Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Felsóhajtottam és még egyszer, utoljára vetettem egy pillantást a tükörképemre. Nem azért, mert annyira aggódtam volna amiatt, hogyan nézek ki, vagy mert Konstantinnak akartam megfelelni, egyszerűen csak tudnom kellett, biztosnak kellett lennem benne, hogy minden rendben van. Tulajdonképpen már csak ez az egy dolog volt az életemben. A rend. Ez volt az, amibe kapaszkodhattam, még akkor is, amikor Angliában elkaptak.
Minden áldott pillanatot azzal töltöttem odabent két kínzás között, hogy mindent tökéletesen elrendezzek magam körül. A körmeimet, a hajamat, a ruhámat… a méltóságomat. Mert talán ez az egy dolog maradt meg az emberi életemből; a méltóságom. Már annak egy tört része ugye, mert ahogyan azt a legutóbbi alkalommal Konstantin is a tudtomra adta, szerinte mindössze egy könnyűvérű nőcske vagyok, aki bárkivel ágyba bújik. Hát köszönöm szépen…
Vártam egy röpke pillanatot, amíg a szemem befogadta a látványt, majd felkaptam a piros szövetkabátot és megindultam a csárda felé, ahogyan azt előre megbeszéltük. Csodálkoztam rajta, hogy emlékszik, annak ellenére, hogy nem az volt életünk legfényesebb estéje a medencénél.
Huszonkettő.
Szép szám… nem mintha számítana. Elvégre talán majd az ezrediket is épp olyan nyugodtan fogom megélni, mint ezt most. Ha ember lennék, biztosan könnyekben törtem volna ki, amiért ismételten eltelt egy újabb év, és amiért egyre jobban közeledik a huszonöt, a harminc vagy esetleg az utolsó…
Belöktem a csárda ajtaját és kiválasztottam a legtávolabb eső üres asztalt, jeleztem, hogy még várok valakit, leterítettem a hátam mögé a kabátomat, majd a előkaptam a kézitükrömet, hogy helyreigazíthassam a kósza tincseket. így vártam a férfit.

Nem telt el túl hosszú idő, mikor meghallottam a szívdobbanásait. Furcsa volt, kezdtem már beállni rá, épp úgy, mint annak idején Serenére, vagy Davidére. Olyan emberek, akik sokat jelentenek nekem. És mind férfiak… így már egészen érthetőnek tűnt, miért is mondta Konstantin azt a medencénél, amit. Fellestem a szempilláim alól, ahogy kinyílt az ajtó és óvatosan figyeltem, amíg rendelt, majd a tükröcskét a táskámba csúsztattam és vártam rá.
Szükségem volt arra a whiskyre úgy, mint semmi másra. Elvégre az ember lánya csak egyszer tölti be a huszonkettőt, és nyilvánvalóan nem arról álmodozik, hogy egymagában kortyolgasson egy csendes sarokban, ezért örültem a meghívásnak. Mennyire szánalmas lett volna, ha ma este egyedül ülök itt… és magamnak fizetek!
-Nem, nem igazán. –biztosítom gyorsan egy apró mosollyal, miközben végigfuttatom tekintetem rajta. –Akkor ezért vagy ennyire elegáns. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy csak az én kedvemért csípted így ki magadat. –kacagtam fel halkan és hátravetettem a copfomat.
Elfogadtam a poharat, és miközben az ujjaim között pörgettem elgondolkoztam rajta, hogy mit is válaszolhatnék erre a kérdésre. Merthogy elég jól telt a napom, hát még az éjszakám Daviddel. A gondolataim egy kósza pillanatra a fiú körül forogtak, majd ismét Konra fókuszáltam.
-Jól, szeretem, hogy ilyenkor sohasem süt a nap és nem kell elrejtőznöm valahol. –jelent meg az arcomon egy féloldalas mosoly. –Na és neked? A kedves barátnőd, hogy van? –villantottam meg egy gyors vámpírmosolyt, de ezúttal eszemben sem volt rosszat tenni…ezúttal.
Kicsit furcsa volt ez a helyzet. Elvégre a legutóbbi találkozásunk nem kicsit ütött szíven, de eszem ágában sem volt erről beszélni. Nem szerettem, amikor gyengének láttak és Konstantin most kifejezetten összetörtnek láthatott volna. Épp ezért szedtem össze magamat, mosolyogtam és próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni.
-Ó, igazán köszönöm, de nem hiszek az efféle felsőbb hatalmakban. –ittam egy kortyot és letettem magam elé a poharat. –A vérben hiszek. Mi másban is hihetne egy vámpír, nem igaz?

Konstantin

-Most, hogy mondod… -értek egyet egy halvány mosollyal.
Nem, természetesen egyáltalán nem állt szándékomban ezúttal csapdába csalni Konstantint. Nagyon sokat segített ebben a továbblépésben és az emberi érzelmek helyén kezelésében a tegnapi kis találkám Daviddel. Azóta megtudtam mindazt, amit tudnom kellett arról, amit mindketten műveltünk az eltáv alatt és arra kellett jutnom, hogy talán ez az egyetlen, amiben elnyomhatom a magamban rejtőző érzelmeket. Csak így működhetett, én pedig megadtam magam neki, egyszerűen csak magasabb szintre szándékoztam emelni a nem éppen legális munkánkat.
-De, szívesen megyek, ha hozol naptejet. –kacsintottam rá aprócska mosoly kíséretében. –Régen én sem szerettem a rossz időt. Gyűlöltem a hideget és a nedvességet, de most az életemet odaadnám érte. –vigyorodtam el hirtelen.
Annak idején nem volt az az ember, vagy varázslat, ami engem kirángathatott a kastélyból, vagy a szobám mélyéből, amikor bejött a rossz idő. Így találkoztam annak idején Yarral is, merthogy inkább meneteltem a kandalló és a meleg lángok felé, minthogy odakint császkáljak. Ez nyilvánvalóan abban a konkrét esetben hiba volt, de ki számolja már egy idő után?
Lena.
Nem tudnám megmondani, miért is tereltem rá a témát, minden esetre valahol mélyen legbelül érdekelt a dolog. Mi is segíti jobban a továbblépést, mintha minden erőnkkel támogatjuk annak a személynek a kapcsolatát, akitől el akarunk szakadni? Nem mintha akkor erőfeszítést igényelt volna, viszonylag gyorsan meg tudtam szabadulni az érzelmeim nagy részétől. Elég volt csak arra az aprócska tényre gondolnom, hogy a szemben ülő férfi egyszer már komoly fájdalmat okozott nekem; fizikai fájdalmat. Ezt pedig nem téveszthettem szem elől.
-Tudom. –vágtam rá azonnal és lepillantottam a poharamba, majd egy édes kis mosollyal vissza a férfire. –Kedves nő… tulajdonképpen. –döntöttem el a poharat forgatva.
Érdekes volt kettőnk között ez a kis kapcsolat. Nem tudnám megmondani, miért is alakult ki, ahogyan azt sem, hogy miért is mondtam igent erre a meghívásra, elvégre a legutóbbi találkozásunk alkalmával igencsak egyértelműen kifejtette, hogy nem akar tőlem semmit, ahogyan azt is, hogy mit gondol rólam meg a férfiügyeimről.
-Attól függ, mit is tekintünk pokolnak. -pillogtam rá kissé hunyorítva. -Sokkal rosszabb dolgok is vannak az életben, mint vámpírként élni. -felsóhajtottam és egy konkrét személyre gondoltam, bár igyekeztem gyorsan elhessegetni az emlékeket.
A kérdésre kiszakadok az álmodozásból és egy vállvonással iszom egy kortyot.
-Legfinomabb? Nem. –rántottam meg a vállamat. –Ellenben a legrosszabbra igen. Egy félvámpír barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy megkóstolom a vérét… csak a hecc kedvéért. A házvezetőhelyettesünk mentette meg tulajdonképpen az életemet, azután mindhárman úgy néztünk ki, mint akik elkövettek egy brutális darabolós gyilkosságot…magukon. –elmosolyodtam az emlékre. Nem azért, mert majdnem belehaltam, hanem mert az egy tényleg szép időszaka volt az életemnek. Tényleg életnek éreztem.

A saját kis listámon jár az eszem és szükségem van néhány másodpercre, hogy átgondolhassam, milyen formában lenne a leghelyesebb kimondani és tálalni a gondolatot. Ennek mindössze egyetlen nagyon egyszerű oka van, mégpedig az, hogy nem akarok emlékezni. Mindennek ellenére minden egyes alkalommal, amikor Konstantin közelébe keveredek, valamiért Ő is szóba jön.
-Szeretnék visszakapni valakit. –feleltem halkan és ismét kortyoltam egyet.
Vészesen megfogyatkozott az italom és ez itt és most nem volt a legjobb helyzet. Úgy éreztem, szükségem van rá. Szükségem volt arra a megnyugtató melegségre, ami mindössze egy pillanatra átjárt, miközben az alkohol lecsúszott a torkomon.
-Követni? –vontam fel a szemöldökömet. –A madarak csiripelték. –forgattam meg a szemeimet egy apró vigyorral.
Valójában már nem igazán követtem Konstantint, mindössze néha-néha azon kaptam magamat a faluban, hogy kiszúrtam a szívdobbanásait és a tekintetemmel azonnal őt kezdtem keresni, amikor pedig megtaláltam egyszerűen nem eresztettem. Csak ültem valahol és figyeltem, ahogyan elhalad előttem. Ő nem látott engem, de én láttam őt és ez valahol mélyen, legbelül idegesített.
Kiürítettem az a poharamat, majd magam elé vettem a kólát és csak azért, hogy húzzam az időt, ismételten kortyoltam párat. Át kellett gondolnom ezt a helyzetet és meg kellett értenem, hogy mégis miért mondom el azokat a dolgokat a férfinek, amik valójában nem is tartozott rá.
-Csak egyet? –kacagtam el magamat halkan. –Ki tudja, hány évig fogok élni és folyton, újra és újra elveszítem azokat az embereket, akiket szeretek. Valójában még csak huszonkét éves vagyok, ez azt jelenti, hogy négy éve vagyok vámpír, de ennek ellenére már túl sok fájdalom ért és túl sokan haltak meg. Olyanok, akiket nagyon szeretek. Ennél szerintem semmi sem rosszabb, a tudatnál, hogy örökre egyedül maradok.
Mint mondtam, nem tudom, miért is osztottam meg mindezt Konstantinnal, de amikor megtettem, akkor az asztallapba szerettem volna csapkodni a fejemet. Hogy miért? Mert ismertem a férfit. Tudtam, hogy képes lenne mindezt felhasználni ellenem, ha úgy adódna, hogy szüksége lesz rá. Mert tudta, hogy ezzel képes lenne érzelmileg zsarolni.
Megvillant egy pillanatra a tekintetem, amikor végigmértem a férfit, mielőtt bárminemű választ adtam volna.
-A legszebb még nem történt meg. –jelentettem ki magabiztosan. –Nem ez a meghatározó, bár ha lehetőségem van rá, akkor férfiakból iszom.

Nem tudtam, hogy magyarázzam el Konstantinnak mindazt, amit éreztem. Nem tudtam és nem is akartam neki ennél konkrétabban meghatározni, hogy kiről is van szó. Az életem azon szakaszát le kellett volna már réges-régen zárnom, csakhogy képtelen voltam rá, bármennyire is akartam. Igen, ez lett volna a helyes, ezt kellett volna tennem. Kellett volna. Sokat elmélkedhettem volna arról, mi is helyes és mi nem, de arra jutottam, hogy teljesen felesleges lett volna, mert én nem hogy másokra nem hallgatok, magamra sem.
-Vámpírként. –lepillogtam a poharamra és nem is akartam onnan felnézni. –Ő volt az egyetlen, aki annak ellenére, hogy folyamatosan levérszívózott és a fejemhez vágta, hogy halott vagyok, minden egyes alkalommal ott állt mellettem és segített, ha bajban voltam. Az életét kockáztatta értem, nem egyszer.
A szavak csak úgy kibuktak belőlem, bár egyáltalán nem akartam mindezt elmondani Konstantinnak. Ugyan korábban már említettem neki a férfi nevét, de akkor épp csak érintőlegesen beszéltünk róla és úgy tettem, mintha nem is lett volna fontos. De fontos volt. Nagyon.
A madarak dolog célba talált és egy halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy őt figyeltem, majd hagytam, hogy a pillanatnyi csend ránk telepedjen. Hallgattam, amit mondott, de úgy éreztem elbeszéltünk egymás mellett.
-A veszteség. A halál nem csak a vámpírlét velejárója. Az igen, hogy újra és újra át kell élnem, de én már életemben is túl sok embert elveszítettem. Olyan, mintha a sors direkt engem pécézett volna ki és most rúgott egyet rajtam, hogy csak azért is megmutassa, lehet még rosszabb. –utaltam a vámpírságomra és ittam egy kortyot.
Már éppen válaszoltam volna, amikor elment italért és követtem a tekintetemmel végig, egészen a pultig, majd onnan vissza, miközben nem értettem saját magamat. Nem tudtam, miért mondok el mindent ennek a férfinek, akihez tulajdonképpen az égvilágon semmi nem köt és miért nem fogom már be végre a számat? Persze, az alkohol… Alkohol! Nincs is már rám semmilyen hatással… nem, csak szimplán teljesen becsavarodtam, erre aztán tényleg nincsen ennél jobb magyarázat, hiába is keresem. Már akkor látszott, hogy megkattantam, amikor visszajöttem ide és ím! már megint hülyeségeket művelek.
Jöhet a taps…
-Nem tudom, melyik lesz a legszebb, de ha eljön, érezni fogom, hogy ez az. –magyaráztam és belekortyoltam az italba. –Olyan ez, mint a szerelem. Ha eljön az igazi, akkor tudod, hogy ő az és vele akarsz maradni egész életedben. Úgy függesz tőle, mint a drogtól. Vagy tévednék? –vontam fel a szemöldökömet és az asztal alatt meglöktem Konstantin lábát az enyémmel, miközben egy halvány mosoly kúszott az arcomra.

Tulajdonképpen a második pohár felénél eljutottam odáig, hogy mindösszesen mosolyogtam egy-egy reakcióra vagy megrántottam a vállamat. A gondolataim elszeleltek és ez nekem ott és abban a pillanatban tökéletesen megfelelt. Nem azért, mert éppen nem volt kedvem Konstantin társaságához, csupán azzal, hogy a múltról beszéltem megrohantak az emlékek. Rengeteg emlék. A vámpírságom. Az, ahogyan eljutottam a mai napig, mindaz, amit megéltem ebben a négy évben; a rengeteg szenvedés, a magány, a kínok, a kirekesztettség, majd az, ahogyan felkaroltak és végre volt kihez fordulnom ebben a nyomorult iskolában, végül az, ahogyan elveszítettem mindazt, amit oly’ óvatosan, mintha kártyavár lenne felépítettem és menekülőre fogtam.
Gyáva voltam.    
Maradnom kellett volna és megtudnom, mi is történt valójában. Elköszönni azoktól, akiket szerettem és fontosak voltak a számomra, vagy legalábbis megpróbálni úgy tenni, mintha nem omlottam volna össze teljesen.
Davidre gondoltam. Egy másodpercre. Jól esett, hogy tudtam, hozzá fordulhatok, ha baj van, hogy számíthatok rá, annak ellenére, hogy most épp mindketten ugyanazt a melót űzzük, és ha erről valaki tudna, nyilvánvalóan gyűlölne minket. ha pedig Konstantin tudná, akkor már valahol egy rács mögött csücsülnék. Kényszerzubbonyban.
Felsóhajtottam, leraktam magam elé a poharat és ráhunyorítottam a férfire.
-Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat kérdezel? Nem mintha ez bármilyen gondot jelentene, csupán érdeklődés szintjén. Elméletben én egy csúnya, rossz, férfifaló vérszívó vagyok, te meg ezerszer leszögezted, hogy nem bízol bennem. Akkor miért is kellene most kiadnom magamat neked? –tudakoltam mindenféle ellenszenv nélkül és hátradőltem a székemen.

Akármennyire is igyekeztem távolságot tartani a férfitől, nagyon rosszul ment a dolog. Persze tudtam én, hogy ő soha az életben nem fogja elhinni nekem azt, hogy nem volt afférom minden férfivel, aki szembejött velem az utcán, ennek ellenére azt is tudtam, hogy ha egyszer –ne adj’ isten- lecsuknának, ő lenne az első, aki mint herceg-fehér-lovon loholna be értem és mindenkin átgázolva követelné, hogy beszélhessen velem. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy Konstantin terminátor stílusban megáll a rendőrök előtt, közli, hogy I’ll be back, majd kimegy és egy jól irányzott lövéssel leteríti a fél bagázst.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy lejátszódott a fejemben a jelenet és ezúttal szinte sajnáltam, hogy valaki –nevezetesen Konstantin- nem tud a fejemben olvasni. Szívesen megnéztem volna az ő arckifejezését, amikor ez a kép lepereg benne.
Megrántottam a vállamat, amikor közölte, hogy nem bízik meg bennem. Mintha ez annyira természetes lenne… mondjuk, ha jobban meggondoljuk, az is volt. Elvégre én magam sem bíztam meg benne túlzottan, bár jelenleg úgy tűnt, hogy sokkal jobban, mint ő. Amikor pedig a torka elharapásáról beszélt, szinte könyörgött érte, hogy megtegyem, én meg ki vagyok, hogy elrontsam a játékát?
Hirtelen mozdultam, nem gondolnám, hogy lett volna ideje felkészülni rá. A székét hátradöntöttem és megtámasztottam magunk mögött a falon és egészen közel volt az arcom a nyakához.
-Még megtehetem. –emlékeztettem, hitelesen hozva a nagy és gonosz vámpírnő szerepét.
Tekintetemmel foglyul ejtettem az övét és közben végiggondoltam, mit is kérhetnék a szülinapomra. Lett volna pár ötletem, de végül elvetettem. Nem vagyok én férfifaló… vagy mi a szösz. Az ajkam pár centire volt az övétől és szinte éreztem a lélegzetét, miközben válaszoltam.
-Valami maradandót. –ráhagytam a döntést, kíváncsi voltam arra a hatalmas férfiúi kreativitásra.

Ez a beszélgetés Konstantinnal sokkal mélyebbre sikerült, mint ahogyan azt előre terveztem. Na, nem mintha bármilyen titkot is rejtegetni akarnék előle, elvégre amikor Angliában a karjai közé keveredtem épp eleget elfecsegtem. Nem vagyok megtörhető… egy pontig. Abban a helyzetben viszont már szinte teljesen mindegy volt, mit is mondok, úgyis mindent pontosan tudott, én csak megadtam magamnak a lehetőséget, hogy valahogyan kijuthassak onnan.
Egy pillanatig felvillant bennem az aggodalom, ahogy a férfi köhögni kezdett és hallottam egyre szaporább pulzusát. Sikerült végre egy ici-picit fölénybe kerülnöm azzal, hogy ráijesztettem és ez tetszett. Sohasem félt tőlem, igazán nem. Nem hittem, hogy a legcsekélyebb esélyét is látja annak, hogy bántanám, de ez a helyzet most más volt. Tudtam, hogy abban bízik, ennyi ember előtt nem tenném ezt meg.
-De eddig nem adtál rá okot. –mutattam rá. –Most pedig szinte mindent tudsz rólam. Nem gondolod, hogy esetleg fenyegetve érzem magam? Tudod, hogy milyen vagyok, nehezen viselem, ha valaki sakkban tarthat.
Ez igaz volt.
Nézzük csak meg a családomat. Ott volt Jenny, akivel nem túl gyakran beszéltem; Rich, akit magára hagytam; Keith, aki egy bérgyilkos volt, az apám, aki szintén az volt és az anyám, aki éppen elmegyógyintézetben lógatta a lábát. Ezen emberek közül vajon kinek jutott volna eszébe, hogy ellenem forduljon? És akkor csoda, hogy én is ilyen vagyok, amilyen? Ezen tények fényében talán Konstantin sem csodálkozna rajta, hogy nem tud kiigazodni rajtam.
Felkacagtam a dementor szó hallatán. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy nekem van lelkem, de ez már részletkérdés volt.
-Nem bántanál. –döntöttem el, miközben hallgattam a szívdobbanásait. –Fogalmam sincsen róla, mi van közöttünk, de azt tudom, hogy sohasem fordulnál ellenem. –óvatosan visszaengedtem a székét, de továbbra sem húzódtam távolabb tőle. –Ahogyan én sem ellened.
Az általam kimondott szavakban ott volt a burkolt célzás; mi is van pontosan közöttünk?