A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=312641#post312641][b]McKenzie R. Krise - 2014.06.14. 00:09[/b][/url]

Mostanában új hobbit talált magának, méghozzá a futást. Nem telik el nap anélkül, hogy az Yvonne háza és a kastély kapuja közötti távot meg ne tegye. Hol az erdőn át, hol csak simán. Muszáj az erejét valami másra fordítania, ha már Benjamin olyan régóta nem került elő, pedig mennyire jó volt az, amikor vele verekedett, rengeteg energiája ment el azzal, hogy ott üsse meg, ahol csak tudja. Most viszont, nem csak túl sok energiája maradt esténként, de némi plusz is rárakódott, így aztán visszatért a rendszeres edzéshez, méghozzá a futás formájában.
Ma az erdőt választotta. Hosszabb, kimerítőbb, de megéri, hiszen a madárdallam, a fák rejtélyes világa sokkal vonzóbb, mint néhány diák, akik között űzött vadként elsuhan. A faluban se néznek rá már furcsán, sőt hétköznapi jelenség lett, akinek köszönni is szokott egy-két idősebb hölgy, akik hajlott korukra való tekintettel már inkább csak kint ülnek a padon, és mindenkiről, aki elhalad, megvan a maguk véleménye, és ezt nem is rejtik véka alá, csak sosem azt mondják, aki éppen hallja, mert annyira nem bátrak.
Szóval, az erdőn át érkezik meg, a haja eddig össze volt fogva, de mostanra már kezd szétbomlani, és néhány falevél is kihullik belőle. Alig várja, hogy a házhoz érjen, lezuhanyozzon, és minden erdei emléket kimosson magából. Aztán, hogy megjutalmazza magát a mai teljesítményéért, visszasétáljon és vegyen magának egy süteményt, vagy valami sós pékárut. Nem épp a legjobb módja annak, hogy a sportolást „megünnepelje”, de hát nincs senki, aki rászólna, hogy ne tegye. Mostanában már inkább a házban lakik, a régi szobájában, mint fent a kastélyban. Tudja, hogy hamarosan el kell hagynia ezt a helyet örökre, hát már most elkezdi a leválasztódást, az önállósodást. Fájdalmas, nem egyszerű, de tudja, hogy okkal teszi, azért, hogy könnyebb legyen felülni a vonatra az utolsó év végén, ami nemsokára eljön, és elengedni a helyet.
Ezen gondolkozva fordul rá a térre, ami egy ütközéssel új, és meglepően zöldre vált arcú ismeretséget okoz. Úgy néz ki, a lány elég rosszul van, így ösztönösen ragadja meg a kezét, hogy visszakísérje a padhoz.
- Le kell hajolni, hogy a fejed szinte a két lábad között legyen. Lassan szívd be az orrodon a levegőt, egy kicsit tartsd bent, majd enged ki a szádon. Addig, amíg jobban nem leszel.
Nem biztos persze, hogy ez mindenkinél működik, de nála be szokott válni, és reméli, hogy a lány is jobban lesz, elvégre hányni senki se szeret.