Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Újvári Yannick
21:10

Nem így terveztem, de egyszerűen muszáj volt kiszabadulnom a házból. Na, nem mintha Rich hét lakat alatt tartott volna, sőt, imádtam vele lenni és abban a házban lakni, de már régen csináltam olyasmit, mint a hétköznapi embereke. Nevezetesen, régen mentem el otthonról éjjel csak azért, hogy úgy tegyek, mintha valamilyen szinten átlagos lennék. Nem azt mondom, hogy tökéletesen emberi, éppen csak megtévesztésig hasonló.
Elálldogáltam egy idegig a szekrény előtt, mire végre sikerült kitalálnom, hogy mihez is akarok kezdeni. Első lépésként a bútordarab teljes tartalmát kihajítottam a padlózatra, majd átválogattam őket és a felét visszatuszkoltam. Közvetlenül ezután megtaláltam azt, amire szükségem volt, így a többi anyag továbbra is közelebbi ismeretséget köt a padlózattal, de egyáltalán nem érdekel. Az az én szobám, nem osztozom rajta másik három emberrel, egyszóval senki sem szólhat semmit.
Elindultam az egészen kellemesnek nevezhető éjszakába, anélkül, hogy a bátyám figyelmét felhívtam volna magamra. Fogalmam sem volt, pontosan hova is tartok, így aztán a fél falut bejártam, mire végre sikerült döntést hoznom. Úgy terveztem, hogy emberek közé keveredem, márpedig hol is találkozhatnék több emberrel, mint a csárdában? Egyrészt, hamarosan tíz óra van, másrészt pedig itt mindig van valaki. Olyat én még nem láttam, hogy ez a hely kiürüljön.  Az már egy másik probléma, hogy illene fogyasztani is, de mivel az anyagcserém lényegesen gyorsabb és nincs szükségem emberi ételre, egyszerűen képtelen vagyok bármit is huzamosabb ideig a szervezetemben tartani, tehát például berúgni sem tudok, ami azért megkönnyíti a dolgom bizonyos esetekben.
Belököm az ajtót és mindenféle hezitálás nélkül a bárpulthoz telepedek le. Ez a legjobb hely, ha egy hozzám hasonló el akar tűnni szem elől. Végigpillantok a vendégseregen és meg kell állapítanom, hogy errefelé mindenki épp olyan gyanús, mint én, tehát semmi ok az aggodalomra.

Öltözék

Újvári Yannick

Szóval, a terepszemle alkalmával mindössze két lényeges dolgot sikerült felmérnem; egyrészt, hogy az idebent helyet foglalók nagy részének, már fogalma sincsen róla, mi is az az idebent és másrészt azt, hogy én talán némiképpen kilógok a sorból. Hiszen az életben senki nem mondaná meg rólam, hogy tizennyolc vagyok, és mert valószínűleg mindennek ellenére, én vagyok a legveszélyesebb közel s távol. Ezt persze egyik kábán maga elé révedő boszorkánynak és varázslónak sem kell tudnia és nincs is okuk ilyesmit feltételezni, tehát nem is akarom felhívni erre a figyelmüket. Ha úgy adódik, képes vagyok megvédeni magamat.
Végigpörgetem a fejemben a listát, hogy mit is igyak. Elég változatos vagyok ilyen téren, elvégre nekem ugye cseppet sem árt, de mivel nem is használ, akár ihatok is, nem igaz? Az meg már megint más kérdés, hogy minderről mit is gondolna anyám vagy éppen Richard. Mert apámat nem érdekelné és Keith-t sem… őt valószínűleg sokkal jobban lekötni Sofi, mint az, hogy az egyetlen húga ott csücsül mellette. Ilyen az én formám, két báttyal áldott meg a sors.
Észre sem veszem, hogy az asztallapot bámulom, és csak akkor pillantok fel, amikor valaki megszólít. Tekintetem a fiú arcára rebben és tudom, hogy már láttam valahol. Valószínűleg a kastélyban. Rémlik, hogy felettem jár… talán ötödikes, ahogyan az is, hogy levitás, de ennél komolyabb figyelmet sohasem fordítottam rá. Eddig.
-Nos, a szép lánynak szüksége lenne egy italra. –villantok meg egy mosolyt. –Esetleg ajánlanál valamit?
Azonnal észreveszem magamon, hogy nem éppen úgy reagálok, mint például Yar esetében. Neki valószínűleg a képébe röhögtem volna, ha tündérkémnek szólít, de ennek a srácnak egyetlen szót sem szólok érte. Nem mintha nem zavarna, csupán csak jobban örülök, hogy ő fogadott így, mintha a két asztallal arrébb helyet foglaló varázsló tette volna, akinek szerintem lövése sincsen róla, hogy mi a neve.

Yannick

Az elmúlt pár napban gyakorlatilag ki sem mozdultam a lakásból és az elmúlt egy évben igyekeztem minél nagyobb távolságot tartani az emberektől. Ezzel pedig sikerült azt is elérnem, hogy a barátaim nagy része –akiket nem avattam be– menekülőre fogja. A többiek, akik tudták, mi van velem, vagy mellettem voltak végig, vagy szépen csendben elüldögéltek mellettem és hagyták, hogy azt tegyem, amit csak akarok. Egyik sem esett jól. Egyrészt, gyűlölöm, amikor irányítanak, másrészt gyűlölöm, amikor valaki csak szánakozóan pillog rám. Egyik sem jobb a másiknál. Nem haltam meg és nem is készülök meghalni még elég hosszú ideig, tehát ne úgy nézzenek rám, mintha a temetésemre készülnénk; köszöntem!
Valószínűleg ez lehet az oka, hogy ennyire könnyedén veszem a fiút. Nem szentelek túl nagy figyelmet a részleteknek, mintha csak az a lány lennék, aki valamikor voltam. Egyszerűen sodródom az árral és fikarcnyit sem érdekel, hogy mások mit is gondolnak erről. Ez itt az én életem és nem másé, tehát elvárom, hogy ne merjenek beleszólni a dolgaimba.
-Hm… valami erőset. –vonom meg a vállamat.
Igazából teljesen lényegtelen. Biccentek egy aprót és követem a tekintetemmel, miközben odamegy az egyik vendéghez. Van időm felmérni a helyzetet és őt magát. Nos, egy dologban egészen biztosak lehetünk, nem lenne rossz választás ma estére. Az meg, hogy a későbbiekben mi lesz vele már igazán nem az én problémám. Az én problémáim gyakorlatilag egy szóban jellemezhetőek, Richard. Ha tudná, hogy most éppen itt üldögélek, valószínűleg emlékeztetne, hogy mindenkit lecsap, aki ferdén mer rám nézni. Márpedig itt vannak egy páran.
Tekintetem végig a fiún tartom, miközben visszafelé igyekszik. Egyénfüggő, hogy ez idegesíti-e vagy sem, minden esetre a legtöbb ember ettől frászt kap, mivel ösztönösen gyűlölik, ha mások bámulják őket. Nem hinném, hogy ő is ilyen. Sőt, az sem lepne meg, ha észre sem venné.
Elgondolkozom egy pillanatig az ajánlaton, majd halvány, katherines mosoly kúszik az ajkaimra.
-Esetleg lehet róla szó. –sütöm le egy pillanatra a pilláimat, majd ismét visszanézek a fiúra. –De egészen biztosan akadna itt olyan is, aki nálam sokkal könnyebb eset. –figyelmeztetem.
Ez gyakorlatilag egyfajta jelzés is, hogy engem ugyan nem vesz le a lábamról két szép szempár.

Yannick

Na igen, már kezdem megszokni. Az emberek többsége azonnal kiszúr, ha belépek egy helyiségbe. Mintha csak valamiféle mágikus vonzerőm lenne; ez részben igaz is, elvégre a vámpíroknak nagy előnyük, hogy az áldozatuk mindenféle különösebb problémázás nélkül követi őket. Most azonban az is jócskán mellettem szól, hogy én vagyok az egyetlen tizennyolc éves nőnemű egyed a csárdában. Nehéz lenne elrejtőzni; nem mintha ez szándékomban állt volna akár csak egy pillanatig is.
Figyelem a fiút, miközben kiszolgálja az erősen kapatos állapotban lévő úriembert –és milyen gyönyörűen fejeztem ki magamat a helyzethez képest!–, majd ahogyan a pult mögé sétál. Nem tudom, hogyan reagálna Kath, ha még ember lenne. Valószínűleg sokkal több ellenállást tapasztalhatna a srác, mint jelen helyzetünkben. Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a vége, nem vagyok ember és nem kötnek a szabályaik.
-Whisky. –vágom rá szinte gondolkodás nélkül.
Ha már iszok, akkor olyat igyak, amit valamikor szerettem is. Átváltozásom óta nemigen foglalkoztam olyan apróságokkal, mint az emberi táplálékok, tehát fogalmam sincsen róla, mire is számíthatok. Egyértelműen semmilyen hatással sem lesz rám, viszont az ízérzékelésem némileg jobb, mint az átlagembereké.
Visszatérve a szabályaimhoz. Természetesen vannak, elvégre nem ölhetünk célok nélkül. Az alapötlet már megfogalmazódott a fejemben, éppen csak tökélyre kell fejlesztenem. De most nem akarok ezen gondolkozni, sokkal jobban leköt a fiú, aki éppen most vetette fel a továbbhaladás problémáját.
-Nekem bármi megfelel. –vonom meg a vállamat. –Csak azért mondod ezt, mert fogalmad sincs róla, mivel állsz szemben. –villantok meg egy katherines görbületet.
Tényleg fogalma sincsen róla. Az persze más kérdés, hogy ő hogyan fogja értelmezni ezt az egészet, mert nem túl valószínű, hogy azonnal az éjszaka gyermekeire asszociálna. Senki sem tenné… csak, ha ismer… bár valószínűbb, hogy ha engem ismer, akkor egyszerűen csak arra gyanakszik, hogy átlagos napom volt; már a jellememből kiindulva.
Kifordulok a pulttól és lecsúszom a székről, miközben a felém tartó fiút –mint kiderült Yannickot figyelem.
-Persze, menjünk! –biccentek rá.  –Katherine Danielle Averay. –nézek fel rá a szempilláim alól.
Jól begyakorolt mozdulat, rossz beidegződés. Elpillantok a válla felett és küldök egy mosolyt annak a varázslónak is, akinek éppen ki akar esni a szeme, úgy bámul rám, majd ismét a fiúra fókuszálok. Mint mondtam, már hozzá vagyok szokva.