A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

Úgy vártam őt, mint az első randis kamaszsrác; az idegességtől minden sejtjében reszketve, száját harapdálva, kezében virággal, amit idétlenebbül nem is lehetne tartani.
Én akkor mégsem éreztem így, sőt, ahogy lepillantottam a két ujjam között lógó egyetlen szál vörös rózsára, arra gondoltam, hogy a világmindenség még csak most kezd összeállni. Vele és velem.
Elmosolyodtam, és bal vállammal az ólomsúlyú, régi óraoszlopnak támaszkodtam. Pontosan ott álltam, ahol hetekkel ezelőtt is, mikor szem- és fültanúja voltam a Levita torony robbanásának. Akkor is éppen rá rá vártam, de ahelyett, hogy egy átlagos délutánt töltöttünk volna együtt, valami egészen más történt. Az egész életem megváltozott. Hirtelen felbolydult és zsongni kezdett a létezés, és minden, érzések, értékek, sejtések és azok, amikről fogalmam sem volt, a másodperc töredéke alatt tört apró darabjaira, hogy abban a pillanatban, amikor végre ismét megláttam és épségben tudtam Őt, ahogy a karjaim közé szoríthattam, összeállt. Újra. Egész lettem ismét, felnőttként. Általa vagy érte, nem tudom, de az érzés, ami kikristályosodott a mellkasomban, és a perc, amikor minderre rádöbbentem... soha nem felejtem el. Míg élek, itt marad velem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727299#post727299][b]Ombozi Noel - 2018.07.04. 16:08[/b][/url]

Úgy vártam őt, mint az első randis kamaszsrác; az idegességtől minden sejtjében reszketve, száját harapdálva, kezében virággal, amit idétlenebbül nem is lehetne tartani.
Én akkor mégsem éreztem így, sőt, ahogy lepillantottam a két ujjam között lógó egyetlen szál vörös rózsára, arra gondoltam, hogy a világmindenség még csak most kezd összeállni. Vele és velem.
Elmosolyodtam, és bal vállammal az ólomsúlyú, régi óraoszlopnak támaszkodtam. Pontosan ott álltam, ahol hetekkel ezelőtt is, mikor szem- és fültanúja voltam a Levita torony robbanásának. Akkor is éppen rá rá vártam, de ahelyett, hogy egy átlagos délutánt töltöttünk volna együtt, valami egészen más történt. Az egész életem megváltozott. Hirtelen felbolydult és zsongni kezdett a létezés, és minden, érzések, értékek, sejtések és azok, amikről fogalmam sem volt, a másodperc töredéke alatt tört apró darabjaira, hogy abban a pillanatban, amikor végre ismét megláttam és épségben tudtam Őt, ahogy a karjaim közé szoríthattam, összeállt. Újra. Egész lettem ismét, felnőttként. Általa vagy érte, nem tudom, de az érzés, ami kikristályosodott a mellkasomban, és a perc, amikor minderre rádöbbentem... soha nem felejtem el. Míg élek, itt marad velem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727304#post727304][b]Maróti Fanni - 2018.07.04. 16:41[/b][/url]

Azóta sem tudok aludni. Éjszakánként, ha lehunyom a szemem és pár percre, néhány órára el is nyom az álom, lángokat látok és füstöt. Egyedül vagyok, fülemben sikolyok visszahangzanak. Fulladozom, mellettem sérült társaim fekszenek. Egy lángoló fadarab esik le elém, mögöttem egy összetört zongora disszonáns hangjai vesznek búcsút. Felettem reped a plafon, alattam megnyílik a padló, és én tehetetlenül zuhanok lefelé.
Végül levegő után kapkodva ébredek fel, arcom a párnámba fúrva sokáig sírok még halkan, nem akarom felébreszteni Adélt. Mikor kijutottunk, és megláttam Noelt, az olyan volt, mintha valaki azt suttogta volna a fülembe: "Most már nyugodtan összeroppanhatsz". Úgy öleltem magamhoz, hogy az már nekem fájt, felsőjét eláztatták a könnyeim, és a gyógyítóknak is úgy kellett elrángatni mellőle. Odabent felelősnek éreztem magam a többiekért, hiszen prefektus vagyok, és idősebb is, mint ők. Valaki, akinek vigyáznia kellene rájuk. Mégsem tudtam tenni semmi lényegeset értük. Noel mellett nem kellett valamilyennek lennem, rá mertem támaszkodni és megmutatni neki, milyen gyenge is vagyok valójában. A mugli lánymagazinok szerint, amiket az unokatesóim folyton mutogatnak, talán ez hiba volt. De úgy hiszem a bizalom sosem lehet az.
A térre érkezve egyből megpillantom őt, és bár tudom, hogy a szemem alatti karikák, hullasápadt bőröm, és reszkető ujjaim zavart ember benyomását keltik - hisz nemrég láttam magam a tükörben -, nem zavar annyira, mint bármelyik másik lányt, aki éppen randira készülődött. Ő már látott koszosan, véresen, szakadt talárban, kisírt szemekkel. Ennél mi rosszabbat mutathatnék még neki?
Szeretném átölelni, de nem akarom lerohanni, úgyhogy megállok előtte, kezeimet a hátam mögé téve. Mosolyom szomorkásnak hathat, de őszintén örülök, hogy itt van. Velem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727310#post727310][b]Ombozi Noel - 2018.07.04. 17:04[/b][/url]

A mosolyom Fanni minden egyes közeledő lépésével szélesebbé vált. Hosszasan figyeltem; a tekintetemet egy pillanatra sem választottam el tőle, mintha esetleg attól tartanék, hogy megint, bármikor, bármelyik pillanatban elveszíthetem.
Néha, munka közben, de már akkor is, mikor csak méterekre távolodtam tőle, hirtelen, a semmiből állt meg bennem az ütő, és a bordáim alá benyilallt a fájdalom. Ilyenkor semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőröm alá férkőző aggodalomra, hogy vajon mit csinál, jól van-e, és ha nem láttam a közelemben, már nyúltam is a naplómért, és bármit is csináltam, bárhol is voltam, azonnal írni kezdtem: Fanni? Minden rendben?
Mikor megállt előttem, én nagyot nyeltem, és fülig érő szájjal tettem meg a közöttünk húzódó utolsó lépésnyi távolságot. A rózsát szavak nélkül emeltem közénk, és úgy, fejjel lefelé nyújtottam át neki.
- Virágot a virágnak - mondtam teljesen komolyan, arról egyáltalán nem tudva, hogy a mai társadalom használja-e még vagy sem ezt a kifejezést, viszont abban biztos voltam, hogy apám szerint így illett. Épp a múlt héten oktatott ki ezzel kapcsolatban. - Életem, gyönyörűm, nyuszimuszim...
Minden egyes megszólítás halkabbá, ugyanakkor édesebbé vált, mintha nem is egy felnőtt nőhöz, hanem egy kisgyermekhez beszélnék. De nem tehettem róla, elég volt csak ránéznem, vagy a közelemben tudnom, a hangom és a mozdulataim is megváltoztak - és ennek még csak tudatában sem voltam.
Közel hajoltam hozzá, és az arcába vigyorogva érintettem orromat az övéhez. Imádtam a kis hideg, pisze orrocskájával játszani, nyomkodni, harapdálni, mikor mit váltott ki belőlem.
- Baj van - suttogtam végtelen komolysággal az ajkai közé, majd csókot nyomtam rájuk. - Adél már megint molesztál. Mindenáron fényképet akar arról, ahogy "tüzeskedek".
A szemeim mély fájdalmat tükröztek, úgy néztem Fannira, és mielőtt sóhajtva kiegyenesedtem volna, óvatosan megharaptam az orra hegyét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727316#post727316][b]Maróti Fanni - 2018.07.04. 17:21[/b][/url]

Most papolhatnék arról, hogy szerencsétlen nyomorú virágnak mennyivel jobb volt, mielőtt valaki orvul levágta, hogy eladja és aztán haldokolva fonnyadjon a szobámban egy vázában, de... hirtelen ez az egész nem érdekel. Még, ha tudom is, hogy néhány hete még így reagáltam volna, most az érzés, hogy gondolt rám, minden más eszmefuttatást elnyom. Talán Adél nem véletlenül fél attól, hogy túl sokat változom emiatt a pasas miatt.
Olyan észrevétlenül nyugszom meg a jelenlététől, hogy először fel sem tűnik, hogy a mosolyom szélesebbé válik, és a becézgetését hallva akaratlanul is felkuncogok. Annyira ostobaságnak hangzik, de élvezem, amikor így beszél hozzám. Szeretem, hogy szeret.
Elvéve a virágot bújok közelebb, orromat az orrához nyomva, arcomat az arcához simítva. Csókja elkábít, így szavait csak lassan fogom fel.
 - Mi? - nézek fel értetlenül, aztán végre elér a megfelelő központba a korábbi pár szó, és nevetni kezdek. - Cikket is kerekítene mellé? - kérdezem, miközben az a gondolat fut át az agyamon, hogy ha netán mégis lelépnék Noellel sárkányok iránt, legjobb barátnőm valószínűleg tűpárnának használná azt a bizonyos képet.
Mielőtt hagynám kiegyenesedni, csókot nyomok az álla hegyére, majd homlokom egy pillanatra a vállgödrébe helyezem. Mélyen beszívva az illatát húzódok el tőle. Otthon vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727324#post727324][b]Ombozi Noel - 2018.07.04. 17:41[/b][/url]

A nevetésétől másként dobbant a szívem. Elhallgattam egy pillanatra, még levegőt sem mertem venni, nehogy lemaradjak valami fontosról. Felragyogó arcát figyeltem, és egyszerűen csak lebegtem jókedvének csilingelő hangjaiban. Ezek a dolgok régen, évekkel ezelőtt semmilyennek, olyan silánynak tűntek, most viszont ez a néhány egyszerű, ingyenpillanat volt minden értékem.
- Mondom - húztam fel a fél szemöldököm, mintha bizonyítanom kellene előző szavaimat. - Valami öreg férfiról beszélt, akit ötéves korában egy falunapon látott, és aki szintén elemista volt, de mivel akkoriban még nem volt fényképezőgépe, nem tudta megörökíteni, és rajzolni azóta sem tanult meg... nem tudom, Fanni, de...
Hol a drágámra, hol a semmibe meredtem, miközben beszéltem, az viszont könnyen kiolvasható volt az arcomra költöző vonásokból, hogy a barátnője már azzal megrémiszt, ha váratlanul tesz egy lépést felém, vagy hozzám szól. Néha már az is elég volt, ha rám nézett.
- Szerinte kutyakötelességem lenne modellt állni, ha már Merlin választása épp rám esett, mikor sorban álltam pyromágiáért - visszafojtott hangon fűztem tovább szavaimat, miközben kézen fogtam a barnaságot, és andalgásra húztam a fő utcza felé. - Edictumot nem említett. Nem tudom, fogalmam sincs. Félelmetes. És ez a macskamánia... - bocsánatkérően pillantottam le rá, és már előre szégyelltem magam, amiért kimondani készültem, amit gondoltam, de az annyira kiakart törni, hogy kénytelen voltam engedni neki, különben megfulladtam volna. - Ez beteges. Komolyan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727335#post727335][b]Maróti Fanni - 2018.07.04. 18:31[/b][/url]

- Szerintem jobban jársz, ha engedsz neki - vonom meg a vállam, és közben arra gondolok, hogy abból a képből nekem is kell egy példány. Noel és a lángjai egy fotón megörökítve... már a gondolattól is félrever a szívem.
Közben ujjaimmal megszorítom az övéit, ahogy elindulunk a látszólag céltalan sétánkat megkezdve. Legszívesebben ugrálnék örömömben, mint egy kisgyermek.
 - Adél, mint félelmetes? - csóválom a fejem, pedig én se nagyon merek nemet mondani neki. Tisztára, mintha az anyám lenne. Sőt, anyámmal előbb feleselek, mint a barátnőmmel. De azért nem rettegek tőle.
 - Hé! - állok meg egy komoly pillantás erejéig, elvégre mégiscsak a legjobb barátnők legjobbjáról beszél. - A macskákat régen istenként tisztelték. Vedd vallásnak! Nem mellesleg Adél cicái hihetetlenül cukik. Ha nem találkozom veled, öregkoromra én tuti egy faluszéli, furcsa macskás öregasszony lettem volna - vigyorodok el szélesen, hogy aztán rögtön el is piruljak, amikor leesik, hogy mit is mondtam. Ha pasi lennék, a másik fél ezt már vehetné lánykérésnek is. Így is elég erős utalás arra, hogy vénasszonyként is mellette szeretnék lenni.
 - Ami meg a fotót illeti... - szedem össze magam - egyszer nekem is modellt állhatnál - nevetek rá csillogó szemekkel. Mondjuk, én anélkül is le tudnám festeni, hogy ott lenne. Elég becsuknom a szemem, hogy lássam. Legalábbis az alkotáshoz elég.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727440#post727440][b]Ombozi Noel - 2018.07.05. 10:04[/b][/url]

- Úgyis eléri, amit akar, mi? - kérdeztem vissza csak úgy költői módon, halkan felnevetve, és számhoz emeltem összefűzött ujjainkat, hogy apró puszikat nyomjak gyönyörűségem fakó bőrére. Noha nem akartam fényképet arról, amint tűz nyaláblik ki a testemből, hiszen ez számomra a mai napig túl intim volt ahhoz, hogy kendőzetlenül mutogassam, Fanni kedvéért ezernyi módon tettem volna meg. A kedvéért bárkinek, bárhol felfedtem volna ki vagyok. Újra meg újra.
Oldalvást pillantottam le rá, és míg zöldjeim az arcélébe vesztek, arra gondoltam, hogy az életem nem is lehetne szebb. Ő volt a mindenem, és ezt a szüleim is kezdték elhinni; néhány ajtócsapkodás és tányértörés után többé az sem volt téma az Ombozi kúriában, hogy az egyetlen fiuk össze akarja kötni az életét egy félvér, ki tudja kinek a lányával.
- Szóval... - vigyorogva kutattam a tekintetét, míg lefelé sétáltunk a macskaköves lejtőn, végig a házak között. - Tervezel az én öregasszonyom lenni?
Nem is volt kérdés, hogy én mit gondoltam erről, de hallani akartam ahogy kimondja: velem akar lenni még akkor is, amikor kevesebb foga lesz, mint lábujja, és az orra hegyéig sem fog ellátni szemüveg nélkül. Még talán szemüveggel sem.
- Szeretnél lefesteni? - torpantam meg, és egy mozdulattal fordítottam őt magam felé. A Nappal szemben alig láttam valamit, de annál szélesebben mosolyogtam. - Itt kezdjek vetkőzni, vagy jó lesz a szobádban is?
Még a nyelvem hegyét is kidugtam, de azt hiszem, valahol komolyan gondoltam, és ha azt mondja, azonnal gombolni kezdtem volna az ingemet. Kit érdekelnek az itt lakók, a nyugalmuk meg az olyan felesleges törvények, mint mondjuk a közszeméremsértés...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=727443#post727443][b]Maróti Fanni - 2018.07.05. 13:41[/b][/url]

- Általában sikerül neki - bólogatok, aztán jobban belegondolva megvonom a vállam: - De, ha túl kényelmetlennek érzed a dolgot, egyszerűen csak mondj neki nemet. Következetesen, mindig. Nem hiszem, hogy provokálni fog, hogy használd a lángjaid, csak azért, hogy le tudjon fényképezni.
Persze Adél mindig megszerzi, amit akar, de ez nem jelenti azt, hogy ő nem ütközik akadályokba. Csak ő egy olyan ember, akit mindig is csodáltam a kitartásáért. Ha nem adod fel, előbb-utóbb a tiéd lesz, bármit is akarsz. Neki ez nem csak egy jól hangzó mondás. De a legtöbben viszont talán ijesztőnek találják a makacsságát.
Lehet, hogy Noel is tart tőle némileg, de gondolatban egymás mellé helyezve őket, ez egy kissé mulattat engem. Na, persze sose mondanám meg neki. Azt bezzeg az orrára kötöm, hogy nyolcvanévesen is el fogom várni, hogy ő sétáljon mellettem. Vagy járókeretezzen.
 - Persze - vágom rá vöröslő fülekkel. - Kíváncsi vagyok rá, milyen vénember leszel. És semmiért ki nem hagynám, hogy lássam az első ősz tincseidet, bár úgy érzem, azokra már nem kell sokat várnom. Mehetünk majd együtt protkót venni, és eskü, akkor sem foglak kevesebbre tartani, ha addigra már csak egy lábad lesz, mert kissé megcsócsál egy sárkány.
Nevetve húzom közelebb magamhoz egy csókra, hogy aztán nem sokkal később ő állítson meg engem.
 - Ha már így felajánlod... Margit néninek szerezhetnénk egy jó napot - válaszolom komolyságot tettetve, bár fogalmam sincs, mit csinálnék, ha tényleg itt helyben ledobná a ruháit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=730260#post730260][b]Ombozi Noel - 2018.07.26. 12:12[/b][/url]

Fanni egyszerűnek tűnő megoldására szemeim látványosan elkerekedtek, és úgy, amolyan ha te mondod pillantással, sandán fordultam felé, hogy oldalra húzott, ugyanakkor huncut kis mosolyra álló szájjal ingassam meg a fejem.
- Életem - kezdtem mély sóhajjal, akárha a bogolyfalvi színház apró színpadán állnánk, és közben vetettem egy ábrándos pillantást kezemben pihenő kezére. - Nem tudom, hogy mit jelent neked pontosan az egyszerűen, de én már annyiszor és annyiféleképpen mondtam neki nemet, hogy kezdek kifogyni az ötletekből. Talán, ha elköltöznénk a világ végére... - tekintetemet visszavezettem az övébe; zöldjeimben megannyi kérdés keringett, de a legfontosabb, amit Fanni észrevehetett, az a lassan szertefoszló komoly szándék volt. Többször szóba került már közöttünk a költözés, az, hogy egy szép nap eljövök érte, és többé nem indulok el nélküle... végérvényesen ő lett az életem, szeretem, ugyanakkor Bogolyfalva már nem adhat nekem semmit. Mindent, ami itt történt velem, lezártam. Emlék volt már csak az összes itt eltöltött pillanat, az összes óra, az összes nevetés, az összes bűn. És én nem voltam az az ember, aki az emlékeiben élt. Egy alig észrevehető apró sóhaj után aztán szemöldökeimet összehúztam, és vigyorogva közelebb hajoltam hozzá, hogy egy múló percre újra érezhessem ajkai ízét, és bőrének borzongató illatát. A szemeim önkéntelenül csukódtak le, ajkaimat úgy, alig-alig érintve hozzá haladtam egyre feljebb a nyakán, és célomat elérve játékosan haraptam be azt az édes fülcimpáját, amit annyira imádtam. Egy kósza pillanattal később suttogni kezdtem. - ...attól tartok, hogy ez a csaj még egy kitörni készülő vulkán belsejébe is utánunk jönne.
Nevetve egyenesedtem vissza, míg hüvelykujjammal köröztem néhányat Fanni kézfején, jelezve neki, hogy induljunk. Amit mondtam, persze nem bántásból mondtam, hiszen egyébként kedveltem Adélt. Volt néhány mókás megjegyzése, és tetszett, hogy mert önmaga lenni, még akkor is, ha a külvilág megpróbálta más irányba terelgetni.
- Milyen vénember leszek? - nevettem fel kissé szarkasztikusan. Volt ugyanis egy-két kétségem afelől, hogy megélem az öregkort. - Nyolcvanévesen is a sárkányokhoz indulok majd, akkor is, mikor már semmi erőm nem lesz, és a tagjaim reszketve akarnak összecsuklani. Állandóan sárkányszagom lesz, róluk fogok beszélni, felgyújtok olykor ezt-azt, ha rosszak lesznek az unokáink, akkor megeshet, hogy őket... és mikor alszom, horkolás közben az orromból fekete füst imbolyog majd ki - mosolyogva vetettem egy félszeg pillantást Fannira. Tudni, látni akartam minden reakcióját, arcának összes rezdülő árnyalatát. - De azt hiszem... akkor is téged foglak szeretni. Nem is lehet másképp, hiszen mióta csak ismerlek, nem telik el úgy óra, hogy ne gondoljak rád, hogy ne érezzem azt az égető vágyat, ami újra meg újra arra késztet, hogy hozzád érjek, megöleljelek, és... többé nem létezik nélküled. Nagyon remélem, hogy én halok meg hamarabb, mert... ha te mész el előbb, attól tartok, hogy azzal, hogy az én világomnak vége, véget érne a földi élet is.
Nem tudnék megbirkózni Fanni elvesztésével. Biztos voltam benne, hogy az a düh és harag ami a sejtjeimet égetve feszítené, az a fájdalom és veszteség amit minden porcikámban éreznék nemcsak egyszerűen felemésztene, hanem... Úgy képzeltem, azon a napon még egyszer utoljára lángokban törnék ki, és a világgal együtt, az élettel közösen válnék semmivé. Egyszerűen elporladnék. Ezt nevezik szerelemnek?
- Margit néni jobban tenné, ha nem bámészkodna, mert még a végén szívrohamot talál kapni... - vigyorogtam le Fannira, miután eleget tettem kimondatlan kérésének, és közelebb lépve hozzá, hosszan megcsókoltam.
- Figyelj csak... van valami, amit már napok óta meg szeretnék kérdezni, csak tartok tőle, hogy túl korainak fogod gondolni - kezdtem bele, míg tovább sétáltunk a házak között. Szabad kezemmel egyre hosszabb tincseimbe túrtam, majd nagy levegőt véve, hirtelen kiböktem Bori eddig titokban tartott nagy napját és a tervemet - legalábbis egy részét. - A legkisebb húgom férjhez megy a nyáron, és szeretnélek magammal vinni az esküvőre. Azt akarom, hogy a szüleim megismerjenek téged, hogy ők is láthassák, milyen hihetetlenül gyönyörű vagy. Volna kedved eljönni velem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=730266#post730266][b]Maróti Fanni - 2018.07.26. 18:58[/b][/url]

- Hát bizonyára úgy még nem próbáltad, ahogy működőképes lenne - vigyorodom el szélesen színpadias sóhaját hallva. A világvégére költözés említésére azonban egy pillanatra elkomolyodom. Lin elég régóta rágja a fülem, hogy költözzek hozzájuk. Szerinte nincs értelme egy kis faluban maradnom, főleg úgy, hogy nincsenek kapcsolataim a művészvilágban. Ő azonban tudna nekem szerezni mentort, sőt kiállítást is szervezne. De ő a semmi közepén lakik egy szigeten. Nagyon messze innen. A világtól, amit ismerek, a családomtól, Adéltól és Noeltől. Ki se bírnám, ha egy teljes óceán elválasztana tőle. Az se tetszett, amikor a szomszéd országban volt, pedig az még viszonylag könnyen áthidalható távolság. Mégis tudom, hogy amit Lin ajánl, az olyasmi, ami a hasznomra válna. A karrierem szempontjából mindenképp, de szélesedne a látóköröm is, és sokféle emberrel megismerkednék.
 - Hát Adél nagyon kitartó - varázsolok kényszermosolyt az arcomra. Nem most kell mindezt végiggondolnom, de a végső döntésbe Noelt is be kell vonnom majd. Na, meg persze a szüleimet.
A vénember Noelt magam elé képzelve rá kell jönnöm, hogy kicsit sem riaszt a dolog, sőt. Örülnék, ha vele lehetnék. Ha vele élhetnék és mellette öregedhetnék meg. És ahogy beszél hozzám, magam elé képzelem, amint reggelente elbúcsúzok tőle, és ő elmegy sárkányokat ijesztgetni, én meg festegetek, és amikor este megjön hozzábújok, elmeséljük egymásnak a napunk. Látom magam előtt, ahogy dühében szinte tüzet okád, ahogy gyerekekkel, majd később unokákkal játszik. Régen azt gondoltam, én egyedül is megleszek, elvégre önálló, felnőtt nőként nincs szükségem egy pasasra. Minek is az? De Noel kell nekem. A közösen elképzelt életünkre vágyom, mindegy hol is éljük azt. Tudom, hogy a szemem vidáman csillog, de remélem, hogy mellette az a komolyság is tükröződik, amit én az övében látok. A bizonyosságot, hogy egymás nélkül egy tapodtat se.
 - Önző vagy, de legyen - bólintok komolyan. - Tudom milyen fájdalmas elveszíteni valakit, akit nagyon szeretsz. És soha nem akarnám, hogy neked ezt át kelljen élned. Én is bele fogok rokkanni a hiányodba, de legalább abban a tudatban, hogy neked nem kell szenvedned.
Komoly témánkat némi meztelenkedős gondolatokkal enyhítjük, és bár nem ismerek semmilyen Margit nénit, biztos vagyok benne, hogy pasasom pucér látványa bármilyen nőnemű lényt felvidítana. Engem meg közben kinyírna a féltékenység. Igen, a képzeletbeli Margit nénire is féltékenykednék. Noel az enyém, és nem adom. Még a látványát se szívesen.
Újra komollyá váló hangszínét hallva felvont szemöldökkel nézek rá, de nem szólok közbe, megvárom míg eljut a tényleges kérdésig. Ajkamba harapva fordulok aztán előre, így válaszolok:
 - Biztos szívesen látnának? Mármint mégiscsak mugli származású vagyok. Gondolom egy aranyvérű esküvőn nem éppen egy hozzám hasonlóra számít a násznép.
Nem mintha valaha szégyelltem volna a családom, de életem párjának szüleiről semmit nem tudok. Eléggé kényelmetlen lenne, ha kiderülne, nem szeretnék, ha Noel velem maradna. És egy esküvőt azért mégse szívesen tennék tönkre.