Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Zsolt

Búskomor arccal mászkáltam a faluban. Otthonról rossz - nem tragikus, csak rossz - híreket kaptam, és ez számomra elég volt ahhoz, hogy elrontsa a délutánomat. Hiába álltam neki valami máskor lefoglaló tevékenységnek, hamar elment tőle a kedvem. Ezért határoztam inkább a séta mellett. Már sötétedett, amikor útnak indultam, de nem zavart, sosem voltak tapasztalataim éjjelente rám váró bácsikkal az utcán, tehát nem volt okom arra, hogy féljek. Egyébként is bíztam annyira magamban, hogy ne kételkedjek abban, majd az első gyanús jelre pánikba esem, és elrohanok, mint egy... valami. Fél óra elteltével megjelentek az égen a csillagok, én pedig nosztalgiázva kezdtem nézegetni őket, továbbra is gyalogolva. Az egyetlen csillagkép, amit általában felismertem, az a göncölszekér, de ma este azt sem találtam meg. Persze volt egy olyan gyanúm, hogy ez csak az én gyakorlatlan szemem hibája, de nem is izgatott annyira, hogy felfedezzem a korántsem bonyolult csillagképet. Helyette inkább megálltam, és komótosan szétnéztem magam körül. A tekintetem hamar megakadt a Mátra Máguscsárdán. Párszor már elhaladtam mellette, de bent még sosem voltam. Egy ideig haboztam, hiszen semmi okom nem lett volna bemenni, de a fantáziámat igen is izgatta, milyen érzés a bánatomat vajsörbe fojtani, meg ilyenek, annak ellenére, hogy nem terveztem leinni magam. Hamar meggyőztem magam róla, hogy mivel már lassan nem számít újdonságnak, hogy tizenöt éves lettem, egy ilyen hely nem tabu. Amúgy is tudom tartani a mértéket - bizonygattam magamban. Ha másmiatt nem is, hát a nem teli zsebem miatt biztos voltam abban, hogy csak egy korsó valamit fogok inni - fogalmam sem volt, mi a legkisebb alkoholtartalmú ital, amit egy ilyen helyen árulni szoktak.
Magabiztos léptekkel cammogtam be, mintha biztos lennék abban, hogy jó helyen járok, pedig nagyon, de nagyon nem volt így. Piszkos kis helység volt, de az írói fantáziámat hamar megragadta. Hirtelen egy mese hősének éreztem magam, és nem kételkedtem abban, hogy ha bárki belémköt, lefejelem, és kész. Kértem magamnak egy vajsört, és lehuppantam egy szabad, na meg viszonylag tiszta asztalhoz. Kíváncsian pislogtam körbe.

Zsolt

Szórakozottan iszogattam, az érdes asztal peremét vizsgálgatva. Az ital kellemesen átjárta minden porcikámat, és magam sem tudtam meghatározni, hogy most boldog vagyok-e, vagy szomorú. Olyasmi érzésem volt, mint ami akkor fog el, ha lebetegszem. Olyankor rosszul érzem magam, de élvezem, hogy csak heverek, és általában kiszolgálnak. Elvoltam. Egy udvarias hang szakított ki a mélabúmból. Számítottam rá, hogy hamarosan társam akad az asztalnál, hiszen magamban voltam, és én még a megbízhatóbbik népséghez tartoztam a csárdában, aki mellé oda mer ülni az ember. Azon gondolkoztam, hogy ez akkor is így lenne-e, ha a terveim szerint leborotváltatnám oldalt a hajam, vagy felvennék egy számomra tetszetős bakancsot.
 - Szia - mosolyogtam a fiúra, talán kicsit kényszeredetten, és ösztönösen végigmértem. Nem volt furcsa ismertetőjegye, talán a fancsali arckifejezés az, ami nem tette számomra közönbössé. - Persze, gyere csak.
A srác, akit ismerősnek találtam, leült az asztalhoz. Szinte biztosra vettem, hogy évfolyamtársak vagyunk, vagy hasonló. Félig-meddig arra számítottam, az én szerencsémet ismerve. Hogy néma csendben fogunk egymás mellett iszogatni, elvégre idegennek számítottunk egymásnak, de az idegen megcáfolt. Nagyon udvarias volt, bár a magamfajta lány jelzőt kicsit furcsának tartottam.
 - Ó, hát, izé... unatkoztam - böktem ki. Kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy ki kellett mondanom, mi nyomja a szívemet, de nem akartam azt mondani, nincs semmi baj. Ha már rákérdezett, nem volt szívem kamuzni. - A zongoratanárnőm kórházban van, kicsit aggódom érte.
Az ezután érkező csend olyasmi volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Sejtettem, hogy folytatnom kéne a beszélgetést, hiszen olyan kedves volt, megkérdezte, mi a bajom. Bár a fiú tipikusan olyan udvarias típusnak látszott, de nem az a lényeg, hogy csak velem kedves-e, nem akartam megbántani.
 - Te is elég levertnek látszol - jegyeztem meg. - Vagy rosszul látom?
Az arcvonásait tanulmányoztam, és próbáltam rájönni, nem találkoztunk-e már valahol. Bár sejtettem, hogy a válasz nem lesz.

(Szerintem nevet tévesztettél )
Zsolt

A fiú egészen ködös tekintettel nézelődött, hirtelen azt sem tartottam kizártnak, hogy már eleve illuminált állapotban érkezett meg. Szerencséje, gondoltam, hogy a lazábbik fajta vagyok, ha egy sértődős egyént fogott volna ki magának, az nem biztos, hogy jó szemmel nézte volna, ha tudomást sem vesz a bajáról. Persze nem lehettem benne biztos, hogy elengedte a füle mellett a dolgot, de csak nagy sokára reagált a rövid monológomra, a kérdést pedig meg sem hallotta. Sejtettem, hogy komoly baja lehet, vagy ilyesmi. Ez kicsit zavarba hozott, nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Jól esik az embernek, ha istápolják, vagy jobb, ha hagyom, hadd főjön magában? Úgy döntöttem, egyelőre a passzív megfigyelést választom, aztán ha mondjuk elkezsi verni a fejét az asztalba, megpróbálom megakadályozni, nehogy elcsúfítsa azt a szép kis pofikáját. Aztán nagy sokára - jó, annyira nem sokára, de a bánattal rezgő levegőben óráknak tűnt - válaszolt a kérdésemre. Elvesztett valakit... hm.
 - Értem. Sajnálom.
Nem akartam neki nyomni a sablondumát, hogy időbel jobb lesz, és a többi. Sejtettem, hogy egyáltalán nem kíváncsi rá, akkor minek? Minden bizonnyal semmi kedve úgy tenni, mintha érdekelném. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy újabb italt kér magának. A vajsör nem túl erős ital, tehát nem tartottam attól, hogy ennyitől a padlóra kerül, de elhatároztam, hogy ha már a negyedik korsóval akarja majd bedönteni, szót emelek az érdekében. Csak csendben figyeltem, ahogy élvezettel kortyolgat, aztán eszembe jutott valami, amivel esetleg elterelhetem a figyelmét. A zsebemben teljesen véletlen egy kártya pakli lapult - idefelé vettem.
 - Hé, tudsz kártyázni? - kérdeztem. Én semmilyen játékot nem ismertem, és a paklit azért vettem, hogy rávehessek valakit, tanítson meg. Az alkalom adott volt, a fiúnak el kellett terelni a figyelmét, és nem mellesleg én is szívesebben koncentráltam volna a lapokra. Mindazonáltal nem tudtam, hogy ezt az asztaltársam is így gondolja-e.