A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=188005#post188005][b]Séllei K. Olivér - 2013.10.22. 17:31[/b][/url]

Ha az ember magányra vágyik, nem is tehet jobbat, mint, hogy végigsétál az éjjeli, sötét, és néhány kóbor macskától eltekintve néptelen, falusi utcahálózaton. Ez a tudás még bármikor hasznos lehet, annak ellenére, hogy az elsődleges célom nem ez volt, amikor este elindultam a kastélyból a faluba. Nem, egészen más ok vezérelt, és ha jobban belegondolok, nagyrészt meg is kaptam, amire vágytam. Persze, mint semmit, ezt sem adták ingyen.
Kezemet oldalamra szorítom, oda, ahol körülbelül egy órája egymás után több átok is eltalált. Nem láttam, és nem is foglalkoztam vele, hogy milyenek, volt éppen jobb elfoglaltságom is, mint például az életben maradás. Érzem, hogy ujjaim enyhén nedvesek a mai estének köszönhetően jó néhány szakadást számláló kabáton is áthatoló vértől, bár gondolom, hogy a kint szitáló eső sem segített az ügyön. Kezemet a sebre szorítom, bár érzem a lüktető fájdalmat, nem akadályoz meg benne, hogy a kastély felé sétáljak. Úti célom azonban, amint meglátom a csárda ablakában pislákoló világosságot, gyorsan megváltozik. Hirtelenjében leellenőrzöm fizikai állapotomat; az oldalamon lévő vágáson, és néhány horzsoláson a hajam tövében és a szemem alatt kívül semmi olyan, ami ne várhatna még egy kicsit. Úgy érzem, kell egy ital, hogy tompítsa a lüktetést. Voltam már rosszabb állapotban is, amiből az alkohol jótékony - fertőtlenítő és fájdalomcsillapító - hatása kihúzott.
Az ajtón belépve az egész szembetűnően üres. Nem hiszem, hogy láttam a helyet valaha ennyire kihaltnak, pedig évek óta rendszeresen látogatom. Azt hiszem, ezt teszi az éjszaka és hajnal közötti időszak, amikor már mindenki hazamegy, vagy éppen eldől az egyik kültéri padon. Én furcsán nem érzem magamat fáradtnak, az adrenalin a párbajból még mindig lüktet az ereimben. Lassan, megfontolt lépésekkel sétálok a pulthoz, ahol a csárdában tartózkodó egyetlen személy foglal helyet. Nincs szükségem rá, hogy meglássa rajtam a sebet, az csak kérdéseket szülne, amikkel kapcsolatban sosincs jó érzésem - főként a kezében tartott pletykalapot felfedezve.
- Egy bourbont kérek. - Ez a legbeváltabb, még mindig az egyik legerősebb ital, amelyre gondolni tudok. Nem érdekel, hogy zárva vannak, olyan apróságokkal sincs energiám meg kedvem foglalkozni, mint az illem. A pulthoz érve nekidőlök, sejtem, hogy a sebnek, amelyet a fekete kabát jótékonyan eltakar, nem tenne jót, ha megpróbálnék felülni az egyik székre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=188745#post188745][b]Séllei K. Olivér - 2013.10.23. 19:43[/b][/url]

Pillantásomat még egyszer körüljáratom a poros kocsmán - bocsánat, csárdán -, és hálát adok az égnek, hogy nem tartózkodik itt rajtam és a lányon kívül senki. Persze, ha belegondolok, egyáltalán nem meglepő, hiszen már jócskán benne vagyunk az éjszakában, de mégis... Ahogy hallottam vannak olyan törzsvendégek, akik itt ülnek hajnalig, hogy aztán néhány óra alvás után ismét visszataláljanak a már megszokott helyükre, amit a többiek is már csak tiszteletből szabadon hagynak számukra. Az egésznek egészen családias hangulata van nagy általánosságban, amit egyesek biztosan tudnak értékelni. Most azonban az egész hely rideg képet fest a szemem elé, már alig pislákol néhány gyertya, emberek sehol - ami mint említettem, egyáltalán nem probléma a számomra -, és még a megszokottabbnál is porosabbnak és egyszerűbbnek tűnik.
Nincs több időm az ellenség után kutakodni, hiszen a pultos lány az elvárásaimmal ellentétben válaszol. Értékelem, ha egyedül hagynak, és nem kényszerítenek a beszédre, főleg egy ilyen este után, de azt hiszem, most nem árt meghálálni, hogy egyáltalán hajlandó volt kiszolgálni. Nyilván zárni akart már, mikor én beszenvedtem magamat az ajtón. Mielőtt válaszolnék, végigmérem a velem szemben állót; furcsa, de még nem láttam az iskola környékén, azonban meglehetősen fiatalnak tűnt. Nagyjából egykorúak lehettünk. Így ismeretlenül is irigyeltem, hogy neki nem kellett a kastély falai között poshadnia még most is, hanem szabadon élhetett - feltételezem, hogy lent a faluban. Bár a munkájára nem voltam irigy, nekem nehezemre esne naphosszat jópofizni az idegesítő idegenekkel. Nem az én vérmérsékletemnek való a dolog.
- Egy adag sebgyógyító bájitalod nincs véletlenül? Az is rám férne. - Rámosolygok, már amennyire jelenleg telik, szó, mi szó, nem lenne ellenemre néhány adagnyi bájital. Bár tény, hogy már az első korty a bourbonból enyhíteni kezdi a fájdalmamat, ez csak felszínes, attól még a seb nem fog begyógyulni. Nem aggódok, hogy esetleg elvérzek, annyira nem folyik a sebből a vérem, ezért nem is sietek túlzottan vissza a kastélyba. Egyre inkább kezdek ráfanyalodni, hogy elővegyem a pálcámat, és elintézzem egy gyógyító igével, azonban ez mindig a legkockázatosabb megoldás.
Pillantásom a lány kezében tartott újságra kúszik, mire kényszeresen előtör belőlem egy fintor. Gyűlöltem azt a szennylapot, semmi értelme nem volt az egészben, és ami a legnagyobb hátrányának számított, hogy az iskola falai közül kikerülve még itt is találkozhattam vele. Pedig nem voltam felkészült állapotban a pletykákra.
- Van benne valami érdekes? - Hangom csöpög a gúnytól, természetesen nemleges válaszra számítok. Abban az újságban maximum idegtépő dolgokról írhatnak, nem pedig érdekesekről, vagy éppen kellemesekről. Mégis, veszik, mint a cukrot, szóval valamit nagyon is jól csinálhat a szerkesztőség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=190921#post190921][b]Séllei K. Olivér - 2013.10.29. 16:08[/b][/url]

A fizikai fájdalom hatalmas nagy úr tud lenni, egyszerűen képtelenség bármi másra is koncentrálni, ha az apró - vagy éppen hatalmas - gyötrő-lüktető-sajgó érzés ott van az ember testének valamelyik pontjában. Mindenkinek sokszor kell fájdalmat éreznie, és ezzel együtt leküzdenie hozzá, hogy elhanyagolható legyen számára az egésznek a jelenléte, és más dolgokra is oda tudjon figyelni. Aztán van néhány elvetemült is - mint például én -, akik már egyenesen keresik a fájdalomszerzési lehetőségeket. Legalábbis mások ezt mondják, én úgy gondolom, hogy egyszerűen csak nem tudok megülni a fenekemen. Mindenkinek kell valami hobbi, nemde? Számomra ez. Mármint nem a sérülésekre gondolok, egyszerűen csak a "kalandokra" magukra. Na meg részben szükségem van rájuk, meglehetősen értékes dolgokat tudhat, és szerezhet meg az ember ilyen úton.
A kérdésére kérdőn felvonom a szemöldökömet. Kényszeresen kételkedek mindenkiben, aki csak segíteni akar rajtam, de gondolom ez az egész "gyerekkori trauma" velejárója, valamint a mellékhatások egyike. Lehet paranoiának nevezni, szerintem nem ennyire elfajult a helyzet. Sokkal inkább vagyok szimplán előrelátó, mint kényszeres megkérdőjelező. Mégsem értem, hogy a vadidegennek mi előnye lenne az én megsegítésemből - márpedig rellonos énem arra gyanakszik, hogy minden cselekedet után hátsó szándék áll.
- Volt már dolgod átok-okozta sérülésekkel? - Kérdésre kérdéssel felelni talán nem szép dolog, de már-már gondolkozás nélkül jön. Egy az, hogy nem adnám magamat hozzá nem értő kezébe, még szükség esetén sem. Kettő pedig, hogy nem ismerem a lányt, viszont, hogyha ért a sebek ellátásához, az meglehetősen sok mindent árul el róla. Zűrös múlt... igen, ebből van elég errefelé.
- Nem vagy diák... - Az egész sokkal inkább kijelentés, mint kérdés, nem is nagyon várok megerősítést. Nem láttam még a folyosókon, nem ismer senkit, ebből következik, hogy nem tartozhat az iskola tanulói közé. Itt lehetetlen úgy élni, hogy legalább egy név ne csengjen ismerősen a pletykalapot olvasva. Tapasztalat, én megpróbáltam, de nem jött össze.
Belekortyolok az italomba, és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a jótékony alkohol átjárja a testemet, és már kezdek is kissé érzéketlenné válni. Tudom, hogy ez nem sokra elég, de egyelőre kénytelen vagyok beérni vele, itt nem álmodozok róla, hogy mást is találhatnék. Valami olyat, ami nekem kellene. Kiürítem a poharamat, majd a csaj kérésére nekiállok a súlyos - és bizonyosan átvérzett - bőrkabát levételéhez, azonban a testembe hasító fájdalom megakadályoz benne. Akaratlanul felszisszenek, de mivel bírom a fájdalmat, folytatom a mozdulatot, ameddig a kabát le nem kerül rólam. Így még nem láthat rá a sebre, csupán a néhány vér borította szakadásra a pólóm textiljén, de hát hová sietünk? Még egyébként sem döntöttem el, hogy mennyire bízhatok meg benne, ahhoz kell egy kis idő. Ki tudja, akár a halálomat is akarhatja, mint 'oly sokan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=191587#post191587][b]Séllei K. Olivér - 2013.10.30. 21:33[/b][/url]

Nem bízok meg az emberekben, ez nem újdonság. Idegenekben pedig főleg nem, és, ami azt illeti, a csajt még nem láttam túl sokszor. Igaz, hogyha lejövök a faluba inni és szocializálódni, első utam nem a csárdába, sokkal inkább a pubba vezet, annak a hangulata sokkal exkluzívabb, mint a poros kis falusi étteremnek. Már ha lehet valamit exkluzívnak nevezni ebben a faluban, ahol sosem történik semmi érdekes a pletykalapok havi megjelenésén kívül; ez is legtöbbünknek inkább bosszúság, mintsem élvezet. A vágások lüktető fájdalma sem bír rá a nagyobb szintű bizalomra az idegennel szemben, nem tudok még elég dolgot róla, hogy önkényesen a kezébe helyezzem az életemet. Talán túl drámainak tűnik a dolog - tekintve, hogy még mindig képes vagyok két lábamon megállni, és vele egy időben értelmesen beszélni -, azonban ismerem önmagamat éppen eléggé hozzá, hogy ez az állapot nem tart sokáig. A sokk nagy úr, a testet ért sokk még nagyobb. Tudom, hogy nem sokáig fog fennállni az ilyen szintű jóllétem, azonban a másik oldalról nem bízok meg az idegenben. Még barátoknak sem engedném meg a sebem begyógyítását, nemhogy egy komplett idegennek.
Vállat vonok, végül is tényleg mindegy, hogy mennyire van gyakorlata ezzel. Nem nézem szent kislánynak, aki fel fog támogatni az iskolába, hogy megkapjam a megfelelő ellátást, tudom, hogy el kell döntenem, hogy felvergődök félholtan az iskolába, vagy esetleg megengedem neki, hogy megpróbálja begyógyítani a sérülést. Korombelinek nézem, és mivel nem találkoztam még vele az iskola falain belül, arra a következtetésre jutok, hogy nem lehet túl sok gyakorlata a mágiával - vagyis a kötelezőn felül nem.
- Még? - visszakérdezek egy kérdő pillantással, igyekszem elterelni a figyelmemet az egyre erősödő fájdalomról. A bourbon jót tett, azonban hatása csupán néhány percen keresztül volt számomra érzékelhető. Ahhoz, hogy teljesen immúnissá váljak a fájdalomra, legalább két - ha nem három - üvegre lett volna szükségem. Akkor meg már minden mindegy lenne számomra, nem törődnék vele, hogy a szőke lány kérés nélkül segít lehúzni a kabátomat. Nem érdekel, hogyha a kastély falai között fog járkálni a közeljövőben, éppen elég nagy az iskola hozzá, hogy még egyszer ne kerüljünk egymás társaságába. Persze, tudom, hogyha itt és most segít rajtam - és megkímél egy találkozástól az indiánnal -, tartozni fogok neki egy szívességgel. És, ha valamit tiszteletben tartok, az ez. Nem maradok az adósa senkinek.
Egy apró morgással veszem tudomásul a kellemetlen, húzó érzést, ahogy a vértől a sebbe száradt textilt felhúzza. Nem kértem rá, és nem emlékszek rá, hogy engedélyt kért volna, azonban az egyre csak erősödő lüktetés ezt nem engedi szóvá tennem. Kezd egyre nyilvánvalóbbá válni előttem, hogy minél előbb kell az a segítség, és, hogy lassan már ott tartok, hogy nincs választási lehetőségem a bizalom szempontjából. A fintorára egy türelmetlen grimasszal felelek, egészen, ameddig arcomat el nem torzítja a fájdalom. Nem adok ki semmilyen hangot, azért annyi tartás van bennem, hogy ne álljak neki elveszett kisfiúként nyavajogni. Nem nézek le a sebre, pillantásomat mereven a lányra szegezem, tudom, hogy ez a legjobb, amit jelenleg tehetek.
- Pedig pont kérni akartam még egyet - lököm kissé közelebb hozzá a poharamat. Vagyok eléggé jártas a gyógyító bájitalok hatásában, hogy tudjam, miért is nem ajánlja az alkohollal való bevételt, azonban a mellékhatásként járó zsibbadtság és tudatlanság most hidegen hagyott. Ennél csak jobb lehet.
- Egyébként Olivér vagyok. - Ha már éppen az életemet készül megmenteni, teljesen mindegy, hogy tudja-e a nevemet, vagy idegen vagyok számára. A távolságtartásnak azt hiszem, ezen a ponton annyi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=202037#post202037][b]Séllei K. Olivér - 2013.11.19. 20:07[/b][/url]

Szent igaz, a jövő nincs kőbe vésve. Ma még nem Bagolyköves diák, azonban ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Ugyanígy van az én esetemben is, ma még menekülök, rohanva az üldözőim elől, egy nagy vágással az oldalamon, amiből lüktetve folyik a vér, és rábízom magamat egy vadidegen lányra, holnap pedig talán visszatérek a normális iskolai diákok életéhez, és majd szorgalmasan részt veszek minden órán, és még tanulok is. Talán, bár szörnyen kicsi az esélye, de még akár ez is előfordulhat. Akár meg is térhetek, vagy, ami jelen helyzetből még talán logikus is lenne, ágynak eshetek valamilyen fertőzéssel, és akár meg is halhatok. Nem döbbennék meg, mindig felelősségteljes voltam, és tisztában vagyok vele, hogy a tetteimnek milyen következményei vannak. A mai este kimenetelére is számítottam valamilyen szinten, mégis belevágtam, elvégre az adrenalinfüggőség mind közül az egyik legveszélyesebb. És a legerősebb. Belekerültem egy helyzetbe, amiből úgy, ahogy ki is másztam, és eljutottam egészen idáig, a beszélgetésig az eddig számomra még teljesen idegen lánnyal.
Vállat vonok a válaszára, nincs erőm komolyabban reagálni. Ő tudja, ő a felelős a saját döntéseiért. Minden esetre ezek után talán nem lepődnék meg, ha szembe jönne velem az iskola szerteágazó folyosóinak egyikén. Bármennyire is elkeserítő, az iskola nem elég nagy hozzá, hogy az emberek hosszútávon elkerülhessék egymást, ellenben ahhoz éppen eléggé kicsi, hogy mindenki tudjon mindenről, ami valakivel történik. Biztos voltam benne, hogy ennek a kis kalandomnak, látogatásomnak, vagy balesetemnek - nevezzük bárminek - is híre megy majd egészen rövid időn belül. Az emberek nem tudják mással lefoglalni magukat a rengeteg szabadidejükbe, így ez még egy viszonylag izgalmas téma is lenne a számukra. Már látom magam előtt a kérdő tekinteteket...
- Örvendek Lexi. - Energiatartalékomat felhasználva rávigyorgok, így, hogy az adrenalin lassacskán kiürül a szervezetemből a nyugalmi helyzetben, már tudom, hogy nemsokára eluralkodik rajtam a fáradtság és a fájdalom, ami az oldalamon lüktető seb felől érkezik. Figyelem a mozdulatait és ténykedését, ahogy a közel sem kecsegtető vízbe még valamilyen löttyöt tölt, nem vagyok biztos benne, hogy az egész jót fog nekem tenni, azonban ennél rosszabb nem igen lehet a helyzetem. Felemelem a poharamat és az övéhez koccantom, majd egy húzásra megiszom az egészet. Szinte eldobom a már üres poharat, vissza a pultra, és nem tudom megállni egy fintor nélkül. Még rosszabb íze volt, mint amire számítottam.
- Egészen biztos vagy benne, hogy ez segíteni fog? - felvonom a szemöldökömet, majd pillantásomat a sebre irányítom, ami meglepő, de máris mintha gyógyulásnak indulna. A fájdalom viszont nem csökken, neki kell támaszkodnom a pultnak ahhoz, hogy meg tudjak állni a lábaimon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=204050#post204050][b]Séllei K. Olivér - 2013.11.24. 18:37[/b][/url]

Az elfogyasztott fél pohárnyi whiskey nagyjából fél fogamra sem volt elég, esélytelennek tűnt tehát, hogy bármilyen kis mértékben is elfedi a bájital szörnyűséges ízét. Tudtam, hogy mire számítsak, eléggé sokszor kezeltek már ilyennel - talán túl sokszor is. Az egészségért meg kellett szenvedni, és a szervezetemből fokozatosan kiürülő adrenalin és a helyébe lépő lüktető fájdalom is ezt mutatta. Mindazonáltal volt már rosszabb is a helyzetem, jelenleg nem éreztem úgy magamat, hogy életveszélyben lennék. Pedig majdnem, hogy abban voltam. Az átok okozta vágás az oldalamon könnyedén elfertőződhetett volna, ha nem gyógyítják be időben, az pedig még sokkal nagyobb fájdalmakat vont volna maga után.
Részben ezért nem is ellenkeztem, amikor Lexi felajánlotta a segítségét. Bár nem bíztam benne - hiszen teljesen idegen volt számomra -, nem gondoltam, hogy a fennállónál nagyobb kárt okozna az ügyködésével. A bájital aztán szörnyű ízéből ítélve megfelelőnek tűnt, én pedig örülhettem, hogy kikerültem egy látogatást a javasbácsinál. Amikor csak megtehettem, igyekeztem elkerülni a társaságát, azonban alkalomadtán segítségre szorultam. Boldogított a tény, hogy most nem hosszabbodik az ilyen esetek listája, nem hiányzott, hogy másoknak is legyen róla sejtésük, hogy mibe keveredtem.
Lehúzom a bájitalt, és megállom öklendezés nélkül a dolgot, ami viszonylag nagy teljesítmény. Ezeknek a löttyöknek a szaguknál is borzalmasabb ízük van, ezt már volt szerencsém megtapasztalni néhányszor. De segítenek, az kétségtelen. A poharat ledobva, majd visszakapva még mindig fintorogva azonnal számhoz emelem az italt, és nagyokat kortyolok belőle. Érzem, ahogy a gyógyszer után az alkohol is hatni kezd, a fájdalom tompul, a seb összezáródik, valamint a bájitalra is már csak a keserű utóíz emlékeztet, amelyet a whiskey majdnem teljesen eltűntet.
- Most erre válaszoljak? - felvonom a szemöldökömet, míg szám köré egy féloldalas vigyor kúszik. Úgy őszintén nem néztem a csajt dílernek, de abból kiindulva, hogy éjnek idején egy poros kis falusi kocsmában az első betévedővel felettébb lelkesen jótékonykodik, gondolhattam akármire.
- Kösz. - Kiiszom a maradékot a pohárból, miután a pólóm ismét a helyére került, és felülök az egyik bárszékre. Körülöttünk még mindig senki, nem zavartatom hát magamat. Talán zárni akar mára, nem izgat őszintén, jelenleg én vagyok a vendég, őket márpedig nem szokás kidobni csak úgy.