Max eredetileg nem tervezett beleavatkozni iskolások életébe, de őszintén? Miután a leányzó megcsengette azt a bizonyos galleonos erszényt, elég gyorsan átrendezte a morális értékrendjét, különösebb lelkiismereti roham nélkül. Szóval az apró fiola a hölgy puha tenyerében fejezte be a hosszú utat, míg az erszény Liebhart zsebében. Mindenki elégedett volt, akkor miért kellett volna rosszul érezze magát? Fura világban élünk.
Kissé elgondolkozva tette meg az utat a kastély kapujától a faluig, ahonnan már tényleg biztonságosan tud majd hoppanálni. A léptei kevés zajt és minimális mennyiségű port kavartak, valahogy nem tudott azzal foglalkozni teljes figyelmével. A pillanatban élt és mégis folyton előre révedt, várta a következő cseppnyi adrenalint, ami majd izgalmat hoz és szintén nyom nélkül veszik el a semmiben.
Az égiek úgy tűnt, hogy meghallgatták a német el-nem-mondott fohászát és nem sokkal később már csattant is az ütközés, a lány pedig a földön kötött ki. A fiolák a zsebében összekoccantak, ő pedig már-már aggodalmas pillantással kapott a zsebe felé, mintegy biztosítva magát: nem lesz tele szilánkokkal.
- Iiigen, azt én is látom. Kényelmes, legalább? - kérdezte a föld felé bökve az állával. Tisztában volt a válasszal, de ha azt kérdezte volna, hogy jól van-e a lány, megint ki kellett volna öblögesse a száját szappanos vízzel. Semmi oka nem volt rá, hogy jópofizzon, a lány szemmel láthatóan kívül esett a komfort-zónáján. Bizonytalanul pillantott fel az égre, összepréselve az ajkait és még a ráncok is kitelepedtek a homlokára a láthatatlan napsugarak után ácsingózva, akkor is ott maradva, mikor ismét a földön fetrengő szőkére nézett vissza.
- Mondd, megvárod, míg ránk szakad az ég? Oda is odaér a víz, csak lassabban.

A lány álla szabályosan a földet súrolta és hát, mondhatjuk, hogy a pasi ezen még egészen jól is szórakozott. Igen, sokszor volt ilyen hatással a nőkre, de sosem tudott annyira hozzászokni, hogy ne váltson ki belőle legalább egy apró kuncogást. A válasz még azt is mondhatjuk, hogy szórakoztató volt, így esetleg tehetett annyi engedményt, hogy a pillanatban felejti magát.
- Hm, hát nem tudom, olyan porosnak tűnik... ééés iiigen, elég sok munkám van belefektetve, még szerencse! - szinte már-már felháborodott, aztán egy lemondó sóhaj keretében kibújt a zakójából. A mai fiatalok nem igazán közlékenyek, sőt, nem is segítőkészek! Szóval kénytelen volt a poros talajon végigteríteni a zakóját, ami legalább olyan drága volt, mint másoknak a suli-kezdő-szett. Ezek után szépen elhelyezkedett és a puding-próbája-az-evés alapon végigterült a zakón, ismét az eget kémlelve.
- Nein, nem az igazi. Hááát, ez felettébb szomorú - szusszant fel méltatlankodva, majd fel is ült, mielőtt még tényleg itt éri a zivatar. Neki semmi szüksége nincsen rá, köszöni szépen, megint ronggyá ázik és aztán végigtüsszögheti a bájitalos szeánszait.
- Őszintén? Sejtelmem sincs, kb kétszer jártam itt a környéken és még a helységnevet sem tudom kiejteni, nem hogy bemenjek valahova! - Nem túl kedves és elbűvölő, de legalább őszinte. Legalábbis, az esetek elenyésző százalékában. Most nem hazudott. Az ízületei halk ropogással fejezték ki nemtetszésüket a felkelés ellen, de neki nincs ideje ilyesmikre. Menni kell tovább. Felkapta a földről a meggyötört ruhadarabot és kissé leporolva kanyarította a vállára.
- Az időre nem tudok hatással lenni, de a kondérjaim köszönik szépen, pöpec állapotban vannak és a tartalmuk sem robban. Többnyire - neki sem jöhet össze minden, már sikerült a szemöldökét rózsaszínre színezni, mikor először próbálkozott a százfűlével. Soha. Többé. Elég érdekes pillantásokat érhet el vele az ember, ha néha a szemöldöke hirtelen pink színű lesz. Matsy teljes szívéből gyűlölte azt az egy hetet.
Közben az esőcseppek csendes koppanásokkal kezdték ostromolni a férfi vállát, elsötétülő foltokat hagyva a fehér ingén. Elborzadt tekintettel söpört le pár kövér cseppet, majd ismét a kis szőkére nézett.
- Már épp elég magas vagyok, alighanem jó lenne egy vízmentes hely - tőle ezt akár úgy is vehette az ember, hogy "jó ötlet". Mert ugye ő ilyesmi nem ejt ki a száján.

Mindenki, aki kicsit is ismerte Maxot, tudta, hogy nem érdemes a határait próbára tenni, vagy a kíváncsiságát válaszok nélkül hagyni. Mert akkor biztos volt, hogy ő bizony megteszi, válaszokat keres, kitapasztalja az élményt az utolsó cseppjéig. Ez esetben porszeméig. Nem mintha sokat tett volna hozzá a jelleméhez az a pár másodperc a talajon, de mégis ezekből épült össze Liebhart. Darabról-darabra, élményekből.
- Áááá, csak nézőként. Vannak ismerőseim a szakmában, de nekem túl sok lenne. Szeretek élni - nevette el magát a gondolatra. Igen, Münchenben segített már játékosoknak idő előtt felépülni, nem egészen legális úton. Szép összeget kapott érte és egy-két igen diszkrét, jól fizető vendéget.
Az, hogy illem, csak nagyon ritkán szerepelt a szótárában, eléggé hiányos volt ez a szócikk, szóval ha Rami nem említi meg, hogy iiigen, be is kellene mutatkozni, ő talán el is felejtette volna az egészet. Tanácstalan pillantást vetett a szőke lány felé nyújtott apró kezére, majd megköszörülte a torkát és legyűrte a késztetést, hogy valami egészen átlátszó ál-nevet adjon meg a lánynak. A szokás hatalma. Az ujjai az eridonos keze köré fonódtak, majd kezet rázott vele.
- Maximillian Liebhart, az egyetemen tanítok. - Nem igazán foglalkozott vele, hogy ez mond-e valamit a lánynak, vagy itt az egyetem több intézményre is utalhat éppen. A lényeget így is sikerült átadnia, ő tanár. Vagy valami ahhoz nagyon hasonló kreatúra. Ezek után talpra kecmergett, mert hát még a végén gyökeret ereszt, itt meg nem szeretné a hátralévő napjait eltölteni. Túlságosan egyhangú volt hozzá a lakosság.
-Hm, fogjuk rá. Ameddig édes és jó, nekem jöhet... Jó  dolgokra ritkán tudok nemet mondani - már ami az ő gondolatai szerint annak minősül, másoktól ez gyakran eltért. Szóval hajlandó volt követni a lányt, mielőtt még rongy módjára facsarhatja az ingéből a vizet. Nem volt hozzá humora ma. - Az elég kellemetlen tud lenni. Nem minden embernek van ehhez érzéke. - Neki volt és ezt tudta is, különben nem ebben helyezkedett volna el. Azonban élénken élt benne minden egyes illat, ami az alagsorban kavargott, mikor az első bájitalát megfőzte. Az amortentia mindig elé lendítette az emléket, nem egy hölgy bukott már le így. - Részben igen. Mondhatjuk.
Szóval a furcsa duó gyors léptekkel indult el a cukrászda irányába, hogy biztonságba kerüljenek a kövér esőcseppek elől.  

//folyt. köv. a cukrászdában //