Saragob Kira

Zombi vagyok, bizony. Nem is akármilyen, két lábon járó zombi. Vége a szorgalmi időszaknak és kezdetét veszi a vizsgaidőszak, én még ki se javítottam a szorgalmiakt, de már pihenés nélkül vizsgákat kell csinálnom. Ez borzalmas, nem értem, hogy miért nem lehetne egy kis pihenés a szorgalmi időszak és a vizsgaidőszak között, mondjuk úgy két év szünet. Én megpróbálnám kipihenni magam a két időszak közötti szünetben, a diákoknak meg sikerülne puskát csinálniuk. Mindenki jól járna, de sajnos erről nem én döntök. Én biztos így csinálnám. ja, hogy most mit csinálok? Most éppenséggel sétálok ebben a fantörpikus időben, néha elgondolkozom azon, hogy amikor egyik nap plusz 40 fok van, másnap meg mínusz 10, akkor olyankor az öreg úr odafönt jót röhög rajtnk, vagy csak elelejtette kikapcsolni a jól működő légkondit. A lényeg az, hogy sajátos humora van. Nos, ott tartottam, hogy sétálok, igen elismerem ritka szót ez tőlem, de megyek kocs....it nézni, Bogolyfalvára. De most jut eszembe, hogy nem mehetek be  máguscsárdába, vagyis kocsit nézni, mert lehet, hogy van ott egy-két diák. Nem szeretném, hogy vizsgaidőszakban diákok vegyenek körül, mert még a végén megkérdeznék tőlem, hogy mi lezs a vizsgán és mi a helyes megoldás. Ezért inkább a térre megyek, tudom ennek semmi értelme, hisz biztos, hogy ott is van egy-két makika, akiket tanítok, de mindegy. Majd azt mondom nekik, hogy náthás vagyok, akkor meg még közelebb jönnek hozzám és a kis Uri Gellerek átfogják lépni az aurámat, hogy elkaphassák a bacijaimat és megússzák a vizsgákat. Inkább majd egyszerűen csak butának tettem magam, az nekem úgyis könnyen megy, és hátha akkor megkímélnek. No, eljutottam a Boglyas térig, vizes minden, rossz idő van, kevesen vannak. Éppen készülök leülni az egyik padra, mikor megpillantok egy hölgyet, aki a fűben ül és rajzol egy bokor takarásában.
-Nocsak, egy rajzoló bokor! Helló! Én Gábor vagyok! És te?-teszem fel a nagy kérdést a hölgynek, kis szexy mosolyt villantva.
-Látom rajzolsz. Régen, előző életemben én is művész voltam. Emlékszem még Olaszországban éltem akkor, és volt egy régi cimborám, Michelangelo. Én mindíg is Mikinek hívtam, ő meg engem HoriGabinak. És történt egyszer, hogy a pápa, tudod az a fehér ruhás, aki közösképeket csinál az emberekkel. Azt mondta nekem, hogy fessem le a kápolnáját. Először is megnéztem azt a kápolnát, nem volt valami nagy, két perc alatt a egészet megcsináltam volna neki. Úgyhogy azt mondta, hogy kérdezze meg a barátomat, ő meg elvállalta. És mostanábban, mikor még otthon voltam, beírtam a googleba, hogy "Miki" és egy sorozatot dobott ki. Az én régi kis festőbarátom, manapság egy magyar sorozatban játszik egy kopasz, kis szakállas embert. Na, ez a nem semmi!-fejezem be a kis történetemet, ami t most találtam ki, de legalább sikerült felhívnom magamra a figyelmet, ha egyáltalán tetszett a hölgynek. Leülök vele szemben a fűre.
-És mit rajzolsz?-teszem fel a kérdést. -Én csak egy pálcika embert tudok rajzolni, egy fura fa és egy kicsike házikó mellé. Semmi mást!