Lotte

Estefelé járt. Csak pár órája vagyok itt, ez idő alatt leginkább kipakoltam a bőröndjeimből, elrendeztem a dolgaimat az új helyen. Mára csak ennyit terveztem. Hosszú volt az út Franciaországból ide, ezért szerettem volna kipihenni a fáradalmaimat. Korán befeküdtem az ágyba, de nem jött álom a szememre. Ezért inkább felöltöztem, és elindultam. Úti célom nem volt. Csak sétálni akartam, kiszellőztetni a fejem. Otthon is ezt csináltam. Ha nem tudtam aludni kimentem sétálni Párizs csodálatos utcáira, amik este szebbek, mint bármikor. Fekete szövetkabátommal beleolvadtam a tájba. Elképzeltem, hogy Párizsban sétálok. Minden más volt, ezért nehezen ment. És így csak jobban hiányzott a szülőhazám. Nem vagyok az a nagyon anyuci kisfia típus, de azért mégis. Hosszú időre hagytam ott őket, és nem a szomszédba vannak. Az biztos, hogy az első leendő alkalommal hazamegyek egy kicsit.
Észrevettem egy előttem sétáló alakot. Körbe néztem, hogy kiderítsem, merre vagyok. Abban a pillanatban rájöttem, hogy annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem figyeltem arra, merre visz az utam. Beletúrtam a hajamba. Ez egy érdekes este lesz. Az előttem sétáló lányra pillantottam. Iskoláskorúnak tűnt. Vagy ha nem is az biztos tud segíteni, hogy merre van a suli. Követni kezdtem. Kicsit lemaradtam tőle, hogy ne legyek olyan feltűnő, próbáltam minél jobban beleolvadni a környezetbe.
Otthon csak egyszer tévedtem el, akkor még kicsi voltam. Az volt az első ilyen esti sétám. Akkor tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, hogy merre felé jutok haza. Most rosszabb a helyzet. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és hogy hol van a „haza”. Szerencsére anyuék követtek, és amikor meglátták elszomorodott arcom, akkor felfedték kilétüket, és hazavittek.
A lány közben leült egy padra. Kicsit haboztam. Ezek szerint nem akar még visszamenni. Elfordultam, egy fát néztem, közben gondolkodtam. Leüljek a lány mellé vagy menjek tovább, hátha visszajutok a Bagolykőbe. Végül elindultam.
Leültem a lány mellé, aztán ránéztem.
- Salut! Eric vagyok. Remélem, nem baj, hogy ideültem. Csak kicsit eltévedtem, gondoltam pihenek. –Mosolyogtam a lányra. Aztán belenéztem a szemébe. A tekintete azonnal magával ragadott. Szokatlan érzés kerített hatalmába.

Lotte

Amikor a lány szemébe néztem furcsa érzés kerített hatalmába. Fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Mondjak valamit, vagy várjam meg, amíg a lány kérdez valamit? Még sose voltam ilyen helyzetbe. Mindenkivel fél pillanat alatt megtaláltam a közös hangnemet, nem voltam zavarba, és nem éreztem ezt. Akkor tudnám, hogy pontosan mi is ez a valami, ami miatt a szívverésem kihagy néha egy-egy ütemet.
A lány is bemutatkozott, és megnyugtatott, hogy nem zavarom. Mosoly került az arcomra. Az a tipikus Eric mosoly. Kínos csend telepedett közénk. Vagyis lehet, hogy csak én éreztem kínosnak. Mi van velem? Azonnal meg szoktam találni a közös hangot, most meg mintha el lennék varázsolva.
Szerencsére a lány megtörte a csendet.
- Igen, ide járok. Pontosabban ma jöttem. Te is ide jársz? -Kérdeztem. Az a baj velem, hogy amikor izgulok, és úgy beszélek valami más nyelven, akkor sokkal jobban lehet hallani az akcentusom és franciához híven hadarok is egy kicsit. Remélem, azért értette, amit mondtam, de a biztonság kedvéért azért elmondtam, hogy mi a helyzet.
- Franciaországból jöttem, azért beszélek ilyen... ömm... -elhúztam a számat, mert nem jutott eszembe a szó. -Cocasse... fura! Igen, ezért beszélek ilyen fura akcentussal. Bocsi, néha nem jut eszembe a megfelelő szó... -mentegetőztem. Éreztem, hogy égek. Szerencse, hogy sötét volt, így nem látszódik, ha elpirulok. És most szerintem elpirultam. Ha észreveszi, majd a hidegre fogom. Utálom, ha nem jut eszembe egy szó magyarul. Pedig otthon letettem egy felsőfokú magyar nyelvvizsgát. Az is majdnem hibátlan lett, szóval nem lenne szabad tévesztenem. Csak még fura, hogy mindenki magyarul beszél. Nem vagyok ehhez hozzászokva. De az biztos, hogy mire itt végzek profin fogok beszélni magyarul. Vagy még jobban összezavarnak.

Lotte

Kicsit zavarban voltam, ráadásul az ülés is kellemetlen volt. A mai korizós balesetem nem volt túl kellemes, a legtöbb részem még mindig fáj. A legtöbb sérülést a hátsó felem szerezte. Ami rossz, mert azzal nem igen tudok mit kezdeni. A csuklómat bekötöttem, kicsit enyhült a fájdalom, de a többi részemen... Rágondolni is rossz.
- Levitás lettem. Te melyikbe jársz? -Kérdeztem. A mosoly az arcomon maradt. Kicsit kezdtem feloldódni. Eddig csak a lány kérdezett, ami egy kicsit zavart. Én vagyok a fiú, nekem kéne kérdeznem. A lány válasza után, még mielőtt kialakult volna a kínos csend, én is kérdeztem.
- Miket szoktál csinálni szabadidődben? -Érdeklődtem. Előre dőltem, könyökeimmel megtámaszkodtam a combjaimon, és így néztem a lányra. Ez volt a legkényelmesebb ülés, így csak a hátam fájt egy kicsit. Bal kezemmel a másik csuklómat fogtam, és kicsit masszíroztam. Közben feltűnés nélkül végignéztem a lányon. Kabátján keresztül is látszott, hogy nagyon jó alakja van, és magasnak is tűnt. Ülve nem tudtam megállapítani, hogy mekkora, de nálam csak nem magasabb. Aztán újra a szemébe néztem. Válasza közben megfigyeltem a mögötte lévő területet. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Szerencsémre a lány is Bagolyköves, így remélhetőleg egy felé fogunk menni. De még nem akarok. Attól függetlenül, hogy érthetetlen okokból zavarban vagyok, jól érzem magam. Boldog vagyok. És ezt szerintem a lány hozza ki belőlem.

Lotte

Néztem a lányt. Szinte eltévedtem szemei ragyogásában. Nem tudom miért, de ezt éreztem, hogy közelebb kell hozzá mennem. Aztán felfogtam, hogy mit gondoltam, és magamban leszidtam magam. Miket gondolok én? Alig ismerem öt perce, és máris közelebb akarok hozzá kerülni? Ez nem én vagyok. Mi történik?
A kérdésemre nem tudtam válaszolni, de az biztos volt, hogy a lány az oka a kavargó érzéseimnek. Kérdésemre hamar válaszolt. Így már értem, hogy miért sétált a sötétben. A kérdést én is megkaptam.
- Sportolni. Bármit, bárhol. Vagy gitározni -Feleltem mosolyogva. A zongorázást nem említettem, azt annyira nem szeretem. Inkább gitározok. És nagyon ritkán, havonta egyszer, talán énekelek is hozzá. Talán. Az iskolában művészi képzést is kaptunk, de valahogy az énekléssel sosem voltam jóba. Elég nekem a gitár, amin egy kis ideig nem fogok játszani. A balesetem miatt fáj a kezem. Szerintem nincs eltörve, csak meghúzódhatott, vagy nem tudom, minden esetre ilyen kézzel nem tudok játszani.
Ahogy újra belenézek a lány szemébe még jobban elfog az érzés, hogy menjek hozzá közelebb. Még csak pár perce ültünk le, de arra gondoltam, hogy ha sétálnánk, akkor kicsit közelebb tudnék menni hozzá. Az elég feltűnő lenne, ha itt közelebb csúsznék hozzá. Kezd világossá válni, hogy mit érzek. Lehet, hogy szerelmes vagyok? Amikor Charlotte-t megismertem, nem éreztem így. Pedig ő volt az első szerelmem. Vagy az csak gyermekszerelem volt. Ez más. Most amatőrnek érzem magam. Mintha tényleg először ismerkednék.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit? -Néztem a lányra. Kicsit féltem attól, hogy visszautasít, de akkor itt maradunk, és itt beszélgetünk. Nekem mindegy, hacsak nem küld el.

Lotte

Lotte beleegyezett a sétába, aminek nagyon örültem. Felálltam én is, és a lány mellé léptem, mert közben ő kicsit előrehaladt. Közel álltam hozzá, kezünk majdnem összeért, de még nem fogtam meg. Lehet, hogy csak udvarias akart lenni, ezért bólintott rá a sétára. Ezt a gondolatot próbáltam elhessegetni, el akartan hitetni magammal, hogy igen is lehet ebből valami. Hirtelen eszembe jutott egy "terv". Kicsit elmosolyodtam, ez mindig bejön.
Ránéztem a mellettem sétáló lányra, aki szintén engem nézett. Szeme csillogott, ami még jobban behálózta a józan eszemet. Abban a pillanatban, ahogy csak egy pillanatra az útra nézett, az a kis hang a fejemben jelzett, hogy talán beszélgetni kellene.
- Későre jár, vissza kellene menni az iskolába, mert azt hiszem olvastam valamit erről a házirendben. -Okos és jól nevelt levitáshoz híven belelapoztam a házirendbe, de nem sokat jegyeztem meg belőle. Annyira azért nem vagyok szorgalmas, és a szabályokat nem szeretem. Nem is nagyon szoktam betartani őket, csak hát első nap megszegni nem biztos, hogy jó. Lesz még baj velem, az évek alatt amit itt töltök, ez biztos.
Az utat, hogy merre menjünk a lányra bízom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, és nem akarok még jobban eltévedni.

Lotte

Lassan sétáltunk. Minek siessek, ha tudom, hogy úgy hamarabb el kell válnunk. Ráérek. Már az sem érdekel, ha nem érek vissza tíz előtt. Majd kimagyarázom valami olyasmivel, hogy még nem volt időm elolvasni a házirendet, és nem tudtam, hogy van ilyen szabály. Elhinnék, hiszen ez az első napom.
Nem zavart, hogy nem beszélünk, és már nem is éreztem kínosnak ezt a csendet. Lassan lépkedtem mellette, közben őt néztem. Nem voltam sokkal magasabb nála, csak pár centivel, amin először egy kicsit meglepődtem. Régen volt olyan, hogy a mellettem álló személy kevesebb, mint tíz centivel volt kisebb nálam.
- Akkor elkísérlek, aztán majd valahogy csak visszajutok a épületbe. -Mosolyodtam el.
Először kicsit meglepett az, hogy a faluban lakik, bár nem tudom miért. Kicsit el is szomorodtam, mert így kevesebbet sétálhatok vele, de ez nem látszott rajtam. Arcomon továbbra is a jellegzetes mosolyom ült, és a lány arcát fürkésztem. Gondolataim aztán arra terelődtek, hogy vajon mit gondolhat az akcentusomról meg a francia szokásaimról. Vagyis nem tudom, hogy csak nálunk szokás e hazakísérni a gyengébbik nem képviselőit, mindenesetre most hazakísérem. El kéne olvasnom egy magyar szokásokról szóló könyvet. Nem, inkább nem fogok. Teljesen jók nekem a francia szokások, azokhoz vagyok szokva.
Elmosolyodok ahogy a lány arcán megjelenik a mosolya. Szinte le sem veszem róla a szemem, ami engem egyelőre nem zavar, és úgy tűnik, hogy a lányt se, mert viszonozza a pillantásaimat és még mosolyog is. A visszaúttal lesznek csak problémák, mert már jó nagy távolságot megtettünk a padtól, nem emlékszem, hogy merre mentünk. De ez most nem is érdekel.

Cassie Blackwell

Fáradtan indultam útnak a délutáni órákban. Pár órája keltem fel, aztán egy kiadós ebéd után elindultam sétálni. Olyan helyet választottam, amit már ismerek, most nem volt kedvem eltévedni. A Boglyas tér felé fordultam, közben edzéstervet állítottam össze a fejemben. Bár hamar rájöttem, hogy a kinti edzéshez hideg van, ha meg bent edzek, akkor minden törik körülöttem. Lehetne már kicsit melegebb.
Kinéztem egy padot, amihez odamentem, majd leültem. Pár pillanatig sajnáltam, hogy nem hoztam gitárt, végül inkább örültem neki. Hideg van, lefagyna az ujjam, ha sokat játszanék, mellesleg az sem biztos, hogy a gitárnak jót tesz ez a szél.
Reméltem, hogy Sharlotte véletlenül pont most tesz látogatást arra a helyre, ahol minden kezdődött, de ez sok idő elteltével sem lett így, ezért inkább tovább indultam.
A tér közepén egy szökőkút állt. Félmosoly csúszott az arcomra. Elindultam a kút felé. Régen az edzéseken sokat voltunk vízközelben. Néha szökőkútban is harcoltunk. Valami hasonló volt a tervem most is. Beleállni nem akartam, mert azért hideg van, de a széle tökéletes gyakorlórész. Amikor odaértem, körülnéztem, hogy sokan figyelnek e, aztán felálltam a peremére. Kicsit vizes volt, csúszott is, de a sok egyensúly-gyakorlatnak köszönhetően minden gond nélkül megálltam rajta. Vettem egy kis lendületet, aztán elrugaszkodva csináltam egy hátra szaltót. Guggolásba érkeztem, ahonnan ismét felugrottam, és az egyik lábamat magam alá húzva, a másikat kinyújtva pördültem egyet a levegőben. Ismét guggolásba érkeztem. A mozdulatsor után felálltam, és elsétáltam egy padhoz. Nem fáradtam el, de pár ember felém nézett, így inkább félre vonultam.

Cassie Blackwell

A padon ülve kicsit elkalandoztam magamban. újabb mozdulatokat próbáltam kitalálni. Ugrások, szaltók, a legkülönbözőbb, és elég nehéz gyakorlatok. Hosszú sort állítottam össze magamban, ezek után pedig egy helyen kezdtem gondolkodni, ahol ezt meg is valósíthatnám. Itt egyre több ember van, akik előtt nem akarok gyakorolni.
Gondolkodásomat egy kéz szakította félbe. Megkopogtatta a vállam, mire reflexszerűen ökölbe szorult a kezem, és már ütöttem volna, amikor megszólalt a mögöttem álló személy. Azonnal rájöttem, hogy egy lány áll mellettem, ráadásul elég félénk. Felálltam, és ránéztem. Kezem még ökölbe volt szorítva, ütésre készen. Ha valaki hirtelen, hátulról közelít meg, nagy eséllyel leütöm. Nem azért, mert ilyen bunkó lennék, egyszerűen csak megszokás. Egyszer már megtámadtak hátulról, azóta nem szeretem az ilyesmi megközelítést.
Jobban megfigyelve a lány szemében ijedtséget láttam, és hangja is erről árulkodott. Kérdésére végre elmosolyodtam.
- Szia! Otthon, az edzéseken tanultam. Capoeiráztam. Annak ezek az alap mozdulatai. -Válaszoltam röviden. Nem voltam biztos benne, hogy tudja mi az a capoeira, de ehhez már hozzászoktam. Sokan, szinte mindenki visszakérdez, pedig elég híres és nagyon látványos sport.
- Eric vagyok. Eric Marius Chabot. -Mutatkoztam be egy kicsivel később, mert nem akartam bunkó lenni. Bár lehet, hogy a lány csak ennyit akart kérdezni, és a megszerzett tudással egy percen belül tovább áll, mégis elárultam a nevem. Nem egy olyan nagy titok ez, de azért reméltem, hogy nem fölöslegesen mondtam el.

Cass

Miután elmondtam a nevem ő is bemutatkozott. Cass. Ezt könnyű lesz megjegyezni. Ezek után valamit kérdezni akart az általam űzött sportról, de nem tudtam kimondani a nevét, így inkább felhagyott a mondattal. Nem vagyok az a gonosz típus, de elnevettem magam. Hogy lehet ez a sport mindenkinek ennyire ismeretlen. Szokatlan hely ez a Magyarország. Újra megszólalt, de most mással kapcsolatban. Az akcentusomra csodálkozott rá. Ennyire feltűnő lenne? Ezek szerint nem javult, amióta itt vagyok.
- Igen, francia vagyok. De már próbálok leszokni az akcentusról. Mint hallhatod, nem haladok túl jól. -Vontam meg a vállam, és kicsit elnevettem magam. -Elég nehéz, de ha már tudod, akkor nagyon jó! Én kis koromban kezdtem, szóval most már egész magas szinten csinálom. -Nem akartam "fényezni" magam, de ez volt az igazság. Ennyi év gyakorlat után a legbénább emberek is megtanulják valamennyire. A hirtelen téma váltások néha kicsit összezavartak, nem tudom ilyen gyorsan fordítani magamnak a mondatokat. Kapásból pedig még nem tudom rávágni a választ.
- Van ott mágusképző, de egy rokonom, aki kiköltözött ide mondta, hogy inkább ide járjak, mert itt jobb. És igaza volt, tényleg jó itt. -Csak ne jönne mindenki azzal, hogy: "jé, neked akcentusod van!" Ez néha kicsit zavaró, de azért örülök, hogy francia létemre ide járok. És az akcentusomra is büszke vagyok, bár meg kell hagyni, néha zavar, hogy mindenki ezzel jön.
- És te? A te neved sem hangzik túl magyarosan. -Néztem rá, viszonozva a csipkelődős hangnemet.
A lány láthatóan fázott. Teljesen megértettem, nekem se volt épp melegem. Mellesleg most esett le, hogy állok. Felültem mellé a pad támlájára, majd a kezemet én is a zsebembe helyezve a lány felé fordítottam tekintetem.  

Cass

Kérdésemre, hogy miért itt tanul, kitérő választ kaptam. Néha olyan napom van, hogy mindent tudni akarok, ilyenkor rosszabb vagyok, mint a legpletykásabb lány. Bár ennyire talán nem vészes, de akkor is mindent kiderítek. Ma pont ilyen napom volt, így visszakérdeztem.
- Igazából én ráérek. -Került az arcomra egy gonosz vigyor. -Ezzel is tanulom a magyar nyelvet. Nem megy még olyan jól. -Dobtam be az aduászt. Ez részben igaz volt, tényleg tanulnom kell még, de a fő oka, hogy rákérdeztem nem ez volt.
- Nem tudom. Biztos aggódnak, de nagy fiú vagyok, tudok vigyázni magamra. -Jelentettem ki tényként. Mellesleg nem olyan könnyű eltenni engem láb alól. Egyre jobban látszott rajta, hogy fázik. Mondjuk öltözékét elnézve ez nem is olyan nagy csoda. Inkább az a csoda, hogy eddig kibírta. Eszembe jutottak azok a romantikus filmek, amiket anyám miatt kellett nézni az ünnepekkor. Azokban a férfiak mínusz tíz fokban is levették a kabátjukat és odaadták a barátnőjüknek, hogy ne fázzanak. Én nem vagyok egy fázós típus, de a kabátomat nem fogom odaadni neki. Inkább elmegyek vele valami meleg helyre. Mint kiderült ő is erre gondolt, és a következő másodpercben már tudtomra is adta.
- Menjünk. Hova üljünk be? -Kérdeztem. Én valami közeli helyre gondoltam, mert eléggé a fagyhalál közelében állt. Mintha már kékülne is. Felálltam, és elindultam a Fő utca felé, de a döntést rábízom.
Közben hallottam, hogy valamit mond halkan, de nem értettem. Nem sikerült értelmes szavakat kivennem belőle, így pedig nem tudtam az én nyelvemre lefordítani. Inkább úgy tettem, ahogy ilyen helyzetben mindig. Mosolyogtam és bólogattam. Nagy baj nem lehet ebből.
Félúton jártunk, amikor eszembe jutott, hogy van még egy kis elintézni valóm a kastélyban.
- Bocsi, de van egy kis dolgom még, vissza kell mennem a kastélyba. -Néztem a lányra. -Jössz be te is, vagy még maradsz fagyoskodni? -Kérdeztem aztán egy mosoly kíséretében.