36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 20:59 | Link

Martin
hétfő délután 5 óra
outfit


A tegnapi nap nem talán nem a legfényesebben ért véget. Túl sok negatív élmény jutott eszembe és ezek rányomták a bélyegüket a kialakulni készülő hangulatra. Mégis azzal köszönt el, hogy várni fog, így egész éjjel azon rágódtam, hogyan zárjam majd ki az esetleges rossz gondolatokat, ha olyan témára terelődne a szó. Mert bár kismillió dologról beszélgethetünk majd, mégis az a sejtésem, hogy fel-felfog bukkanni egy-egy negatívabb - nekem legalábbis - téma. Nem felejtettem el, hogy alapvetően azért keresett meg, mert félvámpírt akart látni, s valószínűleg még most is ez érdekli. Bár bíztam benne, hogy túl tudunk lépni ezen, hogy miattam akar majd barátkozni és nem egy gyerekkori baki miatt.
Későn nyomott el az álom, de ez nem újdonság. Szent meggyőződésem, hogy a damfírsággal az éjszakai élet is együtt jár, mégis a világ nappal működik én pedig túlságosan is ragaszkodom a világhoz, így kialvatlanul, kávét tömve magamba vészelem át a reggeli órákat a könyvtárban, kerülve az embereket - igen, a szocializálós elgondolás után, ez vicces, tudom -, mert tartok tőle, hogy morcos lennék. Aztán ahogy a nap halad, úgy éledek fel én is. Délutánra már pörgök, s amikor lejár a munkaidőm, a lehető leggyorsabban sietek haza, hogy rendbe tegyem magam a randinkra. Találkozó. Emlékeztetem magam. Baráti beszélgetés. Mégis lezuhanyozok, kicsípem magam. Jól akarok kinézni, egy bizonyos benyomást kelteni. Ahogy felveszem a zakómat megcsörren az emlékeztető is a telefonomon jelezve, hogy tizenöt percem van odaérni. Felveszem hát a baseball sapkát meg a napszemüveget is, meg egy kabátot és sálat, mert nekem még hideg van odakint, és a nap is jobban süt, mint szeretném. Szecskára bízom a házat, hogy őrizze, de azért ráfordítom a kulcsot a lakásom ajtajára, aztán lehajtott fejjel végigszelve az utcát sietek a Pillangóba. Belépve leadom a ruhatárba a kabátot, sálat, meg a baseball sapkát. A ruhatáros kissé furcsán néz rám, én meg elmosolyodom, ahogy megszólítom.
- Nem illik az összképhez a sapka, mi? - nevetem el magam, aztán az ujjammal végigszántok a hajamon, - Jó a hajam? - kérdezem a fiatal srácot, aki miután bólint elviszi a kabátom én meg megkapom a bilétámat, amit a zsebembe vágok.
- Köszi - nézek rá hálásan és a kezébe nyomok még egy galleont is, hálám jeléül. Aztán a teázó rész felé indulok meg. Belépve kissé lehúzom a szemüvegem, de aztán úgy döntök egyelőre marad, mert még besüt a nap. A szemeimmel Martint keresem és meg is akad rajta a szemem, ahogy az egyik hátraesőbb, kétszemélyes asztalnál ücsörög. Megörülök neki, különös izgatottság lesz úrrá rajtam, így vidám mosollyal sietek oda az asztalhoz.
- Szia! - köszönök, s kezet nyújtok, hogy aztán a vele szemben levő ülő alkalmatosságra helyezkedjem. A napnak háttal, s így már a napszemüveget is le merem venni. Szépen össze is csukom, és a zsebemből előveszem a tokot meg a telefonom. Utóbbi azt is mutatja, hogy nem késtem, még van három perc ötig, így nyugodtan helyezem a szemüveget a tokba - Korán érkeztél - pillantok rá még mindig vidáman, bár most igazán nem tudom, hogy mivel kéne beszélgetést kezdeményezni. A helyhez illő, sablonos kérdést teszem fel:
- Tudod már milyen teát kérsz? - A szemüvegtokot visszadobom a zsebembe, majd lenémítom a telefont és azt is eltüntetem, közben pedig várakozóan nézek Martinra. Mindegy mit mond. Csak a hangját akarom hallani.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 28. 21:00 Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 23:11 | Link

Martin

Felhúzom a szemöldököm, az üdvözlésén, de nem bírom ki, hogy ne játsszak rá egy pillanatig. Körbe is nézek, szúrós pillantást küldve mindenki felé, aki rám néz. Aztán persze leveszem a szemüveget és kezet rázok Martinnal.
- Nem tévednek nagyot - vonok vállat, aztán elmosolyodom. Közben a kézfogás véget ér, az én pedig hidegnek érzem a levegőt, az érintése után. De igyekszem nem ezzel foglalkozni és a lehető legtermészetesebben elrakni a szemüveget, majd a telefont is.
- Ez egy igen kellemes tulajdonság - válaszolom neki mosolyogva, mert valóban fontosnak tartom. Én magam is szeretek pontos lenni, bár sokkal előbb érkezni nem szeretek, mert várakozni viszont utálok. De így már azt is tudom, hogy Martinnál nem kell emiatt aggódnom. Sőt, legközelebb talán én is tíz-tizenöt perccel korábban érkezem. Már ha lesz legközelebb. De miért ne lenne?
Figyelem, ahogy végig mér, és én is magamra nézek, hogy rájöjjek, mit néz, aztán amikor megszólal, akkor megértem, hogy most lát először rendesen felöltözve.
- Valóban nem. Bár én inkább ezt vallanám szokásosnak - s magam sem értem miért, de kissé zavarba jövök, ami persze azzal jár, hogy kitolom a kis golyót a számból, de aztán rendezem magam, és hozzá toldom - De nem szeretem, ha koszos a zakóm. Tisztíttatni is macerás. - Nekem legalábbis, mert már nem tudom egy pálca intéssel eltüntetni a foltokat. Na, meg nem is lehet minden foltot csak úgy elvarázsolni. - Ez jobb? - érdeklődöm, mert ha mondjuk a festős cuccaim tetszenek neki jobban, akkor abban mutatkozom majd többet. De valahogy ő nem olyan embernek tűnik. Szerintem őt kifejezetten érdekli, hogy mit vesz fel valaki. Én csak szimplán jól érzem magam így. Na jó... jó benyomást is akartam kelteni, remélem sikerrel.
A tealapra nézek, és követem a szememmel, mikre bökdös rá. Aztán egy pillanatnyi gondolkozás és komoly hümmögés után válaszolok neki.
- Szerintem gyümölcs vagy zöld. Én szerintem zöldet iszom. Vagy jázminosat, vagy Lung Chinget. Süteményt szerintem külön is rendelhetsz...
Ami engem illet, nekem nem vágyam a süti, de persze ha kapok nem utasítom el. Egyszerűen csak nem vonzanak annyira az édes dolgok, amióta vérre is szomjazom.
- Szereted az édes dolgokat? - kérdezem ha már süteményt említett, na meg a ház specialitása is valami édes dolognak néz ki. Nekem elég lesz a zöld teám. Jól megnyugszom majd tőle és talán ma este még aludni is tudok majd.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 29. 15:34 | Link

Martin

Viccesek a reakciói. De nem akarom nagyon megijeszteni. Pedig lehet illene hozzám a "maffia", bár akkor már inkább a "Jopok" szót használnám de egyre megy. Az pedig sajnálatos, hogy egyébként nem áll messze a valóságtól...
- Jól sejted - felelem könnyedén és helyet foglalok, bízva benne, hogy ez nem fog gátat szabni a későbbi beszélgetéseink során. Egyelőre pedig jó a könnyed téma.
- A zakót le szoktam venni, ha olyan van... és oké, inkább farmerben megyek - nézek rá megadóan, mert igaza van, de attól még szeretnék így kinézni a hétköznapokon. Más dolog, hogy túl sok olyan hobbim van, amihez az elegancia nem passzol.
- Tilda? - kérdezek vissza. Ismerős a név aztán rájövök arra is, hogy hol láttam - Tilda volt házvezető a Levitában, nem? De nem emlékszem rá... Amúgy sem voltam sosem a könyvtárban, mielőtt jelentkeztem könyvtárosnak - Bár ez ebben a formában nem igaz. Be-belógtam oda, de szigorúan csak úgy, hogy senki ne tudjon róla. Így történetesen azt sem tudom, ki volt a könyvtáros, amikor odajártam. Lehet ez a Tilda. - Szóval nem. Bocs. - Vágok bűnbánó fejet, bár nem tehetek róla, hogy nem ismerem az említett hölgyeményt. De nyilván érdekes lehetett, ha őt érdekli.
- Sokat változik mostanában a tanári kar. Nem igazán követem - unalmas lehetek, hogy nem tudom mi zajlik az iskolában. A diákokról persze többet tudok, de nem hiszem, hogy azok a témák érdekelnék őt. - Rotman most az igazgató... ő auror. A helyettese meg az a beképzelt Várffy - meg is forgatom a szemeimet, ezzel kifejezve a véleményem a férfiról. - Bár el kell ismerni, jól néz ki és a magam módján intelligens is. De itt kimerül - vonok vállat, a magyarázat közepén aztán elgondolkodom, de nem tudom mi érdekelné még. - Mikor jártál oda? - kérdezem inkább, mert nem emlékszem rá. Bár nyilván ő előttem volt ott, hiszen én nagyon későn kezdtem, ő meg valószínűleg akkor amikor ideje volt.
A teák kapcsán ő a gyümölcsös mellett dönt, ami szerintem érdekes választás, de az is igaz, hogy sokat változott az ízlésem, amióta megharaptak.
- Régen szerettem az epreset, de nem hiszem, hogy most meg tudnám inni. Maradok a Lung Chingnél. - Döntöm el és még bólintok is magamnak, ezzel megerősítve a döntésem.
- Mert érdekel - sz. De a sz-t lehagyom, mert nem tudom. Úgy érzem túl zárkózott, de közben nagyon szeretne többet tudni rólam. Nekem meg nem kéne túlságosan nyitni, ha ő nem teszi. Örök dilemmám ez, sosem tudom mennyit mondjak magamról, mikor túl sok az információ, de talán tanulhatok tőle erről. Elvégre még mindig csak apróságokat tudok, de remélem az este vége felé, már jobban fogom ismerni. - Én egy ideje inkább a sós dolgokra vagyok ráállva. Bár egy almás-rácsost nem utasítanék vissza soha sem. - Meg is nyalom a számat a kedvenc süteményem gondolatára, de aztán moderálom magam és szétnézek a helyiségben.
- Régen nem így nézett ki ez a hely... és nem mondanám, hogy előnyére változott... - teszek egy óvatos megjegyzést, bár engem leginkább a függönyök hiánya visel meg, hunyorognom is kell, ahogy a terem világosabb fele felé pillantok. - De jó, hogy a pillangókat megtartották.
Martin felé visszafordulva meg is látok egy apró tarka lepkét röpködni a feje mellett. Mosolyogva figyelem a repkedő rovart, és kinyújtom felé a kezem, hátha rászáll az ujjamra.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 29. 22:34 | Link

Martin

Megrázom a fejem a kijelentésére, hogy túl szép is lett volna. Át fut a fejemen, hogy mit szólna ő, vagy bárki odahaza, és egyik sem olyasmi, amit szépnek vagy kívánatosnak gondolnék. De szerencsére nem faggat tovább és más témákra evezünk. Ártatlan könnyed témákra, így a könyvtárosi állásomra is.
- Varázserő nélkül korlátozottak a lehetőségeim. A könyveket viszont szeretem és értek is hozzájuk. Könyvek közt nőttem fel, szóval jó opciónak tűnt. Na meg. Mindig is akartam könyvtárba járni. Csak nem lehetett - vázolom fel a helyzetet, a tényekkel kezdve, de aztán megint túl messzire megyek. Legalábbis azt hiszem. Mert szinte várom, hogy megkérdezze, miért nem lehetett könyvtárba járnom... Ha nem teszi, akkor hálás leszek. Ha megteszi, akkor pedig kénytelen leszek elmondani, miből élek. Na mindegy.
- Vannak alkalmazottaim. Meg pár diák, aki besegít. Kell nekik a zsebpénz. Egyszerűbb melót meg nem hiszem, hogy kapnak - felelem mosolyogva, mert nem hiszem, hogy ezt ne következtette volna ki könnyedén. De mindegy is. Az iskoláról csak röviden és tömören próbálok mesélni, de így is elég hosszasra sikerül, legalábbis szerintem.
- Nekem még nem volt vele dolgom - vonok vállat, mert nem Rothman vett fel. Szerencsére még Kriszpin volt az igazgató, amikor jelentkeztem és vele viszonylag jó viszonyon volt. Elvégre ő engedte annak idején azt is, hogy beiratkozzam és befejezzem a mágikus iskolát, még ha közben folyamatosan gyengült is a varázserőm.
- Madagaszkár? Miért volt borzasztó? - kérdezek vissza, mert arról csak hallomásból tudok. De rosszat nem igen hallottam róla. - Én a svéd kirándulás idején költöztem ide... - de hogy az mikor volt? Meg ne kérdezze senki. Régnek tűnik. De nyilván nincs olyan rég, mint amikor ő járt oda. Ilyenkor azért jó lenne ha tudnék számolni. Ki tudnám silabizálni, hogy láthattam-e korábban. De nem emlékszem. Valószínűleg nem.
A süteményre nemet mondok s ki is fejtem, hogy én speciel nem vagyok túl édes szájú. A kérdése meg kissé meglep, de a legmeglepőbb mégis csak az a mohó csillogás a szemeiben. Csak figyelem egy darabig, mert szépek a szemei, de valahol mégis megijeszt, hogy pont ez váltja ezt ki belőle.
- Gon...dolom - felelem eléggé lassan és vontatottan, mert csak sejtem, hogy azért, de nincs rá bizonyítékom, nem találtam sehol sem erről szóló leírást. Lehet szimplán csak változott az ízlésem, vagy valami pszichológiai oka van. Remélhetőleg nem csak ez fogja érdekelni.
- Nekem elég a tea, de te nyugodtan egyél egy süteményt, ha szeretnél -  kérem mosolyogva, hogy ne rajtam múljon a döntése. Engem nem zavar, ha ő eszik valamit, nekem viszont elég a tea. Egyébként is, rajta még elférne egy kis plusz, mondjuk így is... Elkapom a tekintetem, mielőtt túl feltűnően vetkőztetem le és inkább a teázó berendezését kezdem el minősíteni.
- Rendben. Legközelebb te választasz - kapok az alkalmon, ha más ilyen kis édesen elszólta magát. Vagyis, nem tudom. Nekem tetszett az ötlet, de ahogy próbálja kimagyarázni abból arra következtetek, hogy elszólásnak érzi. Részemről viszont egyelőre nincs akadálya egy újabb randinak. Khm. Baráti találkozás. Az.
Őt figyelem, majd a lepkét, ami az arca mellett repked. Meglep, ahogy azt kéri hessegessem el szegény kis pillét.
- Nem zavarnak. Gyönyörűek - de a kezemet visszahúzom, mert láthatóan én nem vagyok szimpatikus a kis rovarnak. Inkább másikat kezdek kutatni a szemeimmel - Ritkán látok lepkéket... és olyankor is szint csak éjjelit vagy molyt. Azok nem ilyen szépek - magyarázom tovább, miközben a szememmel végig követek egy másikat, ami balról jobbra hullámvonalat leírva száll el előttem. - És nem kell félned. Nem szállnak a teádba. Olvastam, hogy van valami varázslat a helyen, hogy megvédjék a pillangókat. - A lepke kikerül a látókörömből, valahova az ablakok felé száll, így én visszanézek Martinra. Ő meg... a piercingekre kérdez rá. Felhúzom a szemöldököm. Kicsit mintha nem tetszést hallanék a hangjában, vagy valamiféle apai szigort, de hát... inkább nem nevetem el magam rajta.
- Erre gondolsz? - lehet ez rosszabb, mintha nevetnék, mert kinyitom a számat, és kidugom a nyelvem, csakhogy jobban is láthassa. Aztán vállat vonok. - Emlékeztető, hogy ne csináljak több hülyeséget - válaszolok végül, aztán elhúzom a számat. - Mondjuk átlövetni pont olyan hülye ötlet volt. De legalább kellően fájt, hogy tudjam még élek. - Hátradőlök a széken és a falat nézve, úgy döntök, hogy ezt igazán elmesélhetem. Mit számít? Tök rég volt.
- Húsz voltam és azt hittem vége a világnak, mert egy lány mást választott. Azóta meg emlékeztet, hogyha valami nem úgy alakul, mint elképzeltem, az nem a világvége - Sóhajtok egyet, ahogy a monológ végére érek és szerencsémre meg jelenik egy pincérlány, hogy felvegye a rendelésünket. A kezemmel intek Martinnak, hogy mondja előbb ő, hogy mit szeretne, aztán én is megkérem a teámat, a tekintetemmel pedig követem a lányt, ahogy eltipeg. - Te biztos nem csináltál hülyeségeket gyerekként - pillantok újra Martinra, és valamiért remélem, hogy megcáfol, de ő nem olyannak tűnik. Így csak nézem, ahogy a fény csillog a haján és élénk vörösre festi azt. A pillangók, amik a feje felett repkednek, nyomába sem érhetnek.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 31. 22:21 | Link

Martin

- Ha a lassabb öregedés, a gyors reflexek és az erő számít kompenzációnak ... Köszönöm, de egyikre se volt szükségem - Legyintek. A reflexeimmel sosem volt gond és gyengének sem éreztem magam soha. Most lehet hogy jobb, de ez nem adja vissza, az elveszett varázserőmet. De ez van, ezzel kell együtt élni a továbbiakban. Így ugye a könyvtár tökéletesen jó megoldásnak tűnik.
- Koreában könyves boltom van - felelem aztán egy pillanatnyi habozás után hozzá teszem - Ázsia legrégebbi mágikus iratokkal foglalkozó kereskedése... - megforgatom a szemem, mert ez olyan tipikus rizsa, amit belém neveltek, hogy jó hírét keltsem az üzletnek. S bár kétségtelenül igaz, eléggé tönkre tette az életem. - A családomnak az a filozófiája, hogyha egy könyv nincs meg a boltban, akkor az nem létezik. Nincs olyan könyvtár vagy múzeum vagy bármi, aminek szélesebb, nagyobb, jobb... bla...bla...bla  választéka lenne. - Tartok egy pillanatnyi hatás szünetet, gondolom ez neki érdekes lesz - Szóval úgy vélték felesleges könyvtárba menni, hiszen minden elérhető. Na meg egy csomó varázslat is gátolt, bár én inkább átoknak hívnám őket. - Egy pillanatra elgondolkodom, ezt tulajdonképpen lehetne kompenzáció is - Szóval ennyi jó van a mostani életemben. Nyugodtan bemehetek egy könyvtárba, vagy egy másik könyves boltba, anélkül hogy annak bármi következménye lenne - igen, ez kifejezetten megnyugtató. De azért továbbra is a varázserőt választanám, hiszen ezekre az átkokra még kitalálhattam volna valamit. De most már nem kell aggódnom miatta.
Az iskola kapcsán ő is beszélni kezd, én pedig figyelmesen hallgatom. Még ha nem is nagyon magáról mesél, egy-egy elhintett fél mondat is több, mint amit elsőre feltéteztem róla, így azokat az információ morzsákat megpróbálom elraktározni.
- Miért? Mivel foglalkozik? - érdeklődöm, ahogy az anyját említi. S talán látja rajtam, hogy nem udvariasságból kérdezem, hanem mert valóban szeretnék többet megtudni róla. Én amúgy is olyasmiket mondtam el alig néhány perce, amit itt a környéken senki sem tud. Talán mert soha senki nem érdeklődött, de akkor is. Valamiért még meg is bízom benne, aztán valószínűleg koppanok egy nagyot, de az sem lesz újdonság.
- Negyedikesnek... azt hiszem - elgondolkodom, mert erre nem igazán emlékszem - elég fura volt, de legalább befejeztem a sulit - vállat vonok, aztán elgondolkodom, hogy láttam-e korábban Martint, talán a faluban igen, vagy egy folyosón, de egész biztos, hogy sosem beszéltünk. - Mással voltunk elfoglalva - vetem fel, mint valószínű okot, na meg nyilván nem egy évfolyamra jártunk, nem egy házba.
- Valóban? Milyen tárlat? - érdeklődöm s talán a szemeim is megcsillannak a galéria említésére. Régen voltam ilyen helyen, talán mert fájdítja a lelkem, hogy nem tudok hasonlót alkotni, de egész biztos, hogy élvezném, főleg ha van kivel elbeszélgetni a kiállított tárgyakról, művekről.
- Annyira azért nem fontos - legyintek a lepkék kapcsán, az állatkerttől kicsit ódzkodom, ha az emberek nem is, az állatok többsége érzi, hogy más vagyok. Szecska ragaszkodása is különös volt eleinte, de hazugság lenne azt mondani, hogy nem nőtt a szívemhez a kis dög. Magányos napjaimon jó hozzá beszélni, főleg mert időnként valami rendkívüli értelem csillog a szemeiben. - De ha szeretnél lepkéket nézni akkor persze lehet róla szó - felelem végül, ne érezze úgy, hogy visszautasítom. A tárlat viszont tényleg nagyon érdekel, még ha van is bennem némi félsz, hogy nem a legvidámabb perceimet fogom ott tölteni. De az élet megy tovább, nekem sem árt kimozdulni a komfort zónámból, s ideje szembe nézni ezzel is.
Ezután kérdez a piercingről a nyelvemben én pedig nem bírom megállni, hogy ne mutassam meg neki. A fej amit vág, megérdemelne egy fotót, jó kis meme lenne belőle, de sajnos nincs lehetőségem megörökíteni azt, így csak a fejemben próbálom elraktározni a képet és elmesélem, nagy vonalakban a háttér sztorit.
- Pedig... - Felállok és közelebb hajolok hozzá, balommal a homloka felé nyúlok. Nem érek hozzá, csak majdnem. Arcom közel kerül az övéhez, ahogy a homlokára pillantok - De itt van! Apró betűkkel. Martin Romberg a tökéletes mintaférfi - mutatóujjam, a homlokára mutat, aztán mintha ott sem lettem volna visszahuppanok, és mintha mi sem lenne természetesebb, egy apró mosollyal még hozzáfűzöm - A saját elképzeléseid, álmaid követése, sosem hülyeség. S bár nem tudom ki az a valaki, de ha fontos vagy neki, akkor támogat az álmaidban, akkor is ha távol vagytok egymástól - Aztán lehet, hogy nem egyezik a véleményünk, de én mélyen a szemébe nézek, hogy tudja én ezt egész biztosan így gondolom és senki sem rendíthet meg ebben az elképzelésben. Kwon az élő példa rá, hogy még mindig a világ legjobb kisöccse, és támogat mindenben, ahogy én is őt.
- Jobban fest? - kérdezek vissza, mert a másképp-et nem nagyon tudom értelmezni és én még mindig szeretnék a "jó" kategóriába tartozni nála. De valamiért azt hiszem, hogy igen. Talán mert ezt akarom hinni, vagy mert a napfény és a lepkék a feje körül, valamiféle modern glóriát írnak le felette. Mindenesetre tetszik a látvány, ha festenék még portrékat, tuti így festeném őt meg.
A pillanatnyi csend, ami beáll közöttünk, most nem tűnik kínosnak. Van benne valami könnyed és kellemes, már-már megnyugtató. Ahogy szemei a kezeimre tévednek én is odapillantok, megmozgatom az ujjaimat, bár fogalmam sincs mit néz rajtuk, de megnyugtat, hogy nincs festékfolt a kezemen, és a körmeim is pár napja vágtam.
- Mit látsz? - kérdezem meg végül, mert nyilván valamit, amit én nem. És mint mindig kíváncsi vagyok, hogy a kezemen mi lehet ennyire érdekes.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:41 | Link

Martin :3

Azt hiszem sikerült eloszlatnom mindenféle illúziót a létemmel kapcsolatban. Nem mintha ettől jobb lenne. A tekintetébe egyfajta sajnálkozás kerül és ez sokkal zavaróbb. Mert bár aggasztott, hogy miért érdeklem ennyire, a lelkesedés a szemeiben, a vágyakozás valami kis információra kellemesebb volt, mint a sajnálkozás. Nem szeretem, ha sajnálnak, nincs rá szükségem. Mégis tudom, érzem, hogy bármit mesélek neki az csak erősíteni fogja ezt a fajta sajnálatot. Akkor miért teszem? Talán mert a lelkemnek könnyebb, mert valahányszor elmondom mindig egy leheletnyivel könnyedebbnek érzem magam.
- Más könyvesboltokéból. A sajátunkban azt csináltam, amit akartam. Már amíg a könyvek megmaradtak látszólag újnak – erre elmosolyodom, s felelevenednek lelki szemeim előtt olyan alkalmak, amikor ez nem teljesen sikerült. Ahogy Kwonnal vagy a barátaimmal lázasan próbálkoztunk menteni a menthetőt. A büntetésekre nem gondolok, a csíny izgalma mellett azok mindig eltörpültek. Egy kicsit talán elmélázok ezen, de aztán az iskolán át Martin is mesélni kezd kicsit magáról, én pedig inkább rá figyelek. Érdekel, sokkal  jobban, mint hinné, magam sem értem miért.
- Milyen orvos? – kíváncsiskodom tovább, bár nem róla van szó, mégis reménykedem, hogy a válaszaiból valami mást is megtudhatok róla. Az már egyértelmű, hogy nincs elragadtatva a szülei hozzáállásától, de emiatt nem hibáztatom. Nekem mindig ott volt Kwon, hogy valakivel túl tegyem magam az esetleges rosszon, de vajon neki volt-e valaki, aki mellé állt, ha szembeszegült a szülői akarattal? Elsőre azt tippelném, hogy nem. Ez pedig a viselkedését is megmagyarázná számomra.
- Kortárs akvarell? – ezen el kell gondolkodnom, fogalmam sincs milyen lehet, mármint egyetlen mai festőt sem tudnék említeni, aki akvarellel dolgozik, viszont ezer meg egy „amatőr” alkotót követek instán és más platformokon. – Menjünk! – adok teret végül a lelkesedésemnek, és kíváncsiságomnak, nem árt, ha tágítom a látóköröm ezen a téren.
- Jó. Nálam jelenleg a galéria az első... – vágom rá gondolkodás nélkül a rangsorolásra, de igazából az tetszik jobban a dologban, hogy ez még sok lehetőséget kínál találkozókra.
A homloka figyelése amúgy nem annyira érdekes. Sokkal inkább az, hogy nem húzódik el, pedig inkább azt vártam volna, de ez kellemes meglepetés, és jó érzéssel is tölt el. Az illatát is beszívom még mielőtt visszaülnék és magamban azt elemzem. Van benne valami nyugtató, nem túl erős, mégis férfias. Kifejezetten kellemes. Illik hozzá.
- Ha nem veszítem el a varázserőm, akkor most sem tudnám teljesen azt járni – húzom el a számat, mert ez a keserű valóság. Nem mintha így azt járnám, amit szerettem volna. De a körülményekhez képest most tudok variálni. Ha pedig varázsló maradok, akkor a bolthoz láncolva élném a napjaimat.
- Ez egy rendkívül diplomatikus válasz – nevetem el magam. De azt hiszem értem. Eddig is úgy véltem, hogy jóval konzervatívabb nálam. Még jó, hogy nem akkor futott belém, amikor kék vagy rózsaszín volt a hajam. Bár lehet őt a szőke is sokkolta volna. Mindenesetre majd igyekszem nem mutatni. Ha beszélek nem feltűnő, csak ne feledkezzek meg magamról, mert olyankor tudom, hogy akaratlanul is szórakozni kezdek vele.
Hogy mit néz, azt sajnos nem tudom meg, mert megérkezik a teánk és ez a kis interakció a beállt kellemes csendet is megzavarja. Egy kurta köszönömmel illetem a felszolgálót, mert igenis rosszkor jött, de aztán ez a kis rossz érzés is megszűnik, ahogy épp csak hozzáér Martin térde a térdemhez. A bögrémért nyúlok s közben jóleső melegség jár át. Bár azt hiszem, ez nem a tea még, de nem is foglalkozom vele. Két kézbe fogom a csészét és egy darabig csak szorongatom. A teát valamiért nem szeretem túl forrón inni. Addig is míg az enyém ihatóra hűl, a tekintetem Martinon nyugszik, őt figyelem.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:46 | Link

Martin


- Talán mert tiltva volt? Tudod a szomszéd kertje mindig zöldebb – próbálom viccesen elmagyarázni, aztán folytatom – Egy boltban nem lehet nyugodtan olvasni, hiába nagy, és hiába lehet elbújni. A vevőket ki kell szolgálni, segíteni ilyesmik... – toldom hozzá azt az indokot, ami a legtöbb ember számára elfogadhatóbb. Nekem mondjuk az első indok volt az igazi, de tény és való, hogy elég sokszor zavartak meg betévedő emberek olvasás közben. S mint tulaj, nem tehettem meg, hogy nem figyelek rájuk. Hiába van tömérdek alkalmazottunk, a jó üzlethez hozzátartozik a vevők felé mutatott kitüntetett figyelem is. Ez olyasmi, amit a jelenlegi boltomban nem igazán gyakorlok, csak ha úgy látom szükséges. Viszont tudom, hogy sok művész csemete eléggé introvertált és egyáltalán nem vágyik rá, hogy megszólítsák, szívesebben nézelődik csendben és keresi, amire szüksége van.
- Itt biztos, hogy nem keres senki sem – vonok vállat könnyedén. Bár jóval több van a dologban ennél, egyelőre nem szeretnék többet mondani.
Magamban elraktározom az információt, hogy Martin édesanyja gyerekorvos, de nem faggatom tovább erről. Láthatóan nem a kedvenc témája. Vannak ötleteim, hogy mi lehet ennek a hátterében, de egyelőre jobb nem firtatni.  Azért remélem, hogy ha többször találkozunk ez is, ahogy sok más is magától jön majd. Az pedig, hogy lesz folytatása a mai napnak, egyre bizonyosabbá válik. A galéria említésére lelkes leszek, még ha van is bennem némi félsz, hogy nem lesz annyira felemelő, mint szeretném. Abban sem vagyok biztos, hogy maga a galéria hoz-e lázba, vagy a lehetőség, hogy együtt töltsek egy kis időt még vele.
Talán az arcomra van írva, hogy azért aggaszt is a dolog, vagy csak a tegnapi kirohanásomat értette meg mostanra jobban, nem tudom, de a szavai nagyon jól esnek. Bólintok is rájuk, aztán elmosolyodom.
- Sajnálom is. Azt hiszem. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányzik. De pont emiatt... – megakadok többször is, fura félmondatokat kreálva. Látszik, hogy nem is tudom, hogy mondjam ezt. Egy pillanatra a fal felé fordulok, de aztán ismét Martin szemeibe nézek. – Biztos kellemes lesz. Elvégre remek társaságom lesz mellé – bizakodónak hangzom, de közben azért vágyom egy fajta megerősítésre, hogy valóban jó lesz, hogyha elfogna valami szomorúság, akkor számíthatok egy kis lelki támaszra. Nem kérem tőle, nem tehetem, hiszen alig ismer. Mégis ebben bízom, és ebben a képzelt hitben megyek bele. Na meg mert, legbelül, hiányoznak az ilyen kiállítások és már régóta el akartam menni egyre.
A piercingemről már sokkal könnyedebben beszélek, még ha annak idején, valóban rossz is volt nagyon az egész. Pedig így jobban belegondolva ez csak az első lépés volt az életem „tönkre tételének”. Az első azt akarom hogy fájjon, hogy ne a mellkasomat maró érzés járjon folyamatosan a fejemben. Aztán jött a többi önpusztító dolog, és így a damfírság is.
Mosolyogva nézem, ahogy kihúzza magát, mintha büszke lenne magára, hogy nem rohant még el a látványtól. Én meg csak vigyorogva megcsóválom a fejem s bár nagy bennem a késztetés, hogy újra megmutassam, visszafogom magam és bölcsen nem mondok semmit.
A teámat szorongatom, magamban elemezve a jelenlegi helyzetet. Kicsit talán bele is feledkezem, ahogy Martint figyelem. Nem jut eszembe, hogy akár zavaró is lehet, ahogy nézem, vagy hogy mondanom kéne valamit.
- Miért nem? – kérdezek vissza, mert bár én sem gondoltam volna, mégis csak én vagyok az, aki többet beszél, szóval ideje, hogy kicsit ő is valljon magáról.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:52 | Link

Martin

- És miből gondolod, hogy indokolatlan? – kérdezek vissza, mert bár egy időben én is annak gondoltam, most már úgy nézek vissza rá, mint egy kombinációra a védelmemben és a családi hagyományok-értékek megőrzésében. Más dolog, hogy én szükségét érzem-e ezen értékek, megőrzésének. De tudom, értem, hogy miért viselkedett úgy a családom, ahogy. Még akkor is, ha nem tartom jónak a módszereiket, értem azokat. Persze Martin akkor sem értené meg nagy valószínűséggel, ha órákon át magyaráznám.
Az itt létem kapcsán, próbálja elviccelni a választ, és engem is megmosolyogtat, ahogy a korábbi maffiára utal vissza. Felnevetek, de aztán ahogy komolyabbra fordítja a szót, úgy komolyodom meg én is. Pedig felröhöghetnék ezen is, hogy az aurorok majd pont nekem segítenek – pedig akkor a maffiás hasonlata már közelebb áll a valósághoz –, viszont értékelem a gesztust, s hálám jeléül a vállára teszem a kezem s megszorítom azt.
- Köszönöm. Ezt észben tartom – aztán visszahúzom a kezem és hozzáfűzöm – Egyébként nincs rá szükségem. De ki tudja, mit hoz a jövő?
Elsőre egy kiállítást. Legalábbis a beszélgetésünk nagyon abba az irányba halad, én pedig örülök, még akkor is, ha elég sok vívódás van bennem. Még a mondatomat sem tudom befejezni, hiába kérdez vissza. Csak reménykedem, hogy valahogy kiegészíti magában a mondatot és nem von le túl rossz következtetéseket. Magamat összeszedve és biztatva is teszem meg a kijelentést, hogy a társaságban úgyis jó lesz.
- Egyelőre véresen komolyan gondolom – mosolyodom el a pírt látva az arcán, csak aztán esik le, hogy vért említettem a mondatban. Nyelek is gyorsan egyet és elfordítom a fejem, erre mondják, hogy freudi elszólás? Pedig mostanában eszem rendesen, még ha ódzkodom is a dologtól. Mentálisan ugye, hiszen a szervezetem igényli. Váltsunk témát. Vagy ne... Mindegy, már kimondtam. Talán ha nem folytatom, elsiklik felette.
- Nem teljesen, de megmagyarázza, hogy miért mondják ritkán, hogy kellemes társaság vagy. Ha nem hagysz lehetőséget az embereknek, hogy megismerjenek, nyilván nem fognak így vélekedni – Nézek fel rá a teámból és egy megnyerő mosolyt küldök felé, amolyan tudod bennem bízhatsz, kisugárzásút, mert tényleg szeretném, ha hagyná, hogy megismerjem. Arra, hogy munkaügyben keresett volna, csak egy hitetlen szemöldökhúzást kap. Meg vagyok győződve róla, hogy csak ürügy volt, hogy beszélhessen velem. – Ezt örömmel hallom, ezek szerint én sem vagyok rém unalmas – Enyhülök meg, ahogy a kellemes csalódást említi és el is nevetem magam. Aztán hozzá hasonlóan a teámba kortyolok. Nekem még mindig túl forró, de hősiesen lenyelem, és nem is sikítok, ahogy megéget a folyadék.
- Legközelebb jeges teát kérek – teszem le a csészét, aztán Martinhoz fordulok – Miért pont régészet és ereklyekutatás? – kérdezem, mert bár érdekesnek hangzik, és azt is kijelentettem már többször is, hogy jól tette, hogy a saját útját járta, azt még nem tudom, hogy mi miatt olyan érdekes ez számára.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:56 | Link

Martin


- Nekem semmilyen. A könyvtáraknak viszont rengeteg – hagyom ennyiben a kérdést egy sejtelmes mosollyal. Talán egyszer majd megmutatom neki azt a pár könyvet, amiért a családi tiltás ellenére is pénzt adtam ki és megvettem. Vagy az eredeti Mark Twainemet, ami a legféltettebb kincsem. De kicsi rá az esély, hogyha meg is mutatom azokat akkor észreveszi benne a könyvesboltom lenyomatát. A varázserőm hiányának hála lehetek könyvtáros. És ha másért nem, emiatt hálás vagyok a jelenlegi állapotomnak.
Az érintésemre összerezzen, aztán mégis mintha megnyugodna. Látni vélem, ahogy a keze megindul, hogy megfogja a karom, de félbe marad a mozdulat, talán mert túl gyorsan ülök vissza a helyemre. Azért még megjegyzem a dolgot, és eldöntöm, hogy legközelebb tovább felejtem ott a kezem.
Válaszára bólintok, bár az igazság az, hogy fogalmam sincs. Nem tudom hol lakik, vagy hogy a minisztériumban mikor érhető el. De egy baglyot bármikor küldhetek, ha úgy alakul. Nem fog, de jó tudni, hogy van egy plusz ürügyem, ha kapcsolatba akarok lépni vele.  Önmagával kapcsolatban már megint olyan merevnek érzem. Ahogy megpróbálja másokra hárítani a saját zárkózottságát. Érdekes, de nem ítélem el érte. Egy részem belül nekem is ilyen szeretne lenni. Egyszerűen csak képtelen vagyok rá, valami nem engedi, hogy ennyire bezárkózzak.
- Valóban, de én nem is vagyok ember – sóhajtom kissé talán szomorkásan, két okból. Egyszer mert még mindig úgy gondolom, hogy az engem ért kór volt a fő motivációja, hogy ismerkedni kezdjen velem. Másodszor, mert a hosszú monológja az emberekről sok csalódásról árulkodik. Átérzem, volt részem benne, mégsem tudok így gondolkodni, és csak kíváncsibbá tesz, hogy nála mikor jött el a fordulópont, mi volt az, ami ennyire zárkózottá tette.  
- Te pedig szórakoztató – nevetem el magam a gúnyos hangnemen, ahogy okosnak titulál. Vehetném magamra, érthetném rosszul, de inkább veszem viccnek, és nevetek rajta. Rég tudom, hogy okosnak tart, még ha a mostani megjegyzésemet nem is vélte annak. De talán így sikerül őt is kimozdítani a komfort zónájából és megnyílik végre egy kicsit. Reménykedem, de nem sokáig. A hangja és ahogy a régészetről meg az ereklyekutatásról beszél, olyan semmilyennek hat. Pedig ennél jóval több szenvedélyt láttam tőle korábban, még a boltban is, amikor arról a bizonyos edényről beszéltünk.
Leteszem a teámat és nagyot sóhajtok. Végigmérem, aztán újra kortyolok. Fel sem tűnik hirtelen a forróság, annyira leköt az, hogy hogyan fejezzem ki magam megfelelő módon. Végül feladom magamban a mondatok formálását, és hagyom, hogy csak úgy kicsússzon belőlem, ahogy van.
- Ez a sablon szöveg, amit azoknak adsz be, akikről azt feltételezed, hogy nem akarnak megismerni, igaz? – kérdezem felhúzva a szemöldököm, aztán leteszem újra a teát és kicsit közelebb hajolok – Engem tényleg érdekel – S ha a pillantásom és a mosolyom, amivel nézek rá, nem elég, hogy ezt elhiggye, akkor kénytelen leszek valami sokkal drasztikusabb megoldáshoz folyamodni.

Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:01 | Link

Martin


Elgondolkozom  a kérdésén. Szeretem magamat embernek vallani mások előtt,  de vajon tényleg így érzem-e?  érdekes a kérdés és a gondolatok a fejemben is érdekesek,  ahogy Pro és kontra érvelni próbálok magamnak.  kisebb szünet után végül megszólalok:
-  De nagyon is. Szerintem nagyon kevés vámpírokra jellemző van bennem.  De az is lehet hogy az írások túl romantizálják őket. -  vonok vállat hanyagul,  aztán úgy döntök kivételesen folytatom hisz láthatóan ez a téma hozza leginkább lázba - Annyiban más,  hogy kibővült az étrendem. Bár őszintén szólva ezt a részét szívesen kihagynám. - kissé zavartan felnevetek, ritkán beszélek erről, de miért hazudnék róla? -  Na meg ugye, mondhatni kvibli  lettem.  - folytatom elgondolkodva, mert bár lehetne rosszabb is… nem mondanám, hogy túl sok jóval járt a dolog -  Szóval félig az vagyok. Talán jobban is. Nem tudom. Mi tesz valakit emberré? - kérdezem inkább, csak mert igazából ez a fontosabb kérdés, szerintem. Mitől gondol valakit embernek? Mit lát bennem másnak, különlegesnek? Érdekel, mégsem kérdezek rá. Csak elmosolyodom  a szavaira,  mert valahol mégiscsak jól esnek.
- Igen, kifejezetten üdítőnek találom -  nevetek tovább ahogy saját magát jellemzi.  valóban van benne valami maró és sok negatívum is,  de bízom benne hogy ez csak a felszín és a maszk mögött valaki sokkal érdekesebb bújik meg. Talán ha sikerülne vidámabb témát találni akkor ő is felengedne egy kicsit. Ezért is szeretném ha az ereklye kutatásról beszélne.  de a próbálkozásom nem éppen úgy csinál ahogy  vártam.  persze nem számítottam arra hogy rögtön megnyílik,  de a hirtelen felháborodást kicsit túlzónak érzem.  Nagyot sóhajtok,  majd felállok.  egy pillanatra meg támaszkodom a széken,  Így talán azt a benyomást keltve hogy távozom.  mégsem így teszek,  nem is terveztem,  helyette a széket az asztal oldalához igazítom,  hogy közelebb ülhessek hozzá,  mert áthajolgatni az asztal felett kezd kényelmetlenné válni.  leülök és a szemeibe nézve nyugodtan szólalok meg.
- Nem gondolom, hogy hazudsz -  szögeznem le egy könnyed mosollyal és a kezemmel megpacskolom a térdét,  majd ott is felejtem azt, úgy folytatom -  Tényleg érdekel. És ha valóban szeretnél róla máskor beszélni, akkor türelmesen várok,  el nem jön a megfelelő alkalom.  Remélem, te is türelmes leszel velem - ezzel részemről a téma lezárva nem fogom felhozni,  megvárom, hogy magától mondja el.  Kezemet elveszem a térdéről és a csészém után nyúlok,  hogy igyak egy kis teát. S mivel témát akar váltani meghagyom neki a lehetőséget,  hozzon fel új témát.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:07 | Link

Martin


Meglep a válasza, a visszakérdezései. Persze tudom, hogy a legtöbb ember nappali életet él, de azért vannak éjjeli baglyok. S bár én nem vallottam magam közéjük tartozónak, és valóban nem tudok éjjel aludni, nem ez kéne, hogy legyen a főszempont.
- De van – bólogatok, mert végül is ez igaz, és először tényleg azt gondoltam a félvámpírság miatt van, de Mr Kens azt mondta, nem tud róla, hogy a többi félvámpírnak is lenne ilyen problémája. Inkább a napfény kiküszöbölése az, ami miatt a „társaim” éjszakai életmódot választanak. Legalábbis ezt írják az írások, na meg előbb-utóbb át is az a bizonyos biológiai óra. Nekem meg? Nekem meg szükségem van a nappalokra. Hiába zavar a napfény.
- A napfény... volt jobb viszonyom is vele. De... – megveregetem a napszemüveget rejtő zsebemet – nem lehetetlen – célzok itt arra, hogy megfelelő ruhában még csak meg sem égek. Na meg mindenkinek voltak már kisebb nagyobb égései. Nálam csak rosszabb...Mondjuk ő is elég fehér bőrűnek tűnik, így valószínűleg ő is könnyen leég.
- Nem hiányolok magamból semmit – nézek rá kissé talán értetlenül. – A varázserőmet leszámítva – de hogy ezen túl más is hiányozna? Nem hiszem. Persze megváltozott a személyiségem, de nem gondolom, hogy kevesebb lennék. – Mi hiányzik belőlem? – kérdezek újra, mert azt feltételezem ő lát valamit, ami nekem nem evidens. Vagy csak fogalmam sincs és azt várta ezzel, majd kivédi a választ? Fogalmam sincs. Egyre inkább összezavar. Valahányszor azt hiszem sikerült, kicsit közelebb kerülni, jobban megismerni, úgy reagál, hogy megint visszatérünk a nullára.
Ez történik most is. Nyugtatólag a lábára teszem a kezem, ő meg...? Teljesen kifakad. Egy pillanatra le is döbbenek. A következőben majdnem röhögésben török ki a helyzet abszurdsága miatt. Körbe nézek, hogy vajon hányan látták a bűnöm: Letaperoltam? Te jóságos szalamandra! Senki sem néz minket. Nem is vártam mást. Végül csak leteszem a teámat, veszek egy nagy levegőt, és hátrébb tolom magam székestül. A kezeimet feltartva nézek rá, s bár nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak legalább, azért sikerül egész nyugodtan megszólalnom.
- Bocsánat. Ha még egyszer hozzád érek átkozd le a kezeimet – kérek elnézést úgy, hogy legalább egy kicsit vicces legyen, és ne legyen gáz, ha mégis kitör belőlem a nevetés. Az már biztos, hogy kettőnk közül én vagyok a türelmesebb. – Elmehetsz, ha zavar... – toldom még hozzá, mert hát nyilván megléptünk egy bizonyos tűréshatárt. Én megjegyzem, s legközelebb figyelek rá, hogy ne érjünk el ezt a pontot – már ha ezek után még lesz legközelebb. De azért meglepő. Nem hittem sosem, hogy bárkit kiakaszt egy ilyen kis apróság. A kérdésére is csak felhúzom a szemöldököm. Erre mit mondjak? Azt hiszem az igazat. Az általában a legcélravezetőbb. Visszatolom magam a korábbi helyemre, aztán elnyúlok a csészémért. A jobb lábam lazán átvetem a bal térdem felett és a csészével a kezemben hátradőlök a széken.
- Nos, ha nagyon érdekel... ezt nem tartozik a taktikám közé – kezdek bele lassan, s kortyolok is egy aprót a teámból, majd megnyalom az ajkaimat, mielőtt folytatom – Bár azt hiszem veled azok sem működnének, mert túl sok benned a feszültség hozzá – közlöm könnyedén, aztán megiszom a maradék teát is. – És láthatóan nehezedre esik ellazulni – folytatom könnyedén, aztán szétnézek, egy felszolgáló után kutatva, s ha észrevesz intek neki, majd kérek még egy csésze teát. – Visszatérve, a valós taktikáim, szoktak működni. – Legtöbbször. Persze nem mindig, de olyan nincs, hogy valakinek, mindig minden összejön. Az csak mese, amivel egymást szokták áltatni a macsók. Nekem arra pedig nincs szükségem.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:07 Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:13 | Link

Martin

- Erről filozofálhatnánk egész este – hagyom rá végül, mert az, hogy szerinte ez tesz különlegessé kissé szomorú, de talán bele kell törődnöm, hogy a szimpla sármom kevés már ehhez. Én mondjuk szentül hiszem, hogy mindenki különleges, vagy éppen mindenki átlagos, minden csak nézőpont kérdése. Nekem például ő is különleges, mert nem ismerek még egy embert, aki ennyire hasonlónak tűnik mégis ennyire más. Mármint, látszólag sok bennünk a közös, jól el tudnánk beszélgetni órákig, és mégis mindenre máshogy reagál, mint várnám. Számomra ez érdekes és különleges.
- Oh várj.... – hökkenek meg, ahogy kiselőadást tart nekem számításból. – Ne magadból indulj ki – mert lássuk be kettőnk közül ő itt a számítóbb. – Nem én mentem oda hozzád valami random szöveggel, csakhogy lehetőségem legyen ismerkedni – vetem fel, mert még mindig úgy vélem, hogy a sztorijának nagyon kis százaléka volt valós. Mármint persze ezzel foglalkozik, de ő maga mondta, hogy magától is be tudott volna ilyesmit szerezni és tulajdonképpen ürügy volt, hogy beszélhessen egy damfírral – De ha ilyennek látszom, akkor lehet nincs szükségem az újabb teára – sóhajtok fel, mert bár én tényleg szerettem volna, ha ez valahogy elmélyül, ahhoz sincs kedvem, hogy újra és újra bizonygassam, hogy ő érdekel nem a pozíciója, a neve, a diplomája, a tudomisénmije. Viszont újfent meglep, mert hirtelen nagyon közlékennyé válik.
- Nem is fogod meg tudni. Kellenek a kezeim – húzom el a számat. Kinézem belőle, hogyha véletlen hozzáérek is leátkozza őket, nem még ha valamit akarnék... – Gondoltam. Van egy kis kerted és termeszted őket. Ezt már mondtad – bólintok rá, s remélhetőleg értékeli, hogy akkor is figyeltem, meg most is. – Kanada szép lehet. De hogy lehet majdnem eltévedni? És mi volt megmagyarázhatatlan? – kérdezem, mert ez amúgy érdekesen hangzik, bár kétlem, hogy nincs rá magyarázat. Ha valamit megtanultam az évek folyamán, az az, hogy mindenre van magyarázat. Főleg ha mágia áll mögötte. Az is egy magyarázat. Na de ez megint valami filozófiai spekulációs dolog.
- Nekem patkányom van – mondom még csak úgy mellékesen, ha már háziállat. Mondjuk Szecska egy egészen más kategória, de a külvilág számára meghagyom háziállatnak – Te milyen állatban gondolkozol? – kérdezgetem tovább, sokkal lazában, mint ahogy ő előadja magát. De értékelem a próbálkozást. A teám is megérkezik, így biccentek a felszolgálónak, rámosolygok és megköszönöm. Ahogy felajánlja, hogy szóljunk ha bármi másra szükségünk van, csak kacsintok egyet, és egy „úgy lesz”-szel útjára engedem. Na rajta, működnének a taktikáim. Kár, hogy nem az esetem. – Mesélj még – fordítom vissza  a tekintetem Martinhoz mosolyogva, remélve, hogy még tart nála a közlékenység, és beavat valami más kalandos sztoriba.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:13 Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:24 | Link

Martin


- Hmm- igen. Ennyire futja. Tudom csodás. De valahol tetszik, hogy pluszt mond. A plusz az olyan pozitívnak hat, tehát feltételezem, hogy jó értelemben vagyok különleges. Bármi is legyen az nála. Mert benne az a különleges, hogy teljesen ellent mond mindennek, amit feltételeznék.
- Szerintem feltűnt már, hogy nem a haszon miatt csinálom – vonok vállat, mert tényleg. Egyszerűen csak hobbi. Valami, amit mindig is akartam. Mert szeretem segíteni azokat, akiknek az álma a festés, vagy bármilyen más művészet. Persze jogos a kérdés, miért egy ilyen eldugott porfészekben, de pont ez  a varázsa a dolognak. Egy nagy városban elveszne a boltom és nem jönnének be azok, akiknek tényleg szánom. – Oké, egy jól felépített alibi szöveg volt – hagyom rá, de a szemem még leköveti az ujja mozgását. Ettől függetlenül szeretném hinni, hogy én érdekeltem jobban, még ha nem is értem miért, mint az edény. De legalább azt is elintéztem neki.
- Nem tudom – felelem őszintén, mert nem tudom. Ez a szomorú igazság, még magnak sem tudom megmagyarázni – Van benned valami vonzó... – de vajon elhiszi-e vagy betudja ezt is a „taktikámnak”? – A hajad pedig olyan, mint a naplemente – Ez persze elég furán hangozhat, de gyönyörűnek látom. Nem csak a haja színét... de leginkább azt. Ma is többször láttam rajta megcsillanni a napfényt és egyik ámulatból a másikba ejtett, ahogy a fény-árnyék játszott arcának élein. Nincs róla képem, de beleégett a retinámba egy életre, mint egy szép emlék. – Egyébként meg rendkívül összetett és érdekes személyiségnek tűnsz. Titokzatos vagy – folytatom a felsorolást próbálva körbehatárolni, de továbbra sem vagyok elégedett a megfogalmazással. A legnagyobb baj, hogy koreaiul sem jut eszembe jó szó, hogy miért vonz, így még csak a nyelvre sem tudom fogni a dolgot. De vonz. Nem testileg. Vagyis... nem zárnám ki azt sem. De ahhoz nem elég a jelenlegi kapcsolatunk. Főleg, hogy egy térd pacskolástól is kiakad. Vagy nem akad, nem tudom követni.
- Mondtam, hogy megtarthatod – szerinte lenyűgöző, nekem egy a sokból. Megrázom a fejét, eddig sem néztem hülyének. Többször éreztem úgy, hogy ő engem kicsit igen – bár ma még nem, de mindegy is. Ő nem hülye. Intelligens és művelt. Sokrétű. – Hmm... Nem lehet, hogy az ereklyékből kiszivárgott a mágia egy része? A növényzet meg magába szívta. A mana nem tud csak úgy a levegőben létezni. Folyamatos mozgásra van szüksége. Egy elveszett vagy elásott tárgyban hosszú távon nem marad meg. Vagy legalábbis nem az egész – mondom ki a nyilvánvalót, ami megmagyarázza a megmagyarázhatatlant is. – Ha egy helyen sok ilyen tárgyat rejtettek el, akkor pedig egyenes biztos, hogy ilyesmi bekövetkezik. Akarva vagy akaratlanul. Ha még halt is meg a környéken varázsló, akkor meg... – folytatom mesélősen, a kezemmel egy kisebb félkört leírva az ég felé. Mert ott a határ, vagy még azon is túl.
- Sündisznó – vágom rá gondolkodás nélkül, széles mosollyal. Mert olyan. - Kicsit tüskés, de tulajdonképpen édes, mégis megszúr, amikor megpróbálod megérinteni. – nem, nem célzok én semmire. Vagy de. De mindegy. A sünit is meg lehet simogatni, csak tudni kell a módját, én meg nagyon igyekszem kitalálni. Remélhetőleg már nem fog újra begubózni. – Fess valamit – nevetem el magam, mert tudom ezzel kikergetem a világból, de nekem ez a legjobb módom arra, hogy lelazuljak. Mondjuk a legtöbb frusztrációm is a festésből fakad, de csak mert nem tudom magam úgy kifejezni többé, ahogy szeretném, és nem találom a stílusom mágia nélkül.
- A kényelmetlen témák érdekelnek? – kérdezem kihívóan, aztán elmosolyodom – Harmadikos koromban negyedjére raktak ki a suliból, és ezt már a családom sem tudta eltusolni csak úgy. Így kénytelen voltam a világ egy sötét pontján eltölteni pár évet. Vámpírok és vérfarkasok között... – ez biztos érdekli – Meglepő módon jobb társaság voltak, mint a többség gondolná... Jó pár évet lehúztam ott. Megismertem egy lányt. Vérfarkast... – elhúzom a számat, ahogy felidézem – ő félig magyar, félig szerb volt. Szóval elkezdtem magyarul tanulni – talán ebből rájön, hogy részben ezért is jöttem ide – a baj csak az volt, hogy neki valamilyen beteg okból kifolyólag vámpír fétise volt. Nem, nem ezért... – emelem fel a kezem védekezően, mintha csak várnám, hogy most azt hiszi, emiatt csináltam magamból félvámpírt. De ennyire hülye még én sem vagyok – Tudod miatta van a piercing – bökök a számra, de megkímélem a látványtól, mert tudom, hogy nem szeretné látni. – Szóval nem működött, és már nem is volt semmi akadálya, hogy visszamenjek Szöulba.... Helyette borozni kezdtem az egyik vámpírral, és a legrosszabb az egészben, hogy a felére nem is emlékszem a történéseknek.... – hunyorogva próbálom megerőltetni az agyam, hátha beugrik valami, valami ami akkor intő jel kellett volna, hogy legyen, de nem emlékszem. – Hetekig azt sem értettem, hogy miért vagyok gyenge, hogy miért olyan fura a világ. Aztán csak összeestem és a helyi ispotályban tértem magamhoz arra a hírre, hogy damfír vagyok és minden valószínűséggel elmebeteg, mert a tesztjeik szerint én akartam ezt és utána meg nem táplálkoztam megfelelően... – elhúzom a számat, mert ez amúgy néha még mindig gond. Rosszabb időszakaimban hajlamos vagyok nem foglalkozni azzal, hogy vérre is szükségem van. Épp csak egyre nehezebb nélküle. Talán ebben látszik, hogy valahol mégis kevésbé vagyok ember. – Félévig pszichiátriai megfigyelés alatt álltam. Aztán elengedtek. Szöulban nem maradhattam, mert a családom nem viselné jól ha tudná, hogy mi vagyok. Az öcsém tud róla csak... – mesélek tovább, de időközben eléggé kiszárad a szám, így tartok egy rövid szünetet, hogy igyak pár korty teát – Itt elég messze vagyok tőlük. Szóval befejeztem a sulit, amíg még tudtam varázsolni, nyitottam egy boltot, és próbálok új életet kezdeni. Kellően kiábrándító voltam? – kérdezem meg a történet végén, és újra a teámnak szentelem a figyelmem. Kivételesen nem szeretném tudni, hogy néz rám. Félek, hogy sajnálna, vagy hogy valami szerencsétlennek tart most, és utóbbiért még csak vádolni sem tudnám. Tényleg az vagyok. Valami vidámat kellett volna mesélnem. Talán az itteni időről. Azok vidám évek voltak. Többnyire. Na de mindegy. Jó lesz az legközelebbre. Már ha lesz még legközelebb.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:26 Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:32 | Link

Martin


- Így is lehet mondani – nevetem el magam az örökségem kapcsán. Azt már nem is merem hozzáfűzni, hogyha ezer évig élnék se tudnám felhasználni azt a mennyiséget, amivel megáldottak. De nem is tervezem. Nincs szükségem rá. Persze jó gondtalanul tengetni a napjaimat, de így legalább nem érzem azt, hogy semmit sem teszek. Van munkám. Hamarosan még egy lesz, tanulok, hasznosan töltöm az időmet és a pénzemet is.
Újra a kiállítást hozza fel én pedig sóhajtok egyet. Tényleg nem érti? Nem, úgy látszik, hogy nem jött még rá. Pedig direkt egy mágikus festményt mutattam neki, amin a tenger hullámzott és a nap fénye meg-megcsillant a habokon. Bennem van a hiba, hogy ezek után egy egyszerű mugli képpel, ami nem mozog, nem vagyok elégedett? Nyilván. De csak sóhajtok egyet.
- Nincs annyi képem, és több már nem is lesz. Legalábbis nem olyan – Felelem végül, kissé talán frusztráltan, de nem annyira hevesen mint legutóbb. Az viszont érződhet a hangomból, hogy nem szeretnék jelenleg több szót áldozni a témára. Jobb is, hogy ezek helyett rá fókuszálhatok egy kicsit. Még akkor is, ha pont egy ugyanolyan naplementét juttat eszembe. A különbség az, hogy őt például nézhetem bármikor, a naplemente kissé macerásabb.
- Nem. Te valóság vagy, az meg csak egy kép, egy ábránd – tudom nem könnyítem meg neki, de ő kérdezte. Én pedig komolyan gondolom, még ha számára ez furcsa is. Valahol értem is, a legtöbben nem vele példálóznának, ha szép embereket kéne felsorakoztatni, hanem valamiféle modellel egy magazin címlapjáról. De azok is csalókák és közel sem olyan valóságosak, mint Martin. Mosolyogva nézem, ahogy próbálja feldolgozni, amit mondtam. Zavartnak látszik, olyannak, mint aki nem meri elhinni, hogy lehet bárkinek ilyen gondolata róla. De közben mégis mintha szeretné elfogadni, hogy így van. Helyes. Higgy nekem Martin, gyönyörű vagy.
- Kösz – mosolyodom el, ahogy ő rám tesz pár kedves megjegyzést. Igen, talán célozgatott. De most ahogy zavarában újra megpróbálja, sokkal jobban elhiszem neki, mint eddig. S örülök neki, hogy kölcsönös a szimpátia. Nem pedig csak érdek.
A kutatása egy sokkal érdekesebb téma. Szívesen faggatnám részletekről is. Talán ha nem válok damfírrá én is régészkedhettem volna. Elvégre az közel áll a törihez és a művészetekhez is. De ezen felesleges agyalnom.
- Vagy mindkettő – világítok rá, bár valószínűleg ő is tisztában van vele – ha a növények mágikusak voltak, akkor akár magukhoz is vonzhatták a felszabaduló manát. Szívesen elmennék oda. Érdekes lehet – nézek rá kérlelően, hátha megmutatja pontosan hol is van ez a hely. Talán én is lophatok egy kicsit abból a manából. Csak egy pillanatra. Újra. Ah Min Jong, miért akarsz még mindig varázsolni?
Jó kedvem lesz, hogy a sünis ötletem tetszik neki. Talán emiatt is könnyebb elmesélni a múltam amúgy jobbik felét. Mert a szüleimet, meg a nagybátyámékat nem is érdemes megemlíteni a történetben. De figyelmesen hallgat és nem szakít félbe. Nem tesz fel kérdéseket, amikkel megszakítana és ezért nagyon hálás vagyok. Az pedig, hogy nem tartja kiábrándítónak, kicsit meglepő, de kellemes csalódás.
- Oh, hát mindenféléért... És nem, nem voltam rossz tanuló. Vagyis... Unalmasnak találtam az iskolát. Semmi olyat nem tudtak mondani, ami új lett volna. Szóval csináltam mindenfélét... Lógások, tanárokkal való tiszteletlenség, órán alvás még több lógás – vállat vonok – Mondjuk ezeket még elnézték, mert az igazgató lányát kellett volna feleségül vennem a családi megállapodások alapján. Szóval a családom nagy összegeket adott az iskolának és cserébe maradhattam. Aztán... aztán félreérthető helyzetben találtak valakivel, aki nem az igazgató lánya volt... – ezen elnevetem magam mert még mindig zseniális ötletnek gondolom az akkori kis hülye énem, aki a legjobb barátja kedvéért tönkre tette a saját életét. Persze mit tudtam én még akkor, hogy ez hova vezet majd. De akkor az jó döntés volt. Ebben biztos vagyok. – Direkt csináltam. Eun Su a legjobb barátom volt, és nem akart a feleségem lenni. Szóval tettem róla, hogy ne kényszerítsenek minket bele semmibe se – megvonom a vállam. – családi érdek nélkül nem volt esélyem maradni – fejezem be a történetet, aztán hagyom, hogy eméssze a dolgot. Nem voltam egyszerű eset, sőt azt hiszem nagyon nehéz gyerek voltam. Túl sok energiával és túl sok optimizmussal. Utóbbi megcsappant valamelyest, de nem veszett ki belőlem. Vannak persze rossz időszakaim, de a legtöbbször vidáman tekintek vissza ezekre az évekre, még ha utólag be is árnyékolja valamelyest a keserű valóság őket.
- Mi lenne vele? – nézek rá értetlenkedve, nem is értem miért kérdez ő engem lányokról. Nem akarok lányokra gondolni. Persze ha egy bemászik az ágyamba nem rugdosom ki, de köszönöm szépen nem kérek belőlük többet. Talán az arcomra is kiül valami a gondolataimból, hogy szívesebben vagyok itt vele, mint bármilyen nővel. De aztán ejti a témát és magáról kezd beszélni, én pedig a teámat kortyolva figyelmesen hallgatom. Úgy ahogy ő tette, amikor én beszéltem. Nem szólok közbe, nem akasztom meg. Látom rajta, hogy keresi a szavakat, hogy próbálja összerakni, és ha feltennék egy-egy kérdést azzal csak megzavarnám, így csak lassan kortyolom a teát és őt figyelem, ahogy beszél, ahogy végre megnyílik egy kicsit. Aztán befejezi, én meg csak nézem tovább az arcát a vonásait, ahogy önmagával küzd, mintha elítélném bármi miatt. Lerakom a csészét és a kezem meg is indul az ő keze felé, de hamar észbe kapok, hogy ő az ilyesmit nem szereti, és nem most kéne a térdeshez hasonló jelenet, amikor végre megnyílt.
- Nevet bármikor változtathatsz, ha zavar. Én nem is tudom, hogy hívják az apámat. A Choi anyám neve – jegyzem meg csak úgy mellékesen aztán még hozzá toldom – Köszönöm, hogy elmondtad – mondom végül mosolyogva s bár lenne kérdésem, úgy hiszem már így is kellően kimozdult a komfortzónájából. Így másik témán kezdek agyalni és be is ugrik egy, ami talán kötetlenebb, könnyedebb és vidámabb – Mi a kedvenc történelmi korszakod? Amiből a legszívesebben találnál ereklyéket meg leleteket? – műalkotásokat... de ezt csak gondolatban teszem hozzá, mert bár műkedvelő, lehet nem annyira, vagy nem tudom. Nem akarom, hogy úgy tűnjön csak a művészetek érdekelnek, mert amúgy nem. S bár fura lehet ez a váltás a témában, bízom benne, hogy ő sem bánja majd.
Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:40 | Link

Martin


- Fesd meg az egyik növénykédet és meglátom mit tehetek. – Nem gondolom komolyan, bár tény, hogy örülnék, ha rajzolna-festene még valamit, mert a narancsok is nagyon tetszettek. Na meg, ha még nem mutatja meg a kertjét, akkor legalább a növényt láthatnám. Persze lehet csak meg kéne kérnem, hogy mutassa meg. De egyelőre nem akarok jobban bele tolakodni a privát szférájába. Szóval alkut ajánlok, de remélem a hangomból kihallja, hogy enélkül is hátra jöhet bár lehet megbánja majd, mert a portrék hangosak is tudnak lenni, na de mindegy.
- Hűű... változó... – fogas kérdés, nem is tudok rá rendesen válaszolni – Van hogy csak napi pár percet, egy-egy kis apróságot adok hozzá egy képhez és akkor az akár hónapokig készül. Máskor meg elfelejtem azt is, hogy létezik más is a világon és napokig magamra zárom az ajtót. És olyan is van, hogy öt perc után elegem lesz és kidobom – Ez utóbbit ismeri, bár lehet nem öt perc volt, de talán szemlélteti, hogy hangulatfüggő a dolog.
Meglep már megint. A korábbi zavara, valahogy eltűnik és olyan büszkeséggel kacsint rám, hogy csak egy hitetlen fejrázásra futja, amihez persze mosoly társul. Nem rosszallás, nem zavar. Egyszerűen csak nem tudok rajta kiigazodni, de pont ezt mondtam, hogy ez teszi érdekessé, izgalmassá. Ez az érzés pedig csak tovább fokozódik bennem, ahogy egészen ellazulva a tenyerébe támasztja a fejét. Mi a manó. Martin manó... Manó. Tulajdonképpen olyan így, mint egy aranyos kis manó. Valami mugli mesefilmből... annak is ilyen piros haja volt, és el-eltűnt. Bár Martin határozottan vonzóbb, mint az a mesekarakter.
Biccentéssel válaszolok, az utazás kapcsán és a szemeim is felcsillannak, ahogy azt mondja talán el tud oda vinni, vagy valami más hasonló helyre. Ezt biztos be fogom rajta hajtani, ha nem is most, de a közeli jövőben.
- Öhm... húsz körül. A huszadik szülinapom után... de lehet huszonegy... vagy huszonkettő? – egy pillanatra elbizonytalanodom. Koreai számítás vagy itteni? Hogy is működik a kettő? Előveszem a telefonom és megnyitom az alkalmazást, ami az éveket, hónapokat, napokat számolja nekem mindenhez, amit magamtól nem tudnék kiszámolni.
- Tizenkét éve, hat hónapja és huszonhét napja – olvasom fel a telefonom által közölt információt. – Három éve, két hónapja és tizennégy napja varázsoltam utoljára... – esik a tekintetem egy másik bejegyezésre, s keserű mosoly ül ki az arcomra, kinyomom a képernyőt és elteszem  a készüléket.
- Ah... és gazdag és aranyvérű és menő és... – megforgatom a szemem. Akkoriban persze élveztem és boldognak és gondtalannak mondhattam magam. Még ha meg is büntettek minden csínyért, tudtam, hogy szinte bármit megúszok komolyabb felelősség nélkül, és bele is vágtam mindenfélébe. De azért figyeltem és örülök, hogy helyesnek tart, csak azt nem értem, akkor miért zavarja annyira, ha hozzáérek. De mindegy is.
- Engem nem zavart. Mármint... amióta emlékszem azt mondták, hogy ha eljön az idő, kijelölik a feleségem. Az, hogy az ember szerelemből választ párt, tündérmesének tűnt, és nem is gondoltam hogy opció lenne. – De ez egy kulturális különbség, gondolom. Másokat is lesokkoltam már ezzel a véleménnyel és már nekem is elég régen más a felfogásom, de akkor tudtam, hogy ezzel nagyon kihúzom a gyufát.
- Természetesen nem kell. Csak mondtam, hogy ez is egy opció... – tartom fel a kezem egy pillanatra, ne érezze úgy, hogy meg kell magyaráznia. Nem kell. Én túl vagyok a magam név változtatásán, de az már tényleg túl sok információ lenne rólam.
- Nem tudnék róla mit mesélni, mert nincs mit. Apám elhagyta anyám, mielőtt megszülettem volna. Anyámra se nagyon emlékszem. A nagybátyám és a nagynéném nevelt fel, mintha a saját gyerekük lennék. Szerintem nem is akarták elmondani, hogy nem ők az igazi szüleim. De aki kutat az talál... – megvonom a vállam. Nem akarok egyelőre jobban belemenni, mert haragszom is rájuk, mégis hálás is vagyok, fura ez a kettősség. Talán egy másik alkalommal. Talán...
A teám maradékára egy újabb kérdést teszek fel, de láthatóan ő már befejezte a sajátját. A válaszát akár kitérőnek is gondolhatnám, de kifejezetten tetszik és egyet kell vele értenem. Persze én tudnék mondani párat, ami kiemelkedik ezért vagy azért, de nem teszem. A kártyát, amit felém nyújt elveszem és mosolyogva olvasom el, majd a zakóm belső zsebébe helyezem, hogy biztosan meglegyen.
- Mindenképp – bólintok rá, majd intek a felszolgálónak, hogy fizetnék. Leszámítva egy-két furcsaságot, azt mondanám kellemes volt ez a teázás, és várom a következő találkozást.


//Köszönöm Love Kiss//
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:41 Szál megtekintése

You only realize how much you know someone when they disappear.

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed