38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2013. november 4. 12:02 | Link

Tilda
Valamelyik vasárnap

Elegem van. Minek ez az egész? Kipattannak a szemeim és felülök a gólyalaki ágyamban. A hajamat kifésülöm a kezeimmel az arcom elől és bámulok magam elé. Aztán szépen kitisztul minden, és én csak ráeszmélek, hogy már egy negyed órája ugyanabban a pózban üldögélek, figyelve, de nem felfogva a többiek sürgölődését. Nagyon idegesítőek, sokan is vannak, és áh! Csak legyintek, hogy miért is vagyok itt? Miért nem igényeltem már egy szobát, vagy fogtam össze valakikkel. Na, de kikkel? Kikászálódom az ágyból, és végignézek magamon. Kész katasztrófa, meg kell mosakodnom. Kibotorkálok a papucsomban a sürgölődő diákok között, olyan, mintha én egy belassult időben léteznék, míg ők elrohannak mellettem. A szemeimet mosom meg először és belebámulok a tükörbe.
- Uramisten – nem mondom meg mire gondolok, csak tovább folytatom a mosdást. Kicsit felfrissülök, és eszembe jut, hogy mit éreztem a felkelésem pillanatában. ~ El kell húznom innen. ~ Visszamentem a ládámhoz, kikerestem a neszesszerem, majd lezuhanyoztam, megtörölköztem, és magamra kaptam a kedvenc pólómat és hosszú nadrágom. Összepakoltam mindent, megnéztem, hogy mennyi pénzem van. Elég lesz egy darabig, ezt örömmel fogadom. ~ Elmegyek! ~ Valahogy felvillanyoz a dolog. Nagyjából mindent beteszek a ládámba, ami szükséges és elindulok kifelé, hogy elhagyjam e csodás intézményt. Felöltözök, odakint már hideg van, ládámat pedig magam után húzva indulok el kifelé, Bogolyfalvára az állomásra. Az enyémen van egy kis bűbáj, ami nagyjából tíz centivel a föld felett tartja, ha fogják a fogantyúját. Nem igazán zavar, hogy sokan furcsán néznek rám, de legtöbben mégsem tulajdonítanak neki nagy ügyet. Láttak már diákot elmenni, meg jönni is, és hétvége van, nem feltűnő igazán. Már a Boglyas Téren járok, amikor feltűnik egy utcai árus. ~ Vehettem volna a konyhán is magamhoz egy kis kaját, a fenébe. ~ Mindegy, magamhoz veszek egy kis ropogtatni valót, meg pár szendvicset, üdítőt és már folytatom is az utamat. Kíváncsi vagyok, hogy merre tudok menni majd, mindenesetre boldog mosollyal  sietek az állomás felé.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2013. november 4. 20:02 | Link

Ann


Egy újabb vasárnap, melyet kedvenc könyvesboltomban tölthetek. Ma ráadásul már délelőtt elindultam a kastélyból, mert úgy terveztem, hogy a csárdában ebédelek. Igazság szerint egész napra megvolt a tervem, melybe egy új munkatalár beszerzése (mert még az iskolait használtam olykor, és ezért is többször diáknak néztek) és a posta felkeresése is benne volt további két bolt meglátogatása mellett. Megkaptam a fizetésem, így ideje volt elverni egy részét.
Persze, mint mindig, a legtöbb a könyvekre ment el, pedig Őszike néni könyvesboltjában még csak fizetni sem kellett volna a kötetekért. De én egyszerűen képtelen voltam csak úgy elvinni onnét bármit is, még akkor is, ha visszataláltak volna oda, mikor már elolvastam őket. Így, miután otthagytam vagyonom egy kis részét, jól felpakolva könyvekkel elbotorkáltam a Boglyas térre, és letettem a könyveket kicsit, hogy betájoljam a csárdát. Persze sokkal egyszerűbb és felettébb logikusabb lett volna egy első osztályos vingardium leviosa segítségével egyszerűen magam előtt lebegtetni a könyvkupacot, de szerettem az érintésüket. A tenyerem már ettől borsódzott, és alig vártam, hogy kinyithassam őket. Kicsit fanatikus vagyok néha, mondták már, és azt is megkaptam, hogy vénlány leszek és sose megyek férjhez, mert senkinek nem kell olyan nő, akinek az arcához van ragasztva állandóan egy könyv. Mintha meghatott volna a dolog. Kisebb koromban még sipákolva közöltem is, hogy én sose megyek férjhez.
De ha már így alakult, hogy nem vagyok jó feleség, aki főzttel várja épp az urát, azért enni valamit mégis kéne, szóval némi forgolódás után megpillantom az járkáló emberek feje fölött az épület homlokzatát, és szinte látom a kiszállingózó illatfelhőket is. Felnyalábolom a kupacomat, és elindulok. Előre nem látok, és hogy az orromat lehetőleg ne nyomja laposra a könyvek gerince, fejem oldalra fordítva tartom, ahogy megyek, igen nagy kockázatot vállalva az orra, vagy legalábbis előrefelé való bukásra, de néhány jól időzített "bocsánat" és "elnézést, erre jövök" felszólalás megteszi a hatást, és senkit se sodrok magammal a kőre.
Ellenben még félúton se járok, mikor a téren átvágó emberek közt egy félreismerhetetlen, kissé kócos hajhuzatagot, és apró gazdáját pillantom meg, és egy iskolai ládát, mely rendületlenül követi. Megtorpanok, mire a könyvtorony előrebillen, és kis híján beteríti a tér kövét. Visszabillenve az arcomnak ütődik, és mintha ez térítene magamhoz. Csak nem a húgomat láttam az imént?
A szükség most az úr, így pálcám előkapva egy suhintással összekötözöm a könyveimet, egy másikkal pedig pályára állítom magam mögött a csomagot, és félig futva elindulok Annabell után. Mert bizony ő az. Szerencsére megállt venni némi kaját, így be tudom érni azelőtt, hogy szem elől veszíteném, de még egy kis kocogás elválaszt tőle. Határozottan az állomás felé tart, valahogy ezt nem tudom nem kiszúrni.
- Ann! Hahó! - kiáltok utána, mikor már csak néhány lépés választ el tőle. - Mi történt? Anyuék nekem nem szóltak, hogy valami baj lenne.
Persze rögtön jár az agyam, keresem a magyarázatot, hogy hova is igyekezhet ilyen sietősen, de mielőtt még meglátna, mosolyt látok az arcán. Ami önmagában nem baj, csak akkor mégsem meglepő, hogy nem szóltak a szüleink a.. valamiről, amiről én nem tudok.
- Hová indultál? - kérdezem, ezúttal kissé már összevonva a szemöldököm.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2013. november 4. 23:28 | Link

Tilda

Nagyon jó lesz itt hagyni ezt a kócerájt. Alapvetően nincs vele gondom, csak unalmas. Néha még az órákra is szívesebben járok, minthogy a háztársaim csevegését hallgassam. A kviddics egyelőre nem visszatartó erő, nem volt még edzésünk, Tilda meg inkább taszító. Mostanában megint a szuper könyvet bújja, látom, ha néha arra vetemedek, hogy kivegyek egy könyvet. Persze olyankor látszik, hogy majd kiugrik a bőréből, úgy örül, hogy a húgocskája olvas valamit. De most, a ládámmal és már elemózsiával a kezemben megleszek nélkülük. Talán találok egy másik sulit, ami jobb, vagy csak valakit, akivel jókat lehet mókázni. Nem nagyon van itt ilyen. Amúgy is mindent tudok már, ami kell, a pálcám is nálam van. Lehet, hogy beolvadok a muglik közé és nagy sztár leszek, vagy valami hasonló. A mosoly az mosoly, a győztesek és a bátrak mosolya, ami az arcomon ragad. Már eljövök a mozgóárustól, amikor meghallom a hangját. Összetéveszthetetlen, senki más nem rikácsolja így a nevemet. Megállok, és csak körbeforgatom a szemeim, várom, hogy mit akar. Persze nyilvánvaló, hogy hova megyek. Egészen jól gondolkodik, persze, ha jobban ismerne, fel sem merülne az a gondolat benne, hogy anyáék nem szóltak az ici-pici nagylányuknak, csak a pofátlan kicsinek.
- Csá! Nem szóltak? Nahát! Hívd fel őket muglifonon gyorsan, engem meg hagyj békén, oksa? – hasonló arcot vágok az övéhez, dühösen félrehajtom a szembe szökkenő hajtincseimet. ~ Legalább megfésülködtem volna. ~ Dohogok magamban, amikor valami gyanús lesz a nővérkémnek, bármikor felismerem ezt a nézését, amivel szintén halálra idegesít. De tényleg, Dorián sokkal édesebb, nem akar megváltoztatni, meg rendszabályozni, csak elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ezzel szemben Tilda ott szúr oda, ahol csak tud, pedig a múltkor már azt hittem, hogy közelebb kerültünk valamelyest egymáshoz. De tuti, hogy most vége a tervemnek!
- Nem indultam, hanem megyek. És el. Szuper volt veletek, majd látogass meg semmikor – félrefordítom a fejemet és bájvigyort küldök felé. Tudom, hogy mi lesz most, az utazásnak befellegzett, mert ő kiakad és anyáskodni kezd, vagy ami még rosszabb, felelős testvérkedni. Csípőre teszem a kezemet, a láda nagyot koppan a macskakövön, mivel elengedtem a fogóját. Várom a szokásos előadását arról, hogy milyen felelőtlen vagyok, és anyuék így, apuék úgy, meg a nagyapó is azt mondta mindig. De nem, mégsem adom fel, ez egyszer hátha kibírja anélkül is, hogy beleszóljon az életembe.
- Na, akkor mehetek? Csók a családnak – Fújok egyet és megmarkolom a láda fogantyúját, ami megint csak engedelmesen felemeli a dobozomat, és már indulok is.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2013. november 7. 18:50 | Link

Ann


Valószínűleg az éhség, melyet azért az elmaradt reggeli, és még nagyobb valószínűséggel az elmaradt tegnapi étkezések hiánya is okoz nem segít megőrizni jókedvemet, pedig valóban kellemesen telt a nap ezeddig, most azonban hiába vagyok boldog tulajdonosa egy újabb halom könyvnek, kénytelen vagyok letenni a gyomrom megtöltéséről, mert húgomat ismerve ha a ládáját cipelve látom, az bár nem tudom mit, de valami rosszat biztosan jelent.
Persze jóhiszeműen azért igyekeztem arra gondolni, hogy valami olyasmi lehet a háttérben, amiről nem tehet, de miután meglátom a kifejezést, melyet az enyémet meglátva kiül arcára, már tudom, hogy ennél egyértelműbb a magyarázat.
- Nem is tudnak róla - jelentem ki inkább, mintsem kérdezem, mert ingerült és flegma válasza nem hagy másra következtetni. - Ugye?
Úticélját sem köti az orromra, talán még ki sem találta, de most játssza a lazát, és még vigyort is kapok tőle, melyen azonban látom, hogy nem őszinte. Az őszinte mosolya gyönyörű, és olyankor csak úgy ragyog, de most körülbelül olyan arcot vág, mintha azt akarná bemutatni, milyen mókás lócitromban fetrengeni.
- Mi az hogy..!? Egy frászt mehetsz! - kiáltok utána, mikor a bájvigyorral felhagyva megkérdezi, hogy mehet-e végre, és választ sem várva sarkon fordul a ládájával és tovább indul a téren.
Majdnem elejtem a pálcámat, olyan idegesen kapom elő, de a következő mozdulatom nélkülöz minden határozatlanságot. A gyertyánfa pálcát a ládára szegezem, mire az súlyos koppanással az utcakőnek csapódik, miután a súlya vagy a tízszeresére nőtt.
- Ugye ezt nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy fogod magad és lelépsz, Annabell! - csörtetek elé, hogy elálljam az útját.
Nem tudom, mit gondoljak, azt pedig végképp nem, hogy pontosan mit is csináljak. Eddig is lázadozott, az utóbbi néhány évben sokat változott, de azért idáig nem gondoltam, hogy fajulhat a dolog. Anyára lett volna most szükség, ő ha nem is annyira tudott rá mindig hatni, de legalább türelmes volt vele. Én viszont nem értek a nyelvén... ismerek egy csomó halott nyelvet, de Annabell nehezebb falat. Csak az jár a fejemben, hogy milyen ostobaság a tanulmányait félbehagyni, azért, mert nem tetszik neki valami.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2013. november 10. 13:56 | Link

Tilda

Egy pillanatig sem forgott veszélyben a tervem. Ugyan ki állíthatott volna meg, pontosabban ki akart volna megállítani? Nem nagyon van olyan, aki kedvel engem, de legalább kölcsönösen így vagyok én is velük. Tilda lehet az egyetlen, de ő a könyvtárba ücsörög, ahogy a hét 168 órájából legalább 150-ben. Jó kis terv volt ez, de a szerencsém nem tartott ki, belestem a maradék 18 órába, ahol a nővérem nem tartózkodott a szerelmeinél. Egyébként sem vagyok túl kedves, ha rossz napom van, mivel most Tilda az elevenembe talált azzal, hogy megállított, talán még annyira sem fogtam vissza magam, amennyire legalább neki szoktam. Evidens volt, hogy nem szóltam anyáéknak arról, hogy el akarok szökni, akkor már nem is nevezhetnénk szökésnek.
- Én nem mondtam el nekik – vonom meg újra a vállaimat, minek hazudnék, úgyis tök egyértelmű az egész. Azért megpróbálom egy frappáns gyors mondattal elbagatellizálni az egészet és itt hagyni őt, de tudom, hogy erre nincs esélyem. Ettől függetlenül azért elindulok, kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja ki, hogy elengedjen. Sajnos nem tudom lesokkolni most annyira, hogy csak nézzen utánam. Hallom a kiáltást, meg érzem, hogy utána pár pillanat múlva puffan egyet a ládám és el kell engednem, ha nem akarok felköltözni az első emeletre. Meg is rántom a vállam, kiáltok is egy nagy au-t, fájdalmasan markolászom ott ahol fáj, még a könnyem is kicsordul. Mákom lesz, ha nem ugrott ki a helyéről, de akkor biztos még fájna, most csak lüktet és minden harmadik másodpercben érzem azt, hogy valaki ki szeretné tépni a helyéről. Gondolhatta volna Tilda, hogy nem órákon át növekszik a ládám, ami most elfoglalja a fele utat. Persze nem fogok előtte bőgni, de a könnyeimet a fájdalomtól nem tudom vissza tartani. A mérgem pedig csak tovább nő. Nem elég, hogy megakadályozott, hogy ellóghassak, még meg is büntet, még ha nem is ez volt a célja. Fájdalmas és dühös arccal nézek a szemeibe, legszívesebben megtépném, de valami még visszatart.
- De! És meg is tettem volna, ha nem hoz minket össze a balsors. Te mégis miért gondolod, hogy neked mindent szabad, nekem meg semmit? – most már karba fonom a kezem a fejem felemelem dacosan, meg egyébként is magasabb nálam. Az a szerencséje, hogy most nem tudok pálcát húzni, mert ahhoz fáj eléggé a vállam, nem hiszem, hogy a legegyszerűbb pálcamozdulatot is végre tudnám hajtani. Annyira felmérgesítem magam, hogy dühösen kiabálni kezdek.
- Miért kell neked mindig megtalálnod? Nem tudnál néha félrenézni? Miért nem vagy olyan, mint Dorián? Ő el tud viselni, kedves is velem és nagyon jó fej! Te folyton csak kioktatsz, de megnyugodhatsz, nem megyek sehova, ahhoz túl fáj a vállam. Nyertél Tilda – a végére már nem kiabálok, a hangom is elcsuklik és sírni kezdek. Leülök a földre, a hátam nekidöntöm a háznagyságú ládámnak és lehajtott fejjel sírdogálok. Minden feszültségem kiadtam, pedig még tudnám fokozni, ha akarnám. De nem leszek olyan, mint ő, nem oktatom ki, hogy mi az, amit szerintem rosszul csinál. Tudom, hogy nem akart bántani, ő nem lenne képes rá, nem is ezért haragszom, hanem azért, amit elmondtam. Mindig beleszól a dolgaimba, és ez nagyon zavaró. Vagy inkább az, hogy meg akar változtatni, ahogy régen. A könnyeimet szétkenem az arcomon, ki a szememből, de nem nézek fel. Sosem adtam még fel semmit vele szemben, de most szégyellem magam, hogy nem tartottam tovább ki. Jó ötletnek tűnt ez az egész, ezt is el akartam vele kerülni, mert tudtam, hogy egyszer nagyon kiabálni fogok majd vele, megelőzhettem volna. Talán akkor megkerestek volna, leszidtak volna, de addigra felkészültem volna rá, és esetleg meg is változtak volna úgy, ahogy én szeretném. Sosem szólt rólam semmi, most szólhatott volna. De megint mi van? Én vagyok a rossz, aki megérdemli még a fájdalmat is, mert el akart menni egy kicsit, vagy talán örökre. Azért jó lenne megoldást találni kettőnkre, én nem akarom utálni a testvéremet, attól függetlenül, hogy szeretem ugratni. De vele nem lehet beszélni, vagy én nem vagyok annyira türelmes, hogy kivárjam a pillanatot.
- És most mi lesz, szólsz anyuéknak? Vagy mehetünk az igazgatóhoz egyenesen? – nézek fel rá könnytől csillogó szemekkel.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2013. november 11. 19:29 | Link

Ann


Bele se gondolok, mi lett volna, ha nem járok éppen erre. Valószínűleg csak másnap tűnt volna fel a hiánya, mikor megkerestek volna, hogy nem-e láttam a húgomat, mert nem jelent meg az óráin. Én pedig nagyjából fél perc alatt betegre aggódtam volna magam. Bepánikoltam volna, mert rögtön arra gondoltam volna, hogy valami baj érte, és nem arra, hogy egyszerűen lelépett. Mert bár ismerem, tudom, hogy hajlamos lenne hasonlóra, de előbb aggódnék, mint előre haragudnék.
- Miért is nem vagyok meglepve? - sóhajtok válaszul vállrándítására, kérdésemet költőinek szánva, és nem is igazán neki, csak úgy az ég felé. Ezen a ponton még vissza tudnám tartani mérgemet, de Annabell úgy dönt, hogy lebukása ellenére is tartja magát tervéhez, és elmegy. Még csak a faluban se nagyon lenne szabad lennie most, nemhogy ládával a kezében, az állomásra tartva, és mire észbe kapok, már holmija hangosan koppan az utcakövön, több járókelő figyelmét is felkeltve, ő pedig kis híján el is esik, úgy visszarántja a hirtelen megálló csomag. Felkiált, és a karjához kap, mire elébe lépek, és a dühöm most már magamnak is szól. Legszívesebben megölelném, és valószínűleg sírva kérnék tőle bocsánatot, de arcát látva elfog a kétség, és megdermeszt. Szomorúság ül ki az arcomra, miközben válaszolok.
- Most ezt meg hogy gondolod? Miért lenne nekem mindent szabad? Mert én elmehetek talán, amikor kedvem szottyan? Annabell, dehogyis! Nekem is kötelességeim vannak, ahogy mindenkinek!
De mintha falnak beszélnék, kiabálni kezd, és ahogy forgatom a fejem, egyre több arcot, tekintetek tucatját látom kis előadásunkra felfigyelni. Az emberek körülöttünk összesúgnak, vagy csodálkozva néznek minket, mások a fejleményeket várják. Bár elkergethetném őket. Úgy érzem magam, mintha állatkertben lennék, a rács szűkebb oldalán.
- Ne kiabálj, kérlek! - próbálom csitítani, félve, hogy ezzel csak méginkább felpaprikázom. Mint mikor valakit úgy próbálsz megnyugtatni, hogy "nyugi". Attól biztos nem nyugszik meg.
- Dorián sem nézne félre, jobb, ha tudod. Attól még, hogy mindent lazán vesz, sose lóg el a felelősségei alól! - jelentem ki, miközben a hajamba túrok, és próbálok megnyugodni, és nem tovább hergelni magam. Pedig szíven ütőek a szavai, ha nem is azt mondja, hogy utál, de olyan egyértelműen hasonlít Doriánnal össze, hogy ő jó fej, és kedves, hogy nem tudom nem magamra venni ezek ellenkezőjét.
Miért ilyen velem? Miért nem látja, hogy jót akarok? Ha itt lenne Dorián, ő is megmondaná neki! Biztos nem hagyná lazán elsétálni. Pedig úgy tűnik Annabell ebben a tévképzetben van. De nem tudok nekiállni meggyőzni erről őt, mert torkomon akad minden egyéb érv. Leül a ládájának támaszkodva, és sír. Olyan régen láttam sírni, azt hittem már el is felejtette, hogyan kell.
Hirtelen már nem is érdekel, hányan néznek minket, leguggolok, hogy egy szintbe kerüljek vele, és félve próbálom megérinteni fejét, megsimogatni vígasztalásul sötét tincseit, de végül visszahúzom a kezem és érzem, hogy szúrnak a szemeim.
- Nem, nem szólok senkinek - mondom halkan, könnyes szemeibe nézve. Miért akart egyáltalán elmenni? Lehet, hogy bántották? Azt aligha hagyta volna, ő előbb lecsapta volna az illető(ke)t. Biztosan egyszerűbb a magyarázat, de a helyzet nem lesz tőle egyszerű.
- Elárulod, mi volt a terved?
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2013. november 15. 10:46 | Link

Tilda

Az én kis nővérem, a drága. Ő mindig olyan okos, és mindig mindent jobban tud, jobban ért. Ma is megkapom a beosztásomat, ez már teljesen biztos, ránézésből tudom, hogy hogyan reagál majd. Az tényleg nem igazság, hogy sosincs szerencsém, éppen ma kellett neki könyveket vennie, pedig ott volt rá az egész hete. Most már mindegy, itt állunk, én pedig nem fogom könnyedén megadni neki magam. Egy vállrándítással elintézi a nyilvánvalót, én pedig karba fonom a kezeimet. De csak egy rövid időre, mert utána a meddő vita elkerülése érdekében inkább ott hagyom őt. vagyis megpróbálom, mert Tilda nem hagyja és felnöveszti a motyómat. Hát köszi, de te akartad, aztán nehogy neked fájjon majd! Kérdőre is vonom, ahogy azt kell, de persze megint okoskodik. Mindig ez van, nem is várhattam mást. A nagy felnőtt nő, aki tudja, hogy hol a helye és úgy gondolja, hogy azt is tudja, hogy nekem hol van.
- Hát persze! De te nem is akarnál elmenni, maximum egy nagyobb könyvtárba. Nekem meg elegem van ebből az egészből, meg mindenkiből. Semmi értelme itt lenni, inkább világot látok, abból többet tanulok. És nem próbál meg senki sem fegyelmezni, vagy beleszólni abba, amit csinálok – legyintek, mert úgyis lesz mindenre válasza. Néha tényleg azt érzem, hogy két hajó vagyunk egymáshoz kötve, de ellenkező irányba akarunk menni, de egyikünk sem tud mozdulni. Persze előbb utóbb én vagyok az, aki elvágja a kötelet, mert megunom az egész hajcihőt. Most is ez történik, mert annyira felhúz, hogy kiabálni kezdek vele. Nem mondom, jól esik kiadni a dühömet, még akkor is, ha a testvérem a célpontja. Csitítgatni akar, mert az utcán vagyunk, és milyen ciki már ez. Ja, neki, de engem nem érdekel. Végigmondom a dolgomat, hogy tudja, mit gondolok. A végére eszembe jut a drága bátyánk, aki biztosan máshogy oldaná meg a problémát. Nem vagyok biztos benne, hogy ő elengedne, de úgy érzem, ki kell mondanom. Még az is lehet, hogy ő mégis elengedne, csak követne, aztán visszaterelne. Mások a módszerei, persze az is igaz, hogy én másképpen nézek rá, mint Tildára. Ez már így alakult, a könyvmoly vs. a sárkánykutató kalandor. Nyilván sokkal izgalmasabbak az ő történetei, és kevesebbet is látom, de sokkal jobban érzem felőle, hogy szeret. Nem tudom tovább hergelni magam, túllépek egy ponton és összetörök lelkileg, főleg Tilda mondandója után. A láda kemény, a föld hideg, de nem érdekel, a könnyek pedig maguktól bukkannak elő, ki tudja, hogy mióta várakoztak, hogy végre kiengedjem őket. Sosem voltam egy sírós csaj, de most hiába is próbálom, nem tudok gátat szabni nekik, csak az arcom bujtatom el azzal, hogy lefelé nézek, mert Tildának nem adom meg az örömet, hogy lássa közben az arcom, az tuti. Érzékelem, ahogy leguggol mellém, és oldalra pillantva látom, ahogy meg akar simogatni, és már várom az érzést, ahogy hozzám ér. Talán még jól is esne, de hiába várom, nem érint meg. Lassan nyugtatom le magam, kidörzsölöm a szemeimből a könnyeket és megérdeklődőm, hogy most, ha már a nagy kötelességtudatról beszélgettünk, vajon beköp-e. Komolyan meglepődök, amikor nemet mond, és nem értem. Ő szabálybetartók mintapéldánya, jelentenie kellene. Nekem meg úgy is tök mindegy, hogy Kahlil leszid-e még egyszer, vagy sem. Morcosan nézek rá, mert nem szeretem, ha gyengének látnak, főleg ennyire nem, és főleg ő ne lásson így.
- Nem volt tervem, csak annyi, hogy elhúzok erről a… – itt néhány trágár jelzővel illettem ezt a helyet - …, és jól el leszek egyedül a világban. Mielőtt megkérdezed, nem gondoltam tovább, és nagyon jó ötletnek tűnt, vagyis még mindig annak tűnik. De nem hiszem, hogy elengedsz – dacosan rántom meg a vállaimat, elfeledkezvén arról, hogy az előbb rántottam meg.
- Ááá – kiáltok fel, ahogy az éles fájdalom végignyilall a jobb vállamon és lüktető figyelmeztetésként, ott is marad. Hirtelen kapok oda és próbálom masszírozni, ami persze teljesen felesleges, de jobban érzem magam tőle, legalábbis lélekben. Fáradtan szuszogva dőlök most hátra teljesen, a fejem halkan koppan a ládám oldalán.
- Ez is miattad van. Mondd, Tilda, miért vagy ilyen velem? Már nagyon unom, hogy mindenbe beleszólsz, meg azt is anyának képzeled magad – nézek rá, de aztán legyintek, hogy nem kell válaszolnia és feltápászkodom. Előveszem a pálcámat és visszaváltoztatom a ládát.
- Reducto – intem a tökéletes pálcamozdulatot a varázsszó kimondása után, a láda pedig normál méretre csökken. Csodálkozom is, hogy elsőre sikerült, de legalább egy sikerélményem van a mai napban.
- Hogy haladsz nagyapa könyvével? – kérdezem, mintha érdekelne, de leginkább csak el akarom kettőnkről terelni a szót. Remélem, csak röviden foglalja össze, nem kell órákat hallgatnom. Meg kell látogatnom Uff bácsit is, mert kezd bedagadni a vállam.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2013. november 16. 16:57 | Link


Nekem mindent szabad. Például megállítani őt a megszökésben. Hát persze. Annabell láthatóan nem ért a szóból, és ahogy mindig, most is csak rontok a helyzeten. Ezúttal azonban nem kiforgatja szavaim, hanem mit sem törődik velük, és csak mégjobban megmakacsolja magát. Sír, duzzog, és láthatóan a fenébe kíván, de akkor se fogok engedni, ha ezért végképp megutál. Talán majd öt, tíz, vagy húsz év múlva ráébred, hogy csak jót akartam neki. Talán megbocsájt.
- Nem az a lényeg, hogy szerinted minek van értelme és minek nincs. Akár tetszik, akár nem, te egy kislány vagy még csak, olyan, amilyen én is, meg sokan mások is voltak, és most mégis tudják, hogy mi a jó. Ha majd felnősz, és te leszel az oktatásért felelős miniszter, akkor majd azt mondhatod, hogy a gyerekeknek világot járva kell tanulniuk.
Abszurd elképzelés, nyilván ő is belátja, remélem, hogy igen. Egyszerűen csak kiborult, nem gondolhatja komolyan amiket mond. Elege van a világból, és én nem a megfelelő módon próbálok segíteni neki. De én hiába látom ezt be, nem tudom, hogyan máshogy lehetne.
Miért ilyen nehéz ez? Miért nem simogatom meg a fejét, és ölelem meg? Sír, szüksége volna rám.. vagy lehet pont ez a baj. Nincs rám szüksége, és ha ráerőszakolom magam, csak méginkább nem lesz. Nem akarom, hogy ilyen messzi távolodjon tőlem, de akkor miért úgy próbálom ezt kivédeni, hogy tartom a távolságot? Érzem, hogy szúr a szemem, égeti a könny, melyet nem hagyok felszínre törni. Karnyújtásnyira sem vagyok tőle, meg tudom számlálni az összes kis szeplőt durcás arcán, de mégis úgy érzem, mintha egy óceán választana el minket, melyen semmilyen varázslattal nem tudok átkelni. Válaszom mindenesetre meglepi, nem számított rá, hogy hallgatni fogok a szökési kísérletéről. Remélem azért nem bátorítja fel egy újabbra.
- Tényleg nem engedlek el - jelentem ki szomorúan. Sajnálom őt, nagyon, egy részem pedig még el is engedné, de nem lenne helyes, sőt, őrültség volna. Mégis mihez kezdene? Ez nem az a világ, melyben csak úgy kalandozni lehet jobbra-balra egyedül, mit sem törődve semmivel.
- Hagy nézzem meg a karod - kérem elcsukló hangon, mert majd' megöl a bűntudat, amiért fájdalmat okoztam neki. De ő csak szorongatja, és engem okol érte. Mindenért engem okol. Lehet, hogy igaza van? Ilyen pocsék nővér lennék?
- Sajnálom, Ann - suttogom magam elé, miközben ő feláll, hogy helyre állítsa a ládáját. Úgy tűnik valamennyire megnyugodhatott, mert gond nélkül sikerül a varázslata. Én viszont megsemmisülten guggolok továbbra is ott, ahol eddig. Alig jut el a tudatomig a kérdése, de amint megértem azt, hirtelen felkapom a tekintetem rá.
- A.. könyvvel.. jól.. mármint nem tudom, nincs benne semmi érdekes.
Hazugság. Még nehezebben tudom most visszatartani a könnyeimet. Én vagyok a legrosszabb nővér a világon. Még hazudok is a testvéremnek.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2013. november 17. 11:47 | Link

Tilda

Miért, miért, miért? Mindenki engem akar beszabályozni, mindenki idegesítő, ráadásul mostanában nyáltenger árasztotta el a gólyalakot, mindenki szerelmes. Miért nem tavasszal? Állítólag akkor van szezonja, de a kiscsajok most vannak bezsongva. A tanárok is szigorúbbak lettek, már majdnem minden órára izgulva kell bemenni, hogy éppen miért vonnak le pontot, nem mintha engem érdekelne, de szóvá szokták tenni. Az meg szintén idegesítő. Inkább csináljanak feladatokat és akkor nyerünk, a buzgómócsing levitásokat meg úgysem érhetjük be. Á, tökmindegy, most meg Tilda is kérdőre von, ahelyett, hogy hagyott volna békén. Még lehet, hogy értékeltem is volna. Felkacagok keserűen az eszmefuttatásában, miszerint belőlem Mágiaügyi Miniszter lesz.
- Az biztos nem leszek, felnőtt Tilda. Nem vagyok már kislány, csak ti hiszitek azt – megemelem a szemöldökömet, utalva egy bizonyos dologra. Nyilván szó sincs róla, de biztos, hogy el tudják rólam képzelni. De kizárt dolog, megvagyok én barát nélkül is, úgyis, csak idegesítenének. Elég volt belekóstolni az egészbe a szemét kis röpködő által, bőven elég volt. Persze nem enged el, én pedig próbálom magamba fojtani a könnyeimet, több-kevesebb sikerrel. Érzem, ahogy közelít, majd visszakozik, nem tudja, hogy mit kellene csinálnia. Én sem tudom, de nem ellenkeznék most, talán vágyom arra, hogy nővérként vigasztaljon. Tudatosítja, hogy nem mehetek sehova, ezzel újabb könnyeket csal elő belőlem, de nem azért, mert ő mondja, hanem mert így teszek pontot a kirándulásom végére, ami még el sem kezdődött. Nem tudok mozdulni, nem adom oda a karom, hogy megnézze, pedig titkon szeretném. Igen, talán azért van ez az egész, mert szeretném, ha törődne velem, miattam és nem az elvárások miatt, amik gúzsba kötik a kezeik. Ez egy önzetlen cselekedet lenne tőle, de mégsem mozdulok, mert félek közelebb kerülni hozzá. Mi van, ha ezzel megváltoztat, és olyan leszek, mint ő? Nem akarok olyan lenni, még akkor sem, ha a szívem mélyen… szeretem őt. Igen, csak én máshogy. Fordított helyzetben én sem támogatnám az ötletet, inkább megfigyeltetném, vagy ilyesmi, vigyáznék rá, rajta tartanám a szemeimet, de nem szólnék a dolgába. Úgyis visszajöttem volna egy idő után, gondolom. Helyreállítom a ládámat, ő pedig úgy marad, mintha még mindig ott lennék és elnézést kér. Tudnám, hogy miért? Neki most erősnek kell lennie, szigorúnak, nem pedig sírnia. A kérdésemre furcsa válasz érkezik, nem hiszem, hogy semmi sincs abban a könyvben, hiszen majd meg őrült, amikor rájött a titkára. De nem érdekel nagyapa könyve, visszaülök mellé, és könnyes szemekkel nézek fel rá.
- Meg… megnéznéd? – pillantok a karomra, ami, most, hogy már kezdek lenyugodni, erősebben kezd fájni. Olyan erőtlen a hangom, mint egy megfázott kutyának, és a gombóc is a torkomon, csak rásegít, hogy alig tudjak beszélni. Fájdalomba torzuló arccal várakozom, hogy csináljon valamit, ha már az egész napom füstbe ment. Ezek után pláne nem tudom, hogy mitévő legyek, találnom kell valamit, amibe kapaszkodhatok, vagy érdekel, mert most ilyen nincs. Tildát sem akarom leterhelni, mert tudom, hogy örömmel fogadna, de nem akarom, hogy azt higgye, hogy miatta van az egész.
- Sajnálom, Tildus – suttogom alig halhatóan. Hogy mit is? A fájdalom, a gyűlölködés, a tehetetlenség és minden meg szerette volna akadályozni, hogy kimondjam ezt, de mégis úgy érzem, hogy kellett. Látva, hogy mit okozok neki, látva, hogy most igazán szeret, és nem akar több lenni egy testvérnél. Erre talán jó volt ez a kis lázadás, és kezdem belátni, hogy nem sok értelme volt, persze ezt soha sem fogom elárulni neki. Igen, azt sajnálom, hogy eddig nem volt ilyen.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2013. november 17. 19:46 | Link


Csak jönnek elő belőlem a szavak, pedig tudom, hogy hiábavalóak. Csak azt érem el vele, ami ellen használom őket. Nem hallgat rám, és csak keserű nevetés amit előhozok belőle, nem a beismerés, és főleg nem az elismerés, hogy tévedett. De miket gondolok én is.. ezzel csak annak adok igazat, amit a fejemhez vág. Hogy nekem mindig igazamnak kell lennie. Nem válaszolok. Ő már nem kislány, mondja, és tudom, nem az. Csak egy érzékeny korban lévő lány, aki viselkedéséből ítélve ott keresi a vigaszt és a megértést, ahol csak lehet. Lehet hogy már...? Az én kicsi húgocskám? Nem, nem gondolok erre, mert ha még ezt is a fejéhez vágom meggondolatlanul, talán szóba sem áll velem többé. Talán akkor hiába remélem, hogy egyszer majd rájön, hogy csak jót akartam neki, akkor sem fog megbocsájtani nekem érte.
Kisírja magát, fejemben pedig még utána is percekig dübörög a gondolat, hogy vajon tényleg jól tettem-e, hogy nem öleltem meg, hogy nem simogattam meg a haját, és mondtam, hogy nincs semmi baj. Biztosan elutasított volna? És ha igen? Csak magam miatt nem tudtam volna elviselni? Féltem magam a fájdalomtól, amit okozhat nekem? Ennyire önző lennék? Miért nem vagyok jobb nővér? Megérdemlem, hogy utáljon.
Bár kikapcsolhatnám az agyam, és csak zsigerből döntenék. Akkor talán egy pillanatig sem gondolkodtam volna, csak megölelem. Vagy felálltam volna, szigorú tekintettel közölve vele, hogy most pedig levelet írunk haza. Mindkettő jobb lett volna, mint őrlődni a kettő között, tehetetlenül.
Mintha víz alól bukkannék a felszínre, levegőért kapva, mikor mégis felém nyújtja karját. Felpattanok, és kitörlöm szemem sarkából az odagyűlt könnyeket.
- P-persze! - bár lehet, hogy nem örököltem anyám gyógyítói tehetségét, de azért egy-két varázslatot ismertem, vagy legalábbis tartogattam valahol az agyam mélyén.
Óvatosan megfogom a karját, keresem, hol húzódhatott meg, de következő szavaira megdermedek, és már tényleg nincs, ami visszatartaná a könnyeimet. Erőlködve próbálom visszanyelni őket, törölgetem arcomat, és az se segít, hogy érdeklődésére nagyapa üzenetét tekintve hazudnom kellett. Mondván, hogy megvédjem.. igen, most is remekül sikerült.
Végighúzom pálcám hegyét a fájó részen, remélve, hogy működik a dolog, és ha nem is jön rendbe tőle egycsapásra, legalább a fájdalom elmúlik.
Nem tudom pontosan mit is sajnál, de valamiért abba a hitbe rángatom magam, hogy azt, hogy el akart szökni. Igazából mindegy is, ha csak azt sajnálná, hogy ő nem ficamította ki az én vállamat, már attól is jobban érezném magam.
- Tudom, rettenetes testvér vagyok - mondom egyszercsak, miközben újból végighúzom pálcám hegyét karján. - De próbálkozom jobb lenni. Tudod, ugye?
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann
Gryllus Annabell
INAKTÍV


melodimókus
offline
RPG hsz: 101
Összes hsz: 759
Írta: 2013. november 19. 14:39 | Link

Tilda

Ez egy olyan állapot, amibe nem szerettem volna kerülni soha sem. Saját magam fejét verném a falba, hogy elengedtem a gyeplőt és utat nyitottam lelkem mélyebb bugyraiba. A tetejében Tilda volt az, aki beleláthatott, pedig neki nem akartam betekintést engedni. Ez van, sosem engedtem igazán közel senkit, őt pedig már a külső kapuknál kizártam. Most meg kinyitottam, és a még a hallba is beengedtem, hát normális vagyok én? Odanyújtom a kezemet neki, és máris gyógyítani kezdi. A hős nővérkém, aki most a kérésemre cselekszik és nem ellene. Ritka pillanat, és az is, hogy kérek tőle valami szívességet. Nem hiszem, hogy várni fogja a viszonzást, biztosan örül annak is, hogy itt vagyok vele, és hagyom magam pátyolgatni. De az is igaz, hogy jól esik, hogy most csak testvérként foglalkozik velem, az érdekemben. Látom, ahogy a könnyeivel küszködik, és emiatt kezdem rosszul érezni magam. Sosem érdekelt az ő lelki békéje, mindig túl erősnek és megingathatatlannak hittem a hitében. De most, hogy durva dolgokat sóztam rá, megtört és ez nem jó. Neki nem szabad megtörnie, ő a felnőtt, nekem szabad sírni, neki nem. Ez nem igazság, hogy lelkiismeret-furdalásom lesz, mert megakadályozott, hogy elhúzzak a sunyiba innen. A következő mondatára odakapom a fejem, az ilyesfajta önvallomás nem jellemző rá, és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak neki. Bántsam meg, hogy nem hiszek neki, vagy higgyem el? Mind a két dolgot el tudom képzelni. Lehet, hogy most nekem kéne nyitnom? Mégis én lennék az, aki eltaszítja őt a közelemből? Nem, nem hiszem. A múltkor is egy órán át segítettem neki, abban a rohadt könyvben, pedig faképnél is hagyhattam volna. Majdnem, hogy már angyal vagyok, nem igaz? Elhúzom a kezemet, amint enyhül a fájdalom, és mélyen a szemeibe nézek.
- Kössz – végül is segített, de meg kell mutatnom Uff bácsinak, mert nem tökéletes. Kisöpröm a hajam az arcomból, lazán hátradobom. Némi erő is költözik már belém, ezzel együtt az arcvonásaimba, ez a minimum, ahogy szeretnék mindig is kinézni.
- Nem vagy rossz testvér – ennél több nem jön ki, ez is csak rekedten, mert nem akarok neki hazudni, illúziókba sem szeretném ringatni. Megköszörülöm a torkomat, és halovány mosolyt erőltetek a képemre, reménykeltőt. Talán miattam is, vagy a kapcsolatunkért, de muszáj.
- Talán nem kéne erőlködnöd, csak simán adni magad. Nem vagyok szakértő, a kapcsolatokban meg pláne. De majd én is megpróbálok pozitívabban hozzád állni, mint eddig, oké? – kérdezem, a mosoly már nem erőltetet, de nem több egy halvány vonalnál, egy tünékeny illúziónál. Nem most fogok a mellkasára borulni, nem adhatom fel az elveimet. Én biztos nem fogom megölelni, mert az nem én lennék, és mint mondtam, nem hazudok neki. Nem utasítom vissza, ha ő így tesz, de én nem tehetem meg. Nézem a könnybe lábadt szemeit és a farzsebemből egy gyűrött, de tiszta zsebkendőt adok neki a kezébe, de nem engedem el az ujjait. Csak nézek rá, próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat most, de semmire se jutok. Talán majd ő, úgyis neki kell példát mutatni, ha már ezt mondta.
Hozzászólásai ebben a témában

Gryllus Matilda
INAKTÍV


Mrs. Riviera Kön(n)y(v)fakasztó könyvmolylepke
offline
RPG hsz: 274
Összes hsz: 6651
Írta: 2013. november 21. 20:33 | Link


Miért van az, hogy gyakran pontosan tudom és érzem, hogy mivel rontok a helyzeten, de mégis inkább azt teszem? És mikor hallgatnom kéne a szívemre, akkor pedig mégsem?
Már bánom, hogy nem öleltem meg, amikor kellett volna, amikor nyitott volt előttem, ameddig megmutatta, mi is lakozik a lázadozó külső mögött. Karját gyógyítgatom, és közben a bűntudattól alig tudom visszanyelni a könnyeim. Hogy csinálhattam ilyet? Ha nem is követlenül, de pálcát emeltem rá. Ugyanezzel a mozdulattal be is írhattam volna magam a legrosszabb testvérek könyvébe.
Elhúzza a kezét, és szinte látom, ahogy a bevehetetlen, láthatatlan fal felkúszik közöttünk. Csak bólintok, mikor megköszöni a fájdalomcsillapítást. Legalább ezt nem szúrtam el teljesen, láthatóan jobban van.
- Jaj, Hugi.. - sóhajtok, és mosolygok vissza rá. Nem tudom, komolyan gondolja-e, vagy csak nem akarja, hogy tökéletesen pocsékul érezzem magam, de bármelyik is, boldoggá tesz vele. És egy pillanatra mintha a fal is alacsonyabb lenne.
- Jó, nem erőlködöm - motyogom, miután ellát némi használati utasítással önmagához. Ruhám ujjával megtörlöm a szemem, majd kissé bizonytalanul, de odahajolok, hogy a nyakába boruljak egy pillanatra. Furcsa mód megváltozott a felállás, most én tűnik inkább a kislánynak. Még a zsepit is ő adja.
- Köszi - megtörölgetem szemem, újabb sóhajt hallatok, és úgy érzem, kicsit összeszedtem magam. Az már mindenesetre bizakodásra ad okot, hogy Annabell haloványan, de mosolyog, és még az iskolát elhagyó tervéről is lemondott. Egyelőre.
- Megpróbálunk a mai összefutásunknak ismét nekifutni? - nézek rá reménykedve, és belekarolok. Persze a jobb állapotú karjába.
Ha nem is tántorítottam el végleg, már nincs úgy kiborulva, és miközben elkísérem egy darabon a kastélyba visszamenet, talán egészen a gyengélkedőig, ahová kénytelen lesz benézni, megpróbálom kihúzni belőle, mi minden történt vele, amiért ma itt kötött ki néhány méterre a vonattól. Nem teszek mást, mint meghallgatom. Talán ennyi is elég.
Hozzászólásai ebben a témában

Lori Ann

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér