A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

Azt mondják a magányos lelkek egymásra találnak. Hogy ez mennyire igaz az élet kegyetlen törvényszerűségei közepette, talán Zé sem tudja igazán. Hogy volt-e már tapasztalata benne? Mondhatni, lehetett is akár. Nem volt Mó is ugyanolyan magányos, mint ő? Vagy nem volt az édesanyjával is ugyanígy? Ugyanannyira biztos ebben, mint amennyire bizonytalan. Annyi magányos lélek van a világon. Miért nem találnak hát mind egymásra? Talán a magányos lelkekkel is az van, mint ahogyan a szerelmet írják körül az emberek. Majd akkor találnak egymásra, ha "megvan az igazi". Csak hát ha a szerelemben nincs ilyen, lehet hinni azt, hogy másban van?
Nem is igazán tudja miért járnak ilyen gondolatok a fejében, miközben a besötétedett utcákat rója. Ismét. Első nap. Még mindig. A jobb keze pedig ugyanúgy bekötözve, még mindig. Ez is csak jelzi, hogy nem fordult teljesen jóra ez a nap a hátralévő részében sem, mint ahogyan erre számított volna. Igencsak jól jött volna egy gyógyító, de úgy tűnik az élet úgy döntött, hogy ez holnapra marad. Mára pedig az intézkedés, és a maradék papírmunka, amiről annak rendje s módja szerint kiderülhetett, hogy még mindig nem teljesen kóser. Miért is lett volna az? Túl egyszerűen mentek volna akkor a dolgok.
Nem volt túl sok gondja egyébként a fájdalommal, a bájital kellőképpen eltompította azt is. Csak hát most jelzés értékkel bírva egyre jobban sajog és ég. Ő mégis kint sétál. Ismét egy ostoba hibát elkövetve ezzel? Talán. Ez még egyelőre nem derül ki, viszont a nyugalmas, sötétbe burkolózó falusi utcák annyira békések, csöndesen, ember nélküliek... Ilyenkor hamis biztonságérzet lengi körül, pedig ez még csak a második éjszakája itt. De jól döntött. Alighanem jól döntött.
Szokásos ruhadarabjai vannak rajta. Egyszerű, sötét, talán még kissé kopottasnak is mondható farmer, nem a szándékosan így megművel fajtából. A cipője... akár még azt is mondhatnánk rá, hogy tornacipő, de nem egészen, és teljesen fekete is. Viszont ennyi van csupán a kamaszos lázadásból az öltözködésében. Fekete szövetkabátszerű, majdnem a bokájáig leérő galléros talár fedi mustársárga hosszú ujjúját, a pálcája, kulcsai, s a mai napon újonnan szerzett iratok pedig egy kék színű bájital társaságában lapulnak a zsebeiben. Az iratok összecsavarva, félig kilógva.
Komótos léptekben sétál az utcán, elrévedezve útközben ezen-azon, amikor kiért a Boglyas térre. Járt már erre az elmúlt napban, de nem volt alkalma még jobban megszemlélni. Részint, meg leginkább másfelé ment, részint, mert napközben pedig roppantul sietett, már csak a sok ember miatt is. De most már van. Ideje, mint a tenger. Úgy sem tud aludni, gyógyító meg ilyenkor már sehol sincs épeszű, aki dolgozna. Akkor hát? Hova siessen?
Elsétál egy vörös hajú, csinos nő mellett, de igyekszik nem vetni felé pillantást, nehogy valami rosszat gondoljon, majd megáll a baglyos szökőkútnál. Zsebre dugja kezeit, s hallgatva a víz csobogását, mélyeket lélegezve hunyja le szemeit, megpróbálván kizárni minden érzelmet, ami csak megjelenhet. Ki tudja még milyen sikerrel. Szeme sarkából érzékeli a nőt, de ha az épp enne is, nem látja. Aztán a következő pillanatban, mielőtt még bármit is tehetne ellene, valami ismeretlen erő az univerzumban arra készteti, hogy megszólaljon. De mégis miért?
- Baglyok - jelenti ki az általános tényt, amit még a vak is láthat. Majd halvány mosoly kezd el játszadozni a szája sarkában. - Értem én, hogy bogoly-bagoly... de akkor is. Vizet köpő baglyok?
Igazából a hányó találóbb lett volna... De kihez is beszélek tulajdonképpen?
Megzavarodik egy pillanatra. Furcsa. Sosem szokott ilyet csinálni, hogy csak úgy hozzászól egy idegenhez. Aki lehet azóta már itt sincs, vagy nem is hallja. Még csak felé sem nézett. Lehet, hogy tényleg nem ártana meginnia egy újabb bájitalt, mielőtt még zavartabbnak érzi magát, és a következő pillanatban elkezd arról beszélni, hogy milyen bagolyfajnak tudná beazonosítani az itt látott műmadarakat, mint egy eszelős.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827865#post827865][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.19. 21:29[/b][/url]

Azt mondják a magányos lelkek egymásra találnak. Hogy ez mennyire igaz az élet kegyetlen törvényszerűségei közepette, talán Zé sem tudja igazán. Hogy volt-e már tapasztalata benne? Mondhatni, lehetett is akár. Nem volt Mó is ugyanolyan magányos, mint ő? Vagy nem volt az édesanyjával is ugyanígy? Ugyanannyira biztos ebben, mint amennyire bizonytalan. Annyi magányos lélek van a világon. Miért nem találnak hát mind egymásra? Talán a magányos lelkekkel is az van, mint ahogyan a szerelmet írják körül az emberek. Majd akkor találnak egymásra, ha "megvan az igazi". Csak hát ha a szerelemben nincs ilyen, lehet hinni azt, hogy másban van?
Nem is igazán tudja miért járnak ilyen gondolatok a fejében, miközben a besötétedett utcákat rója. Ismét. Első nap. Még mindig. A jobb keze pedig ugyanúgy bekötözve, még mindig. Ez is csak jelzi, hogy nem fordult teljesen jóra ez a nap a hátralévő részében sem, mint ahogyan erre számított volna. Igencsak jól jött volna egy gyógyító, de úgy tűnik az élet úgy döntött, hogy ez holnapra marad. Mára pedig az intézkedés, és a maradék papírmunka, amiről annak rendje s módja szerint kiderülhetett, hogy még mindig nem teljesen kóser. Miért is lett volna az? Túl egyszerűen mentek volna akkor a dolgok.
Nem volt túl sok gondja egyébként a fájdalommal, a bájital kellőképpen eltompította azt is. Csak hát most jelzés értékkel bírva egyre jobban sajog és ég. Ő mégis kint sétál. Ismét egy ostoba hibát elkövetve ezzel? Talán. Ez még egyelőre nem derül ki, viszont a nyugalmas, sötétbe burkolózó falusi utcák annyira békések, csöndesen, ember nélküliek... Ilyenkor hamis biztonságérzet lengi körül, pedig ez még csak a második éjszakája itt. De jól döntött. Alighanem jól döntött.
Szokásos ruhadarabjai vannak rajta. Egyszerű, sötét, talán még kissé kopottasnak is mondható farmer, nem a szándékosan így megművel fajtából. A cipője... akár még azt is mondhatnánk rá, hogy tornacipő, de nem egészen, és teljesen fekete is. Viszont ennyi van csupán a kamaszos lázadásból az öltözködésében. Fekete szövetkabátszerű, majdnem a bokájáig leérő galléros talár fedi mustársárga hosszú ujjúját, a pálcája, kulcsai, s a mai napon újonnan szerzett iratok pedig egy kék színű bájital társaságában lapulnak a zsebeiben. Az iratok összecsavarva, félig kilógva.
Komótos léptekben sétál az utcán, elrévedezve útközben ezen-azon, amikor kiért a Boglyas térre. Járt már erre az elmúlt napban, de nem volt alkalma még jobban megszemlélni. Részint, meg leginkább másfelé ment, részint, mert napközben pedig roppantul sietett, már csak a sok ember miatt is. De most már van. Ideje, mint a tenger. Úgy sem tud aludni, gyógyító meg ilyenkor már sehol sincs épeszű, aki dolgozna. Akkor hát? Hova siessen?
Elsétál egy vörös hajú, csinos nő mellett, de igyekszik nem vetni felé pillantást, nehogy valami rosszat gondoljon, majd megáll a baglyos szökőkútnál. Zsebre dugja kezeit, s hallgatva a víz csobogását, mélyeket lélegezve hunyja le szemeit, megpróbálván kizárni minden érzelmet, ami csak megjelenhet. Ki tudja még milyen sikerrel. Szeme sarkából érzékeli a nőt, de ha az épp enne is, nem látja. Aztán a következő pillanatban, mielőtt még bármit is tehetne ellene, valami ismeretlen erő az univerzumban arra készteti, hogy megszólaljon. De mégis miért?
- Baglyok - jelenti ki az általános tényt, amit még a vak is láthat. Majd halvány mosoly kezd el játszadozni a szája sarkában. - Értem én, hogy bogoly-bagoly... de akkor is. Vizet köpő baglyok?
Igazából a hányó találóbb lett volna... De kihez is beszélek tulajdonképpen?
Megzavarodik egy pillanatra. Furcsa. Sosem szokott ilyet csinálni, hogy csak úgy hozzászól egy idegenhez. Aki lehet azóta már itt sincs, vagy nem is hallja. Még csak felé sem nézett. Lehet, hogy tényleg nem ártana meginnia egy újabb bájitalt, mielőtt még zavartabbnak érzi magát, és a következő pillanatban elkezd arról beszélni, hogy milyen bagolyfajnak tudná beazonosítani az itt látott műmadarakat, mint egy eszelős.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827868#post827868][b]Éjféli Veréna - 2021.03.19. 22:22[/b][/url]

Későn végeztem ma az étteremben. Rengetegen voltak és csak úgy záporoztak a rendelések. Ki tudja, talán miattam jöttek ennyien. Beképzeltségnek érzem ezt, de néha tényleg az az érzésem, hogy mióta megneszelték, hogy a férjgyilkos a konyhán ténykedik többen térnek be hozzánk. Mit számít, miért érkeztek, ha jóllakottan és kellemes élményekkel gazdagabban távoznak! A séf kezd megbízni bennem és már pár komolyabb feladatot is rám szokott bízni. Az alapanyag beszerzéstől, ami igazából hajnali piacjárást jelent, az esti zárásig mindenből kiveszem mostanság a részemet. Így volt ez ma is, hiszen azért végeztem ilyem sokára, mert nekem kellett zárnom a konyhát. Előtte még összeütöttem magamnak egy kis éjszakai vacsorát, mert egész este egy falatot sem tudtam enni. Viszont nem volt kedvem a szobámban megenni, sem az étteremben, így kijöttem ide a térre. A séta rám fért, A hűvös koratavaszi levegő pedig jót tesz, mert igazság szerint zsong a fejem. A pörgés, a sok ember, hang, illat és ízkavalkád miatt sokszor megesik, hogy besokallok. Olyankor mindig sétálok egyet mielőtt aludni mennék.
Kezemben egy dobozzal ülök le az egyik padra és kezdek el falatozni. Vasi pecsenye és hozzá hasábkrumpli. Semmi ördöngösség. Holnap ez lesz az egyik menüben választható fő fogás. Egy szeletet készítettem el és dobtam mellé néhány szál burgonyát. Nekem jutott a feladat, hogy a sóval megtört fokhagymakrémet elkészítsem és bedörzsöljem vele a kiklopfolt tarja szeletek mindkét oldalát, amik előtte egy éjszakát fokhagymás tejben áztak. Ez ám a wellness. Holnap jöhet a paprikás lisztbe mártózás és a sülés. Újabb darabot szelek le a puha és kellemes ízű húsból majd villámra tűzöm a rósejbni néhány szálával, amikor megjelenik egy idegen. Ösztönösen rándulok össze és engedem le evőeszközeimet, hogy ugrásra készen várjam ki mi a szándéka. Azt hittem már nem félek az emberektől, de úgy látszik tévedtem. A gyomrom tótágast áll és végigfut tagjaimon a rettegés. Aztán az idegen tovább sétál és megáll a kútnál. Nézegeti, én pedig próbálom folytatni az evést, még ha az étvágyam hirtelen el is ment. Alig ér a számhoz a sült, a férfi megszólal. Nem tudom eldönteni, hogy hozzám beszél-e, vagy csak magának tesz megállapításokat. A kérdését viszont már valamiért úgy érzem illik megválaszolnom. - Jobb mint ha savat köpnének, vagy bagoly köpetet - jelentem ki egyszerűen. Nem vagyok finnyás. Míg bujkáltam egy ispotályban is takarítottam. Ott sokat láthat az ember és ebből a szempontból megedződik a gyomra. Felfekvéses betegek, az elmúlás édeskés illata, amit a szervek bomlása idéz elő...Ehhez hasonló dolgok között kellett rájönnöm, hogy nem az a legrosszabb, ha üldözik az embert.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827876#post827876][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.19. 23:15[/b][/url]

Ha Zé tudná miféle gondolatot járhatnak a közelében ücsörgő nő fejében a főzéssel kapcsolatban, biztosan lenne egy s más hozzászólni valója. Pont ez az egyik téma, amiről indokolatlanul sokat tudna beszélni, ha úgy adódik a helyzet. Meg persze alkotni ezt-azt a konyhában. Volt rá ideje, hogy kitanulja a dolgot és lefoglalja magát vele, és állítólag nem is rossz benne. Már amennyire megtudhatta azon kevés ismerősétől, aki evett valaha bármit is, amit csinált. Igazából nem sok van ilyenből. Sőt... semmilyen olyan ismerőse nincs jelenleg, akivel ennyire közeli kapcsolatot ápolna. Sokakkal még távolit sem. De mindegy is, hiszen nem gondolatolvasó, még ha vannak is különleges képességei, amelyeket nem igazán fogad el. Inkább betegség. És ez a betegség most is jelen van.
Nem tudja miért szólalt meg és miért kezdett el beszélni a nőhöz. Mert hát valakihez elkezdett, annyira még csak nem kattant, hogy magával társalogjon hangosan, nyilvánosan, a nő pedig itt volt a közelében, érzékelte, félig látta is. De miért csinált ilyet? Maga sem tudja. És talán még illetlenség is. Már mindegy.
Hirtelen tör rá az érzés. Mintha pánikba esne a dologtól. Ez azért igazán nem normális. Minden tagja megfeszül egy pillanatra, talán ezért kezdett el ostobaságokat művelni a fecsegést illetően. Hirtelen futni támad kedve, mégis földbe gyökerezik a lába. Ezt akarta talán oldani a baglyos megjegyzéssel? Semmi értelme, hogy így érezze magát. Hirtelen nyomasztani kezdi a sötétség is. És tényleg egyedül érzi magát, feszélyezve. Még a torka is kiszárad, meg kell köszörülnie hozzá, hogy megszólalhasson. Mert meg kell. Valami válasz érkezik a nőtől, pedig nem hitte volna. Savat? Miért pont ez jutott eszébe?
De ahogy rápillant, erre az éjszakai félhomályban törékenynek ható teremtésre, hiába nyílnak el ajkai, nem tud megszólalni. Rosszul érzi magát. Talán még hányingere is van. Csak elmosolyodik, de a szemei furcsán szomorúak maradnak. Ennyi telt csak tőle? Mégis miért?
Vagy csak... csak nem?
Be kellene vennie a bájitalát. De ehelyett csak visszapillant a szökőkútra, és lázasan pörögni kezd az agya. Ez az érzés egyre rosszabb. Egy pillanatra ökölbe szorítja kezeit a zsebében, de így beleváj jobb kezének ujjaival a sajgó, égett-vágott tenyerébe, és majdnem fel is szisszent. Ráncolja egy sort a homlokát, mintha csak művész szemmel kritizálná némán a baglyokat... aztán lassan, nagyon lassan és óvatosan fordul vissza a nő felé, teljes testével. De nem mozdul egy tapodtat sem onnan, ahol eddig megállt. Amikor pedig megszólal, már csöndes, és próbál nyugodt is maradni.
- Bocsásson meg... - kezdi óvatosan, minden szót láthatóan alaposan megfontolva. - Nem akartam... megrémiszteni.
Néhány pillanatig némán fürkészi a nő arcát, majd ismét megköszörüli a torkát.
Be kellene vennem a bájitalt.
- Ne haragudjon, hogy ezt kérdezem... de... minden rendben?
Egészen biztosan nincs, de meg kell adnia az embereknek a tagadás lehetőségét. Joguk van ahhoz, hogy hazudjanak az érzéseikről, főleg egy idegennek. De egy biztos. Ez, ami most hirtelen hatalmába kerítette, nem egy szokványos érzés. És bár kezd elillanni a bájitala hatása, azért még van benne valamennyi, mégis elég intenzív ahhoz, hogy átélje.
Igazából egyébként csak el kellett volna sétálnia. Úgy érzi nem szívesen beszélne vele a nő, habár ez nem is csoda, tekintve, hogy egy idegen pasas szólította le az utcán, éjnek évadján. De ez is olyan, mint a baglyok. Egyszerűen csak jön magától.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827900#post827900][b]Éjféli Veréna - 2021.03.20. 19:43[/b][/url]

Nem félhetek örökké, egy életen át valakitől, aki már meghalt. Valakitől, akinek én vettem el az életét és a karjaimban tartottam amikor a létezés tüzének szikrája kihunyt a szeméből. Károly már nem bánthat. Pribékjei, ha akartak volna, már bosszút álltak volna rajtam, de mindeddig nem tették. Ki tudja miként talált rám. Lehet senki sem keresi, mert mindvégig magánakció volt a keresésem. Mégis, ahogy most megjelent ez az idegen újra rám tört az a csontig hatoló félelem, hogy értem jött, hogy elégtételt vegyen főnökéért. Nem merek moccanni néhány pillanatig, ám mivel nem támad rám mégis tovább igyekszem falatozni. Ekkor szólal meg először és belőlem kikívánkozik valamiféle válasz a feltett kérdésére, melyet újabb adag csend követ. - Semmi baj - rázom meg a fejemet lassú szavú szabadkozására, de ennél többet nem tudok mondani. Lehet ez csel is részéről, hogy elhitesse nincs benne ártó szándék. Talán jobb lett volna kis sem jönnöm ide ma este. De annyira zsongott a fejem, hogy ki kellett szellőztetnem egy kicsit. Mióta kijöttem a szanatóriumból annyi minden történt. Nagyot fordult velem a világ. - Nem igazán - felelek  reflexből őszintén váratlan kérdésére - Nehéz napom volt, ennyi az egész - teszem hozzá és kékjeimet le sem veszem az idegenről, aki akár egy kíváncsi újságíró is lehet. Ma kifaggat és holnap már viszont is láthatom a szalagcímet: "A férjgyilkos éjjeli portyán". Még belegondolnom is szörnyű, hogy akár ez is megtörténhet. Lehet jobb lenne megelőznöm a dolgot. Az ételes dobozt, benne az evőeszközökkel félreteszem és felállok. Hosszú lángvörös fürtjeim fekete kabátomon terülnek szét. Bokacsizmámra rálóg a fekete, élére vasalt szövetnadrág, mely egyenruhám része. - Maga újságíró? - lépek olyan közel a férfihoz, hogy ahhoz elég messze legyek, hogy ne érjen el, de minden szavát értsem és arcát is lássam az utcai lámpák gyér fényében. Nem retteghetek mindig. Már nem kell menekülnöm és nem is fogok. Megfizetem a bűnöm árát nap mint nap, sőt szinte minden éjjel. Így lehetek elég bátor, hogy szembenézzek bármivel és bárkivel, ami vagy aki rám vár.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827903#post827903][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.20. 20:11[/b][/url]

Valamiért az apja jut eszébe. Miért jut eszébe az apja, egy ilyen békésnek mondható, csöndes, nyugalmas tavaszi éjjelen, olyan messze a szülőháztól, amilyen messze csak el mert menni? "Szánalmas vagy! Egy nyomorékot szült az anyád, nem vagy jó semmire! Semmire!"
Aztán a pillanat, ahogyan látta kihunyni a fényt a szemeiben, és ő csak ott állt. Állt és nézte. Túl hosszú ideig nézte. Kiszárad a torka is, nem csoda hát, ha nem tud válaszolni. De egy mosolyt mégis kicsikar magából. Mintha csak a sok éves gyakorlás olyan ösztönösen jönne elő, mint a vadból a menekülés. Apropó menekülés. Szívesen megtenné most ő is, valahogy, valamiért. Mégis itt marad. Mert szép lassan ráébred mindarra, ami vele történik. Ennyi év után gyorsabban is rájöhetne már.
Ezért fordul végül lassan a nő felé, és nagyon óvatosan. Ezért pillant rá, és ezért nem mozdul arról a helyről, ahol megtorpant. Kezeit óvatosan húzza ki zsebeiből, és ereszti maga mellé, hogy látható legyen, nincs az ujjai között sem pálca, sem bármilyen fegyver. Bár így a fehér kötés is nyilvánosságra kerül jobbján, átfáslizva tenyerét, de mégis elernyeszti ujjait, hogy lazának, nyugodtan tűnjön, bármennyire is lüktet valami a mellkasában, ami nem ver egyformán a szíve ütemével. Lassan elhangzik a kérdés. Majd egy újabb is, és rájuk végül a válasz. Őszintének hatóan. És kendőzetlenül. Ez valamelyest oldja az eddigi érzelmeket. Vagy a félelmet felváltó gyanakvás teszi? Végül azonban, ahogyan a nőtől is elhangzik egy kérdés, miután hirtelenjében feláll, - talán védekezően, hogy gyorsabban elsiethessen, ha úgy adódik - közelebb lép. Zé viszont még mindig érzi, hogy jobb, ha ott marad ahol van. Mégis valami furcsa megkönnyebbülés is úrrá lesz rajta. Sokkal őszintébb lesz a mosolya egy pillanatra, és egy halk, rövid kis nevetést is kiprésel magából.
- Úgy nézek ki? - néz kedvesen, de még a mosolya ellenére is ugyanúgy szomorkás tekintettel a nőre. Majd lassan megrázza a fejét.
- Nem vagyok - mondja végül. Bár igazából szeret írogatni, de csak magának, és nem is kifejezetten cikkeket. Meghatározhatatlan erő önti el a testét, de azért eszénél marad. Nem moccan. Hagyja, hogy a nő jöjjön még közelebb, ha akarna. Nem hátrál, de előre sem lép.
- Csak... - sóhajt fel, és emeli a különösen tiszta tavaszi, éjszakai égbolt, és a néhány felvillanó csillag felé a tekintetét, és nézz kissé körül, ha valamelyest zavartan is. - Szeretem az esti sétákat - pillant végül vissza a nőre.
- És ritkán botlok ilyenkor bárkibe is. Tényleg nem akartam zavarni.
Igazából általánosságban is ritkán botlok, vagy mondjuk úgy, nem beszélek igazán senkivel sem. De ez most lényegtelen - teszi még hozzá gondolatban.
- Elnézést, néha furcsán viselkedem - von szerényen vállat, halvány mosollyal, majd úgy kezdi el szemlélgetni a cipője orrát, mintha az most roppantul érdekes lenne, és lassan összefonja maga előtt karjai. - Rá se rántson, nem tartom fel. Csak egy baglyos bolond vagyok a szökőkútnál.
Megint egy tökéletes pillanat, amikor idiótának érezheti magát, saját maga miatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828124#post828124][b]Éjféli Veréna - 2021.03.26. 16:31[/b][/url]

Nem szólok semmit. Kivárom míg választ kapok, de közben összefonom mellkasom előtt karjaimat. Hideg is van és ez alapvető mozdulat nálam. Védem magam, ha kell, ha nem. Főleg mivel azzal sem lett volna baj, ha az idegen újságíró. Viszont nem az, csak szeret sétálni és bolond. Nem épp ígéretes kombináció ez a magamfajta nő számára, de "Vivir con miedo es como vivir a medias" azaz félelemben élni olyan, mint félig élni. Elég fél életem volt már ahhoz, hogy egészre vágyjak. - Nem zavar és nem is tart fel, mert nem sietek sehová - közlöm tényszerűen. Nem vagyok továbbra sem az a könnyen megnyílós fajta. A konyhában sem sok szavamat lehet hallani. A kezem jár, nem a szám. Nem tudom jó tulajdonság-e vagy sem, de eddig nem igen ágáltak ellene. Tudták, hogy ki vagyok, hogy mit tettem. Egy ilyen kis városban hamar híre megy ha az ember ölt. Az már más kérdés, hogy az oka kiderül-e mindenki számára. Ítélkezni elvben senki sem szokott. Mégis mindenki megteszi. A baj az, hogy legtöbbször megalapozatlanul. Ezért nem megyek el most. Nem szaladok világgá. Maradok. - A szökőkutak nappal szebbek, de a baglyok és a csillagok csak éjjel látszanak jól - emelem kékjeimet az ég felé és megpillantok pár ismerős hideg fénnyel pislákoló alakzatot odafenn. Vajon Károly lát engem? Figyel és vár míg én is végül átjutok a túlvilágra? Megbocsátott neki az a valaki vagy valami, ami az egészet irányítja? Az ő terve volt minden? Nem tudom. Kicsi vagyok a válaszokhoz. Még a kérdések feltevéséhez is talán. Minden esetre inkább visszanézek az idegenre. Épp elég minden magányos éjjel a múlandóság fizikai fájdalmát megélnem. - Hogy hívják? - szegezem a férfinak a kérdést. Elszoktam a hivatalos formuláktól. Helyesbítek, az ilyen fajta találkozásokkor szükséges viselkedéstől. Így talán kicsit nyersnek tűnhetek. Valójában ez is valahol önvédelem. Minél kevesebbet mutatni meg magamból, minél többet kiszedni belőle. Ez az elvem. Eddig mindig bevált. Meglátjuk most mire megyek vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828133#post828133][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.26. 21:03[/b][/url]

Látja a karba font kezeket, ami, ha nem érezné eleve ezeket a furcsaságokat, amiket érez, munkájából adódóan máris árulkodna arról, hogy a nő annak ellenére, mennyire bátran megindult felé, ugyanolyan zárkózott és távolságtartó, mint amilyennek tulajdonképpen egy idegennek kell lennie egy másik ismeretlennel szemben. Nem meglepő, és nem is újdonság. Olyan ez, mintha az ember kitenné a "maradj távol" táblát. Ő pedig így is tesz. Még mindig nem mozdul, bár azért megmosolyogja, hogy újságírónak néznék. De mindazonáltal bátor dolog így bevallania a nőnek neki, hogy nem siet sehová. Akár még egy sorozatgyilkos is lehetne, aki így megneszelhetné, hogy nem várja senki. Bár lehet ez már egy kissé eltúlzott gondolat.
- Szintén esti séta? - érdeklődik inkább, barátságos mosolyt próbálván az arcára kanyarítani.
- Ez tagadhatatlan. Szépen fogalmaz.
Úgy tűnik a szökőkút és a baglyok még mindig a téma csúcsát alkotják, de hát nem is nagyon tudnának így hirtelen másról beszélni, ismeretlenül. És legalább jótékony homályba vonják az összes ostobaságot, ami rátelepedett. Vagy pontosabban, inkább befészkelte magát a mellkasába? Különösek ezek a hullámok, amik most felé csapnak. Kell egy pillanat, amíg felfogja tőlük, hogy egy kérdés hangzott el felé, és pontosan mi is.
- Ó! Én? Nem fontos igazán, de... a legtöbben csak Zé-nek hívnak. Elég hosszú a nevem.
És még ismert is lehet...
- A magáé? Ha nem veszi tolakodásnak...
Mégiscsak visszakérdez. Mert egyfelől érdekli, másfelől pedig láthatóan talán a nő sem akar igazán egyedül lenni. De talán... talán csak hozzá hasonlóan maga sem tudja, miként kell másokkal. Ez alighanem hamarosan kiderül majd. Vagy talán mégsem. Ki tudja. De nem ettől szép az egész? Már annak, akinek nincs ezzel eleve komoly problémája.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828282#post828282][b]Éjféli Veréna - 2021.03.30. 22:26[/b][/url]

Nincs rajtunk kívül idekinn más az utcán. Nagy a csend. Megnyugtató. Nem az a vihar előtti fajta. A levegő hűvösében még meglátszik egy-egy nagyobb lélegzet vagy mélyebbről kimondott szó nyoma. Egy kisebb páragomolyag most az én számat hagyja el, ahogy felelek. - Olyasmi - mondom ki válaszként. Nem ragozom, hogy mit keresek itt és most. Nem magyarázkodom, hogy csak sok volt a "minden is" és inkább akartam megenni a vacsorám az utcán, egy padon ülve, mint a panzió éttermében a fehér abrosz mellett. Már nem tartozom senkinek elszámolással az életemről. Ez persze nem egészen igaz. Havonta jelentkeznem kell a hivatalban. De ezen felül a magam ura vagyok. Végre. Elkezdtem félretenni a fizetésem egy részét. Szeretnék egyszer, majd egy különálló otthont. Nem mintha a mostani lakrészem, szobám ne lenne kényelmes. Csak újkeletű vágyam, hogy legyen saját tulajdonom. Egy kulcs a kezemben, ami annak a helynek az ajtaját nyitja, ami csak az enyém. A hatalmas, csillagos ég alatt állva ez most még álomnak tűnik, de talán egyszer valósággá válhat. - Hívjon Vé-nek - lépek el kicsit az idegentől, vagyis a magát Zé-ként megnevező férfi mellől, hogy kidobjam az egyik kukába a kiürült ételes dobozomat - Az én nevem sem rövid - teszem még hozzá - Ha nem újságíró, akkor micsoda? Mivel foglalkozik? - teszem fel kérdéseimet, amikre egyrészt érdekel a válasz, másrészt talán megnyitják a beszélgetés csapját. Mert  az most csak csöpög ebben a kicsit faramuci helyzetben, amibe kerültünk. Két majdnem idegen az üres utcán. A csillagokat és a szökőkutat bámulva próbál utat találni egymáshoz. Lehet nem ma lesz a komfortzónámból való kilépésem napja, de mentségemre legyen mondva, legalább próbálkozom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829079#post829079][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.04.06. 17:01[/b][/url]

Tehát esti séta szintén. Vagy legalábbis valami "olyasmi". Bár mintha valamiféle különös dacosságot érezne hirtelen a levegőben. Viszont az imént érzett rettegés, vagy bármi is volt az, ami a szívébe markolt hirtelen, eltűnt. Azért még egyelőre ismét nem moccan onnan, ahol megállt.
- Szóval Vé - mosolyodik el, haloványan. Furcsa, hogy olyan idegennel találkozik itt és most, aki szintén így rövidíti a nevét. Vagy csak egy kis fricska akart lenni, mert azt hiszi a nő, hogy azért mond ilyen furcsa becenevet, mert nem akarja elárulni a rendeset? Mivel nem gondolatolvasó, minderre nem tudhatja a választ. Csak figyeli, ahogyan "Vé" odalép a szemeteshez, kidobja az üres ételes dobozt, aztán újra felé fordul.
Valahogy nyugodtabb lesz a légkör. Nem egészen, de mégis. Máris sokkal jobban kap levegőt.
- Nos... - kezdi a válaszát a hirtelen érkező kérdésre, és hirtelen indíttatásból, de lassú léptekben a szökőkúthoz sétál - bár nem kell túl sokat - majd leül annak a szélére. Kissé előredől, s összefont ujjú kezeit a térdére ejti.
- Igazából pont ezzel - von vállat, onnan pillantva fel a nőre, bánatos kiskutyaszemeivel. Mó mondta mindig, hogy ilyen az arca többnyire a tekintete miatt, ami akkor is szomorkás, ha mosolyog.
- Beszélgetek az emberekkel - fejti kicsit jobban a választ, de azért nem teljesen belemélyedve. - Ezért is jó, ha az ember esténként kicsit kiszellőzteti a fejét, és ezért is vagyok éppen itt, éppen most.
Ez részint igaz is.
- Na és maga? Esti műszak?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829108#post829108][b]Éjféli Veréna - 2021.04.06. 19:30[/b][/url]

Szomorkásan húzom el a számat, ahogy hallgatom válaszát. Tudtam, hogy az ELME ellenőrizni fog, de arra nem számítottam, hogy ilyen ijesztőnek szánt módon. Bár bizony, ha jobban belegondolok, pont ezzel a fajta véletlen esti találkozással nézhetik meg, hogyan reagálok az ismeretlen férfiakra. Megtámadom-e őket képzelt rettegésből, vagy elrohanok-e jajveszékelve? Egyiket sem tenném. Nem tudom mit csinálnék, ha nekem rontana, vagy üvöltözni kezdene velem, de úgy érzem egyiket sem az előbbi kettő közül. - Semmi baj. Tudom a jelentésébe bele kell írnia mindent - csúszik ki a számon a gondolat. Rosszul esik, hogy így bánnak velem, de megértem, hogy nem bíznak bennem. Elvégre megöltem egy embert és most szabad lábon sétálgatok egy olyan városban, ahol Magyarország Mágusképzője található. Logikusan végig gondolva én is ezt tenném. Sőt! Többet. Hálásnak kellene lennem, amiért kinn lehetek. Az is vagyok, csak...Áh, mindegy...Azt furcsállom inkább, hogy Antont nem hurcolták meg még miattam, hogy alkalmazott azután is, hogy elvettem Károly életét. Remélem nem is fogják. Bízott bennem, mert már akkor látta azt, amit mostanság is csak nagyon kevesen, hogy nincs bennem harag vagy gyűlölet. A kétségbeesés vezetett, mert egy békés és csendes életre vágytam kezdettől fogva. Most úgy életek, ahogy mindig is szerettem volna. Főzhetek és van egy szobám, ahol senki sem bánt. Még a családomat is megtaláltam. Így már azt hiszem többet is kaptam, mint érdemlek. - A műszakom már egy ideje véget ért, de ezt biztosan tudja - sétálok a férfi elé, majd tisztes távolságban leülök mellé - Szeretné ellenőrizni a pálcámat vagy azt most nem kell megnéznie? - kérdezem lágy hangon. Legszívesebben feltartaná a kezeimet, de inkább mindkettőt leteszem magam mellé és megtámasztom testemet velük. - Betartok minden szabályt. Lett munkám és lakhatásom - beszélek egyenletesen, de nem nézve oldalra. Felesleges látnom, így is érzem, hogy a férfi minden bizonnyal engem bámul. Ez a dolga. Nem haragszom rá érte, hogy a munkáját végzi. Beszélgetni jött, hát beszélgessünk. Elmondok neki mindent. Kérdezzen bármit. Nincsenek titkaim. Már nincsen szükségem rájuk. Egy dolog hiányzik néha. A metamorf mágiám. Érzem magamban. Minden sejtem bizsereg, hogy átalakulhasson néha, de az önuralmamra mindig is büszke voltam, így mióta bekerültem az intézetbe, egy millimétert sem módosítottam magamon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829128#post829128][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.04.06. 20:37[/b][/url]

Furcsa érzések kerítik hatalmába hirtelen. Nem is nagyon tudja hová tenni a dolgot, és össze is zavarják újra. Viszont a nő száján kicsúszó válasz arra sarkallja, hogy összevonja szemöldökeit. Viccnek is felfoghatná, mert leginkább annak hangzik, de kiérzi belőle a komolyságot. Az pedig baj.
- Miféle jelentésről beszél, Vé? - kérdezi meg óvatosan, fürkészve a nő arcát, ahogyan letelepszik a szökőkút szélére. Ez a nő elég furcsa. Talán ezért vonzotta valami különlegesen afelé, hogy megszólítsa, akaratlanul is. Érdeklődve, tovább fürkészve biccenti félre a fejét, ahogyan folytatja a másik. "Biztosan tudja." Honnan kéne? Mit gondol, ki ő?
Egy ideig nem szól egy szót sem, csak hagyja a levegőben elúszni a kérdéseket, és a kijelentéseket, vár, türelmesen hallgat, figyel, aztán szólal csak meg, csöndesen. Csak gyűrné már le ezt a furcsa érzést magában valahogy. Meg kellene innia a bájitalát.
- Gyakran gondolja azt, hogy megfigyelik, Vé? - kérdezi óvatosan. Vár egy kicsit a válaszra, vagy a csöndre, aztán folytatja, a közelében letelepedő nő felé billentve fejét.
- Van ennek valami oka? Bár megértem, ha nem szeretne beszélni erről egy idegennel.
Próbál minél nyugodtabban beszélni és kideríteni a nő furcsaságait. Mert láthatóan vannak. Ez valahogy egyébként mindig különösen megnyugtató érzés is. Nem csak ő a furcsa. Viszont bajt is jelezhet. Mások számára is, de különösen az adott személynek. Paranoiásnak tűnik, amennyire hirtelen ki tudja következtetni az érzelmeiből, a reakcióiból és azokból, amikről beszél. A paranoia pedig roppant mód egészségtelen dolog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829326#post829326][b]Éjféli Veréna - 2021.04.09. 21:50[/b][/url]

Kérdésére riadtan pillantok oldalra, de a fejem egyenesben marad. Olyan biztos voltam benne, hogy az ELME küldte, hogy eszembe sem jutott, hogy esteleg tévedek. Lehetséges, hogy nem pszichológus, akinek az ellenőrzésem a feladata. De akkor kicsoda és miért beszélt ilyen furcsán? Nem értem.  Remélem nem veszi észre. Most mit tegyek? - Bocsánat, azt hittem miattam jött, hogy beszámolót készítsen...Tudja, munka meg ilyenek... - szólalok meg végül és érzem, hogy arcomon kiül zavarodottságom. Nagyon kellemetlen helyzet lett hirtelen ebből a véletlen(?) találkozásból, és csak azért nem kezdek fészkelődni, mert ledöbbenek azon, amiket ezután kérdez tőlem a férfi. Bolondnak néz? Bolondnak néz! Merlinre...tényleg bolondnak néz. Esik le mondatainak jelentéstartalma, amitől még jobban kétségbeesem. Mi a helyes válasz? Mit kellene mondanom? Nem tűnődhetek sokáig, mert az is furának tűnne. Valljuk be ez az egész beszélgetés annak tűnik, az elő pillanattól. - Sokáig kellett attól tartanom, hogy kutatnak utánam - kezdem puhatolózva és próbálok a lehető legnyugodtabb hangon beszélni. Halvány lila fogalmam sincs, hogy ki is itt mellettem ez a bizonyos Zé nevű alak és gyanakvásom irányába egyre erősödni kezd. Lehet nem kellett volna idejekorán kiszanálnom a bosszúálló Károly pribék tippemet? Akkor viszont még nagyobb slamasztikában vagyok, mintha az ELME dolgozója lenne. - Valóban nem szívesen csevegek az életemről idegenekkel. Jól gondolja, de magán múlik, hogy ez megváltozzon - állok fel mellőle, majd pár lépéssel szembe helyezkedem, karnyújtáson túlra, biztos ami biztos - Kicsoda maga és mit keres itt igazából? - szegezem neki a kérdést - Mivel foglalkozik valójában? - folytatom a faggatózást és kékjeimet egyenesen arcára függesztem - A városban szinte mindenki tudja ki vagyok, de maga nem? Hogyan lehetséges ez egy ilyen kis helyen? - firtatom a dolgot annak tudatában, hogy túlzóak a szavaim. Direkt használom őket így, hogy kibújhasson végre a szög a zsákból. Koránt sem ismer mindenki, sőt azt sem tudja Bogolyfalva apraja-nagyja, hogy én vagyok az a nő, aki közel másfél éve karácsony táján kioltotta férje életét. Elültek már nagyrészt a pletykák és a panzióban is békés az életem. Az efféle helyzetek csak azok, amik képesek megzavarni a nyugalmamat.