A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

Megvan az, amikor valaki céltalanul létezik? Amikor mennek a napok, az órák és már nem számolja, nem tudja, szinte lehetetlennek veszi. Nappalok és éjjelek váltják egymást, égő szemekkel figyeli csak, ahogy a függöny mögött fény törekszik be, hiszen megint csak próbált, akart, de az álom nem jött. Nehéz a légzés, mert már mindene kezd jelezni, üvölteni, hogy valamit tenni kell. Vagy vége.
A születésnapja jött, a pultnál ült és bámulta, hogy a viasz arra a tortaszeletre csepeg, amit ajándékba kapott ünnepelni. De nem volt ott senki, csak Chewie, ő pedig csak bámulta, eloltotta a lángot és a hűtőbe tette, talán majd lakótársa megeszi. Ennyi volt az ünnep, egymaga, és nem bánta, senkitől sem várja el, hogy mindig vele legyenek, de egyedül érzi magát. Magány. Hiszen ez volt az alap, ő választotta, most pedig fuldoklik tőle, szorongatja a torkát. De az a nap már szinte évekkel ezelőtt is lehetett volna, lassan új hónap jön és mindjárt az év vége, de ahogy a könyveire nézett, becsukta az ajtót és elindult. Az erdőn át kerülve a faluban kötött ki, szombat van, nem tanít, nincs dolga az iskolában, nincs dolga sehol. Jobban akar lenni, jókedvű, vidám, mert egyszerűen elege van az apátiából, abból, ami benne van, de az üresség falja és falja, nem tudja, meddig és hogyan, meddig fog elérni, meddig terjeszkedik. Agya tudja a válaszokat, a jó válaszokat, ő mégsem azt akarja. Mert most akar, önzően akarja, vissza, maga mellé és nem, hiába ébred és fekszik úgy, hogy majd ma, majd holnap. És elege van. Vár, várni fog, de jobban akar lenni. Pár napja leitta magát, csúnyán, azóta állán egy seb ücsörög, tenyere horzsolt és bal térde sem a legjobb. Ilyen az, ha valaki pofával esik előre a lépcsőn, mert mulatni akart, de az alkohol sem válasz semmire. Szánalmat érez maga iránt, gúnyt, gyűlöletet. Most egyre jobban.
Ez nem én vagyok. Ez nem én vagyok. Nem lehetek.
Ő Belián, mindig mosolyog, mindig vicces, mindenki kedveli. Most egy árnyék sétál céltalanul, nem is nézi, merre és meddig. Talán a hegyekbe, egy másik faluba, világba. Alsóajkát szívja be, ami sebes, érzi a fémes ízt, amint végül lábfeje egy tornácba koccan, felnéz, hogy most akkora kört tett-e, hogy hazasétált. De nem. Más ajtó, más ismerős ajtó, ami mögött olyan alak létezik, akit régóta, elsők között ismert meg és váltak pajtásokká, pedig évek vannak közöttük, teljesen más világ és nem akadály. És erre most jön rá, most jön arra rá, hogy milyen régen nem látta. És hogy...
Észre sem veszi, de már kopog. Kopog, be szeretne menni, egy másik világban lenni. Csak ne itt. Csak ne a saját fejében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825538#post825538][b]Helvey Belián Balázs - 2021.01.30. 20:30[/b][/url]

Megvan az, amikor valaki céltalanul létezik? Amikor mennek a napok, az órák és már nem számolja, nem tudja, szinte lehetetlennek veszi. Nappalok és éjjelek váltják egymást, égő szemekkel figyeli csak, ahogy a függöny mögött fény törekszik be, hiszen megint csak próbált, akart, de az álom nem jött. Nehéz a légzés, mert már mindene kezd jelezni, üvölteni, hogy valamit tenni kell. Vagy vége.
A születésnapja jött, a pultnál ült és bámulta, hogy a viasz arra a tortaszeletre csepeg, amit ajándékba kapott ünnepelni. De nem volt ott senki, csak Chewie, ő pedig csak bámulta, eloltotta a lángot és a hűtőbe tette, talán majd lakótársa megeszi. Ennyi volt az ünnep, egymaga, és nem bánta, senkitől sem várja el, hogy mindig vele legyenek, de egyedül érzi magát. Magány. Hiszen ez volt az alap, ő választotta, most pedig fuldoklik tőle, szorongatja a torkát. De az a nap már szinte évekkel ezelőtt is lehetett volna, lassan új hónap jön és mindjárt az év vége, de ahogy a könyveire nézett, becsukta az ajtót és elindult. Az erdőn át kerülve a faluban kötött ki, szombat van, nem tanít, nincs dolga az iskolában, nincs dolga sehol. Jobban akar lenni, jókedvű, vidám, mert egyszerűen elege van az apátiából, abból, ami benne van, de az üresség falja és falja, nem tudja, meddig és hogyan, meddig fog elérni, meddig terjeszkedik. Agya tudja a válaszokat, a jó válaszokat, ő mégsem azt akarja. Mert most akar, önzően akarja, vissza, maga mellé és nem, hiába ébred és fekszik úgy, hogy majd ma, majd holnap. És elege van. Vár, várni fog, de jobban akar lenni. Pár napja leitta magát, csúnyán, azóta állán egy seb ücsörög, tenyere horzsolt és bal térde sem a legjobb. Ilyen az, ha valaki pofával esik előre a lépcsőn, mert mulatni akart, de az alkohol sem válasz semmire. Szánalmat érez maga iránt, gúnyt, gyűlöletet. Most egyre jobban.
Ez nem én vagyok. Ez nem én vagyok. Nem lehetek.
Ő Belián, mindig mosolyog, mindig vicces, mindenki kedveli. Most egy árnyék sétál céltalanul, nem is nézi, merre és meddig. Talán a hegyekbe, egy másik faluba, világba. Alsóajkát szívja be, ami sebes, érzi a fémes ízt, amint végül lábfeje egy tornácba koccan, felnéz, hogy most akkora kört tett-e, hogy hazasétált. De nem. Más ajtó, más ismerős ajtó, ami mögött olyan alak létezik, akit régóta, elsők között ismert meg és váltak pajtásokká, pedig évek vannak közöttük, teljesen más világ és nem akadály. És erre most jön rá, most jön arra rá, hogy milyen régen nem látta. És hogy...
Észre sem veszi, de már kopog. Kopog, be szeretne menni, egy másik világban lenni. Csak ne itt. Csak ne a saját fejében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825575#post825575][b]Krushnic Dimitri - 2021.01.31. 12:27[/b][/url]

Egyedül ücsörgök otthon, lecketervet készítek - döbbenetes, de igen, szoktam -, ötletelek, ami általában jobban megy, ha másokkal brainstormingolhatok, de jelen pillanatban be kell érjem a saját gondolataimmal.
A kopogásra lassan reagálok, megszoktam, hogy Ármin mindig kinyitja. Aztán észbekapok, mikor nem történik semmi, nem hallom Ármint, nem nyílik az ajtó. Ennyire megszoktam volna már az együtt lakást, létezést? Ilyen párkapcsolatban élni, hogy mindig van valaki, aki beengedi a látogatókat, kiviszi a szemetet és ha leülsz este sörözni, egyből két üveget veszel ki a hűtőből (hacsak nem vagy nagyon szomjas ésvagy alkoholista)? Hirtelen borzalmasan hiányozni kezd a drága, pedig csak sétálni mentek ki a gyerekekkel. Nagyot sóhajtva emelem fel a valagom, menet közben meglátom a rég elfelejtett kávémat s épp melegítem a pálcámmal, mikor ajtót nyitok.
- Beli! - állapítom meg elmosolyodva, de hamar leolvad az arcomról a mosoly. Leengedem a pálcás karomat - itt nem lesz elég a kávé -, s szó nélkül félreállok, hogy bejöhessen.
- Mit iszol? - A sarkában lépkedve kérdezem, miközben terelgetem befelé. - A gyerekek kint vannak - jegyzem meg, magyarázva, miért ilyen csendes a ház. Még zene se megy, pedig valami rockot egyedül is beszoktam nyomni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825576#post825576][b]Helvey Belián Balázs - 2021.01.31. 12:56[/b][/url]

Szinte azonnal megbánja, hogy erre jött. Nem azért, mert bármivel okolná a férfit, olyannal, hogy nem néz felé, vagy akármi, hanem, mert tudja, van elég dolga, mint bárki másnak. Boldogulni kell egyedül, megoldani a dolgokat, nem valami koloncként kéregetni, és marja magát, hogy ilyesmire vetemedik, pedig, nem egyszer hallotta már: nem szégyen segítséget kérni. De a kérdés adott, tud-e valaki ezen segíteni? Hiszen gond nincs, van, de más kérdés, inkább az, hogy a hiánnyal és a benne élő szeretettel nem tud mit kezdeni, hogy amikor a hold ciklusa kínozza, mert elismeri, már el, olyankor, lehet bármekkora macsó – nem, nem az -, kell neki a támasz. Mert ilyenkor mindig a fájdalom, az elmúlás, vagy csak a fáradtság győz és kitölteni ezeket a perceket. Most nem ez kínozza, saját maga. Ismeri a papírokat, a hajlamait, amiket megállapítottak, amiket a trauma hozott felszínre, talán mindig vele voltak, de olyan központi élete volt és embertömeg, ami körbevette, hogy folyamatosan fenntartották a jót. És most csattan. Tudja, hogy vannak gondok és hogy nem szabad mindenkinek ezt mutogatnia. Szégyelli magát. Most nagyon, majdnem elfut, amikor hallja a motoszkálást az ajtó mögül.
Szinte a kilincs mozdulásával együtt mozdulnak ajkait és az állán pihenő sebe ellenére, amely azonnal húzódik, mosolyt húz magára. Az övé nem megy el, mint a férfinek, akinek azonnal leesik, mivel áll szemben. De tartja magát, ahhoz is, hogy nem lép oda egy ölelésre, csak sután int egyet.
- Szia, Dim – vágja zsebre a kezét és besétál, mintha idegen lenne és most tenné először. Mintha most fedezne fel mindent elsőre. Felé sandítva csóválja meg végül a fejét, mert bár lehet a gyerekek közege kihúzná az egészből, legalább látszatra, most neki ez is megfelel.
- Vizet. Nem jó nekem az alkohol – mutat saját álla felé, hogy ha nem akarja gyakorolni a gyógyító bűbájokat, akkor nem ad neki nagyon semmit, mert hajlamos lenne minden újabb pohárra igent mondani.
- Értem, nem gond. Jó a levegő – áll meg, kicsit megrágcsálva ajkát. – Én csak erre jártam és… és gondoltam benézek, mi van veletek. Rég volt – szabadkozik, az ellen, ami a valóság. Fogalma sincs, hogy került ide. – Minden rendben? Elevenek?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825647#post825647][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.01. 12:08[/b][/url]

Ahogy ott lépked előttem sután, esetlen zavarában, valakit nagyon szeretnék megverni. Aki ezt tette vele. Régóta nem találkoztunk, kiestünk picit egymás életéből, úgyhogy csak tippelni tudok így elsőre. Összeszorítom inkább a számat, mielőtt még kicsúszna valami. Nem ezért jött hozzám. De a lényeg - megkeresett. Dimi, ne cseszd el, ne légy túl sok, ne akard megváltani hirtelen az életét.
- Kávét? - kérdezem, mikor beérünk a nappali-konyhába. Töltök vizet is azért, meg a saját kávémat tovább melegítem, hogy ihatóvá váljon.
- Tudod, hogy bármikor jöhetsz - kortyolok egyet a kávémból, ahogy felcsúszok az egyik székre, s ha kér, neki is készítek egy bögrével. Előrehajolok könyökölve s a szemöldököm alól felpislogok rá. Mi történt, Belián?
- Nem ismertél Ármin előtt - mondom csak úgy, mert hirtelen rájövök, miért olyan ismerős ez az arc. A tükörben láttam. Régóta nem bukkant elő, de nem felejtettem el, még nem telt el annyi idő, nem mondta Ármin eleget, hogy ez biztos a valóság, szeret, nem fog kirakni. Lehet soha nem fog elég idő eltelni. - De… Sokáig nem tudtam, milyen lehet ez. - Nem is tudom, minek nevezzem. - Boldognak lenni. - Mondom aztán kicsit sután, kis féloldalas mosollyal az arcomon. Mindig nagyon pörgősen szerettem élni, ott lenni a társaság közepén, szervezni, nyüzsögni. Tudom, hogy furcsa elképzelni rólam, hogy mindeközben boldogtalan lettem volna. De ha valaki megérti, az Belián.
- Aztán… valahol útközben rájöttem valamire. - Hirtelen zavarban érzem magam, így kimondani ezeket, amiket még soha senkinek nem ejtettem ki hangosan. Megköszörülöm a torkom s kortyolok párat, hogy leöblítsem a torkomba felgyülemlő gombócot. - Nem kell nekem senki ahhoz, hogy boldog legyek. Az irónia az, hogy amikor ezt elfogadtam, amikor rájöttem, hogy… én elég vagyok, hirtelen már nem voltam egyedül.
- Ez csak… igen, mindenkinek más, csak magamat láttam meg hirtelen benned. S most nem arra értem, hogy tényleg gyanús a hasonlóság és dns-tesztet kéne csináltassunk - teszem hozzá már vigyorogva.
Na, ennyit arról, hogy nem leszek sok. Úgy speechelek szegénynek, mintha olyan nagyon érdekelné. Mármint érdekelheti, de nem vagyok én egy paulocoelho, hogy úgy megmondjam a tutit, hogy abból egy életmentő releváció legyen a végén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825667#post825667][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.01. 22:28[/b][/url]

Talán az álmatlanság is rájátszik arra, hogy egyszerűen most kezd kiborulni, elveszíteni a kontrollt és a padlóra zuhanni. Egyszer már felállt, nem szabad esnie, nem szabad visszamennie a sötétbe.
- Azt elfogadom, köszönöm. Két cukorral – áll meg és figyeli, ahogy vizet tölt. Elveszi a poharat és mohó kortyokkal ki is üríti, mert sokat sétált, ment, keresett, úgy néz ki, észre sem vette, hogy mennyire kiszáradt. A pohár alja koccan a pulton, ahogy szégyellős mosolyt enged magának. Bármikor jöhet, bármikor. Tehette volna eddig is, lelkiismeret furdalása szúr belé, hiszen tényleg rég volt és tényleg eltelt sok idő, de bármikor. Neki most kellett, tudat alatt, talán azért, mert a téren, az utcákon sétálva, valaki hasonlított rá és beugrott. Vagy agya már mindent bevet, hogy gyógyulhasson.
- Tudom, csak… nem akarok zavarogni – mert most is úgy érzi, úgy hisz, hogy a nyugalmából csíp le, az idejét eszi és a mindenét. A kávéért nyúl, megkeverve próbál eltűnni szinte a bögrében, mintha a kanálra férne rá, mert olyan kicsinek érzi magát. Az a baj a segítségkéréssel, hogy meg kell tanulni. Riley más, neki mesél, beszél, de erről még neki sem, csak annyit, ami történt és a hiány, ami teljesen átlagos. De hogy ennyire marja, még nem jutott oda. Ide-oda mászkál emberek között, a barátai között és akaratlan kap mindenki arra, hogy hogyan van. Mit látnak. Egyrészt, a sötét fele unja és hagyják békén a feketeségben, másrészt az, aki itt teljesedett ki, azt akarja, húzzák ki. Csak a szavak nem jönnek.
Kevergeti a kávét, lassan, majd megáll kezében a kanál. Meg, ahogy tekintete nagyra nyílik és a másikra mered, amint meghallja a hangját. Nem attól kezdi rázni a hideg, hanem amit mond, érzi a szorítást, a szorongatást, ahogy szemei égni kezdenek. Szinte megbabonázva hallgatja azt, amit elképzelni sem mert sosem. Halkan csilingel a kanál, ahogy a porcelánnak ütődik, remegő kezében. Tekintetét süti le, kellemetlennek érzi, hogy feltépett valamit akaratlanul, de érti. Érti mit mond, mert a logikája működik, csak minden más megy ellene. Esetlenül teszi le a bögrét, hogy arcát temesse tenyerébe és átdörzsölje azt. Egyedül, elég lenni. Nos, tudja, hogy ez egyszer már nem sikerült. De a mondandója végére akaratlanul nevet egy aprót, ahogy kezeit ejti le, szemei sarkában könnyek ülnek, amit próbál egy ideges törléssel eltüntetni. Kerüli a másik tekintetét, amikor belekezd.
- Én… huh... azt hiszem, most nem tudok mit mondani. Csináljunk tesztet – nevet fel keserűen, majd végül felé pillant. Nem tudja, szabad-e, nem tud semmit, szinte saját magával viaskodik odabent, miközben végre leül hozzá, meg meri tenni ezt a pár lépést.
- Mielőtt idejöttem, nem volt jó. Nem voltam jól – kezd bele, nagyon halkan, erőtlen hanggal. Ismeri azt, akkor találkoztak először. – Most csak ő nincs a közelben, de nem vagyok jól. Messze van, hiányzik és én felfújom, megfullasztom magam benne. Csendben kéne várni, élni közben, de csak kattog az agyam, újra és újra és újra. Mert… mert félek, elvesztem és nem tudom, bírom-e. Olyan sok mindenki veszett el, és… egy idióta vagyok, aki nem képes nem belevinni magát a verembe. Tehetetlen és idióta – nagyokat nyel szavai közben, arcát elfordítva törli le arcáról a kicsordult könnycseppet. – Egy idióta picsogó tini, nem férfi – miért dőlnek belőle a szavak? Még jönne és jönne, de csak nyel és nyel, miközben reszketeg ujjaival a bögrére fog inkább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825684#post825684][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.02. 12:59[/b][/url]

Sejtettem, hogy nem elfelejtette a létezésem, csak nem akart terhemre lenni. A kijelentésére felhorkanok, bele a bögrébe, fel is megy kicsit a kávé az orromba. Fintorogva dörzsölgetem az orrnyergem.
- Ha akarnál se tudnál zavarogni - felelem, mikor már tudok szuszogni s nem csöpög a fekete lé belőlem.

Az egész lélekkiöntés elég életidegen tőlem, főleg erről beszélni, az egyedüllétről, a mosoly mögötti szomorúságról esik nehezemre. Most sem azért teszem, hogy sajnáljon vagy mert hű de milyen követendő példa lennék. Szánalmasan hosszú időt töltöttem azzal, hogy tagadtam az érzéseimet még magam előtt is, próbálva máshol menedékre lelni, közben nem figyelve arra, kit mennyire bántok meg. Ha valamire jó lehetnék mégis, az elrettentő példának. Úgy receptre lehet engem felírni, osztogatni, mint a cukrot, hátha valakit észhez térít az eszetlenségem.
Miután így kimondtam a dolgaimat, kicsit csend lesz, csak mosolygok egy féloldalasat arra, hogy teszteljünk, mert amúgy tényleg, vicces a hasonlóság. Kell majd beszélgessek apámmal kicsit.
Végre helyet foglal mellettem Belián s felengedi a zsilipet lassan, nyikorogva. Már nem iszom a kávémat, főleg mert továbbra is kávészagú a levegőm, de egyébként is elfeledkeztem róla, csak a srácot nézem, talán kicsit túlságosan is.
- Nem vagy tehetetlen - ingatom a fejem. - De nem felelhetsz másokért. Csak magadért. Idióta sem egyébként, csak olyan… jófajta lüke, a fajtámból való. - Remélem nem fogja sértésnek venni, hogy kvázi lehülyéztem, de mindezt szeretetből teszem. Talán már rájött, ez nem sértés tőlem, hanem inkább a legmélyebb bók. - Arról meg, hogy nem vagy férfi - felvonom a szemöldököm s végigmérem, hátha jól zavarba jön, bár nem feltétlen ez a célom. - Nincs férfiasabb dolog felvállalni az érzéseidet, és egyáltalán - érezni, bátran, sebezhetőn, félőn.
Nagyon erős késztetést érzek, hogy megöleljem vagy kezére tegyem a kezem vagy csak közelebb húzzam hozzá a székemet, de egyelőre nem teszek semmit. Elhessegetem anyatigris ösztöneimet, mielőtt még tényleg túl sok lennék.

Na jó, mióta érdekel engem, hogy túl sok lennék? Fuck it. Közelebb araszolok a seggemmel a széken, amíg elérem őt s átkarolva a nyakát, szorosan megölelem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825712#post825712][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.02. 21:06[/b][/url]

- Köszönöm – szerénykedik, szokásos módon, és azt, még ebben a feles, kétes állapotban is eldönti, hogy sűrűbben fogja látogatni ezt a házat és lakóit. Ugyan előbb szeretne jobban lenni, nem panaszkönyvként kezelni őt, a helyzetet. Mert azt lelkiismerete se engedné, sőt, most is, most sem meri, ezért is lép talán előbb a férfi, adja ki azt, amit talán sosem, amely mélyen pihenhetett és titokban, mert valóban, néha sejteni se sejtik, mi folyik a háttérben.. Nem akarta, hogy kimondja, ezzel mégis akaratlanul érzi magát közelebb, nem úgy közelebb, hanem amikor valakit tényleg megismer és semmi sem változik, csak az, ami eddig volt, még jobban elmélyül. Nagyot sóhajt, mert talán egy teher gördült le a másikról, a sajátja azonban épp agyonnyomja. Egyszerre akarja és nem is, és miközben ezen vitázik odabent, úgy cselekszik helyette a gépezet, önmaga, ahogy leül, ahogy tekintete ide-oda zizeg hol a másikra, hol a bútorokra, hol céltalan kóborolva. Kicsusszannak az első szavak, majd szinte kidőlnek, mint a roskadásig rakott szekrényajtó mögül, amit csak éppen résnyire nyitottak, de elég volt ahhoz, hogy minden kidőljön onnan, vagy legalább meginduljon. Érzi, hogy pulzusa emelkedik, mintha pánik törne rá vagy csak épp rohannak. Lába kissé idegesen kezd járni, miután befejezte, csendben hallgatja őt, a szája belsejét harapva.
- Nem felelek, nem, én csak… hiányzik – miért is felelne? Magáért, igen, ez tény, csak épp ez a lényeg, hogy annak épp nem jó. Aprót mosolyok arra, hogy lüke, a hasonlatra, bár most igen nagy marhának érzi magát, nagyobbnak, mint valaha. Pedig tehetetlen, most is csak sorolja, mondja, de nem enged fel, nem engedi el, hogy könnyebb legyen, szebb és az idő ne kínozza óráról órára.
- Hogy… - zavartan pillant felé, ahogy végigméri, kissé idegesen fészkelődik a széken. Nagyot kortyol, próbál nem félrenyelni, miközben hallgatja őt, a bögre ismét a pultra kerül, mert félő, hogy nem bírja megtartani. Kissé nyirkosnak érzi tenyerét, miközben a szavait emészti, szemeit hunyja le, hogy megpróbálja normalizálni légzését, szívverését. Talán kissé tényleg kibukott, feleslegesen, jobban, mint hitte.
- Bocsánat, nem akartam… csak panaszkodni – mert érdekli mi van vele, velük, tudni szeretné, de most önzően csak magáról beszélt. Szemhéja nyílik fel, érti ő, nem először mondták neki, nincs azzal gond, ha ő többet és máshogy érez. Semmivel sincs, de annak érzi. Hirtelen érzi meg azt, ahogy átkarolja és szinte ösztönösen dől felé. Észre sem veszi, hogy szinte azonnal kapaszkodik belé, csusszan ő is előre, hogy arcát vállába temethesse, hogy lényébe kapaszkodhasson. Hogy megint egyre jobban zihál és végül nem bírja tovább.
- Annyira idióta vagyok – mert magát okolja azért is, hogy ilyen állapotban van. Arca eltűnik, hangja nem akad sok, csak vállai rázkódnak meg, ahogy végül leomlik az a sok minden, a fal és kiengedi fájdalmát, könnyeit, mindent. És közben kapaszkodik belé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825733#post825733][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.03. 19:26[/b][/url]

Még mindig ég a fülem, tudom, hogy ez a pillanat sokáig lesz még táptalaja az utólagos szégyenkezésnek, majd mindig összezárom a szemeimet s megrázom magam, ha eszembe jut, s mégsem bánom, helyesnek érzem, hogy neki elmondom ezeket, máskor is akár, ő érteni fogja, s biztosan nem adja tovább, nem köti más orrára, még Árminéra sem, ha történetesen olyan jóban lennének.
- Ha meghallgatja, mondd el ezt neki is, de ha nem - fogadd el, érezd, hadd hogy hiányozzon. Csak annak hiányozhat valaki így, aki egyszer mert nagyon szeretni. Azt pedig soha nem kell bánni. - Van bennem egy fikarcnyi kétség azért, hogy ez mennyire működhet másnál, mert oké, hogy én eltudtam ezt rendezni magamban s úgy megbarátkoztam a saját fájdalmammal, hogy a végén már bffek voltunk, aki nem bánt, csak emlékeztet finoman egykori szenvedésemre. De kipróbálni talán érdemes lehet.

Mikor ilyen hősiesen feladtam a küzdelmet ösztöneimmel szemben, szorosan köré zárom karjaimat, tenyeremet hátára lapítom, finoman mozgatva ujjaimat fel-le. Örülök, mikor ő is visszaölel, nem húzódik el, hanem átadja magát, s érzem, ahogy a gát teljesen átszakad. Csak simogatom tovább a hátát, ahogy a kicsiknek teszem, mikor zokogva omolnak a karjaimba vagy ha rosszat álmodtak s azt hiszik, rémálmaik ott leselkednek a sötét sarokban. Mint velük, Beliánnal is csak csendben hagyom, sírjon, míg kijön minden, aminek ki kell jönnie. Közben halkan sisegek párat a nyakába megnyugtatólag.
- Nem, Beli, nem vagy idióta, csak nagyon szomorú - mosolygok rá bánatosan, mikor egy pillanatra elhúzódunk egymástól. Érzem, ahogy tovább töredezik a szívem így látni őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825789#post825789][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.06. 08:43[/b][/url]

Talán most fel sem fogja, sőt, biztosan nem, mert ha nem is magát rágja, elméje zavaros, kavargó, de minden egyes szó elérte és értette. Értette és érti, hogy olyan dolog ez, amelyet nem kellett volna hallania, látnia, a bizonyos színfalak mögött, a sorok között bújt meg és sosem mutatkozott. Azt pedig nagyon is tudja, hogy nem azért hangzottak el ezek a dolgok, hogy sajnáltassa magát, - bár neki az sem gond, eleve most aktívan teszi az önmarcangolást -, hanem megismerje, hogy nincs egyedül, nem volt, megint az a mondat, hogy másnak is van kínja, de közben találják meg egymást, tudják, hogy a világ bár nagy, sosem marad egyedül a gonddal, örömmel. Nem tudja hirtelen, mennyit és mikor beszélt arról, ki az, akit ennyire hiányol, vagy azt sem, ki az, aki miatt a férfi szenvedett. Tudni szeretné, de a tapintat és a helyzet sem engedi megszólalni, csak némán adózik annak az egésznek, ami történt. A ragaszkodás néha fájdalmas dolog, most azonban csak erősebb lett és fájdalommentes. Kapaszkodó. Jönni fog, csak jobban szeretne lenni, segítséget abban, hogyan tegye. Hallgatja csak, aprót bólintva szusszan fel végül, mert igen. Mert, mer, de ennek ára van. A lelke morzsolódik bele éppen.
- Elmondom majd neki, így vagy úgy. El – ezt ígéri meg magának, más, hogy hogyan fog sikerülni. Hogy mit vár tőle? Itt hirtelen már nem is tudná megmondani, nem tudhatja, mi vár rá. Lehet a legnagyobb félelme, lehet jó, lehet semmi. Nem számít, mert amit most csinál, az a lassú öngyilkosság, a halál felé menetelés és élnie kell. Még élni szeretne, csak annyi minden torlódott fel benne, hogy lehet, ez már csak az utolsó csepp volt. Az utolsó mindenből. Majd lesz valahogy; bukkan fel benne a gondolat és megrémiszti, hogy végletekben gondolkodik. De muszáj.
Fogadja el.
Majd lesz valami.
Talán a csapok erre nyíltak meg igazán.
Az ég tudja, hogy percek vagy órák telnek el közben, ahogy ő újra és újra kiengedi, megengedi magának, hogy felszakadjon, fájjon és lüktessen. Hogy kín legyen és ne némán nyeljen, halmozza, hanem a sós könnyek csípjék arcát, marja fel azt az álarcot, amit magára erőltetett, és amely még így is fájdalmas volt. Marja, tépje, szaggassa apró darabokra; mikor majd bármi lesz, ebből építkezik, ebből lesz újra önmaga.
- S... Sose voltam így... Nem tudom – szomorú, ez biztos. Arcát törli meg, mely kissé puffadt, szemei vörössége, de könnyei még nem apadnak. Kibuggyan egy újabb, némán csordogál, ahogy közben észre sem vette, hogy szorongatta a másik felsőjének anyagát. Enged a fogáson, nyikkan a szék, ahogy közelebb csusszan és visszahajtja a fejét. – Szomorú... nehéz. Semmit sem... tudok. Félek – suttogja, miközben ha újabb hullám nem is, de egy nagy sóhaj kitör belőle. De mellkasa valahogy könnyebb, mintha legördült volna egy súly. A legnagyobb. A sötétség lassan visszább húzódik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825981#post825981][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.10. 20:59[/b][/url]

Lehet egyszer elmesélem neki a teljes sztorit, már csak ilyen anekdota-szinten vagy talán a sokadik vajsör után, nem tudom, de hirtelen úgy érzem, jó volna kiadni magamból mindent. Pedig már vége van, nem szenvedek láthatóan, jól vagyok, elértem, amit akartam, megkaptam, akiről álmodoztam. Csak az azelőtti évek, kvázi egész életem, mégis hagyott valami nyomot rajtam. De most nincs itt az ideje ennek, most ez nem rólam szól, s amit szerettem volna megértetni azzal, hogy itt kitártam félig-meddig szívem rozsdás zsalugátereit, az sikerült, vette a lapot, úgy érzem.
Belián ígéretére egyetértően hümmögök egyet, bólintok is, helyes, csak bátran, álljon szembe majd vele meg a saját érzéseivel.

Mindig jót tesz a kiadós sírás, nem is zavarom meg, amíg ő meg nem szólal. S ahogy megteszi, rájövök valami nagyon nyilvánvalóra. Először törték össze a szívét. Vagy legalábbis először igazán. Ettől most sikerült mégjobban elszomorodnom; Beli vállára teszem a kezem s finoman rászorítok.
- Nehéz, igen, nagyon nehéz egyben maradni, mikor összetörik a szívedet - értek egyet szomorkás félmosollyal. Válláról a kezem lejjebb megy s megbököm enyhén a szíve tájékát, mintha ő nem tudná, hol is van ez a szerve. - De helyre fogsz jönni. S nincs mitől félned. Egyedül nem maradsz.
Hirtelen felmerül bennem, hogy nem tudok minden részletet, s lehet tényleg van félnivalója, mert mit tudom én, a fizikai-lelki épsége van veszélyben. Ebben az esetben nagyon remélem, hogy elmondaná. Ha nem is nekem, valakinek, aki tud segíteni. Így optimista szavaim ellenére azért aggódva vizslatom, van-e még valami, amit nem mondott el, de jó volna, ha kikerülne az is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826595#post826595][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.20. 23:38[/b][/url]

Lehetetlennek érzi igazából ezt a jelenetet is, bármit is, ami ez után jöhet, ami történhet. Mert noha, mióta itt él, mióta megismerte, akadt sok minden, amiben közösen kalandoztak, legyen az a futós nap, vagy maga egy hétvégi kocogás, bármi, valahogy sosem mentek bele azon témákba, amely hasonlóak, mint a mostani történések. Persze, nem tagadta és leplezte, hogy mi történt vele, amikor frissen talált rá a szerelem érzése és találkoztak, hiszen a változás szemléletes volt, így beszélni is beszélt. Talán meglepte a férfit, hogy nem a lányok soraiból sikerült választani, de mivel tudta, előtte ezt főleg nem kell szégyellni, mindig örömmel mesélt, amikor volt mit, vagy épp hallgatta, hogy a kiscsalád életében mi van. Ezzel szemben, iszonyatosan mély árok került a két jelenet közé, a „két Belián” közé, mintha az, a boldog, lelkes, csillogó szemű valaki lassan eltűnne, mert valami emészteni kezdi. De beszélni fognak, kell és meg fogja hallgatni, csak most önző és a saját sikolyait hallgatja.
Mikor elapadnak a könnyek, talán még kicsit üresnek is érzi magát. Lehet ez vagy kiadós ordítás hiányzott eddig, hogy aztán minden menjen tovább. De az érzés akkor is benne van, hogy valami nem teljes, nem jó és nem lesz jó. Nem tudja megmagyarázni, mintha jósolna, vagy csak követné a történetszálat és az új fejezet tartalmát. Szipog párat, reméli, hogy csak könnyei és nem taknyanyála került még a másik vállára, amely most olyan puha, megnyugtató, mint a legtökéletesebb párna a lelki válságban lebegőknek.
- Nem tört össze, csak hiányos, hiányzik – mert semmi olyat nem írt, amely töri, csak kevés és szűk szó, de minden rendben volt, ezt érezte is belőle. Csak a bizonytalanság.
- Nem tudta megmondani, mikor jön. Szótlan. Nem lenne baj a távval, biztos elfoglalt, de nem akarok öt percenként pittyegni valamit, hogy na, na, hahó – mert valahogy erre a szintre nem süllyedt le. Történt valami, mielőtt elment, hallott ezt és azt, nem a legjobb dolgok, de elfogadta, hogy kell neki idő arra, hogy feldolgozza, aztán biztos van más feladata is, és a család. Csak jobb lenne, ha többet hallana felőle, nem lenne a fura érzés.
- Tudom, nem egészséges ennyire ragaszkodni, szeretni. Ez lesz belőle, de én ilyen selejtes vagyok – apró mosollyal nyúl a kávéért, már kevésbé remegő ujjal és nagyokat kortyol, szinte egy húzásra üríti ki, mint a vizet. – Mesélj valami szépet, kérlek – kéri, majd egyszeriben, a bögrét tartó kezét saját ölébe helyezve, visszahajtja a vállára a fejét. Már nem sír, csak még egy kicsit összeszedi magát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826702#post826702][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.22. 19:59[/b][/url]

Annak ellenére, hogy a szerelmi életeinkről nem szoktunk beszélni, nem lepett meg anno sem az új kapcsolat híre, sem az, hogy most felkeresett - bár maga a helyzet, amibe került, az meglepett nyilván, merthát mit tudtam én, mi folyik egy idegen ember fejében; de az, hogy itt van, az annyira nem, örülök, hogy megkeresett. Ami pedig a párválasztását illeti - soha nincsenek előre berögződött elgondolásaim. Nálam a heteroszexualitás nem a default. Nincs default. Mindenki tabula rasa, aztán amit tesznek, éreznek, mondanak, azzal töltik meg önmagukat.
Vállamat próbálom mozdulatlan tartani, kinyúlok az egyik karommal s megragadom a tekercs törlőpapírt, amit a gyerekek szoktak használni, hogy takarítsanak fel maguk után. Odateszem Belián keze ügyébe, aztán visszatérek a párnaságomhoz. Mivel nem tudok bólogatni ilyen formámban, csak hümmögök néha egyet, hogy értem, hallgatom, hallom. Szóval nincs összetörve; ez reményt kelt bennem, aminek nem adok hangot, megtartom magamnak. Elég ha kettőnk közül csak az egyik olyan buggyant, hogy mindenben reményt lát, s mindig azt a fránya silver liningot keresi. Ég a ház, de én boldog vagyok, mert lepisili egy kutya a kerítést.
- Ne, nem is jó ötlet folyton zaklatni. Nem felejt el az ember ilyenkor írni. Ha nem ír, az csak szándékos lehet. - Valószínűleg ezt pont nem akarja hallani, de ez a helyzet.
- Lehet, hogy nem egészséges, de szerintem csak így éri meg. - A selejtes jelzőre szeretném kicsit leborítani a székéről, ám mégsem teszem, kedvesaranyos vagyok s csak bordán pöckölöm a könyökömmel. A kiürült bögréjét - meg a sajátomat is - újratöltöm, aztán visszahelyezkedek kispárnának.

Valami szépet? Szusszanósan nevetek egy aprót; merthát a szépről nekem mindig egy ember jut eszembe, róla meg nem lenne tisztességes pont most mesélnem, mikor a másik szíve töredezik, ha nincs is még összetörve teljesen.
- Tegnap apának szólítottak az ikrek - mondom aztán hirtelen, s nagyon szélesen kezdek mosolyogni. Már hallhatta sokszor, ahogy a gyerekek Dimidimidimidiminek neveznek, mindig, soha máshogy, hisz örökké az életükben voltam, csak nem ilyen kapacitásban, mint az elmúlt másfél évben. Nem is erőltettem soha, hogy változtassanak ezen, nagyon boldog vagyok csak annyival is, hogy elfogadnak a családjuk részeként, Ármin párjaként, s nem kell titokban tartsuk előttük a kapcsolatunkat. De az ikrek még kicsik, totyogók, számukra minden nap új, könnyen elfogadják a változást, s úgy látszik, mára már természetes, hogy nem csak egy apukájuk van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826947#post826947][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.28. 01:47[/b][/url]

Tartotta magát, csak kellett egy szusszanásnyi, vagyis most inkább sírásnyi idő, hogy ismét képes legyen rá. Könnyebb, nem olyan nehéz már, kimondta amit akart, amit nem, azt másnak kell. Fogalma sincs, hogy ezek után hogyan és miként lesz, de most jót érez, szeretne optimista maradni és ezzel, amikor eljön a kellemes pillanat, csak feltöltődni. Nem szégyell előtte nagyon semmit, nyilván az első élményét férfivel nem tárgyalta ki vele, a sokadikat sem, inkább az érzést, hogy nem csinos lányka párja, azt nem, de olyan ösztönösen mondta ki, mintha előtte mindig ebben élt volna. Nem tudja beskatulyázni magát, hogy merre, meddig nézeget, nincs rá szüksége, mert felesleges. Mindenki azt szeret, akiben megtalálja azt, amit mindig keresett. Neki ez más, ő elzárta magát, nem akarta, megkapta és nem engedni, nem szeretné, mert a nyár végén benne történt valami, ami miatt azt hiszi, mindvégig emiatt tagadta, mert várt. Aztán, hogy mit hoz a sors, mennyire lett igaza, inkább sose tudja meg. érezze. De sokáig, az elején kételyei voltak, helyes-e, mert a társadalom ezt nyomta belé, hogy nem éppen, aztán mégis, mikor először mondta ki, másnak, elmúlt. Többé nem érzett semmi olyasmit, amely kérdőjel lehetne és bárhogy hozza a jövő, sosem fog már. Változott, sokat és talán, mindvégig vele volt, csak nem figyel rá.
Aprókat és óvatosan mozdul a másik, mintha feje porcelán lenne, keze ügyébe pedig törlőpapír kerül. Vesz is, meg is törli arcát, egy apró orrfújással megelőzi, hogy még azt is belé kenje, majd visszaejti kezeit, miközben beszél. Csendben, nyugodt hangnemmel, de tele reménnyel és egyben újabb, újfajta kételyekkel.
- Szándékos… nem akarom ismerni a szándékot – rezdül össze, szorít a mellkasa. Az előbb érzett rossz mellé párosul ez, de köti egyelőre a jó miatt oda, hogy elfoglalt, vagy nem érzi jól magát a mással történtek miatt. Nem akar most ezen gondolkodni.
- Viszont, ha másnak sok, akkor meg csak elzavarom – nem tudja, sok-e, nem tud semmit. Aprót nevet és rezdül össze, amint oldalba bökik és kér, hogy ne kelljen erről most többet szólnia, egyelőre. Biztos fog, akar majd, legalább valami szépet ő is. De most csak a hiány, szeretné átölelni, szeretné, ha átölelné, messze van hozzá viszont. Fejét emeli el végül a válláról, hogy kissé kisírt, de csodálkozó szemeit vezesse rá a másikra és most, ma először látni, hogy igazán felvidul. Mosolya tűnik elő, az az igazi, boldog és ha eddig nem lett elege, most aztán tényleg jól megöleli.
- Ez annyira szép! Jaj – osztozik az örömben, még így is, amint elengedi és visszadőlve sóhajt egyet. – Akkor, most már megkaphatod a „Legjobb apuka” bögrét, gratulálok. Cserébe, bizonyára elevenebbek, mint valaha – töltött már időt velük, türelme határtalan, de neki ennyi ereje sosem lenne. Tény, van is tényező, ami hátráltatja, de simán letelepedett homokpogácsázni ő is, mert amennyire elengedte, hogy neki sajátja lesz, másét épp annyira pesztrálja szívesen, amikor tudja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828243#post828243][b]Krushnic Dimitri - 2021.03.29. 20:57[/b][/url]

Sok van még itt, épp csak lebuktunk a felszín alá, de a mélyben alig látom a jéghegy alját. Nem akarom, hogy most aztán mindent elém tárjon, s azzal sem akarom áltatni - sem őt, sem magamat -, hogy majd én olyan jól megmondom a tutit, hogy minden búját-baját elfelejti. Nem vagyok én akkora paulocoelho, csak egy párna vagyok, egy taknyos párna, aki néha kávéval kínál.

A jó hírem legalább feléleszti pillanatra a mosolygós Beliánt, s olyan jó látni, hogy csavarodik egyet a szívem boldog fájdalmában. Féloldalas mosollyal nyugtázom, bólintok egyet, hogy bizony, ez szép. Régóta titkolt vágyam, hogy valakinek az apukája lehessek, hogy apró tipegő lábak dobogása töltse be az életemet. De soha nem gondoltam igazán bele, mert nem volt értelme kínoznom magamat. Rég elfogadtam, hogy amit szeretnék, nem lehet az enyém, s ez rendben is volt. Nem is akartam mindenáron, hogy az enyém legyen. Jó volt ez úgyis, ahogy volt. Aztán most... néha még most sem hiszem el, hogy ez az életem.
- Mint valami pici velociraptorok - bólogatok nagyra kerekedett, rettegő szemekkel, de az arcom rögtön vigyorba vált. - Falkába verődve támadnak az emberre s vérét veszik.
Csak a mágiának köszönhető, hogy nem látszik rajtam, mennyire szó szerint kell érteni a véres részét a dolognak. Persze csak szeretetből csinálják, de a múltkor is ébredés után rögtön egy halom földbe s virágba léptem - nevem napjára így köszöntettek, miután megtanítottam nekik, hogy nem tépjük le a virágokat -, majd a következő mozdulattal ráléptem az ott hagyott ásóra, ami orrba csapott. Jött is a kicsi nyuszi a nagy ollóval, nem tudom mi történt azután, de vért kellett kisuvickoljak a ruháimból, ágyneműből, szőnyegből, s napokkal később a falon is nyomokra bukkantam.
Amikor arról merengtem, milyen jó is lenne, ha valaki apának szólítana, nem pont ilyen kellemes szeretetkinyilvánításokra gondoltam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828906#post828906][b]Helvey Belián Balázs - 2021.04.05. 15:10[/b][/url]

Jó valakinek kiönteni az érzéseit, csak éppen ennek ő nem mestere. Mindig nehezen ment, amikor meg sikerült, kusza volt és lehetetlen volt követni. Zavaros, fura és most végképp lehetetlen kiigazodni annak, aki bele akarna látni. Pedig aztán mégis egyszerű; fél és elkeseredett, tehetetlen és szomorú. És mégis, nincs semmi, csak a napok egyformák, semmi sem változik, mert semmire sem kap választ, mely talán rosszabb, mintha kapna. A sírást mindig is gyengeségnek tartotta, tagadta ott és akkor, ahol csak lehetett, ő ilyet sosem, most mégis, némán áldozik annak, hogy kiengedte. Könnyebb, bár sokszor, még mindig buckázik a torkában a gombóc, érzi, hogy marja a szemeit, de valamivel könnyebb. Ezt várta, nem így és ebben a formában, de az évek óta tartó makacssága most engedett. Nem lesz belőle rendszer, nem akar, de elfogadja, hogy vannak érzései – ezt mondjuk már rég tudja – csak éppen, így is ki tudnak belőle bukni. Hálás annak, hogy Dimi ezt nem éppen kellemetlenségnek állította be, hanem csak hagyta, hogy megtehesse. Hálás neki, szeretettel teli a tekintet, mert annak is annyi formája van, és benne sok van, adni akar, de… de akinek akarná, még mindig sehol. Rossz ez így.
Az viszont annál jobb, amit hall. Nem akar egyelőre a saját válságával törődni, hallani akar valamit, ami boldog és ami jó. Mosolyog, kisírt szemekkel, vörös orral és püffedt arccal, de mosolyog. Ha valami öröm, akkor az, hogy legalább ő megkapta, elérte és körbeöleli, amit vágyott. Mert nem irigy, nem lesz más boldogságára az, főleg, ha éppen akkora hála van benne, amit nem tud kifejezni.
- Micsoda szörnyetegek! – hangsúlya kedveskedő, ahogy aprót nevet a hasonlatra. A gyerekek már csak ilyenek, az előkészítőben már több pici veszi körbe, bár a minicsoporthoz semmi köze, de amikor az udvaron van, rájuk is figyel, ha úgy adódik. Hangosak, boldogtalanok és előttük az élet. Az pedig, néha véres.
- Remélem, legközelebb találkozom velük is – nem bánja, hogy most nem, mert most nem volt rá lelki ereje, de szeretné látni őket egyben, hangosan. Csak nézni, talán semmit se tenni, mintha itt sem lenne. Erőt meríteni, hogy menjen tovább és tegye, amit kell. Amit csak lehet.
- Most viszont jobb ha megyek, mielőtt elkap a második roham és nem bírom abbahagyni – törli meg arcát, észre sem veszi, hogy ki-kibuggyant még egy-két kövér csepp és lemászott az arcán. Felállva igazítja meg magán a felsőt, majd odalépve öleli meg a másikat. – Köszönöm szépen – halkan mondja, kicsit megint a másikba bújva. Pontosan látni, hogy megint azzal küzd, amiből kiszaggatta Ő, amelyet azt hitte, sosem kell megélnie. Az éhség is lehet sok színű és ő szeretetre vágyik, olyanra, amit megkapott, amiben bízott. De…
- Vigyázz a raptorokkal, még szüksége van a világnak rád. Üdvözlök mindenkit! – köszön el, majd távozik, ahogy jött, olyan hirtelen. Haza kell mennie, és bár az ajtóban, elmenetele közben még váltanak pár szót, de kicsit könnyebb lélekkel áll neki a napot folytatni, ameddig és amennyire csak lehet. De ezzel, semmi sem oldódott meg.

//