A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=825981#post825981][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.10. 20:59[/b][/url]

Lehet egyszer elmesélem neki a teljes sztorit, már csak ilyen anekdota-szinten vagy talán a sokadik vajsör után, nem tudom, de hirtelen úgy érzem, jó volna kiadni magamból mindent. Pedig már vége van, nem szenvedek láthatóan, jól vagyok, elértem, amit akartam, megkaptam, akiről álmodoztam. Csak az azelőtti évek, kvázi egész életem, mégis hagyott valami nyomot rajtam. De most nincs itt az ideje ennek, most ez nem rólam szól, s amit szerettem volna megértetni azzal, hogy itt kitártam félig-meddig szívem rozsdás zsalugátereit, az sikerült, vette a lapot, úgy érzem.
Belián ígéretére egyetértően hümmögök egyet, bólintok is, helyes, csak bátran, álljon szembe majd vele meg a saját érzéseivel.

Mindig jót tesz a kiadós sírás, nem is zavarom meg, amíg ő meg nem szólal. S ahogy megteszi, rájövök valami nagyon nyilvánvalóra. Először törték össze a szívét. Vagy legalábbis először igazán. Ettől most sikerült mégjobban elszomorodnom; Beli vállára teszem a kezem s finoman rászorítok.
- Nehéz, igen, nagyon nehéz egyben maradni, mikor összetörik a szívedet - értek egyet szomorkás félmosollyal. Válláról a kezem lejjebb megy s megbököm enyhén a szíve tájékát, mintha ő nem tudná, hol is van ez a szerve. - De helyre fogsz jönni. S nincs mitől félned. Egyedül nem maradsz.
Hirtelen felmerül bennem, hogy nem tudok minden részletet, s lehet tényleg van félnivalója, mert mit tudom én, a fizikai-lelki épsége van veszélyben. Ebben az esetben nagyon remélem, hogy elmondaná. Ha nem is nekem, valakinek, aki tud segíteni. Így optimista szavaim ellenére azért aggódva vizslatom, van-e még valami, amit nem mondott el, de jó volna, ha kikerülne az is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826262#post826262][b]Elijah Kearney - 2021.02.14. 20:50[/b][/url]

Kicsit előre mentem az időben, kicsit nagyon, de sosem árt tervezni. Vagyis nem is terv, csak túl sok a gondolat most a fejemben és ide-oda cikáznak, mindenféle furcsaságokat feldobva. Olyan ez, mint egy nagy katyvasz, semmit sem lehet vele kezdeni, csak hagyni, hogy menjen előre. Nem gondoltam volna sosem, hogy én megérem itt a végzős évemet, mert azt hittem, előbb válnak meg tőlem azon címmel, hogy nem vagyok jó semmire sem. És nem, azóta sem történt ilyesmi, semmi, amely miatt ha rezgett is a léc, a pakoláson kellett volna gondolkodnom. Ráadásul, a saját bálom úgy emlegetem, mintha jövő héten lenne és észre sem veszem, hogy hogyan és kiről nyilatkozom. Csak később esik le, saját nyelvemre harapok kicsit, mert szégyellem, hogy nem is vettem figyelembe, ő mit szeretne. Mármint, biztosan nem tudhatom, neki nem lenne-e más, más is elhívhatja, nem csak én, csak, hát igen, sosem tudni ilyet én meg, én, nem is tudom mire gondoltam. Szusszanok egy aprót.
- Persze… csak ha lesz kedved hozzá, meg ha le nem csapnak a kezemről – teszem hozzá halkan, utólag kicsit, mert egy kicsit talán zavarba is hoztam, nem csak magamat. Oké, ezt még gyakorolni kell, hogy előbb kérdezek, aztán tervezek. Végül is, nem lehetetlen, amit kérek, nekem jó, én boldogsággal gondolok erre. Aztán, lesz ami lesz?
 Egyelőre maradnék a jelenben, mert ez is van olyan jó, mint elképzelni egy jót. Sosem hittem volna, hogy velem ilyesmi történni fog, voltak, akik azt mondogatták, hogy azért, mert nem is a lányok, hanem a fiúk tetszenek, de ez az ő bajuk, én inkább csak béna vagyok, nem egy macsó. Most mégis, egy rettentően csinos lánnyal táncolok, lassan andalogva, remélem nekik meg csak a sütizabálás és az irigykedés maradt. Gonosz dolog, de.. ez van.
- Ennek nagyon örülök! – kicsit talán még hangosabban is sikerült, mint illene, de teljes mértékben zavarba jövök attól, amit mond. Már nincs is idekint meleg, sőt, elképesztő hőség van, félek, hogy annyira beleizzadok, hogy a kastélyig szalad a szagomtól. Szívem hevesen kapálózik mellkasomban és nem, el sem tudom képzelni, most mi lenne jobb. De azt hiszem, sosem kaptam ennél szebbet, hogy nem kell más, csak én, minden gondommal.
Táncolunk még, fogalmam sincs meddig. Talán órákig, talán csak percekig, ahogy közelebb érünk egymáshoz, csak mosolygok és mosolygok, pedig nem ittam, de részegnek érzem magam. Aztán, lassan kapcsolva lassítom le lépteinket.
- Meg fogsz fázni – mert már hűvös van, annak érzem az ujjait a sajátjaim között. Megállok végül, de nem lépek hátra, hanem, ahogy az előbbi halk szavak, úgy jön ki belőlem az, ami.
- Köszönöm a táncot – azzal sután, gyorsan, és nem is tudom hogyan, de pár pillanatra az arcára tapasztom az ajkaimat, egy apró puszira csupán, semmi több. Még ebben sem vagyok bátor. Aztán kapcsolva lépek el tőle és nem is tudom, hogy magyarázzam ezt ki.
- Bocsi… - ha még nem akart eddig felképelni, akkor a vállára terítem a zakómat, majd lassan de biztosan kísérni kezdem a kastély felé. Nem, inkább lebegek mellette. Mit csináltam? És nem, nem bánom. Többször is szeretném. Ez az este csodálatos volt, és nem tudom, mikor ébredek fel belőle.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826595#post826595][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.20. 23:38[/b][/url]

Lehetetlennek érzi igazából ezt a jelenetet is, bármit is, ami ez után jöhet, ami történhet. Mert noha, mióta itt él, mióta megismerte, akadt sok minden, amiben közösen kalandoztak, legyen az a futós nap, vagy maga egy hétvégi kocogás, bármi, valahogy sosem mentek bele azon témákba, amely hasonlóak, mint a mostani történések. Persze, nem tagadta és leplezte, hogy mi történt vele, amikor frissen talált rá a szerelem érzése és találkoztak, hiszen a változás szemléletes volt, így beszélni is beszélt. Talán meglepte a férfit, hogy nem a lányok soraiból sikerült választani, de mivel tudta, előtte ezt főleg nem kell szégyellni, mindig örömmel mesélt, amikor volt mit, vagy épp hallgatta, hogy a kiscsalád életében mi van. Ezzel szemben, iszonyatosan mély árok került a két jelenet közé, a „két Belián” közé, mintha az, a boldog, lelkes, csillogó szemű valaki lassan eltűnne, mert valami emészteni kezdi. De beszélni fognak, kell és meg fogja hallgatni, csak most önző és a saját sikolyait hallgatja.
Mikor elapadnak a könnyek, talán még kicsit üresnek is érzi magát. Lehet ez vagy kiadós ordítás hiányzott eddig, hogy aztán minden menjen tovább. De az érzés akkor is benne van, hogy valami nem teljes, nem jó és nem lesz jó. Nem tudja megmagyarázni, mintha jósolna, vagy csak követné a történetszálat és az új fejezet tartalmát. Szipog párat, reméli, hogy csak könnyei és nem taknyanyála került még a másik vállára, amely most olyan puha, megnyugtató, mint a legtökéletesebb párna a lelki válságban lebegőknek.
- Nem tört össze, csak hiányos, hiányzik – mert semmi olyat nem írt, amely töri, csak kevés és szűk szó, de minden rendben volt, ezt érezte is belőle. Csak a bizonytalanság.
- Nem tudta megmondani, mikor jön. Szótlan. Nem lenne baj a távval, biztos elfoglalt, de nem akarok öt percenként pittyegni valamit, hogy na, na, hahó – mert valahogy erre a szintre nem süllyedt le. Történt valami, mielőtt elment, hallott ezt és azt, nem a legjobb dolgok, de elfogadta, hogy kell neki idő arra, hogy feldolgozza, aztán biztos van más feladata is, és a család. Csak jobb lenne, ha többet hallana felőle, nem lenne a fura érzés.
- Tudom, nem egészséges ennyire ragaszkodni, szeretni. Ez lesz belőle, de én ilyen selejtes vagyok – apró mosollyal nyúl a kávéért, már kevésbé remegő ujjal és nagyokat kortyol, szinte egy húzásra üríti ki, mint a vizet. – Mesélj valami szépet, kérlek – kéri, majd egyszeriben, a bögrét tartó kezét saját ölébe helyezve, visszahajtja a vállára a fejét. Már nem sír, csak még egy kicsit összeszedi magát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826702#post826702][b]Krushnic Dimitri - 2021.02.22. 19:59[/b][/url]

Annak ellenére, hogy a szerelmi életeinkről nem szoktunk beszélni, nem lepett meg anno sem az új kapcsolat híre, sem az, hogy most felkeresett - bár maga a helyzet, amibe került, az meglepett nyilván, merthát mit tudtam én, mi folyik egy idegen ember fejében; de az, hogy itt van, az annyira nem, örülök, hogy megkeresett. Ami pedig a párválasztását illeti - soha nincsenek előre berögződött elgondolásaim. Nálam a heteroszexualitás nem a default. Nincs default. Mindenki tabula rasa, aztán amit tesznek, éreznek, mondanak, azzal töltik meg önmagukat.
Vállamat próbálom mozdulatlan tartani, kinyúlok az egyik karommal s megragadom a tekercs törlőpapírt, amit a gyerekek szoktak használni, hogy takarítsanak fel maguk után. Odateszem Belián keze ügyébe, aztán visszatérek a párnaságomhoz. Mivel nem tudok bólogatni ilyen formámban, csak hümmögök néha egyet, hogy értem, hallgatom, hallom. Szóval nincs összetörve; ez reményt kelt bennem, aminek nem adok hangot, megtartom magamnak. Elég ha kettőnk közül csak az egyik olyan buggyant, hogy mindenben reményt lát, s mindig azt a fránya silver liningot keresi. Ég a ház, de én boldog vagyok, mert lepisili egy kutya a kerítést.
- Ne, nem is jó ötlet folyton zaklatni. Nem felejt el az ember ilyenkor írni. Ha nem ír, az csak szándékos lehet. - Valószínűleg ezt pont nem akarja hallani, de ez a helyzet.
- Lehet, hogy nem egészséges, de szerintem csak így éri meg. - A selejtes jelzőre szeretném kicsit leborítani a székéről, ám mégsem teszem, kedvesaranyos vagyok s csak bordán pöckölöm a könyökömmel. A kiürült bögréjét - meg a sajátomat is - újratöltöm, aztán visszahelyezkedek kispárnának.

Valami szépet? Szusszanósan nevetek egy aprót; merthát a szépről nekem mindig egy ember jut eszembe, róla meg nem lenne tisztességes pont most mesélnem, mikor a másik szíve töredezik, ha nincs is még összetörve teljesen.
- Tegnap apának szólítottak az ikrek - mondom aztán hirtelen, s nagyon szélesen kezdek mosolyogni. Már hallhatta sokszor, ahogy a gyerekek Dimidimidimidiminek neveznek, mindig, soha máshogy, hisz örökké az életükben voltam, csak nem ilyen kapacitásban, mint az elmúlt másfél évben. Nem is erőltettem soha, hogy változtassanak ezen, nagyon boldog vagyok csak annyival is, hogy elfogadnak a családjuk részeként, Ármin párjaként, s nem kell titokban tartsuk előttük a kapcsolatunkat. De az ikrek még kicsik, totyogók, számukra minden nap új, könnyen elfogadják a változást, s úgy látszik, mára már természetes, hogy nem csak egy apukájuk van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=826947#post826947][b]Helvey Belián Balázs - 2021.02.28. 01:47[/b][/url]

Tartotta magát, csak kellett egy szusszanásnyi, vagyis most inkább sírásnyi idő, hogy ismét képes legyen rá. Könnyebb, nem olyan nehéz már, kimondta amit akart, amit nem, azt másnak kell. Fogalma sincs, hogy ezek után hogyan és miként lesz, de most jót érez, szeretne optimista maradni és ezzel, amikor eljön a kellemes pillanat, csak feltöltődni. Nem szégyell előtte nagyon semmit, nyilván az első élményét férfivel nem tárgyalta ki vele, a sokadikat sem, inkább az érzést, hogy nem csinos lányka párja, azt nem, de olyan ösztönösen mondta ki, mintha előtte mindig ebben élt volna. Nem tudja beskatulyázni magát, hogy merre, meddig nézeget, nincs rá szüksége, mert felesleges. Mindenki azt szeret, akiben megtalálja azt, amit mindig keresett. Neki ez más, ő elzárta magát, nem akarta, megkapta és nem engedni, nem szeretné, mert a nyár végén benne történt valami, ami miatt azt hiszi, mindvégig emiatt tagadta, mert várt. Aztán, hogy mit hoz a sors, mennyire lett igaza, inkább sose tudja meg. érezze. De sokáig, az elején kételyei voltak, helyes-e, mert a társadalom ezt nyomta belé, hogy nem éppen, aztán mégis, mikor először mondta ki, másnak, elmúlt. Többé nem érzett semmi olyasmit, amely kérdőjel lehetne és bárhogy hozza a jövő, sosem fog már. Változott, sokat és talán, mindvégig vele volt, csak nem figyel rá.
Aprókat és óvatosan mozdul a másik, mintha feje porcelán lenne, keze ügyébe pedig törlőpapír kerül. Vesz is, meg is törli arcát, egy apró orrfújással megelőzi, hogy még azt is belé kenje, majd visszaejti kezeit, miközben beszél. Csendben, nyugodt hangnemmel, de tele reménnyel és egyben újabb, újfajta kételyekkel.
- Szándékos… nem akarom ismerni a szándékot – rezdül össze, szorít a mellkasa. Az előbb érzett rossz mellé párosul ez, de köti egyelőre a jó miatt oda, hogy elfoglalt, vagy nem érzi jól magát a mással történtek miatt. Nem akar most ezen gondolkodni.
- Viszont, ha másnak sok, akkor meg csak elzavarom – nem tudja, sok-e, nem tud semmit. Aprót nevet és rezdül össze, amint oldalba bökik és kér, hogy ne kelljen erről most többet szólnia, egyelőre. Biztos fog, akar majd, legalább valami szépet ő is. De most csak a hiány, szeretné átölelni, szeretné, ha átölelné, messze van hozzá viszont. Fejét emeli el végül a válláról, hogy kissé kisírt, de csodálkozó szemeit vezesse rá a másikra és most, ma először látni, hogy igazán felvidul. Mosolya tűnik elő, az az igazi, boldog és ha eddig nem lett elege, most aztán tényleg jól megöleli.
- Ez annyira szép! Jaj – osztozik az örömben, még így is, amint elengedi és visszadőlve sóhajt egyet. – Akkor, most már megkaphatod a „Legjobb apuka” bögrét, gratulálok. Cserébe, bizonyára elevenebbek, mint valaha – töltött már időt velük, türelme határtalan, de neki ennyi ereje sosem lenne. Tény, van is tényező, ami hátráltatja, de simán letelepedett homokpogácsázni ő is, mert amennyire elengedte, hogy neki sajátja lesz, másét épp annyira pesztrálja szívesen, amikor tudja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827135#post827135][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2021.03.05. 17:15[/b][/url]

Annyi érzés és emlék vív fékevesztett csatát, oly rövid idő alatt. Túl sok idő telt el, mégis valahol túl kevés ahhoz, hogy magabiztos nyugalommal legyen képes megállnia múltja egy meghatározó szereplője előtt. Ó, ha tudná, hogy mi állt a folytonos piszkálások mögött! Ha tudná, hogy milyen félelmet és undort érzett saját maga iránt Sebi és hogy pontosan ezeket a csúf érzéseket élte ki rajta, mindennek forrásán! Ó, ha tudná, hogy még milyen sok évig képtelen volt elfogadni mindezt ő maga is! Ó, ha tudná, biztosan nem beszélgetne vele látszólagos nyugalommal…
Még ha nem is láthatja újra ugyanabban a pompás színben Reece szembogarait, az emlékeiből nem képes kitörölni semmi. Ennyi idő elteltével is fel tud idézni tucatnyi hasonlatot, ami körül írhatja az aranybarna íriszeket. Hisz… mindenkinek az első a legmaradandóbb, nem igaz?
Lassan nyúl fel orrnyergéhez, hogy szemeit lehunyva dörzsölhesse meg azt egy hosszú sóhaj kíséretében. Vállát mázsás súllyal húzza az amúgy könnyű táska, tagjaiba beleeszi magát a fáradtság érzete. Bántja a szemét a vakító ragyogással ébredező nap és annyi kiesett perc után ismét elér hozzá az utcán elhaladók zsibongása. Mégis örömmel fogadja a zajokat, hátha segítenek elnyomni benne a kétes érzések és gondolatok szédítő áramlatát. Hisz próbál hite és szavai nyomán megélni a pillanatot, mégis kétségek gyötrik. Félelemmel vegyes vágyódással nézi Reecet, azt, aki az elmúlt évtizedben egy napra se hagyta magára, akinek gondolata vált mumusává és legnagyobb motiválójává, hogy a helyes úton maradjon. Mégis most, hogy nem csak rémálmaiban látja újra a sármos arcot, kiforgatja önnön magából. Csak a fáradtság teszi...
Kékjeivel fürkészi a markáns arcot, keresve rajta bármi jelet, egy aprócska, árulkodó jelet, hogy hitelt adhasson mindannak, amit tud. Mégsem érkezik a várt vagy épp nem várt válasz. Sebi arcán eluralkodik a döbbenet, ahogy hallgatja a bizonytalan, majd annál biztosabb választ, ami benne is a helyére illeszt egy kirakós darabot, a még mindig félkész képhez. Nem emlékszik. Odin nevére, nem emlékszik rá.
- Igen - erőtlenül hagyja el ajkait ez az egyetlen szó. Végül fejét lehajtva mosolyodik el szomorkásan. Az igazság az, hogy egyáltalán nem bánja, mégis… fájdalmas a tudat, hogy immár tényleg egyes egyedül kell cipelnie a tudás terhét. Ha így kell lennie, hát így kell lennie, alázattal fogadja sorsának ezen állomását is.
- Ügyvéd? - ismétli meg döbbenten, majd nevetése összefonódik Reecével. Tenyerét a szemeire fekteti, csak széles mosolya látszik arcából, miközben magában felteszi az i-re a pontot. Talán ez a leggyönyörűbb befejezés, amit csak el lehet képzelni. - Ne haragudj… csodálatos szakmát választottál - mondja, immár a legőszintébb mosolyával. Kékjeit ismét visszavezeti a jól ismert, mégis mostanra idegen arcra és a hosszú és fájdalmas percek óta, amikben most részük volt, most először képes szívében is derűvel pillantani rá. Talán tényleg így kell lennie.
- Azóta pedig rengeteget fejlődtem és még bőven van hova - mosolyogva pillant le a kezében lévő könyvre és adózik némán a lapjai között lapuló rúnák rengetegének. Minden egyes munkája képes újat mutatni és tanítani neki, ahogy ez az életében megforduló emberekre is igaz. Reece erre a tökéletes példa.
Minden gondolat egyszerre némul el benne, ahogy elveszik Reece pillantásában. Újra megszünnek az utca neszei, a világ ismét összezsugorodik és nem fér el benne más, csak a két férfi és a türelmesen ücsörgő kutya. Érzi kezének melegét a sajátján, a férfias szorítást, amiben szinte elveszik a sajátja.
- Tessék? - bukik ki belőle a kérdés, de tekintete szinte azonnal a kezeikre siklik. Akaratlan fogja, talán a kelleténél tovább, lassan csusszan ki ujjai közül Reece tenyere. Szusszanva húzza vissza és emeli ismét az orrnyergéhez, hogy elrejthesse, leginkább maga elől a zavart pillanatot.
- Igazad van, legyen - mondja lágy hangon végül, majd a táskájába nyúlva vesz elő egy névjegykártyát, hogy átnyújthassa Reece-nek. - Keress bármikor és megbeszéljük. Viszont ne haragudj, most már mennem kell. És úgy látom már ő is türelmetlen kicsit - mosolyogva pillat le Hádészra, majd vissza gazdájára. Elnyújtja a pillanatot, ahogy ismét szemrevételezi a férfias vonásokat, majd szemeit lesütve indul el lassan.
- Szia, Reece - ejti ki halkan a szavakat. Csupán tizenöt évet késett vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827146#post827146][b]Reiner Kende - 2021.03.05. 21:08[/b][/url]

Figyelmesen hallgatja a lányt a helyszínekről, amiket sorol, közben persze ő már mondaná, hogy eddig miképpen oldotta meg a dolgot, de nem akar bunkó lenni és csak úgy félbeszakítani Boska mondandóját. - Én a kívánságok termére gondoltam, de a tóról például nem is tudtam - mosolyog tovább a másikra. A helyszín csak annyiban fontos, hogy frankón minden edzésterv is attól függ, de egyelőre a borozás a lényeg.
- Jó, neked nem kell annyira odafigyelni, mint nekem, csak a szerint fogunk találkozni az edzőteremben - vonja meg vállat egy apró, könnyed mozdulattal. Jól indulnak, a csaj már most kenyérre kenheti. Hm, ha belekezdenek valahogy be kell keményíteni télleg. - Kitaláljuk Boska. Nem venném el tőled az imádott kajákat… mint mondjuk a palacsinta? - kérdezi, tekintete ugrik is a bódéra. Mosolya szélesedik, ahogy a levitás beleegyezik a felvázolt terv kijátszásába. Mindketten mennek is a saját sorukhoz. Kende kikéri a kolbászokat, jó meleg kenyérrel, mustárt is kapnak hozzá és gyorsan fizetve egyensúlyozik az asztalhoz, ami még mindig üresen áll. Helyes. Szürkéskék pillantása ugrik Boskára, a palacsintára, majd Boskára mielőtt elvigyorodna. - Palacsintából? Mindegyiket - bólogat, közben már mozdulna is enni a kolbászból, csak nyilván megvárja, amíg a lány is elhelyezkedik.
Nevetve ingatja a fejét. - Esküszöm. Elszövegelünk, jókat röhögünk, tökre jóba lettem velük - magyarázza két falat között. Tekintete zizeg a másik arcán. - Más a benyomásod? - nevet könnyedén.
Aprókat bólint, amíg a másik beszél, aztán hirtelen megáll ugyanis: hogyan lehet így élni? Elmerülni a gondolatokban… lehet, egyszer majd kipróbálja ő is, de az nem most lesz. Viszont, - A kvízestek tökre jól hangzanak - jegyzi meg nyammogva. - Tarolsz? - sandít fel rá, ahogy előre hajol a kaja fölé.
Mivel teli a szája, így csak hevesen bólogat a kérdésre. Totál aloneba van, így aztán jókedve jelei szöknek szeme sarkába, amint a lány bevállalja, hogy majd átnéz hozzá, meg még rá is kacsint Kendére! Adja, hogy Boska itt van. Jaja, még mindig, és valószínűleg ezt nem is fog hamar elmúlni. Főleg, ha belegondol mekkora random chillelős bulit szervezhetnek a zenékkel. Állat!
- A nutellás brutál édes, de ha kevered a kókuszossal, akkor baromi jó - válaszol kissé pihegve, mert néhány téma után ő már kipukkad, annyit burkolt. Vérszegény mosolyra futja most, ahogy Boska arcára pillant a már félig üres kajás tálcákról. - Ha ezt az edzőm megtudja, víz helyett a hóba fog belefújtani... - ha most még tud tovább lélegezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827172#post827172][b]dr. Reece Laines - 2021.03.05. 23:32[/b][/url]

Történnie kell valaminek. Valaminek, ami kiszakít ebből. Valaminek, ami a múltból feltörekvő ragacsos ujjaknak nem ad kapaszkodót. Valaminek, ami segít a kavargó érzelmeken túllépni. Olyan sok kavarog bennem, olyan felfoghatatlan az összes, hogy nem tudok velük számot vetni, felfogni sincs időm szinte egyiket, mert a másik már betör a helyére, véletlen sem nyugtot hagyva hevesen dobogó szívemnek, vagy az agyamban hadakozó gondolatoknak. Kell valami, ami kizökkent ebből. Mintha csak imáim hallgattattak volna meg, elhangzik a kérdés. Bizonytalanul hangzik el válaszom. A kezdeti lendület úgy foszlik szerte, mint a gondolatok, amik eddig ostromolták agyamat megállás nélkül. Balesete volt. Kérdőjelek tömkelege bukkan fel végül, valami vörösség kapargatja agyam hátsó zugát, a kellemetlen érzés szorítja össze mellkasomat, ám mielőtt valóban megtörténhetne emberelem meg magam, és ismétlem el válaszom, immár sokkal határozottabban. Reakciója mégis bosszantó érzést kelt mellkasomba, ahogy lehajtja fejét. Miért tesz ilyet? Megválaszolom egy kérdését, hogy utána ezer másik keletkezzen bennem, amikre választ talán soha nem kapok. Nem bánom. Maradjanak megválaszolatlanok, csak valami történjen, ami valóban…
Lényegében kéretlen történik. Nevetésünk tölti meg a tér ezen csücskét, talán a munkába igyekvők nem értik mire fel ez a kirobbanó jókedv. Részemről elmondható, hogy a legbüszkébb vagyok ügyvéd mivoltomra. Hogy Lafayette min virul? Nem tudhatom, azonban szemeire fektetett tenyere igencsak sok mindent elárul. Szusszanva fejezem be a nevetést, barnáimat le nem veszem rég nem látottamról. - Ugyan - villan fel az a mosoly ajkaimon. - Sokan reagáltak így, bár ők már az egyetem elkezdése előtt - szinte már szégyellősen sütöm le tekintetem. Senki nem hitte el, hogy képes lehetek rá, és akik akkor nem hittek bennem, most szinte már-már napi szinten kopogtatnak az ajtómon segítséget kérve. Ironikus.
- Mindig van hova fejlődni - pillantok vele egy időben a kezében tartott könyvre. - Ez adja meg a motivációt - halvány mosoly kerül ajkaimra, végül barnáimat hirtelen szakítom el a könyvről, hogy Hádészra nézzek. Bocsánatkérő tekintettel fürkészem ebem arcát, aki csak néz fel rám, és mintha tudná, ez mennyire fontos. Fontos?
Kezeink érintése az utolsó döfés arra, hogy tudjam, ennek itt kell véget vetni, de mielőtt megszólalhatnék, Lafayette száját hitetlen kérdés hagyja el. Halkan nevetek fel, csak és kizárólag a másik arcát fürkészem, még akkor is, amikor ő elszakítja tekintetét barnáimról, hogy kezeinkre nézhessen. Elnéző mosoly kerül ajkaimra. - Keresni foglak - tizenöt év hosszú idő. Mégis adhat egy olyan löketet két embernek, ahol tiszta lapot kezdhetnek. A kezemben tartott névjegykártya Lafayette és az én tisztalapom. Percekig állok még a tér szegletében, Lafayette távolodó alakját figyelem, míg igyekszem helyrerakni szívem dobogását. Szusszanva pillantok le Hádészra, miközben a pórázt kutyám hátára ejtve állok neki nyújtózkodni. - Ez váratlan volt - bukik ki belőlem egy halk nevetés, ahogy barnáim utolsó pillantást vetnek hátára, majd vissza kutyámra. - Menjünk inkább - tarkómat dörzsölve hajolok le a pórázért, majd indulunk el hazafelé.
Egyszer sem nézek hátra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827201#post827201][b]Bossányi Karola - 2021.03.06. 17:14[/b][/url]

- Nagyon sok mindenről nem tudsz még Kende, de lesz időd feltérképezni ezt a várost, meg a sulit - mondtam nevetve, hisz újoncként biztos nem tudott minden titkos kis helyről, pedig a suli is tartogatott izgalmas dolgokat. - Egyébként jó ötlet a Kívánságok terme, mert ez nekem nem is jutott volna az eszembe - sokszor megfordult már a fejemben nyár óta a gondolat, hogy talán Kendének kellene levitásnak lennie, nekem meg valamiféle mixnek, mert sok esetben nem gondoltam egyszerű megoldásokra, míg a háztársaim igen. - Óóó igen, a palacsinta! - miután az edzés, s azzal együtt a nem létező diétám is szóba jött, nem ártott tisztázni azt, hogy bizony engem nem fog rászedni holmi salátalevelek fogyasztására. Mondhat bárki bármit, de egy jó kis töltött káposztát, vagy palacsintát nem múlhat felül semmilyen turmix vagy natúr csirke.
S ha már itt tartottunk, kapva az alkalmon nem maradhattunk éhen, így éhes szemekkel faltam a frissen sült kolbászokat, na meg a palacsintát, miközben teli szájjal, kevésbé úri hölgy módjára érdeklődtem a kedvenc ízei kapcsán. - Ez nagyon jó válasz Kende, szerintem is jó mindennel- bólogattam helyeslően, s a kolbász után jöhetett az ínycsiklandozó, mogyorókrémmel töltött palacsinta, melyet azt hiszem, egy kis banánnal is megbolondítottak. - Wuhh, ezért imádom a karácsonyi vásárokat - mondtam egy elégedett mosollyal, nem törődve azzal, hogy esetleg csokis lett a fogam. - Ezt örömmel hallom, majd bemutathatnál nekik, mert eddig nem találkoztam jófej rellonossal - igen, tényleg volt bennem előítélet, de nem zárkóztam el az elől, hogy megismerjek olyanokat, akik megcáfolnák az eddigi tapasztalataimat. - Igen, szuperjók azok az esték, szerintem még Ti is jöhetnétek - ebben mondjuk nem voltam biztos, Izát kellett volna meginterjúvolni, vagy Matyi bá-t. Ó, Matyi bá, hogy milyen helyes...na igen. - Kókuszosat még nem is ettem, de már nem fér belém több, én is tele vagyok - még kézmozdulatokkal is mutogattam, hogy mennyire, tényleg jól sikerült ez a kis kiruccanás, hisz az éhség gondot máris megoldottuk. Kende megjegyzésén pedig azonnal felnevettem, s elképzeltem, hogy az edzője mennyire kiakadna, ha látta volna az előbbi burkolást. - Még szerencse, hogy nincs itt, én meg nem fogom elárulni neki - mosolyogva halásztam elő egy zsepit, hogy megtöröljem a számat, aztán még megvártam, hogy Kende is tutira végezzen az étkezéssel. - Na jól van barátom, lassan ideje visszatérnünk, és nem ártana egy jó kis sétával ledolgozni ezt a sok palacsintát. Közben meg elmesélhetnéd, hogy mi lett abból a nyári kalandból - jó, nem tudom, hogy mennyire volt kaland, de úgy emlékszem, az a kiscsaj nagyon hajtott rá, szóval szívesen meghallgattam a sztorit, miközben visszatértünk a kastélyba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827865#post827865][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.19. 21:29[/b][/url]

Azt mondják a magányos lelkek egymásra találnak. Hogy ez mennyire igaz az élet kegyetlen törvényszerűségei közepette, talán Zé sem tudja igazán. Hogy volt-e már tapasztalata benne? Mondhatni, lehetett is akár. Nem volt Mó is ugyanolyan magányos, mint ő? Vagy nem volt az édesanyjával is ugyanígy? Ugyanannyira biztos ebben, mint amennyire bizonytalan. Annyi magányos lélek van a világon. Miért nem találnak hát mind egymásra? Talán a magányos lelkekkel is az van, mint ahogyan a szerelmet írják körül az emberek. Majd akkor találnak egymásra, ha "megvan az igazi". Csak hát ha a szerelemben nincs ilyen, lehet hinni azt, hogy másban van?
Nem is igazán tudja miért járnak ilyen gondolatok a fejében, miközben a besötétedett utcákat rója. Ismét. Első nap. Még mindig. A jobb keze pedig ugyanúgy bekötözve, még mindig. Ez is csak jelzi, hogy nem fordult teljesen jóra ez a nap a hátralévő részében sem, mint ahogyan erre számított volna. Igencsak jól jött volna egy gyógyító, de úgy tűnik az élet úgy döntött, hogy ez holnapra marad. Mára pedig az intézkedés, és a maradék papírmunka, amiről annak rendje s módja szerint kiderülhetett, hogy még mindig nem teljesen kóser. Miért is lett volna az? Túl egyszerűen mentek volna akkor a dolgok.
Nem volt túl sok gondja egyébként a fájdalommal, a bájital kellőképpen eltompította azt is. Csak hát most jelzés értékkel bírva egyre jobban sajog és ég. Ő mégis kint sétál. Ismét egy ostoba hibát elkövetve ezzel? Talán. Ez még egyelőre nem derül ki, viszont a nyugalmas, sötétbe burkolózó falusi utcák annyira békések, csöndesen, ember nélküliek... Ilyenkor hamis biztonságérzet lengi körül, pedig ez még csak a második éjszakája itt. De jól döntött. Alighanem jól döntött.
Szokásos ruhadarabjai vannak rajta. Egyszerű, sötét, talán még kissé kopottasnak is mondható farmer, nem a szándékosan így megművel fajtából. A cipője... akár még azt is mondhatnánk rá, hogy tornacipő, de nem egészen, és teljesen fekete is. Viszont ennyi van csupán a kamaszos lázadásból az öltözködésében. Fekete szövetkabátszerű, majdnem a bokájáig leérő galléros talár fedi mustársárga hosszú ujjúját, a pálcája, kulcsai, s a mai napon újonnan szerzett iratok pedig egy kék színű bájital társaságában lapulnak a zsebeiben. Az iratok összecsavarva, félig kilógva.
Komótos léptekben sétál az utcán, elrévedezve útközben ezen-azon, amikor kiért a Boglyas térre. Járt már erre az elmúlt napban, de nem volt alkalma még jobban megszemlélni. Részint, meg leginkább másfelé ment, részint, mert napközben pedig roppantul sietett, már csak a sok ember miatt is. De most már van. Ideje, mint a tenger. Úgy sem tud aludni, gyógyító meg ilyenkor már sehol sincs épeszű, aki dolgozna. Akkor hát? Hova siessen?
Elsétál egy vörös hajú, csinos nő mellett, de igyekszik nem vetni felé pillantást, nehogy valami rosszat gondoljon, majd megáll a baglyos szökőkútnál. Zsebre dugja kezeit, s hallgatva a víz csobogását, mélyeket lélegezve hunyja le szemeit, megpróbálván kizárni minden érzelmet, ami csak megjelenhet. Ki tudja még milyen sikerrel. Szeme sarkából érzékeli a nőt, de ha az épp enne is, nem látja. Aztán a következő pillanatban, mielőtt még bármit is tehetne ellene, valami ismeretlen erő az univerzumban arra készteti, hogy megszólaljon. De mégis miért?
- Baglyok - jelenti ki az általános tényt, amit még a vak is láthat. Majd halvány mosoly kezd el játszadozni a szája sarkában. - Értem én, hogy bogoly-bagoly... de akkor is. Vizet köpő baglyok?
Igazából a hányó találóbb lett volna... De kihez is beszélek tulajdonképpen?
Megzavarodik egy pillanatra. Furcsa. Sosem szokott ilyet csinálni, hogy csak úgy hozzászól egy idegenhez. Aki lehet azóta már itt sincs, vagy nem is hallja. Még csak felé sem nézett. Lehet, hogy tényleg nem ártana meginnia egy újabb bájitalt, mielőtt még zavartabbnak érzi magát, és a következő pillanatban elkezd arról beszélni, hogy milyen bagolyfajnak tudná beazonosítani az itt látott műmadarakat, mint egy eszelős.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827868#post827868][b]Éjféli Veréna - 2021.03.19. 22:22[/b][/url]

Későn végeztem ma az étteremben. Rengetegen voltak és csak úgy záporoztak a rendelések. Ki tudja, talán miattam jöttek ennyien. Beképzeltségnek érzem ezt, de néha tényleg az az érzésem, hogy mióta megneszelték, hogy a férjgyilkos a konyhán ténykedik többen térnek be hozzánk. Mit számít, miért érkeztek, ha jóllakottan és kellemes élményekkel gazdagabban távoznak! A séf kezd megbízni bennem és már pár komolyabb feladatot is rám szokott bízni. Az alapanyag beszerzéstől, ami igazából hajnali piacjárást jelent, az esti zárásig mindenből kiveszem mostanság a részemet. Így volt ez ma is, hiszen azért végeztem ilyem sokára, mert nekem kellett zárnom a konyhát. Előtte még összeütöttem magamnak egy kis éjszakai vacsorát, mert egész este egy falatot sem tudtam enni. Viszont nem volt kedvem a szobámban megenni, sem az étteremben, így kijöttem ide a térre. A séta rám fért, A hűvös koratavaszi levegő pedig jót tesz, mert igazság szerint zsong a fejem. A pörgés, a sok ember, hang, illat és ízkavalkád miatt sokszor megesik, hogy besokallok. Olyankor mindig sétálok egyet mielőtt aludni mennék.
Kezemben egy dobozzal ülök le az egyik padra és kezdek el falatozni. Vasi pecsenye és hozzá hasábkrumpli. Semmi ördöngösség. Holnap ez lesz az egyik menüben választható fő fogás. Egy szeletet készítettem el és dobtam mellé néhány szál burgonyát. Nekem jutott a feladat, hogy a sóval megtört fokhagymakrémet elkészítsem és bedörzsöljem vele a kiklopfolt tarja szeletek mindkét oldalát, amik előtte egy éjszakát fokhagymás tejben áztak. Ez ám a wellness. Holnap jöhet a paprikás lisztbe mártózás és a sülés. Újabb darabot szelek le a puha és kellemes ízű húsból majd villámra tűzöm a rósejbni néhány szálával, amikor megjelenik egy idegen. Ösztönösen rándulok össze és engedem le evőeszközeimet, hogy ugrásra készen várjam ki mi a szándéka. Azt hittem már nem félek az emberektől, de úgy látszik tévedtem. A gyomrom tótágast áll és végigfut tagjaimon a rettegés. Aztán az idegen tovább sétál és megáll a kútnál. Nézegeti, én pedig próbálom folytatni az evést, még ha az étvágyam hirtelen el is ment. Alig ér a számhoz a sült, a férfi megszólal. Nem tudom eldönteni, hogy hozzám beszél-e, vagy csak magának tesz megállapításokat. A kérdését viszont már valamiért úgy érzem illik megválaszolnom. - Jobb mint ha savat köpnének, vagy bagoly köpetet - jelentem ki egyszerűen. Nem vagyok finnyás. Míg bujkáltam egy ispotályban is takarítottam. Ott sokat láthat az ember és ebből a szempontból megedződik a gyomra. Felfekvéses betegek, az elmúlás édeskés illata, amit a szervek bomlása idéz elő...Ehhez hasonló dolgok között kellett rájönnöm, hogy nem az a legrosszabb, ha üldözik az embert.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827876#post827876][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.19. 23:15[/b][/url]

Ha Zé tudná miféle gondolatot járhatnak a közelében ücsörgő nő fejében a főzéssel kapcsolatban, biztosan lenne egy s más hozzászólni valója. Pont ez az egyik téma, amiről indokolatlanul sokat tudna beszélni, ha úgy adódik a helyzet. Meg persze alkotni ezt-azt a konyhában. Volt rá ideje, hogy kitanulja a dolgot és lefoglalja magát vele, és állítólag nem is rossz benne. Már amennyire megtudhatta azon kevés ismerősétől, aki evett valaha bármit is, amit csinált. Igazából nem sok van ilyenből. Sőt... semmilyen olyan ismerőse nincs jelenleg, akivel ennyire közeli kapcsolatot ápolna. Sokakkal még távolit sem. De mindegy is, hiszen nem gondolatolvasó, még ha vannak is különleges képességei, amelyeket nem igazán fogad el. Inkább betegség. És ez a betegség most is jelen van.
Nem tudja miért szólalt meg és miért kezdett el beszélni a nőhöz. Mert hát valakihez elkezdett, annyira még csak nem kattant, hogy magával társalogjon hangosan, nyilvánosan, a nő pedig itt volt a közelében, érzékelte, félig látta is. De miért csinált ilyet? Maga sem tudja. És talán még illetlenség is. Már mindegy.
Hirtelen tör rá az érzés. Mintha pánikba esne a dologtól. Ez azért igazán nem normális. Minden tagja megfeszül egy pillanatra, talán ezért kezdett el ostobaságokat művelni a fecsegést illetően. Hirtelen futni támad kedve, mégis földbe gyökerezik a lába. Ezt akarta talán oldani a baglyos megjegyzéssel? Semmi értelme, hogy így érezze magát. Hirtelen nyomasztani kezdi a sötétség is. És tényleg egyedül érzi magát, feszélyezve. Még a torka is kiszárad, meg kell köszörülnie hozzá, hogy megszólalhasson. Mert meg kell. Valami válasz érkezik a nőtől, pedig nem hitte volna. Savat? Miért pont ez jutott eszébe?
De ahogy rápillant, erre az éjszakai félhomályban törékenynek ható teremtésre, hiába nyílnak el ajkai, nem tud megszólalni. Rosszul érzi magát. Talán még hányingere is van. Csak elmosolyodik, de a szemei furcsán szomorúak maradnak. Ennyi telt csak tőle? Mégis miért?
Vagy csak... csak nem?
Be kellene vennie a bájitalát. De ehelyett csak visszapillant a szökőkútra, és lázasan pörögni kezd az agya. Ez az érzés egyre rosszabb. Egy pillanatra ökölbe szorítja kezeit a zsebében, de így beleváj jobb kezének ujjaival a sajgó, égett-vágott tenyerébe, és majdnem fel is szisszent. Ráncolja egy sort a homlokát, mintha csak művész szemmel kritizálná némán a baglyokat... aztán lassan, nagyon lassan és óvatosan fordul vissza a nő felé, teljes testével. De nem mozdul egy tapodtat sem onnan, ahol eddig megállt. Amikor pedig megszólal, már csöndes, és próbál nyugodt is maradni.
- Bocsásson meg... - kezdi óvatosan, minden szót láthatóan alaposan megfontolva. - Nem akartam... megrémiszteni.
Néhány pillanatig némán fürkészi a nő arcát, majd ismét megköszörüli a torkát.
Be kellene vennem a bájitalt.
- Ne haragudjon, hogy ezt kérdezem... de... minden rendben?
Egészen biztosan nincs, de meg kell adnia az embereknek a tagadás lehetőségét. Joguk van ahhoz, hogy hazudjanak az érzéseikről, főleg egy idegennek. De egy biztos. Ez, ami most hirtelen hatalmába kerítette, nem egy szokványos érzés. És bár kezd elillanni a bájitala hatása, azért még van benne valamennyi, mégis elég intenzív ahhoz, hogy átélje.
Igazából egyébként csak el kellett volna sétálnia. Úgy érzi nem szívesen beszélne vele a nő, habár ez nem is csoda, tekintve, hogy egy idegen pasas szólította le az utcán, éjnek évadján. De ez is olyan, mint a baglyok. Egyszerűen csak jön magától.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827900#post827900][b]Éjféli Veréna - 2021.03.20. 19:43[/b][/url]

Nem félhetek örökké, egy életen át valakitől, aki már meghalt. Valakitől, akinek én vettem el az életét és a karjaimban tartottam amikor a létezés tüzének szikrája kihunyt a szeméből. Károly már nem bánthat. Pribékjei, ha akartak volna, már bosszút álltak volna rajtam, de mindeddig nem tették. Ki tudja miként talált rám. Lehet senki sem keresi, mert mindvégig magánakció volt a keresésem. Mégis, ahogy most megjelent ez az idegen újra rám tört az a csontig hatoló félelem, hogy értem jött, hogy elégtételt vegyen főnökéért. Nem merek moccanni néhány pillanatig, ám mivel nem támad rám mégis tovább igyekszem falatozni. Ekkor szólal meg először és belőlem kikívánkozik valamiféle válasz a feltett kérdésére, melyet újabb adag csend követ. - Semmi baj - rázom meg a fejemet lassú szavú szabadkozására, de ennél többet nem tudok mondani. Lehet ez csel is részéről, hogy elhitesse nincs benne ártó szándék. Talán jobb lett volna kis sem jönnöm ide ma este. De annyira zsongott a fejem, hogy ki kellett szellőztetnem egy kicsit. Mióta kijöttem a szanatóriumból annyi minden történt. Nagyot fordult velem a világ. - Nem igazán - felelek  reflexből őszintén váratlan kérdésére - Nehéz napom volt, ennyi az egész - teszem hozzá és kékjeimet le sem veszem az idegenről, aki akár egy kíváncsi újságíró is lehet. Ma kifaggat és holnap már viszont is láthatom a szalagcímet: "A férjgyilkos éjjeli portyán". Még belegondolnom is szörnyű, hogy akár ez is megtörténhet. Lehet jobb lenne megelőznöm a dolgot. Az ételes dobozt, benne az evőeszközökkel félreteszem és felállok. Hosszú lángvörös fürtjeim fekete kabátomon terülnek szét. Bokacsizmámra rálóg a fekete, élére vasalt szövetnadrág, mely egyenruhám része. - Maga újságíró? - lépek olyan közel a férfihoz, hogy ahhoz elég messze legyek, hogy ne érjen el, de minden szavát értsem és arcát is lássam az utcai lámpák gyér fényében. Nem retteghetek mindig. Már nem kell menekülnöm és nem is fogok. Megfizetem a bűnöm árát nap mint nap, sőt szinte minden éjjel. Így lehetek elég bátor, hogy szembenézzek bármivel és bárkivel, ami vagy aki rám vár.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827903#post827903][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.20. 20:11[/b][/url]

Valamiért az apja jut eszébe. Miért jut eszébe az apja, egy ilyen békésnek mondható, csöndes, nyugalmas tavaszi éjjelen, olyan messze a szülőháztól, amilyen messze csak el mert menni? "Szánalmas vagy! Egy nyomorékot szült az anyád, nem vagy jó semmire! Semmire!"
Aztán a pillanat, ahogyan látta kihunyni a fényt a szemeiben, és ő csak ott állt. Állt és nézte. Túl hosszú ideig nézte. Kiszárad a torka is, nem csoda hát, ha nem tud válaszolni. De egy mosolyt mégis kicsikar magából. Mintha csak a sok éves gyakorlás olyan ösztönösen jönne elő, mint a vadból a menekülés. Apropó menekülés. Szívesen megtenné most ő is, valahogy, valamiért. Mégis itt marad. Mert szép lassan ráébred mindarra, ami vele történik. Ennyi év után gyorsabban is rájöhetne már.
Ezért fordul végül lassan a nő felé, és nagyon óvatosan. Ezért pillant rá, és ezért nem mozdul arról a helyről, ahol megtorpant. Kezeit óvatosan húzza ki zsebeiből, és ereszti maga mellé, hogy látható legyen, nincs az ujjai között sem pálca, sem bármilyen fegyver. Bár így a fehér kötés is nyilvánosságra kerül jobbján, átfáslizva tenyerét, de mégis elernyeszti ujjait, hogy lazának, nyugodtan tűnjön, bármennyire is lüktet valami a mellkasában, ami nem ver egyformán a szíve ütemével. Lassan elhangzik a kérdés. Majd egy újabb is, és rájuk végül a válasz. Őszintének hatóan. És kendőzetlenül. Ez valamelyest oldja az eddigi érzelmeket. Vagy a félelmet felváltó gyanakvás teszi? Végül azonban, ahogyan a nőtől is elhangzik egy kérdés, miután hirtelenjében feláll, - talán védekezően, hogy gyorsabban elsiethessen, ha úgy adódik - közelebb lép. Zé viszont még mindig érzi, hogy jobb, ha ott marad ahol van. Mégis valami furcsa megkönnyebbülés is úrrá lesz rajta. Sokkal őszintébb lesz a mosolya egy pillanatra, és egy halk, rövid kis nevetést is kiprésel magából.
- Úgy nézek ki? - néz kedvesen, de még a mosolya ellenére is ugyanúgy szomorkás tekintettel a nőre. Majd lassan megrázza a fejét.
- Nem vagyok - mondja végül. Bár igazából szeret írogatni, de csak magának, és nem is kifejezetten cikkeket. Meghatározhatatlan erő önti el a testét, de azért eszénél marad. Nem moccan. Hagyja, hogy a nő jöjjön még közelebb, ha akarna. Nem hátrál, de előre sem lép.
- Csak... - sóhajt fel, és emeli a különösen tiszta tavaszi, éjszakai égbolt, és a néhány felvillanó csillag felé a tekintetét, és nézz kissé körül, ha valamelyest zavartan is. - Szeretem az esti sétákat - pillant végül vissza a nőre.
- És ritkán botlok ilyenkor bárkibe is. Tényleg nem akartam zavarni.
Igazából általánosságban is ritkán botlok, vagy mondjuk úgy, nem beszélek igazán senkivel sem. De ez most lényegtelen - teszi még hozzá gondolatban.
- Elnézést, néha furcsán viselkedem - von szerényen vállat, halvány mosollyal, majd úgy kezdi el szemlélgetni a cipője orrát, mintha az most roppantul érdekes lenne, és lassan összefonja maga előtt karjai. - Rá se rántson, nem tartom fel. Csak egy baglyos bolond vagyok a szökőkútnál.
Megint egy tökéletes pillanat, amikor idiótának érezheti magát, saját maga miatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827942#post827942][b]Mórocz A. Móric - 2021.03.21. 14:27[/b][/url]

Lehetetlenségnek tartom szavakba önteni, hogy mennyire unatkozom. Mármint komolyba, nincs rá megfelelő szó, mert a nagyon ide már nem elég. Valószínűleg tartom egyébként, hogy sokkal több időt töltök Kiscsibével, mint kellene, mer’ rendesen felkaptam a cuccomat a szobából, elindultam a nagyvilágba, hogy akkor én most foglalkozni fogok az illúzióval - elméleti szinten -, hiszen a friss levegő jó hatással van az agyunkra, nem? Tudja a franc, biztos ezt is brit tudósok állapították meg, de a tavaszi levegő, ha mást egyelőre nem is tett, az biztos, hogy felébresztett. Fejesemből üvölt egy ItaloBrothers dal, aminek nagyon mély dalszövege van, jobb kezemben szorongatom a cuccaimat, míg bal kezem mutatóujjával mutogatok random emberekre énekelve, ahogy haladok lefelé a kastélyból a falu irányába. Biztos értékelik a jókedvem.
Éppen becsusszanok a térre az egyik arra vezető útról, hogy helyből ugorjak fel egy padra és álljak neki fennhangon. - Boom boom boom, That’s how it goes, Everybody get your hands up, come close - nos, a Boom című dal, gondolom mindenki is tudja, de azért elárulom, hogy nem arról szól, hogy kitartott kisujjal teát szürcsölsz. - We gonna dance the day and the whole damn night, Rock rock your body alright - mozgatom meg csípőmet, majd állok meg azonnal, ahogy meglátom a téren átsétáló alakot. Szélesen vigyorogva ugrok le a padról, majd szökkenek a férfi után. - CSÓKOLOM RUBEN BÁCSI - nem mondom, hogy kiabálok, de azért kiabálok, mivel a fejembe még mindig üvölt a dal, szóval kell pár másodpercnyi idő, amíg leesik. Kikapcsolom, letolom a fejemről a fejest, majd pislogok felfelé Ruben bácsira. - Képzelje Ruben bácsi, éppen az illúzióval terveztem foglalkozni. Nem remek, hogy éppen most találkozunk? Gondolom magának nem remek, de én maga helyett is örülök - bólintok egy határozottat, majd vigyorgok fel továbbra is rá. A képlet egyszerű: én tanulom az illúziót, Ruben bácsi bejegyzett, éppen gyakorolni készültem, ő pedig már tud egyet s mást. Én mondom, hogy mindenki is azt akarta, hogy talázzunk ma itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827955#post827955][b]Weiss Arion Ruben - 2021.03.21. 17:51[/b][/url]

Ez egy jó nap arra, hogy semmire, de legalább már nem fájlalja a bal vállát, amelyet egy óvatlan mozdulatban sikerült kiugrasztania. Azért, a biztonság kedvéért köröz párat karjával, majd leengedve lép ki a házból és indul meg a hoppanálási pont felé. Csak a szokványos körök, hogy holnap legyen ideje elugrani a bár ügyeit intézni, ha már megnyitott, sikeresen, ne hulljon azonnal a porba, bár megnyugtató a gondolat, hogy a söpredékkel is sikerült dűlőre jutva egy tökéletes kapcsot kialakítani, amelyben elhiszik, hogy ők a nyertesek, holott… De hát, nem kell mindent tudniuk, ahogy senki másnak sem, pont nem azt, hogy merre tart. Mégis, mivel már egy ideje itt él, bőven van kinek biccentve visszaköszönni, ha épp jelez felé, lépteit elnyújtja és sietősre veszi néhol, hogy ne kelljen felesleges köröket futnia, mert ahhoz semmi humora sincsen, a bájcsevej maradjon meg későbbre. A zsebébe túr, hogy cigarettára gyújthasson, a füstöt pöfékelve kanyarodik jobbra, célja felé, mit sem sejtve, hogy igen hamar mi éri utol. Épp gyorsan lebontja a kis napi tervét, amikor nevét hallja – a csókolom szóra nem reagált volna, még így se –, ráadásul üvöltve. Összes pihéje égnek mered a tarkóján, mert a franc sem így akarja visszahallani a nevét, ezer más kellemesebb módja van, ezer más embertől akár, de ez az egy, már most morog, hogy nem futott, mert akkor már a közelben se lenne. A háta mögé sandít, de már mindegy, süketet se lehet játszani, mert hirtelen terem mellette, ő meg az ég felé mereszti a szemeit.
- Megint te? – mintha tegnap találkoztak volna, de nem, a bál óta nemigen láthatta, az pedig nagyon régen volt. – Mondtam, hogy ezt a bácsizást hanyagold már – viszketni kezd tőle a tenyere, úgy nagyon, így inkább a zsebébe mélyeszti azt, amelyikben nem a bagó pihen.
- Milyen kedves vagy, hogy helyettem is örülsz. Hát akkor, sok sikert az illúzióhoz, bizonyára már biztos ügyes vagy benne – mert a fene se akar arra gondolni, hogy ő ezt direkt azért mondja, mert vele akar gyakorolni. Azt ugyan nem gondolhatja komolyan, de nagy kegyesen pillant felé.
- Tudok még valamiben segíteni? – mintha amúgy megtette volna. Komolyan, miért van rátapadva?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828124#post828124][b]Éjféli Veréna - 2021.03.26. 16:31[/b][/url]

Nem szólok semmit. Kivárom míg választ kapok, de közben összefonom mellkasom előtt karjaimat. Hideg is van és ez alapvető mozdulat nálam. Védem magam, ha kell, ha nem. Főleg mivel azzal sem lett volna baj, ha az idegen újságíró. Viszont nem az, csak szeret sétálni és bolond. Nem épp ígéretes kombináció ez a magamfajta nő számára, de "Vivir con miedo es como vivir a medias" azaz félelemben élni olyan, mint félig élni. Elég fél életem volt már ahhoz, hogy egészre vágyjak. - Nem zavar és nem is tart fel, mert nem sietek sehová - közlöm tényszerűen. Nem vagyok továbbra sem az a könnyen megnyílós fajta. A konyhában sem sok szavamat lehet hallani. A kezem jár, nem a szám. Nem tudom jó tulajdonság-e vagy sem, de eddig nem igen ágáltak ellene. Tudták, hogy ki vagyok, hogy mit tettem. Egy ilyen kis városban hamar híre megy ha az ember ölt. Az már más kérdés, hogy az oka kiderül-e mindenki számára. Ítélkezni elvben senki sem szokott. Mégis mindenki megteszi. A baj az, hogy legtöbbször megalapozatlanul. Ezért nem megyek el most. Nem szaladok világgá. Maradok. - A szökőkutak nappal szebbek, de a baglyok és a csillagok csak éjjel látszanak jól - emelem kékjeimet az ég felé és megpillantok pár ismerős hideg fénnyel pislákoló alakzatot odafenn. Vajon Károly lát engem? Figyel és vár míg én is végül átjutok a túlvilágra? Megbocsátott neki az a valaki vagy valami, ami az egészet irányítja? Az ő terve volt minden? Nem tudom. Kicsi vagyok a válaszokhoz. Még a kérdések feltevéséhez is talán. Minden esetre inkább visszanézek az idegenre. Épp elég minden magányos éjjel a múlandóság fizikai fájdalmát megélnem. - Hogy hívják? - szegezem a férfinak a kérdést. Elszoktam a hivatalos formuláktól. Helyesbítek, az ilyen fajta találkozásokkor szükséges viselkedéstől. Így talán kicsit nyersnek tűnhetek. Valójában ez is valahol önvédelem. Minél kevesebbet mutatni meg magamból, minél többet kiszedni belőle. Ez az elvem. Eddig mindig bevált. Meglátjuk most mire megyek vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828133#post828133][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.03.26. 21:03[/b][/url]

Látja a karba font kezeket, ami, ha nem érezné eleve ezeket a furcsaságokat, amiket érez, munkájából adódóan máris árulkodna arról, hogy a nő annak ellenére, mennyire bátran megindult felé, ugyanolyan zárkózott és távolságtartó, mint amilyennek tulajdonképpen egy idegennek kell lennie egy másik ismeretlennel szemben. Nem meglepő, és nem is újdonság. Olyan ez, mintha az ember kitenné a "maradj távol" táblát. Ő pedig így is tesz. Még mindig nem mozdul, bár azért megmosolyogja, hogy újságírónak néznék. De mindazonáltal bátor dolog így bevallania a nőnek neki, hogy nem siet sehová. Akár még egy sorozatgyilkos is lehetne, aki így megneszelhetné, hogy nem várja senki. Bár lehet ez már egy kissé eltúlzott gondolat.
- Szintén esti séta? - érdeklődik inkább, barátságos mosolyt próbálván az arcára kanyarítani.
- Ez tagadhatatlan. Szépen fogalmaz.
Úgy tűnik a szökőkút és a baglyok még mindig a téma csúcsát alkotják, de hát nem is nagyon tudnának így hirtelen másról beszélni, ismeretlenül. És legalább jótékony homályba vonják az összes ostobaságot, ami rátelepedett. Vagy pontosabban, inkább befészkelte magát a mellkasába? Különösek ezek a hullámok, amik most felé csapnak. Kell egy pillanat, amíg felfogja tőlük, hogy egy kérdés hangzott el felé, és pontosan mi is.
- Ó! Én? Nem fontos igazán, de... a legtöbben csak Zé-nek hívnak. Elég hosszú a nevem.
És még ismert is lehet...
- A magáé? Ha nem veszi tolakodásnak...
Mégiscsak visszakérdez. Mert egyfelől érdekli, másfelől pedig láthatóan talán a nő sem akar igazán egyedül lenni. De talán... talán csak hozzá hasonlóan maga sem tudja, miként kell másokkal. Ez alighanem hamarosan kiderül majd. Vagy talán mégsem. Ki tudja. De nem ettől szép az egész? Már annak, akinek nincs ezzel eleve komoly problémája.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828151#post828151][b]Mórocz A. Móric - 2021.03.27. 16:32[/b][/url]

Nem is kell ennél csodálatosabb nap és lehetőség ahhoz, hogy gyakoroljam az illúziót pár erre sétáló járókelőn. Ami persze teljesen illegális, szóval nem is teszem meg, mert félek Noncsi bácsi haragjától. Ijesztő tud ám lenni, ha bepipul, de hát, mint eddig mindig, jönnek a megmentésemre: Ruben bácsi alakja rajzolódik ki, én meg ordítva - szó szerint - kapom el. Mint mondtam, csodálatos nap és lehetőség. Mármint nekem, mert szerintem Ruben bácsi egyáltalán nem örül annak, hogy elkapom, és amikor felém fordul, jön a kérdés, ez bizonyosságot is nyer. Széles vigyorral arcomon vigyorgok fel a férfire hevesen bólogatva. Bizony, hogy én!
- De ha nem bácsizom, akkor, hogy hívjam? - biccentem félre fejemet, tekintetemben csillannak meg a kérdőjelek. Ha Malvin megtudja, hogy nem adtam meg a kellő tiszteletet valakinek - amit amúgy tényleg nagyon ritkán teszek meg, a legtöbbjüknek meg fel sem tűnik, ami nem az én saram -, lenyakaz a nő. Szükségem van még a fejemre, hát az ellenállhatatlan mosolyom nélkül nem tudom befűzni Ruben bácsit, hogy segítsen. Rendben, talán azzal sem sikerül, de hátha. Vajon működik nála a hízelgés? Nos… mindjárt kiderül. Nem.
- Azt nem mondanám. Mármint elméletben király vagyok, nyilvánvalóan, de tudja, hogy megy ez - köszörülöm meg torkomat hangosan. - Gyakorlat teszi a mestert, de a suliba járó diákok meg bénák, engedély nélkül nem gyakorolhatok senkin, szóval… tök unalmas - tárom szét karjaimat tehetetlenül, mintha komolyan a világ legnagyobb terhe nyomná a vállamat. Mondjuk így is van, mert szintet szeretnék lépni, jó akarok lenni benne, ha nem a legjobb, és ehhez az kell, hogy Noncsi bácsiék elvárásai szerint teljesítsek. Valamiért megkérték az előttem állót, hogy segítsen a bál díszletében, így nem nyúlhatok mellé.
- Aham! - csillannak fel kékjeim azonnal. - Gyakorolna velem? Mit és hogyan csináljak, meg ilyesmik? Lehetne az alanyom, tudja - csillogó tekintettel pillogok fel Ruben bácsira, akaratlan lépek hozzá közelebb, pillantásom szinte már könyörgő. Naaaaaa!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828243#post828243][b]Krushnic Dimitri - 2021.03.29. 20:57[/b][/url]

Sok van még itt, épp csak lebuktunk a felszín alá, de a mélyben alig látom a jéghegy alját. Nem akarom, hogy most aztán mindent elém tárjon, s azzal sem akarom áltatni - sem őt, sem magamat -, hogy majd én olyan jól megmondom a tutit, hogy minden búját-baját elfelejti. Nem vagyok én akkora paulocoelho, csak egy párna vagyok, egy taknyos párna, aki néha kávéval kínál.

A jó hírem legalább feléleszti pillanatra a mosolygós Beliánt, s olyan jó látni, hogy csavarodik egyet a szívem boldog fájdalmában. Féloldalas mosollyal nyugtázom, bólintok egyet, hogy bizony, ez szép. Régóta titkolt vágyam, hogy valakinek az apukája lehessek, hogy apró tipegő lábak dobogása töltse be az életemet. De soha nem gondoltam igazán bele, mert nem volt értelme kínoznom magamat. Rég elfogadtam, hogy amit szeretnék, nem lehet az enyém, s ez rendben is volt. Nem is akartam mindenáron, hogy az enyém legyen. Jó volt ez úgyis, ahogy volt. Aztán most... néha még most sem hiszem el, hogy ez az életem.
- Mint valami pici velociraptorok - bólogatok nagyra kerekedett, rettegő szemekkel, de az arcom rögtön vigyorba vált. - Falkába verődve támadnak az emberre s vérét veszik.
Csak a mágiának köszönhető, hogy nem látszik rajtam, mennyire szó szerint kell érteni a véres részét a dolognak. Persze csak szeretetből csinálják, de a múltkor is ébredés után rögtön egy halom földbe s virágba léptem - nevem napjára így köszöntettek, miután megtanítottam nekik, hogy nem tépjük le a virágokat -, majd a következő mozdulattal ráléptem az ott hagyott ásóra, ami orrba csapott. Jött is a kicsi nyuszi a nagy ollóval, nem tudom mi történt azután, de vért kellett kisuvickoljak a ruháimból, ágyneműből, szőnyegből, s napokkal később a falon is nyomokra bukkantam.
Amikor arról merengtem, milyen jó is lenne, ha valaki apának szólítana, nem pont ilyen kellemes szeretetkinyilvánításokra gondoltam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828282#post828282][b]Éjféli Veréna - 2021.03.30. 22:26[/b][/url]

Nincs rajtunk kívül idekinn más az utcán. Nagy a csend. Megnyugtató. Nem az a vihar előtti fajta. A levegő hűvösében még meglátszik egy-egy nagyobb lélegzet vagy mélyebbről kimondott szó nyoma. Egy kisebb páragomolyag most az én számat hagyja el, ahogy felelek. - Olyasmi - mondom ki válaszként. Nem ragozom, hogy mit keresek itt és most. Nem magyarázkodom, hogy csak sok volt a "minden is" és inkább akartam megenni a vacsorám az utcán, egy padon ülve, mint a panzió éttermében a fehér abrosz mellett. Már nem tartozom senkinek elszámolással az életemről. Ez persze nem egészen igaz. Havonta jelentkeznem kell a hivatalban. De ezen felül a magam ura vagyok. Végre. Elkezdtem félretenni a fizetésem egy részét. Szeretnék egyszer, majd egy különálló otthont. Nem mintha a mostani lakrészem, szobám ne lenne kényelmes. Csak újkeletű vágyam, hogy legyen saját tulajdonom. Egy kulcs a kezemben, ami annak a helynek az ajtaját nyitja, ami csak az enyém. A hatalmas, csillagos ég alatt állva ez most még álomnak tűnik, de talán egyszer valósággá válhat. - Hívjon Vé-nek - lépek el kicsit az idegentől, vagyis a magát Zé-ként megnevező férfi mellől, hogy kidobjam az egyik kukába a kiürült ételes dobozomat - Az én nevem sem rövid - teszem még hozzá - Ha nem újságíró, akkor micsoda? Mivel foglalkozik? - teszem fel kérdéseimet, amikre egyrészt érdekel a válasz, másrészt talán megnyitják a beszélgetés csapját. Mert  az most csak csöpög ebben a kicsit faramuci helyzetben, amibe kerültünk. Két majdnem idegen az üres utcán. A csillagokat és a szökőkutat bámulva próbál utat találni egymáshoz. Lehet nem ma lesz a komfortzónámból való kilépésem napja, de mentségemre legyen mondva, legalább próbálkozom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=828906#post828906][b]Helvey Belián Balázs - 2021.04.05. 15:10[/b][/url]

Jó valakinek kiönteni az érzéseit, csak éppen ennek ő nem mestere. Mindig nehezen ment, amikor meg sikerült, kusza volt és lehetetlen volt követni. Zavaros, fura és most végképp lehetetlen kiigazodni annak, aki bele akarna látni. Pedig aztán mégis egyszerű; fél és elkeseredett, tehetetlen és szomorú. És mégis, nincs semmi, csak a napok egyformák, semmi sem változik, mert semmire sem kap választ, mely talán rosszabb, mintha kapna. A sírást mindig is gyengeségnek tartotta, tagadta ott és akkor, ahol csak lehetett, ő ilyet sosem, most mégis, némán áldozik annak, hogy kiengedte. Könnyebb, bár sokszor, még mindig buckázik a torkában a gombóc, érzi, hogy marja a szemeit, de valamivel könnyebb. Ezt várta, nem így és ebben a formában, de az évek óta tartó makacssága most engedett. Nem lesz belőle rendszer, nem akar, de elfogadja, hogy vannak érzései – ezt mondjuk már rég tudja – csak éppen, így is ki tudnak belőle bukni. Hálás annak, hogy Dimi ezt nem éppen kellemetlenségnek állította be, hanem csak hagyta, hogy megtehesse. Hálás neki, szeretettel teli a tekintet, mert annak is annyi formája van, és benne sok van, adni akar, de… de akinek akarná, még mindig sehol. Rossz ez így.
Az viszont annál jobb, amit hall. Nem akar egyelőre a saját válságával törődni, hallani akar valamit, ami boldog és ami jó. Mosolyog, kisírt szemekkel, vörös orral és püffedt arccal, de mosolyog. Ha valami öröm, akkor az, hogy legalább ő megkapta, elérte és körbeöleli, amit vágyott. Mert nem irigy, nem lesz más boldogságára az, főleg, ha éppen akkora hála van benne, amit nem tud kifejezni.
- Micsoda szörnyetegek! – hangsúlya kedveskedő, ahogy aprót nevet a hasonlatra. A gyerekek már csak ilyenek, az előkészítőben már több pici veszi körbe, bár a minicsoporthoz semmi köze, de amikor az udvaron van, rájuk is figyel, ha úgy adódik. Hangosak, boldogtalanok és előttük az élet. Az pedig, néha véres.
- Remélem, legközelebb találkozom velük is – nem bánja, hogy most nem, mert most nem volt rá lelki ereje, de szeretné látni őket egyben, hangosan. Csak nézni, talán semmit se tenni, mintha itt sem lenne. Erőt meríteni, hogy menjen tovább és tegye, amit kell. Amit csak lehet.
- Most viszont jobb ha megyek, mielőtt elkap a második roham és nem bírom abbahagyni – törli meg arcát, észre sem veszi, hogy ki-kibuggyant még egy-két kövér csepp és lemászott az arcán. Felállva igazítja meg magán a felsőt, majd odalépve öleli meg a másikat. – Köszönöm szépen – halkan mondja, kicsit megint a másikba bújva. Pontosan látni, hogy megint azzal küzd, amiből kiszaggatta Ő, amelyet azt hitte, sosem kell megélnie. Az éhség is lehet sok színű és ő szeretetre vágyik, olyanra, amit megkapott, amiben bízott. De…
- Vigyázz a raptorokkal, még szüksége van a világnak rád. Üdvözlök mindenkit! – köszön el, majd távozik, ahogy jött, olyan hirtelen. Haza kell mennie, és bár az ajtóban, elmenetele közben még váltanak pár szót, de kicsit könnyebb lélekkel áll neki a napot folytatni, ameddig és amennyire csak lehet. De ezzel, semmi sem oldódott meg.

//

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829062#post829062][b]Weiss Arion Ruben - 2021.04.06. 14:44[/b][/url]

Ha ezt tudja, minden ajtót magára zár és ki sem dugja az orrát. Számol ő mindig mindenre, de arra nem, hogy valaki, pontosabban ez a kölyök ordítva vágódjon utána és nem, nem is ereszti. A bálon szerencsére elvitték a haverjai, most hiába néz körbe, semmi és senki olyat nem lát, aki ezt megtenné. Csak a járókelők néznek érdekesen feléjük pár pillanatig, ő vissza rájuk igen metsző pillantással, és kész is, a bámulásból ennyi elég volt. Tovább is indulnak, tenné ezt szívesen ő is, csakhogy, társasága akadt. Futni nem szégyen, de neki mégis, zsebre vágja a kezeit inkább.
- Ahogy mindenki más. Ruben. Semmi bácsi, mert minek – de komolyan, honnan jött ez neki. Oké, nem egy korosztály, nem is tudja tippre sem, a kölyök mennyi lehet, nem is érdekli, de saját magáról csak tudja, hogy nem öreg. Mert ha az óvodások mondják ezt, még oké is lenne, ha nem viszolyogna a gyerekektől, azoknak vékonyka hangjától és a zsibogástól. Viszont, korban, jobban jönne ki. Nem lepi meg, hogy a srác tovább magyaráz és beszél, semleges arccal hallgatva bólint párat, hogy érti ő, járt ebben a cipőben, baromi régen ugyan, de megtörtént. Aztán majd amikor a bonyolult illúziók sülnek be, akad el, mert ez még csak az út eleje neki, nekik, ha jól tippeli. A fene se emlékszik, csak arra az asztalra, amit betettek a bulizók közé. Az mondjuk hatalmas volt, adta nagyon, nem is nyúlt hozzá, hogy szebb legyen.
- Tudom hát, csak utálom a közhelyeket – attól még rá is igaz, csak nem mondogatja, mint valami marha, mert minek. – Nem is értem, miért nem engedik, hogy rajtuk gyakorolj – vigyorodik el szélesen, érheti a gyerek, ebben mennyi az őszinte, viszont, igazat is ad neki, így tényleg unalmas. Lehet trükközni titokban, csak éppen őket még nagyon figyeli az a kettő, így aztán, ha sorozatosan lebuknak, akkor integethet a dolgoknak és fel is út, meg le is.
- Szóval unatkozol. Megszakad a szívem, hát azt hittem, annyi kölyökkel legalább van kivel játszani – csóválja meg a fejét, majd a padok felé lép tovább, úgyse vakarja le a kölyköt és ledobja magát rá. Innen pillant felé, kapja el a kiskutya tekinteteket. Menten keres mindjárt egy botot és el is tudja dobni neki, de végül csak sóhajtva dől előre és könyököl a saját térdeire.
- Legyek? Még a végén bénának és unalmasnak neveznél. Nem élném túl – sóhajt, bár igazából pont utolsók között van, mit gondolnak róla a taknyosok. – Hol jársz? Vagy épp mi az, amiben elakadtál? Mielőtt belecsapnál, csacsogj még – nem mindegy mibe vág vele, vagy épp mit mutat neki. Hát, vissza kell fognia magát, de abban meg már jó.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829079#post829079][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.04.06. 17:01[/b][/url]

Tehát esti séta szintén. Vagy legalábbis valami "olyasmi". Bár mintha valamiféle különös dacosságot érezne hirtelen a levegőben. Viszont az imént érzett rettegés, vagy bármi is volt az, ami a szívébe markolt hirtelen, eltűnt. Azért még egyelőre ismét nem moccan onnan, ahol megállt.
- Szóval Vé - mosolyodik el, haloványan. Furcsa, hogy olyan idegennel találkozik itt és most, aki szintén így rövidíti a nevét. Vagy csak egy kis fricska akart lenni, mert azt hiszi a nő, hogy azért mond ilyen furcsa becenevet, mert nem akarja elárulni a rendeset? Mivel nem gondolatolvasó, minderre nem tudhatja a választ. Csak figyeli, ahogyan "Vé" odalép a szemeteshez, kidobja az üres ételes dobozt, aztán újra felé fordul.
Valahogy nyugodtabb lesz a légkör. Nem egészen, de mégis. Máris sokkal jobban kap levegőt.
- Nos... - kezdi a válaszát a hirtelen érkező kérdésre, és hirtelen indíttatásból, de lassú léptekben a szökőkúthoz sétál - bár nem kell túl sokat - majd leül annak a szélére. Kissé előredől, s összefont ujjú kezeit a térdére ejti.
- Igazából pont ezzel - von vállat, onnan pillantva fel a nőre, bánatos kiskutyaszemeivel. Mó mondta mindig, hogy ilyen az arca többnyire a tekintete miatt, ami akkor is szomorkás, ha mosolyog.
- Beszélgetek az emberekkel - fejti kicsit jobban a választ, de azért nem teljesen belemélyedve. - Ezért is jó, ha az ember esténként kicsit kiszellőzteti a fejét, és ezért is vagyok éppen itt, éppen most.
Ez részint igaz is.
- Na és maga? Esti műszak?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829101#post829101][b]Mórocz A. Móric - 2021.04.06. 18:42[/b][/url]

A még anno Kiscsibétől kapott könyvet, amit tele tűzdelt a színes izékkal, amik ezt meg azt jelöltek benne, még csak nemrég vittem vissza a könyvtárba. Természetesen megkaptam a csúnya nézést, mert a kölcsönzési idő már lejárt, de hát eléggé hasznát vettem, így, hogy nem csak egyszer olvastam el, hanem majdnem mindennap böngésztem benne ezt-azt. Segített, ráadásul talán egy sokkalta egyszerűbb megoldásra is rávezetett a Csipe, hogy tudom eltüntetni a még mindig a kezemen ékeskedő karkötőt, amire akaratlan vetődnek kékjeim. Majd azzal a lendülettel vissza Ruben bácsira. Félre biccentett fejjel, elhúzott szájjal fürkészem egy ideig, majd vonom meg vállamat és bólintok egyet. Oké, akkor Ruben. Nekem lényegében mindegy, csak majd anya higgye el, hogy így történt.
Bárki bármit mondd - inkább ne mondjatok semmit, hadd maradjak meg ebben az illúzióban. Gihi. Érted. Illúzióban. - szerintem Ruben a szíve mélyén bír engem. Szarkasztikusan ugyan, de poénkodik, ráadásul a pad felé sétál, amire le is ül, szóval úgy csillannak fel kékjeim, mint egy szarkának, amikor valami fényeset lát. Hólikreb, győzelem Nber! Komolyba! Ruben segíteni fog nekem! Sietős léptekkel termek a padnál, és huppanok le mellé.
- Valszeg azért nem, mert féltik az ép elméjüket, de hát… - vonom meg vállaimat, és a mondat befejezetlen marad, hiszen akkora kárt csak nem tudnék tenni. Nemhogy tartós illúzióra nem vagyok képes, de még egy asztalt is nehezen formázok meg mások fejében. Egyszer Rint szívattam meg, hogy ott az asztal, közben meg nem volt, de ő meg kinevetett miatta, viszont nem szívathatom állandóan őt. Kell a változatosság.
- Lenne igazából - ingatom meg fejemet, mert Kende is felajánlotta, de az teljesen más, ha olyan van mellettem, olyan segít, aki ért is hozzá. - Szeretem kimaxolni a lehetőségeimet, és szerintem veled megtehetem, mert pöpi vagy benne - dőlök hátra a padon, majd figyelek mosolyogva ismét a szarkasztikus megjegyzésre. Ha ő nem is bír engem, én szétadom őt, ennek okán nevetek fel jóízűen.
- Fogalmam sincs. Szoktam gyakorolni a testvéremmel, már egész jól mennek a vizuális és akusztikus illúziók - préselem össze ajkaimat. - Most tartok ott, hogy össze kéne őket illeszteni, és valameddig megy, de könnyen törhetőek. Nem is vártam csodát, hogy a semmiből sikerülni fog, de azért… ennél többet szeretnék elérni - ingatom meg fejemet, majd emelem fejemet Ruben felé. - Szóval segítesz összeilleszteni őket? Külön-külön már egész jól mennek, ráadásul, ha sikerül, akkor leszedhetném magamról végre a karkötőt is - mosolyodom el szélesen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829108#post829108][b]Éjféli Veréna - 2021.04.06. 19:30[/b][/url]

Szomorkásan húzom el a számat, ahogy hallgatom válaszát. Tudtam, hogy az ELME ellenőrizni fog, de arra nem számítottam, hogy ilyen ijesztőnek szánt módon. Bár bizony, ha jobban belegondolok, pont ezzel a fajta véletlen esti találkozással nézhetik meg, hogyan reagálok az ismeretlen férfiakra. Megtámadom-e őket képzelt rettegésből, vagy elrohanok-e jajveszékelve? Egyiket sem tenném. Nem tudom mit csinálnék, ha nekem rontana, vagy üvöltözni kezdene velem, de úgy érzem egyiket sem az előbbi kettő közül. - Semmi baj. Tudom a jelentésébe bele kell írnia mindent - csúszik ki a számon a gondolat. Rosszul esik, hogy így bánnak velem, de megértem, hogy nem bíznak bennem. Elvégre megöltem egy embert és most szabad lábon sétálgatok egy olyan városban, ahol Magyarország Mágusképzője található. Logikusan végig gondolva én is ezt tenném. Sőt! Többet. Hálásnak kellene lennem, amiért kinn lehetek. Az is vagyok, csak...Áh, mindegy...Azt furcsállom inkább, hogy Antont nem hurcolták meg még miattam, hogy alkalmazott azután is, hogy elvettem Károly életét. Remélem nem is fogják. Bízott bennem, mert már akkor látta azt, amit mostanság is csak nagyon kevesen, hogy nincs bennem harag vagy gyűlölet. A kétségbeesés vezetett, mert egy békés és csendes életre vágytam kezdettől fogva. Most úgy életek, ahogy mindig is szerettem volna. Főzhetek és van egy szobám, ahol senki sem bánt. Még a családomat is megtaláltam. Így már azt hiszem többet is kaptam, mint érdemlek. - A műszakom már egy ideje véget ért, de ezt biztosan tudja - sétálok a férfi elé, majd tisztes távolságban leülök mellé - Szeretné ellenőrizni a pálcámat vagy azt most nem kell megnéznie? - kérdezem lágy hangon. Legszívesebben feltartaná a kezeimet, de inkább mindkettőt leteszem magam mellé és megtámasztom testemet velük. - Betartok minden szabályt. Lett munkám és lakhatásom - beszélek egyenletesen, de nem nézve oldalra. Felesleges látnom, így is érzem, hogy a férfi minden bizonnyal engem bámul. Ez a dolga. Nem haragszom rá érte, hogy a munkáját végzi. Beszélgetni jött, hát beszélgessünk. Elmondok neki mindent. Kérdezzen bármit. Nincsenek titkaim. Már nincsen szükségem rájuk. Egy dolog hiányzik néha. A metamorf mágiám. Érzem magamban. Minden sejtem bizsereg, hogy átalakulhasson néha, de az önuralmamra mindig is büszke voltam, így mióta bekerültem az intézetbe, egy millimétert sem módosítottam magamon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829128#post829128][b]Hollus Zádor Kelen - 2021.04.06. 20:37[/b][/url]

Furcsa érzések kerítik hatalmába hirtelen. Nem is nagyon tudja hová tenni a dolgot, és össze is zavarják újra. Viszont a nő száján kicsúszó válasz arra sarkallja, hogy összevonja szemöldökeit. Viccnek is felfoghatná, mert leginkább annak hangzik, de kiérzi belőle a komolyságot. Az pedig baj.
- Miféle jelentésről beszél, Vé? - kérdezi meg óvatosan, fürkészve a nő arcát, ahogyan letelepszik a szökőkút szélére. Ez a nő elég furcsa. Talán ezért vonzotta valami különlegesen afelé, hogy megszólítsa, akaratlanul is. Érdeklődve, tovább fürkészve biccenti félre a fejét, ahogyan folytatja a másik. "Biztosan tudja." Honnan kéne? Mit gondol, ki ő?
Egy ideig nem szól egy szót sem, csak hagyja a levegőben elúszni a kérdéseket, és a kijelentéseket, vár, türelmesen hallgat, figyel, aztán szólal csak meg, csöndesen. Csak gyűrné már le ezt a furcsa érzést magában valahogy. Meg kellene innia a bájitalát.
- Gyakran gondolja azt, hogy megfigyelik, Vé? - kérdezi óvatosan. Vár egy kicsit a válaszra, vagy a csöndre, aztán folytatja, a közelében letelepedő nő felé billentve fejét.
- Van ennek valami oka? Bár megértem, ha nem szeretne beszélni erről egy idegennel.
Próbál minél nyugodtabban beszélni és kideríteni a nő furcsaságait. Mert láthatóan vannak. Ez valahogy egyébként mindig különösen megnyugtató érzés is. Nem csak ő a furcsa. Viszont bajt is jelezhet. Mások számára is, de különösen az adott személynek. Paranoiásnak tűnik, amennyire hirtelen ki tudja következtetni az érzelmeiből, a reakcióiból és azokból, amikről beszél. A paranoia pedig roppant mód egészségtelen dolog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829288#post829288][b]Weiss Arion Ruben - 2021.04.08. 23:12[/b][/url]

Bárki mondaná, hogy ő tényleg most ilyesmit cselekszik, hogy segít és azt jó szándékból teszi, kiröhögi. Benne nincs jó szándék, inkább megkíméli magát a további tekintettől, amit az előbb a srác tolt le neki. Vagy mégis van benne segítő él, mert a bálra se mondott nekem, ment és tette. Lehetséges talán, hogy Kimoriah egy hangyányit mégis csak jó hatással van rá és előtérbe kerül néha az, hogy ugyan olyan ember, mint a többi? Meglepné a válasz, ha keresné, de nem teszi. Ő is ember, neki is egy gödörben lesz vége egyszer, sok méter mélyen, addig meg annak hiszi magát, aminek akarja. Pont elég. És az is, hogy akkor, egye fene, el nem mondja neki, de amolyan felebaráti dolog miatt segít neki. Bár, nem biztos, hogy ő és az művészete az illúzióban gyereknek való, de megpróbálja visszafogni magát.
- Azt én is, de merész vagyok mégis. Nem tudsz még úgy ártani nekik amúgy se, amitől megkattannak – illúzióval nem, az, hogy a személyiségével igen, az már az ő dolguk. Leül mellé, helyet is hagy neki, persze, nem úgy húzódik el tőle, mintha leprás lenne – bár tény, ha valaki aki ismeri, látná, hogy kölyökkel lóg, letagadja -, helyet hagy neki mindenre, meg közben figyel is. Tényleg figyel. Aprót hümment a szavaira.
- Más az, ha valaki érti is, mit csinálsz, értem – főleg, ha az meg is tudja mutatni, hogy mit és hogyan kell. A másik ugyanilyen kölyköt nem látja, elég neki belőle egy is, ez igaz, többről meg nem tud. Vagyis ott van az a francia csaj, de ő nem tanonc, mintha ezt említette volna, főleg, hogy másban is utazik. Kevesen vannak erre, akiket ismer és tudja, hogy képesek rá. Erre inkább más a divat, vonzza a kutyaféléket és az elemi mágusokat. Fura hely. – Pöpi? Mi a fene az, hogy pöpi? – pozitívot jelenthet talán, de ha megvernék se érti ezt. Oké, már a magyar is változik, ő meg menten öregnek érzi magát, hogy lassan szótár kell neki egy sráchoz. Komolyan. Inkább elengedi és inkább hagyja, magyarázza csak el, merre és hogyan jár. Aprókat bólogat, nagyjából be is lövi, mi és merre. Nem konzultált a bál óta a testvérpárossal, akik oktatnak, de biztos nem veszik le a fejét, ha civilként segít itt most. Érdemrendet nem vár és azt se, hogy ezek után rendszeresen járkáljanak hozzá.
- Ahha, értelek – bólint egy nagyot, hiszen azt is érti, hogy jobb akar lenni. Ez ismerős, őt is ez hajtott előre. Mindenkinél jobb. A karkötőre pillant és elvigyorodik. – Csak nem zavar? Pedig ez jobban néz ki, mint amit anno én kaptam. Meggyaláztam, mikor végül lekerült rólam – na nem úgy, hanem inkább égett, mint elrakta volna emlékbe. De a nosztalgia helyett csapja össze a tenyereit végül.
- Oké, hát azon vagyunk, hogy segítsek. Tiszta rendes tőlem, becsüld meg. Ja és a többieknek nem, nem vagyok jótékonysági állomás – szögezi le. Hogy neki segít-e máskor? Jó kérdés. – De előbb, mutasd be, mennyire megtörhető és mennyire megy. Ne fogd vissza magad – ad neki szabad kezet, hogy akkor bármit, még amit az iskolában nem is meg. Ha tud neki újat mutatni vagy ami meglepi, akkor már megérte. De nem reménykedik ilyenben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829302#post829302][b]Mórocz A. Móric - 2021.04.09. 13:08[/b][/url]

Vállamat vonom meg. Lehet nem tudok ártani nekik olyan szinten, mint ahogy ők azt hiszik, de akkor sem tartom okénak, hogy random embereket illuzionálgassak, pedig amúgy tök poén - nem csináltam gyakran, és csak kisebb poénokat eresztettem el -, de így meg nem lépek feljebb. Ráadásul a gondolattól, hogy valóban megszabadulhatok a karkötőtől csak még inkább felpörgök, szóval ha Ruben bá-, khm, szóval ha Ruben itt akarna hagyni, akkor sem engedném el olyan könnyen, mert elég volt már a karkötőből. Noncsi bácsiék tudják, hogy kell lekötni egy Mórocz figyelmét egy tanévre, nem is volt velünk semmi baj. Taktikus.
- Há’ pöpi - ismétlem el, miközben megvonom a vállam lezseren. - Pöpec, tudod. Király - billegtetem fejemet kicsit, lehunyt szemekkel magyaráznék tovább, ahogy felemelem mutatóujjamat is, hogy telecsapjam az étert szinonima szavakkal, de semmi más nem jut az eszembe, úgyhogy hoppon vagyok. Leengedem az ujjamat, vigyorogva fordulok Ruben felé és magyarázom el neki a helyzetemet, amire a legnagyobb egyetértéssel megspékelt bólintást kapom. Már most szanaszét adom, hogy Rubennel gyakorolhatok, és komolyan segít benne. Merlinre, Móric el sem fogja hinni, ha elmesélem neki, hogy sikerült befűznöm.
- Dehogynem zavar. Tiszta izé… - milyen értelmes mondat. - Kis rávezetéssel ugyan, de szerintem arra is rájöttem, hogy szedhetném le, szóval csak még jobban kellene az erősítés az illúziók között - bólogatok magabiztosan, majd állok meg a mozdulatban és röhögök fel hangosan Ruben szavain. - Ez elég perverz - szögezem le tovább röhögve, majd fagy belém a minden is, ahogy összecsapja tenyerét. Ember, nem szabad elfelejtenem, hogy ő ugyanúgy creepy még mindig. Hevesen bólogatok, csillogó kékjeimet le sem veszem róla, ahogy közli, becsüljem meg. Ó, de még mennyire! Elképzelni sem tudja mennyire, de mennyire meg van becsülve, és ez most nem szarkazmus, hanem tényleg.
Torkomat köszörülöm meg, ahogy előre fordulok. Lehunyom szemeimet, magam elé képzelem a kolibrit, minden kis részletével együtt, ahogy mindig megálmodom, végül szárnyának hangjával igyekszem kiegészíteni a képet, hogy utolsó lépésként terjesszem ki és lássa meg Ruben is, ahogy a kolibri előttünk repked ide-oda. Gyorsan teszi, míg szárnyainak gyors mozgása által generált hangja jut el a fülünkbe. Alsó ajkamat beszívom a nagy koncentrálásban, a madár kitartóan repked, meg-megállva nézelődik, majd reppen tovább pár métert. Kékjeimet kinyitom, Rubenre emelem azokat kíváncsian, hogy mégis mi a véleménye, amikor a tér végén felhangzó gyermek nevetésre terelődik a figyelmem és az illúzió eltűnik. - Ne már, bakkerka! Pedig most… aj! - szusszanok durcásan, majd térdelek könyökömre, hogy tenyerembe támasszam arcomat és bámuljak előre. - Ennyi. Túl könnyen törik és még nem jöttem rá a módjára, hogy tudnám jobban kitartani. Csak azt ne mondd, hogy reménytelen vagyok, mert akkor befejeztem - morgok bajszom alatt sokkal ingerültebb hangon, mint eddig bármikor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=829326#post829326][b]Éjféli Veréna - 2021.04.09. 21:50[/b][/url]

Kérdésére riadtan pillantok oldalra, de a fejem egyenesben marad. Olyan biztos voltam benne, hogy az ELME küldte, hogy eszembe sem jutott, hogy esteleg tévedek. Lehetséges, hogy nem pszichológus, akinek az ellenőrzésem a feladata. De akkor kicsoda és miért beszélt ilyen furcsán? Nem értem.  Remélem nem veszi észre. Most mit tegyek? - Bocsánat, azt hittem miattam jött, hogy beszámolót készítsen...Tudja, munka meg ilyenek... - szólalok meg végül és érzem, hogy arcomon kiül zavarodottságom. Nagyon kellemetlen helyzet lett hirtelen ebből a véletlen(?) találkozásból, és csak azért nem kezdek fészkelődni, mert ledöbbenek azon, amiket ezután kérdez tőlem a férfi. Bolondnak néz? Bolondnak néz! Merlinre...tényleg bolondnak néz. Esik le mondatainak jelentéstartalma, amitől még jobban kétségbeesem. Mi a helyes válasz? Mit kellene mondanom? Nem tűnődhetek sokáig, mert az is furának tűnne. Valljuk be ez az egész beszélgetés annak tűnik, az elő pillanattól. - Sokáig kellett attól tartanom, hogy kutatnak utánam - kezdem puhatolózva és próbálok a lehető legnyugodtabb hangon beszélni. Halvány lila fogalmam sincs, hogy ki is itt mellettem ez a bizonyos Zé nevű alak és gyanakvásom irányába egyre erősödni kezd. Lehet nem kellett volna idejekorán kiszanálnom a bosszúálló Károly pribék tippemet? Akkor viszont még nagyobb slamasztikában vagyok, mintha az ELME dolgozója lenne. - Valóban nem szívesen csevegek az életemről idegenekkel. Jól gondolja, de magán múlik, hogy ez megváltozzon - állok fel mellőle, majd pár lépéssel szembe helyezkedem, karnyújtáson túlra, biztos ami biztos - Kicsoda maga és mit keres itt igazából? - szegezem neki a kérdést - Mivel foglalkozik valójában? - folytatom a faggatózást és kékjeimet egyenesen arcára függesztem - A városban szinte mindenki tudja ki vagyok, de maga nem? Hogyan lehetséges ez egy ilyen kis helyen? - firtatom a dolgot annak tudatában, hogy túlzóak a szavaim. Direkt használom őket így, hogy kibújhasson végre a szög a zsákból. Koránt sem ismer mindenki, sőt azt sem tudja Bogolyfalva apraja-nagyja, hogy én vagyok az a nő, aki közel másfél éve karácsony táján kioltotta férje életét. Elültek már nagyrészt a pletykák és a panzióban is békés az életem. Az efféle helyzetek csak azok, amik képesek megzavarni a nyugalmamat.