Zoé


Ez a szökőkút már akkor is lenyűgözött, amikor leszálltam a vonatról, lévén azonban, hogy tökéletesen napos időben futott be a vonat, ellenálltam a késztetésnek, hogy hosszasan megbámuljam... Most viszont lemenőben van a nap, a boltot már bezártam, s bár lakást kéne keresnem, ezúttal nem tudok csak úgy elsétálni mellette. Tetszik a formája, a vízen megcsillanó napsugarak játéka, a bagolyok elrendezése. Van benne valami, valami igazán különleges. Az itt lakók számára egész biztosan teljesen megszokott látvány, engem mégsem enged tovább. Körbejárom, meg-megtapogatom, és újabb és újabb ámulatba esek tőle. Mindez a kalapom alatt elrejteni próbált szemeimben is tükröződik, ha valakinek a vigyor nem lenne elég az arcomon.
Le is térdelek, úgy simítok egy helyen végig a peremen, aztán nem foglalkozva senkivel és semmivel sem, hirtelen felindulásból felpattanok, a tenyereimet rátámasztom és kipróbálom milyen rajta kézen állni. Vagy ha éppen úgy tetszik, megnézem, hogy milyen az egész, fejjel lefelé. Ehhez persze meg kell fordulni, de az ilyesmi nem okoz gondot. Kis srác korom óta tudok kézen járni.
Mindezzel nem is lenne különösebb gond, ha nem felejtettem volna el, hogy a kalap nincs a hajamhoz ragasztva, így az szépen a vízbe pottyan a mutatványom közben, na meg az ingem is lecsusszan, s szép lassan az arcomba hullik, megakadályozva abban, hogy én bármit is lássak. A legkínosabb mégis az, hogy így az egész felsőtestem közszemlére kerül és a napsugarak is szépen körbe nyalogathatják a fehér bőrömet. Nem, nem vagyok szégyellős és nem zavar az sem, ha az egészfalu engem bámul, de lévén teljesen tapasztalatlan vagyok, hogy mit bír el a szervezetem és mit nem napfény kapcsán, enyhe pánik lesz rajtam úrrá, és ettől meg is billenek, s a kalapom után a vízbe zuhanok.
Jól megütöm magam, nem olyan még a víz, mint lehetne, de szerencsére sikerül valahogy a fejem a víz fölé tornászni, hogy aztán végre köhögő rohamban törjek ki. Tudom, nem vízbe érkezés után kellett volna levegőt venni... De már mindegy.
Csak arra van erőm, hogy megkapaszkodjak a peremben. Hogy ki látott és ki nem, az már nem számít. Élek. Még jó, hogy már nincs vízfóbiám...

Zoé


Ez a szökőkút már akkor is lenyűgözött, amikor leszálltam a vonatról, lévén azonban, hogy tökéletesen napos időben futott be a vonat, ellenálltam a késztetésnek, hogy hosszasan megbámuljam... Most viszont lemenőben van a nap, a boltot már bezártam, s bár lakást kéne keresnem, ezúttal nem tudok csak úgy elsétálni mellette. Tetszik a formája, a vízen megcsillanó napsugarak játéka, a bagolyok elrendezése. Van benne valami, valami igazán különleges. Az itt lakók számára egész biztosan teljesen megszokott látvány, engem mégsem enged tovább. Körbejárom, meg-megtapogatom, és újabb és újabb ámulatba esek tőle. Mindez a kalapom alatt elrejteni próbált szemeimben is tükröződik, ha valakinek a vigyor nem lenne elég az arcomon.
Le is térdelek, úgy simítok egy helyen végig a peremen, aztán nem foglalkozva senkivel és semmivel sem, hirtelen felindulásból felpattanok, a tenyereimet rátámasztom és kipróbálom milyen rajta kézen állni. Vagy ha éppen úgy tetszik, megnézem, hogy milyen az egész, fejjel lefelé. Ehhez persze meg kell fordulni, de az ilyesmi nem okoz gondot. Kis srác korom óta tudok kézen járni.
Mindezzel nem is lenne különösebb gond, ha nem felejtettem volna el, hogy a kalap nincs a hajamhoz ragasztva, így az szépen a vízbe pottyan a mutatványom közben, na meg az ingem is lecsusszan, s szép lassan az arcomba hullik, megakadályozva abban, hogy én bármit is lássak. A legkínosabb mégis az, hogy így az egész felsőtestem közszemlére kerül és a napsugarak is szépen körbe nyalogathatják a fehér bőrömet. Nem, nem vagyok szégyellős és nem zavar az sem, ha az egészfalu engem bámul, de lévén teljesen tapasztalatlan vagyok, hogy mit bír el a szervezetem és mit nem napfény kapcsán, enyhe pánik lesz rajtam úrrá, és ettől meg is billenek, s a kalapom után a vízbe zuhanok.
Jól megütöm magam, nem olyan még a víz, mint lehetne, de szerencsére sikerül valahogy a fejem a víz fölé tornászni, hogy aztán végre köhögő rohamban törjek ki. Tudom, nem vízbe érkezés után kellett volna levegőt venni... De már mindegy.
Csak arra van erőm, hogy megkapaszkodjak a peremben. Hogy ki látott és ki nem, az már nem számít. Élek. Még jó, hogy már nincs vízfóbiám...

Choi

Zoé

Ami hamar kiderül számomra, hogy a magyarok nem a segítőkészségükről híresek. Vagy ha mégis, akkor bennem lehet a probléma, mert bár nem várok sokat, azért nem is terem mellettem kisebb tömeg, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Szépen lassan kiköhögöm magam, aztán már csak pihegek a szökőkút peremén. Ekkor lép oda mellém valaki, s egy furcsán ismerős, kellemes érzés melengetni kezd belülről. Bár nem igazán tudom meghatározni, hogy mi is ez. Vicces, hiszen alig néhány hete hagytam el Angliát, s vele együtt azt a bizonyos vélát. De hát ez van.
Egy pillanatra lehunyom a szemem. Még átfut a fejemen, hogy ez nem velem történik, felnézve ugyanis, megállapítom, hogy egy csinos lánynak jutottam eszébe, ez pedig igazán nem álmaim ismerkedési módja.
- Nem-nem. Oké vagyok! - Mondom gyorsan a feltett kérdésre, s fel is állok, hogy mindezt bizonyítsam, a ruháimból meg csavarni kezdem a vizet. Ellépkedek a kalapomért is, azt is kirázom, de rá kell jönnöm, hogy nem sokat használ, mégis a fejembe nyomom, aminek hála lefolyik még pár vízcsepp az arcomon.
- Köszönöm, én... - elakadok. A magyar tudásom is kevés és egyébként sem tudom pontosan mit is kéne mondanom ennek a lánynak, azon túl, hogy gyönyörű. Mert persze hálásan a szemeibe nézek és ennyi bőven elég ahhoz, hogy elállítsa a lélegzetemet egy pillanatra. Aztán csak sikerül becsukni a számat, meg újra kinyitni is, csak a hangok maradnak el, amiket odaképzelnék a számba.
Megrázom a fejem, majd határozottan teszem fel az életem jelentősen megkönnyítő kérdést, hogy beszél-e angolul.
- Do you speak English? - Reménykedve nyitom ki a szemeimet ezután, s nem csak a pozitív válaszban reménykedem, hanem egy kellemes beszélgetésben, egy szép estében. Bármiben, amit ez alatt a néhány pillantás alatt éreztem.

Zoé

Mi történt. Na ez az a kérdés, amire fogalmam sincs, mit válaszoljak. Főleg azt nem tudom, hogyan. Mert a magyarom ehhez egészen biztosan kevés. Ezért maradok az egyszerű igazságnál, amit remélhetőleg jól mondok ki.
- Belées...tem? - Vagy az most inkább beléd? ezek az előtagok meg az utó tagok fognak a sírba vinni egyszer. De remélem érti így is.
Aztán ha már azt mondja beszél angolul, akkor folytathatom is a magyarázatot, jelentősen megkönnyebbülve egy általam folyékonyabb nyelven. Csakhogy inkább magyarul szeretne, amitől kissé lelohad a kedvem, de bólintok, mert hát hogy mondhatnék pont neki nemet?
- Jó... - mondom és megpróbálok kimászni a kútból, csakhogy megcsúszom és lecsüccsenek elég rosszul, fél lábbal kint, másikkal bent. Nem jó ez az állapot, ráadásul jó eséllyel rá is fröccsen egy kis víz a mutatványomnak hála. Így kell jó benyomást tenni első találkozáskor, ebben úgy látszik nem változom.
- Köszönöm - motyogom halkan, ahogy a segítségét ajánlja fel és elfogadom a felém nyújtott kezet. Kisebb melegség jár át, ahogy hozzámér, de igyekszem nem különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. Hiába létezik szerelem első látásra, már tapasztalt vagyok, tudom, hogy az csak nálam működik a lányoknál meg szinte soha.
Neki hála sikeresen kimászom, és le is roskadok a földre, hogy aztán a hátam a szökőkút peremének dönthessem. A kalapom, ami valószínűleg az újabb eséskor pottyant vissza a vízbe, most neki hála szárazon landol a fejemen, én meg hálásan pillantok fel rá. Ha pedig hagyja, akkor elkapom a kezét és lehúzom őt is a földre. Csak mert kényelmesebb lenne beszélgetni. Már amennyire tudok.
- I... - kezdek bele angolul, elfelejtve, mi a szitu, de aztán eszembe jut, mire kért, és megpróbálom újra - Choi Min Jong vagyok! Te? Meghívlak valamire? Kávé, tea, vé... - upszika, mit is akartam mondani. Azt biztos nem, amit - vajas kenyér?
Vágom ki magam, mert ez az egyetlen "étel", aminek tudom a nevét is, és el is tudom készíteni. Legalábbis magyarul.

Zoé

Lehet meg kéne mutatnom, hogy mi történt, de azért még egyszer, nem szívesen mutatnám be az előbbi mutatványt. Egyébként is, így is mosolyog, akkor meg nem is kell. Én hálás vagyok ő pukedlizik, nekem nevetni támad kedvem. Meg is szárít, és így duplán hálás vagyok, mégsem érzek elég erőt, hogy felálljak, s jó lenne ha picit ő is leülne. Az persze lehet, hogy a módszerem nem a legjobb, hogy ezt elérjem nála. Nekem viszont teljesen természetesen jön. A szavaira viszont rögtön elengedem, s ijedten pislogok rá.
- Mit ne? Fáj valahol? - kérdezem gyorsan, mert azt hiszem, beütötte a térdét, ahogy lehúztam. Erre bizony nem figyeltem. Most lepillantok, a lábát figyelem, van-e rajta sérülés. A szemei is csillognak mint ha sírni szeretne, s ahogy ezt látom, kicsit meg is világosodom. Láttam már ezt a tekintetet, és akkor is valami egészen hasonlót éreztem. Lehunyom a szemem, majd nagyot sóhajtok.
- Sajnálom - mondom halkan, de nyilván ez nem elég. Sosem volt elég. S ahogy kinyitom a szemem, már meg is hívom egy italra, bármire. Mert nem akarom, hogy menjen. Tökre irónikus, hogy egy ilyen szituációból menekültem ide, és megint egy ilyenben találom magam. Az agyam egy része veszi a lapot, a másik képtelen reálisan gondolkozni.
- Vérnarancsos? - kérdezek vissza és akaratlanul is megnyalom a szám szélét, aztán a nyelvpiercingemmel kezdek játszani, de csak egy pillanat az egész - Most? - Kérdezek megint, mert hát mikor máskor. Felállok és felsegítem őt is, már ha nem állt fel, már réges-régen.
- Még nem tudom neved - folytatom, ahogy kissé leporolom magam, mert bár kérdeztem, nem válaszolt erre. Aztán ahogy ismét ránézek, valami kimondatja velem, amit Kittennek sosem mondtam, de talán nem is kellett. Ő biztos rájött.
- Don't worry. I can moderate myself - valószínűleg megérti. A mondatot biztos, hogy mire gondolok pontosan, nos... talán azt is.

Zoé

Nem ütötte meg magát, ez megnyugtató. A szavai már kevésbé. Hiszen ezek szerint átléptem nála máris egy bizonyos határt. Pedig nem akartam. Egyébként is először ő ért hozzám, amikor segített kimászni a kútból. De persze az más volt. Neki. Nekem nem. De tudom, hogy nem vagyunk egyformák.
- Értem - mondom ismét, és már-már újra elnézést kérnék, de nem teszem. Kissé kifakad, s ez ismét Kittent juttatja eszembe. Kedvem lenne mosolyogni, de tudom, hogy nem venné jó néven. Vagy talán igen? Nem tudom, hogy szeretném-e tesztelni. Ráhagyom. Mintha nem értettem, nem hallottam volna.
Elhívom inni, de ez sem úgy sikerül, ahogy képzeltem. Ami persze nem fura, ilyenkor mindig ez van, csak engem zavar, hogy nem akar rendesen összejönni a dolog. A fejemet rázom.
- Én hívlak! - vágom rá ellentmondást nem tűrően, de egyáltalán nem olyan határozottan vagy valami, ahogy kéne. Gondolom, hogy kéne. A grimasz az arcán pedig frusztrál. Lehet meg kéne mondani neki, hogy nem kötelező. Nem kell velem jönnie, ha nem akar. Nem szokásom erőltetni semmit sem. De persze nem teszem. Ahhoz azért nincs elég akarat erőm most.
- Nem haragszom, Zoé - felelem és ismétlem utána a nevet, magamban megállapítva, hogy amúgy szép név. Felállok és mennék is. Csak éppenséggel nem tudom az irányt. Épp ezért várok, s közben kimondom, amit régen kiakartam mondani. Nem neki, de akartam.
- Zavar - felelem őszintén, és kell néhány másodperc, hogy összeszedjem a gondolataimat, bár nem vagyok benne biztos, hogy így kell ezt mondani magyarul, a kedvéért viszont igyekszem nagyon - De, tudok, hogy nem választottad, hogy így legyen. Én sem akarok érezni semmit, de érzek. És ez lenni jó. Jó érzés. Most.
Remélem, hogy érthető. Persze biztos azt gondolja, hogy nekem könnyebb. Én nem gondolom, hogy neki könnyebb, azt sem, hogy nekem az. Elfogadom, hogy ez a helyzet. Többet nem igazán tehetek. Elmehetnék, ha képes lennék rá. De nem vagyok.
- Nem tudom merre megyünk? - kérdezem meg, hogy akkor mi lesz, mert szerintem túl régóta ácsorgunk. Részemről mehetünk hozzám is, de talán azt nem venné jó néven. Ha pedig tud jobb helyet, én szívesen vele megyek.

Zoé

Megadja magát. Ezt nem pontosan értem, de azt szűröm le belőle, hogy értette én hívom meg őt és nem fordítva. Alapból is én hívtam el előbb, még ha nem is sikerült tökéletesre a próbálkozásom.
Felállok és indulásra készen is vagyok, de ő nem indul. Ránézésre azt gondolom rágódik valamin. Próbálom neki elmondani, mi a helyzet és igyekszem őszinte is lenni, a dolgokkal kapcsolatban. Azt mondani, hogy nem zavar, milyen hatással van rám, hazugság lenne. Még akkor is, ha jelen pillanatban semmi másra sem vágyom, csak hogy velem legyen és maradjon és... Nem gondolom tovább. Tudom, hogy később hülyén fogom magam érezni. Hogy utólag máshogy fogom látni a dolgokat. S ezt próbálom közölni is. Meg azt, ami miatt elfogadom a helyzetet. A kérdésére megrázom a fejem. Nem akarom, hogy elmenjen.
A kezem megindul, hogy az álla alá nyúljak és felemeljem a fejét, de nem érek el az arcáig, mert eszembe jut, amit korábban mondott. Csak inteni próbálok neki, hogy ne lógassa az orrát. Aztán tovább magyarázok és várom a válaszokat is, de azok nem érkeznek. Elsőre nem tudom eldönteni, hogy nem értett meg, vagy inkább nem figyelt, másodjára inkább az utóbbira tippelek.
Nagyot sóhajtok, és megcsóválom a fejem, majd elindulok a Fő utcza felé, arra mintha láttam volna több kis vendéglőt is. Valamelyikben csak lehet kapni vérnarancsos limonádét, vagy valami ahhoz hasonlót. Remélem Zoé is megindul. De ha nem... nos, azt is érteni fogom: meggondolta magát.