Március nyolc – délután

Lótifuti, őrület és pörgés! Ez hiányzik a pici lány életébe ma délután, mert bizony már elunta a belét is, pedig az nagy szó ám. A leckéjét már meg kellett csinálnia tegnap meg pénteken, és naaaagyon uncsi volt. Az utóbbi időben vezették azt be, hogy előbb tanulnia kell, aztán csakis utána csinálhatja azt, amit szeretne. Milyen dolog már ez, hogy előbb a munka, utána a szórakozás?
Az utóbbi időben valahogy egyre jobban unja azokat a játékokat, amikkel eddig szívesen mulatta az időt. Már valamiért egyre kevésbé kötik le a babák, a plüssökkel is már főleg csak aludni jó. A rajzolgatás, festegetés még mindig ugyanolyan élvezet számára, de a többivel már csak megszokásból próbál játszani. Mostanában egyre szívesebben babázik inkább az unokaöccsével és az unokahúgával, hogy egyre több mindenre képesek, beszélnek meg minden. Azt mondják, hogy vigyázni kell milyen szavakat használ előttük, mert utánozni fogják, és hogy ő mint nagylány ne ismételgesse az iskolában hallott dolgokat, amikor a picik is jelen vannak.
A vasárnapja meglehetősen nyugisan telt. Felkeltek reggel, néhányan együtt reggeliztek – nehéz összeterelni a családot. Utána úgy döntött, hogy segít az anyukájának és a testvérének az ebédkészítésben. Nagy tervei voltak mára, úgyhogy szükséges volt a puhítás, ezért még a hagymapucolást és aprítást is bevállalta. Az ebéd után, még bűzlő kézzel könyörgőre fogta az anyukájánál, hogy mi lenne, ha bemenne a faluba egy kicsit görkorizni. Már nincs hó, a hideg sem annyira borzasztó, a nap is elő-elő bújik néha. Meglepően kevés kérlelés után elengedték egy órácskára, hogy ha jól felöltözik. Így a kislány vágtatva rohant fel a lépcsőn, hogy megkaparintsa a kabátját, az otthoni melegítőjét pedig egy jól kibélelt farmerre cserélje. A kori alá mindenképp került egy jó kis puha csíkos zokni, ami a kedvence, mert szinte csikizi a lábát, de mégis simogató érzés, ahogy felhúzza. Akármennyire is nagylány, a térd- és könyökvédő meg a bukósisak a sapka fölé elengedhetetlen kellék. Majd leveszi a faluban, amikor már nem látják.
Ahogy kiér a lakónegyedből, lehajol, gyorsabb tempóra kapcsol és nagyokat lök magán. Az arcát csípi a hideg, a szemeivel hunyorognia kell, hogy el tudja viselni a szúrós menetszelet, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Boldogan kerülgeti az útjába kerülő utca embereit, élvezi a szabadságot, azt, hogy néhány emberre a frászt hozza azzal, hogy azt hiszik, hogy beléjük fog száguldani, közben meg igazándiból nem is. Valamiért nagyon szórakoztatónak tartja látni a fejüket, amikor megrémülnek, meg hallgatni, ahogy üvöltöznek utána és rázzák az öklüket.
Vigyorogva gurul be a Boglyas térre, ahol megáll az egyik pad mellett öltözködni. Lekapja magáról a sisakját és a gyerekeknek való védőket. Ő bizony nem fog elesni. Ahogy elhelyezi az eszközeit a pad rejtekében, hirtelen megindul a szökőkút irányába, hogy ott körözzön párat. Az első kört még úgy teszi meg, hogy mind a két lábával hajtja magát, a másodiknál azonban a bal lábát a levegőbe lendíti, viszonylag előredől, hogy kiegyenlítse a testsúlyát, karjait pedig széttárja, úgy egyensúlyoz. A szemeit azért nem meri becsukni, de akkor is úgy érzi, mintha repülne.

Március nyolc – délután

Lótifuti, őrület és pörgés! Ez hiányzik a pici lány életébe ma délután, mert bizony már elunta a belét is, pedig az nagy szó ám. A leckéjét már meg kellett csinálnia tegnap meg pénteken, és naaaagyon uncsi volt. Az utóbbi időben vezették azt be, hogy előbb tanulnia kell, aztán csakis utána csinálhatja azt, amit szeretne. Milyen dolog már ez, hogy előbb a munka, utána a szórakozás?
Az utóbbi időben valahogy egyre jobban unja azokat a játékokat, amikkel eddig szívesen mulatta az időt. Már valamiért egyre kevésbé kötik le a babák, a plüssökkel is már főleg csak aludni jó. A rajzolgatás, festegetés még mindig ugyanolyan élvezet számára, de a többivel már csak megszokásból próbál játszani. Mostanában egyre szívesebben babázik inkább az unokaöccsével és az unokahúgával, hogy egyre több mindenre képesek, beszélnek meg minden. Azt mondják, hogy vigyázni kell milyen szavakat használ előttük, mert utánozni fogják, és hogy ő mint nagylány ne ismételgesse az iskolában hallott dolgokat, amikor a picik is jelen vannak.
A vasárnapja meglehetősen nyugisan telt. Felkeltek reggel, néhányan együtt reggeliztek – nehéz összeterelni a családot. Utána úgy döntött, hogy segít az anyukájának és a testvérének az ebédkészítésben. Nagy tervei voltak mára, úgyhogy szükséges volt a puhítás, ezért még a hagymapucolást és aprítást is bevállalta. Az ebéd után, még bűzlő kézzel könyörgőre fogta az anyukájánál, hogy mi lenne, ha bemenne a faluba egy kicsit görkorizni. Már nincs hó, a hideg sem annyira borzasztó, a nap is elő-elő bújik néha. Meglepően kevés kérlelés után elengedték egy órácskára, hogy ha jól felöltözik. Így a kislány vágtatva rohant fel a lépcsőn, hogy megkaparintsa a kabátját, az otthoni melegítőjét pedig egy jól kibélelt farmerre cserélje. A kori alá mindenképp került egy jó kis puha csíkos zokni, ami a kedvence, mert szinte csikizi a lábát, de mégis simogató érzés, ahogy felhúzza. Akármennyire is nagylány, a térd- és könyökvédő meg a bukósisak a sapka fölé elengedhetetlen kellék. Majd leveszi a faluban, amikor már nem látják.
Ahogy kiér a lakónegyedből, lehajol, gyorsabb tempóra kapcsol és nagyokat lök magán. Az arcát csípi a hideg, a szemeivel hunyorognia kell, hogy el tudja viselni a szúrós menetszelet, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Boldogan kerülgeti az útjába kerülő utca embereit, élvezi a szabadságot, azt, hogy néhány emberre a frászt hozza azzal, hogy azt hiszik, hogy beléjük fog száguldani, közben meg igazándiból nem is. Valamiért nagyon szórakoztatónak tartja látni a fejüket, amikor megrémülnek, meg hallgatni, ahogy üvöltöznek utána és rázzák az öklüket.
Vigyorogva gurul be a Boglyas térre, ahol megáll az egyik pad mellett öltözködni. Lekapja magáról a sisakját és a gyerekeknek való védőket. Ő bizony nem fog elesni. Ahogy elhelyezi az eszközeit a pad rejtekében, hirtelen megindul a szökőkút irányába, hogy ott körözzön párat. Az első kört még úgy teszi meg, hogy mind a két lábával hajtja magát, a másodiknál azonban a bal lábát a levegőbe lendíti, viszonylag előredől, hogy kiegyenlítse a testsúlyát, karjait pedig széttárja, úgy egyensúlyoz. A szemeit azért nem meri becsukni, de akkor is úgy érzi, mintha repülne.

Ririkém <3
Ruha

Ma délutánra nem tervezett semmilyen programot. Legalábbis szerinte azt nem lehet annak mondani, mikor lemegy a faluba gördeszkázni. Lehet, hogy már nem is emlékszik, hogy kell rajtamaradni a deszkán. Vagy ezt sem lehet elfelejteni, ahogy a biciklizést sem? Nemsokára kiderül. Végre itt van a tavasz, ami azt jelenti, hogy nem kell azokat a nagy kabátokat viselnie. Nem mondhatni, hogy utálja ezt az évszakot, de nem is a kedvence. Most viszont minden másként van, mint eddig és csodásnak tartja, hogy elment a tél és helyét a melegség és a virágok nyílása veszi át. És elsején tudta meg, hogy nem megy el. Nem kell itt hagynia az iskolát, a barátait, és Őt. Ennél jobb nem is lehetne most. Ezt azonban, ha kínoznák, sem mondaná ki. Furán hangzana az Ő szájából és ezt meg lehet érteni bizonyos okokból.
Most sem visel kabátot, csak egy pulcsi és egy mellény van rajt. Mielőtt elindult szóltak neki, hogy még melegebben kéne öltöznie, viszont nem zavartatta magát. Nem az a fázós fajta és, nála már a mellény is a megsüléssel egyenlő. Mást nem tervez vinni magával a sporteszközön kívül, csak egy kis pénzt, hátha megéhezik és beül a cukrászdába, vagy valamelyik falatozóba. Bár az első az esélyesebb, mert a múltkori ottlétük után nem hiszem, hogy szívesen látják ott a lányokat. Pár perces séta után leér a faluba, és magában örül, hogy nem hallgatott Krisztiánra és nem húzott kabátot. Ez a vasárnap délutáni napsütés tökéletesen elég a melegedésre. Az utolsó pár méter a tér közepéig már nem gyalog teszi meg, hanem felpattan a járművére és száguld is. Próbálja kikerülni az embereket, de ez nem mindig sikerül, ezért inkább a járókelőknek kell elugraniuk előle. Emiatt sok megjegyzést kap, amivel nem foglalkozik sokat. Viszont az egyikre mégis hátrapillant, de már nem látja melyik diáktársa mondta rá, hogy vandál. Mikor fordulna, vissza észreveszi a felé száguldó kislány. Megpróbál gyorsan kapcsolni, ami annyiból áll, hogy elrántja a deszkáját oldalra. Ezzel együtt elveszti az egyensúlyérzékét. Még épp időben éri a lába a talajt, és bár bukdácsolva is, de megáll. Elindul a szökőkút felé, mert szeretné tudni mi történt a másik személlyel. Ha már Ő majdnem elesett legalább a kislány legyen jól.
- Szia! Minden rendben? - érdeklődik az állapotáról - Gwen Jones.
A bemutatkozás megvolt, most Viki reakciója következik.

Március nyolc – délután

Nem is tudja már az idejét, hogy mikor volt az, amikor utoljára egy jót görkorizott. Már majdnem kilenc éves, nem is érti, hogy miért féltik annyira, mint egy óvodás, elvégre már három egész éve iskolás. Egyrészt mindig mondják neki, hogy már nagylány, nem kéne hisztizni, csinálja ezt, mert már ilyen nagy, olyan nagy, meg már megint új cipőt lehet neki venni, mert kinőtte az előzőt – már ez a harmadik görkorija, amióta elkezdte használni, aztán meg úgy féltik, mintha még a cumi lógna a szájából. Pedig vannak a házban babák, akiknek igazándiból is van cumijuk, nem is érti, hogy miért pont őt kezelik úgy, mintha picike lenne. Ráadásul Ádám is olyan beteg lett, inkább őérte aggódhatna jobban mindenki, ahelyett, hogy az ő majdnem kilenc évét becsülnék alá.
Igazából ez az egész Vivi miatt van. Ő törte mindig össze magát, amikor annyi idős volt, mint a törpilla. Ha olyan lett volna, mint Letti és sosem töri el semmijét, akkor biztosan nem hinnék azt, hogy minden sarkon a veszély leselkedik a leányzóra. Mondták már neki párszor, hogy a természetre eléggé olyan, mint Viviené volt gyerekként. Igazából a nővérét elnézve nem tudja eldönteni, hogy ezzel kedveskedni akarnak-e.
Most, hogy végre kiszabadult, annyira fesztelennek érzi magát, mint amikor Keith-szel meg Leonieval lóg. Velük sokkal lazább, mint az iskolában, vagy otthon, ahol megmondják, hogy hogyan kell viselkednie. Hogyan ülj, milyen hangerővel beszélj, milyen tempóban járj, mikor szólalj meg és persze, hogy mit csinálj. Persze kellenek ezek is, mert azt mondják, hogy később majd a munkában sem mindig játszani fognak, de a gyerekeknek, akármennyire is kicsik vagy nagyok igenis a játék az első.
Felszabadultan suhan a görkorijával a védőfelszerelés nélkül, amikor hirtelen észrevesz egy oldalról közeledő deszkást. Pánikszerűen nyüszít egyet, majd kapcsol, hogy az ütközést bizony nem ártana elkerülni. A balját azonnal leteszi a földre, ahogy oldalra rántja a teljes testét, azonban így sem sok kell neki, hogy boruljon egyet, végül a szökőkút pereméhez kap a jobb kezével, így nem taknyol el.
- Huhh…
Motyogja riadtan, majd hátrapillant, hogy megnézze mi lett a lánnyal. Puffanást nem hallott, úgyhogy ez jó jel. Látja, hogy teljesen épen közelít felé a lány, úgyhogy megúszták a balesetet. Durva lett volna, ha dob egy hasast a védőcucc nélkül. Magyarázkodhatott volna otthon, vagy mehetett volna Uff bácsihoz, hogy tüntesse el a nyomokat.
- Sziah! Ühüüüm…
 Dünnyögi az orra alatt, majd végig néz a lányon. Valószínűleg az iskolába jár, ahol az anyukája dolgozik. Talán még tanítja, mindenesetre Vikinek nem különösebben ismerős az arca.
- Bocsi, nem láttalak. Rendben vagy? A deszkád?
Kérdezgeti már valamivel bátrabban a tőle nagyjából 6-8 évvel idősebb lányt. Most, hogy már nem laknak a kastélyban nincs annyi bátorsága megszólítani a felsőbb éveseket, mint mondjuk kicsi korában.
- Zelei Viktória. De általában…
Itt megáll egy pillanatra. A Riri az annyira gyerekes becenév, ő meg már nem annyira nagyon pici. Valaki mondta az iskolában, hogy ez olyan dedósok neve, akik nem tudják kimondani a saját nevüket.
- Általában itt szoktam lenni a faluban. Te is itt laksz?
Vágja ki magát teljesen szerencsétlenül, miközben a korcsolya gumi orrával a díszköveket rugdossa. Ő nincs zavarban, egyáltalán. Köszöni.

Ririkém <3

Többet kéne gyakorolnia, hiszen a télen elő sem vette a deszkát, ami azért elég nagy kihagyás. Ezt az is tanúsítja, hogy az ütközést éppen, hogy csak el tudta kerülni és nem ment neki a kislánynak. Heti teendők: minimum kétszer deszkára szállni és lejönni a faluba gyakorolni. Esetleg ezekre a programokra beszervezhetne valaki, esetleg valaki idegent, aki nem mondhat nemet.
Miután visszanyeri az egyensúlyát és nem fog elesni, a kislány felé fordul, hogy lássa, vele mi van. Remélhetőleg nem esik túl nagy baja. Egy riadt szólás után Gwen konstatálja, hogy nincs gond és a lány megúszta. Egy pillanatig farkasszemet majd a szőke elindul felé a szökőkúthoz.
- Biztos minden rendben? - kérdezi újra, mert a lány hangját hallva nem úgy tűnik. Talán mégis eltört valamije, vagy felhorzsolta a bőrét. Ebben az esetben Gwen hazakíséri, és elmagyarázza az anyukájának mi történt, megvárva mit mond a nő, vagy, ha el kell vinni az orvoshoz, akkor Ő.
Azonban a következő mondatban, amiben bemutatkozik a kislány, miszerint Viktóriának hívják. Ekkor rájön, hogy nincs semmi baja a másiknak.
- Szép neved van - válaszolja neki. Attól, hogy az egyik személyt, akit nem szeret így hívják, a névvel még nincs semmi baja.
- Szóval falubeli vagy - ismétli a lánykát, ami egyébként tök felesleges.
- Én még nem lakok itt, de, ha minden igaz a nyáron leköltözök - válaszolja mosolyogva. Eddig Angliába kellett volna mennie, de most, ha minden igaz, ide költözik. Két helyen is dolgozik, otthon támogatják, tehát a háttér az megvan, nincs vele gond.
- Nem lenne kedved valahova beülni? Elmehetnénk fagyizni, vagy ahhoz még korán van neked? Sütizhetünk is, ha azt jobban szereted - kérdezi a kislányt, hátha vele tart egy kis finomságra. Ma már nem akar sportolni, legalábbis a deszkával nem próbálkozik, majd kicsit később.