, hogy nem akart velem beszélni. Bíztam benne, hogy időnként felbukkan majd vagy küld magáról egy életjelet, hogy tudjam, jól van, de semmi. Nem voltam számára annyira fontos, hogy megírja, jól van.
A derekam köré fonódó karok egy újabb elkeseredett hangot váltanak ki belőlem. Nem érdekel, hogy a téren vagyunk, hogy a szívem úgy dobog, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hogy ujjaim szinte belemarnak a hajába, hogy képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Kell ez most nekem. Itt hagyott, éveken keresztül nem hallottam róla, most pedig megjelenik a semmiből. Foghatnám a terhességre is, de valójában miatta sírok. Siratom az elmúlt éveket, az ő éveit.
- Annyira hiányoztál – suttogom még a nyakába, mielőtt eltolna magától. A könnyes arca láttán még jobban elszorul a torkom. Remegő ujjakkal törlöm le a könnyeit, az esküvő hallatán csak rázom a fejem. Az nem számít most. Semmi sem számít most, csak ő. Zöldjeimmel a szemeit keresem és egy aprócska mosolyt magamra erőltetve simítok végig az arcán, a vállán, a kezein. Megváltozott és mégsem. Ugyanúgy néz ki, mint ahogy legutóbb emlékszem rá, de mégis érzem, hogy ő már nem ugyanaz a Zétény, aki volt.
- Miért nem írtál? – kérdezem halkan és ha engedi, ismét hozzábújok. Kell ez most nekem. Érezni akarom, hogy itt van és nem fog eltűnni, hogy nem csak képzelődöm. Kérdezhetném, hogy miért ment el, miért nem hagyta, hogy segítsek, miért nem tudott ellenszegülni az apjának, de ezekre mind tudom a választ. Tudom, hogy miért kellett elmennie, mégis fáj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789921#post789921][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.19. 17:51[/b][/url]

Nem tudtam, hogy ennyire. Elnevetem magam a szavak hallatán, de nem fűzök hozzá semmi mást. Reméltem, tudja nekem mennyire hiányzott, hisz leírtam neki abban az egyetlen egy levélben, amit küldött. Akkor azt sem tudtam, hova postázzam, de azt mondta a bagoly majd elviszi hozzá. De az a bagoly többet nem jött vissza. Írtam volna neki még, meséltem volna neki bármiről, hogy eltereljem akár csak pár percre a figyelmét a problémáiról, amíg azt a pár sort olvassa, de a bagoly soha többé nem jött vissza, én pedig szépen lassan feladtam.
- Belekeveredni? Mégis mibe? Apád megfenyegetett volna mert barátok voltunk, ha nem mondom el, hol vagy? Megkínzott volna, hogy lássa tényleg igazat mondok és nem csak titkolni akarom a tartózkodási helyed? Mégis mitől akartál megvédeni, hm? – élesen kérdezek vissza és felpillantok rá. Nem érdekel, hogy milyen kifogást akar erre megint felhozni, ez a legnagyobb baromság amit csak mondhatott volna. Kitől kellett volna annyira félnem, hogy Zéténynek védenie kellett éveken keresztül? - Mit.. – kérdeznék vissza, ám ekkor előhúz valamit. Megszeppenve pislogok le az elém tartott képre, amin egy gyönyörűen mosolygó, fejét oldalra billentő, fiatalabb Iza néz rám vissza. Ellágyulnak arcvonásaim ahogy átveszem tőle a képet és csak akkor pillantok vissza rá, mikor hátratűri a hajam. A szemem ismét szúrni kezd, érzem, de mielőtt sírni kezdhetnék, gyorsan lepillantok a képre. Mennyire könnyebb volt akkor minden. Ott voltál velem. Ujjaim megfeszülnek a kép szélén, egy könnycsepp legördül az arcomon.
- Melletted álltam volna, ha itthon maradsz. Ugye tudod? Ugye tudod, hogy segítettem volna? Segíteni akartam neked, de nem hagytad… Zétény – évek óta most először ejtem ki a nevét. Persze az első pár hónapban sokat beszéltem róla, Michelle-nek, Norbinak, a nővéremnek, mindenki tudott Zétényről, még az is, aki nem akart. Aztán abbahagytam. Nem beszéltem róla, nem említettem sehol, próbáltam nem gondolni rá. Nem volt rá okom, hisz már nem volt az életem része.
Szipogva törlöm le a könnyeim a kérdései hadát hallgatva, majd mosolyogva visszanyújtom neki a képet. Most már tudom, hogy nem volt mindig egyedül.
- Jól vagyok. Jól vagyunk, minden rendben. Hamarosan befejezem a sulit és hivatalosan is gyógyító lesz belőlem. Ettől az évtől pedig házvezető-helyettes vagyok a Levitában – kissé félve teszem hozzá az utóbbit, fogalmam sincs mondjuk, hogy miért. - Jönnek a gyerekek. Pontosabban egy – félrehúzom az eddig összefogott kabátom, hogy lássa a növekvő hasam. Négy hónaposan nem vagyok még akkora, de azért lehet látni a változást. - Ő az első – teszem még hozzá büszkén, végigsimítva a gömbölyödő pocakomon.
- Hol voltál egész eddig? Mi van a családoddal? Lyra? A házasság? Apád megtalált? Kerestek egyáltalán? Jól voltál? Nem keveredtél bajba? Hogy találtál meg? Mit csinálsz itt? Hol fogsz lakni? – konkrétan rázúdítom a kérdéseimet, de mielőtt bármelyikre is válaszolhatna, vagy egyáltalán kinyithatná a száját, megragadom a kabátja szélét és egészen komolyra véve belenézek a szemeibe. - Ugye nem hagysz itt megint?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=790094#post790094][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.21. 18:05[/b][/url]

Szemöldököm szép lassan egyre magasabbra kúszik szavai hallatán. Fogalmam sincs miért gondolja, hogy mindezt el fogom hinni az apjáról, aki valószínűleg a létezésemről sem tud, nemhogy kettőnk kapcsolatáról. Mindenesetre türelmesen végighallgatom az indokait, ami közben átcsap magyarázkodásba, de különösebben ez sem hat meg. Úgy érzem a szíve mélyén ő is érzi, hogy nem történt volna velem semmi, még ha tartjuk is a kapcsolatot.
- Senki nem tehetett volna semmi olyat, amivel árt nekem. Elfelejted, hogy kikkel vettem körül magam az elmúlt pár évben. A Saint-Venantok? A családom? Te? – a tekintetét keresem, és amint megtalálom, azonnal elmosolyodok. - Plusz egy terromágussal beszélsz. Ha a varázslatok nem is, ez mindig megvéd. Mindig. Nem kellett volna úgy kezelned, mintha nem tudnék magamra vigyázni – természetesen egy részem megérti, miért akarta elkerülni, hogy bántódásom essen, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a családja bármit megtett volna azért, hogy Zétényt előkerítsék a világ másik végéről és erőszakkal hozzáadják Lyrához.
Persze, hogy nem hagyta. Mindig is makacs volt, és ha valamit egyszer a fejébe vett, az már pedig úgy történt, ahogy ő azt eltervezte. Én voltam a kivétel. Sosem azt tettem, amire várt, sosem úgy viselkedtem, ahogy ő kigondolta. Élveztem, hogy tudtam neki meglepetést okozni, bármiről is legyen szó.
- Köszönjük – elpirulva harapok az ajkamba, mert erről még mindig nem sikerült leszoknom és majdhogynem elkalandozva simítok végig a hasam takarta kabáton. - Zétény, hidd el, Norbi nem olyan borzalmas, mint amilyennek mindenki beállítja. Vannak néha őrült ötletei, de nem rossz ember. Csak nem töltöttél vele elég időt – mosolyogva vonom meg a vállam, szükségét érezve, hogy a férfi védelmébe keljek. Meggyőződésem, hogy ha összeereszteném őket, vagy találnának egy közös pontot, amit kiveséznének és utána kínos csendben telne a délután további része, vagy azonnal megutálnák egymást, de a kedvemért tettetnék a szimpátiát – és én az utóbbira szavazok.
- Ne idegesíts fel. Elég sokkot okoztál azzal, hogy megjelensz a semmiből, nem írsz, nem látogatsz meg, csak üldögélsz a tér közepén, mint aki jól végezte a dolgát és rám hozod a frászt, mert épp olyanod van. Válaszolhatsz mindenre – nyomom meg az utolsó szavaim, hogy éreztessem vele, nem viccelek. Tudni szeretném merre járt, az nem úgy van, hogy csak én mesélek, róla meg továbbra sem tudok semmit.
- Mikor nem voltam én őszinte veled? – ugyan elmosolyodom, az a mosoly rögtön le is fagy arcomról, amikor már nem tudom hányadszorra húz magához. Ösztönösen ölelem át a hátát és a haján végigsimítva lassan ringatni kezdem. - Minden rendben lesz. Visszajöttél. Itt vagyok. Itt leszek neked, bármi történjék – súgom halkan a hátát simogatva. Nem szeretném, ha sírna. Nem szeretném, ha miattam sírna. Megtettem én ezt kettőnk helyett évekkel és pár perccel ezelőtt is.
- Kezd késő lenni. Hol vettél lakást? – meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg visszaköltözött volna az iskolába, pedig nem ő lenne az egyetlen idős diák, aki visszajött hozzánk tanulni. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Zétény ismét tizenéves diákokkal lakjon együtt. Egyszer végigcsinálta már, meg amúgy is gazdag a családja, megengedhet magának egy lakást.