Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Brightmore

Nem értem ezt az egészet. Pedig azt hittem, rég letisztáztuk a dolgot, erre a levelemre, amiben épphogy csak megemlítem az átoktörőként való továbbtanulásomat, egy istenverte rivallót küldenek... Tizenkilenc éves vagyok, kvázi felnőtt nő, könyörgöm, és tényleg egy üvöltöző, piros boríték a legkézenfekvőbb válasz? Ezért? Mintha nem én lennék az egyik a családban a kemény két emberből, aki a saját bőrén tapasztalta meg, milyen kemény szakma is ez, és viseli mai napig a nyomait. Tudathasadás...! Tényleg azt hiszik, ha ez nem tántorít el, majd egy rivalló fog? Hát hol élünk mi, francba is! Ez kész téboly!
Ezért dolgoztam egész életemben. A saját apám szakmáját választom, a jó büdös életbe, hát még az is meredek, ha ő visszakozik, de hogy anya? Semmit se tud az egészről, soha sem ment apival egy helyszínre sem.
Ráadásul rivallót! Személyesen persze lapítanak...
Na nem mintha kéne az engedélyük. Megoldom én egyedül is, de a támogatásukkal - lelkivel, szellemivel és anyagival egyaránt - lényegesen könnyebb lett volna belevágni az egészbe. Azt hittem, ők olyan szülők, akik elfogadják, ha leli valami a gyereket és tovább lépnek. Hogy hagyják létezni, érvényesülni és kitapasztalni az életet, ha veszélyes is. Hisz ez volt a terv, mindig is ez volt. De már nem is számít. Menjenek a szemük világába, ha az tetszik!
Ahogy így főttem a saját levemben, a falut járva keveregek ide-oda. Idegességemben rohamléptekkel, amitől úgy tűnhet, késésben lét miatt sietek annyira, pedig csak a saját hidegvéremet keresem épp fejvesztve. Időközben besötétedett, lehűlt a levegő is, és esélyesen elmúlt már a takarodó pár órája, így kénytelen vagyok meghúzni magam reggelig valahol. Amúgy se akarok visszamenni a kastélyba. Semmit sem akarok látni, ami a jelenlegi helyzetre emlékeztet, mert a végén még egy ártatlan fejét találom leátkozni a helyéről.
Ahogy feltűnik a csárda, szinte berontok az ajtaján. Még sosem voltam itt. Bár való igaz, csak néhány hónapja érkeztem, dacára az év vége közeledtének, és nemigen akadtam össze kocsmásnak tűnő társasággal. Körbenézve a meglepően sok idegen és többnyire taszító, mogorva arcon, furcsa mód otthonos érzés fog el. Le nem nyugtat, de kétségtelenül komfortosabb ebben a pillanatban, mint a kastély vagy akár a nyílt utcák. A pulthoz lépve kérek egy vajsört, majd mikor kisebb, a tranzakcióba ékelődött döccenők után végre kezemben tarthatom a drága nedűt, végignézek az asztalokon, helyet keresve magamnak. Csak két szabad asztalt látok, az egyik egy kimondottan zajos és zelegor, a másik pedig viszonylag nyugodt társaság közelében helyezkedik el. Az utóbbit választom, nincs jelenleg kedvem részeg idióták marhaságait hallgatni, melyeket világra szóló bölcsességként adnak el, miközben majd' egymásnak esnek.
Ledobva magam asztalomhoz, csukott szemmel kortyolok italomba, hagyva, hogy járjon át annak hűvössége, meg a hely hangulata, abban a reményben, hogy mindez majd valamivel hatásosabb lesz a fejszellőztetésnél. Egy-két perc után azonban rá kell eszmélnem, az a bizonyos sült galamb ma se tanult meg tollak nélkül repülni, így egy lemondó sóhajtás kíséretében török ülésbe helyezkedek és cigarettás pakkomért nyúlok. Tekerőset szívok, mint a mai mugli tinik többsége. Egyrészt valóban olcsóbb, másrészt élvezek tekergetni. Sokáig tartott, míg rendesen megtanultam, nehezen éreztem rá, mert megzavart, hogy mindenki másképp mutatja, de mára egész pofásak lettek az alkotásaim, mintha csak így vettem volna. Számomra az elkészítésük majdnem akkora részt vesz ki a cigaretta nyugtató hatásából, mint a benne levő nikotin. Sőt lassan többet is, mert kezdek immúnis lenni rá.
Végül elégedetten gyújtok rá és szívom le a finom füstöt, nem törődve vele, szabad-e egyáltalán dohányozni idebent, mindeközben a népet kémlelve, amolyan figyelemelterelésképp.

Brightmore

Nem értem ezt az egészet. Pedig azt hittem, rég letisztáztuk a dolgot, erre a levelemre, amiben épphogy csak megemlítem az átoktörőként való továbbtanulásomat, egy istenverte rivallót küldenek... Tizenkilenc éves vagyok, kvázi felnőtt nő, könyörgöm, és tényleg egy üvöltöző, piros boríték a legkézenfekvőbb válasz? Ezért? Mintha nem én lennék az egyik a családban a kemény két emberből, aki a saját bőrén tapasztalta meg, milyen kemény szakma is ez, és viseli mai napig a nyomait. Tudathasadás...! Tényleg azt hiszik, ha ez nem tántorít el, majd egy rivalló fog? Hát hol élünk mi, francba is! Ez kész téboly!
Ezért dolgoztam egész életemben. A saját apám szakmáját választom, a jó büdös életbe, hát még az is meredek, ha ő visszakozik, de hogy anya? Semmit se tud az egészről, soha sem ment apival egy helyszínre sem.
Ráadásul rivallót! Személyesen persze lapítanak...
Na nem mintha kéne az engedélyük. Megoldom én egyedül is, de a támogatásukkal - lelkivel, szellemivel és anyagival egyaránt - lényegesen könnyebb lett volna belevágni az egészbe. Azt hittem, ők olyan szülők, akik elfogadják, ha leli valami a gyereket és tovább lépnek. Hogy hagyják létezni, érvényesülni és kitapasztalni az életet, ha veszélyes is. Hisz ez volt a terv, mindig is ez volt. De már nem is számít. Menjenek a szemük világába, ha az tetszik!
Ahogy így főttem a saját levemben, a falut járva keveregek ide-oda. Idegességemben rohamléptekkel, amitől úgy tűnhet, késésben lét miatt sietek annyira, pedig csak a saját hidegvéremet keresem épp fejvesztve. Időközben besötétedett, lehűlt a levegő is, és esélyesen elmúlt már a takarodó pár órája, így kénytelen vagyok meghúzni magam reggelig valahol. Amúgy se akarok visszamenni a kastélyba. Semmit sem akarok látni, ami a jelenlegi helyzetre emlékeztet, mert a végén még egy ártatlan fejét találom leátkozni a helyéről.
Ahogy feltűnik a csárda, szinte berontok az ajtaján. Még sosem voltam itt. Bár való igaz, csak néhány hónapja érkeztem, dacára az év vége közeledtének, és nemigen akadtam össze kocsmásnak tűnő társasággal. Körbenézve a meglepően sok idegen és többnyire taszító, mogorva arcon, furcsa mód otthonos érzés fog el. Le nem nyugtat, de kétségtelenül komfortosabb ebben a pillanatban, mint a kastély vagy akár a nyílt utcák. A pulthoz lépve kérek egy vajsört, majd mikor kisebb, a tranzakcióba ékelődött döccenők után végre kezemben tarthatom a drága nedűt, végignézek az asztalokon, helyet keresve magamnak. Csak két szabad asztalt látok, az egyik egy kimondottan zajos és zelegor, a másik pedig viszonylag nyugodt társaság közelében helyezkedik el. Az utóbbit választom, nincs jelenleg kedvem részeg idióták marhaságait hallgatni, melyeket világra szóló bölcsességként adnak el, miközben majd' egymásnak esnek.
Ledobva magam asztalomhoz, csukott szemmel kortyolok italomba, hagyva, hogy járjon át annak hűvössége, meg a hely hangulata, abban a reményben, hogy mindez majd valamivel hatásosabb lesz a fejszellőztetésnél. Egy-két perc után azonban rá kell eszmélnem, az a bizonyos sült galamb ma se tanult meg tollak nélkül repülni, így egy lemondó sóhajtás kíséretében török ülésbe helyezkedek és cigarettás pakkomért nyúlok. Tekerőset szívok, mint a mai mugli tinik többsége. Egyrészt valóban olcsóbb, másrészt élvezek tekergetni. Sokáig tartott, míg rendesen megtanultam, nehezen éreztem rá, mert megzavart, hogy mindenki másképp mutatja, de mára egész pofásak lettek az alkotásaim, mintha csak így vettem volna. Számomra az elkészítésük majdnem akkora részt vesz ki a cigaretta nyugtató hatásából, mint a benne levő nikotin. Sőt lassan többet is, mert kezdek immúnis lenni rá.
Végül elégedetten gyújtok rá és szívom le a finom füstöt, nem törődve vele, szabad-e egyáltalán dohányozni idebent, mindeközben a népet kémlelve, amolyan figyelemelterelésképp.

Farkas Piroska