A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

A csárda hátsó szegletében ül és a késő esti, sárgásan ragyogó fényeket figyeli. Megbabonázva, rá nem jellemző áhítattal mustrálja a villódzó testeket, akárha néhány boldogan táncoló angyalkát nézne. Asztala üres, még egy korsó vajsört sem rendelt, csak jött és a pultot nagy ívben elkerülve leült szokásos helyére. Akkor még ott volt egy vénülő, csúnya boszorkány is, de a fiút még az ő jelenléte sem zavarta. Bár céltalannak tűnt; mind tétova mozdulatai, mind pedig az arcán átsuhanó, folyton változó érzelmek miatt, de se nem tévedt el, se nem csak úgy bolyongott.
Elmosolyodva pillantott le a ragacsos faasztalon pihenő tenyereire, melyekbe  néhány hete váratlanul újra élet költözött. Magáról elfeledkezve, önkívületi állapotban gyönyörködött ismét bálványozott tagjaiban, úgy kuncogott, s motyogott kivehetetlen szavakat nekik, mintha szeretett, csodálatos gyermekeihez szólna. A mellette ülő boszorkány talán ekkora döntött úgy, hogy jobb, ha távozik, de a negyedéves azt sem vette észre, hogy egyáltalán ott volt.
Már nem kellett lehunynia a szemét ahhoz, hogy elfeledkezzen a világ zavargásáról. Nem kellett elnémítania gyötrő gondolatait, hiszen rálelt a kapcsolóra, amit ha átpöccint a másik oldalra, magán kívül senkit sem lát, hall vagy érez. A csárda népe egy pillanat alatt némafilmszereplőkké, a csapos parádés pantomimmá válik. Noel süketként süpped bele az ereiben lappangó erőbe. Érzi a vérét hevítő melegséget, a bőrén, akár egy szűrőn átfolyó forró cseppeket. Tenyere kigyullad, a felcsapó lángok visszatükröződnek véreres, zöld szemeiben. Jobb szeméből parányi könnycsepp indul útnak, hogy végigszánkázva a fiú fehér orcáján, leérjen szája széléig, majd aláhulljon a csárda koszos padlójára. A lángok megrövidülnek, hamarosan irányított formát vesznek fel a rellonos összeérintett kezei között. Csodálatosan szép ovális gömbformává alakulnak, pontosan úgy, ahogy alkotójuk azt szerette volna. A fiú nagyot nyel, örömében szeméből újabb könny kel lábra. Régen volt része ebben a csodában, és sokáig nem is hitte, hogy valaha is érezni, babusgatni fogja még a testéből fakadó tüzet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=509316#post509316][b]Ombozi Noel - 2015.08.25. 19:19[/b][/url]

A csárda hátsó szegletében ül és a késő esti, sárgásan ragyogó fényeket figyeli. Megbabonázva, rá nem jellemző áhítattal mustrálja a villódzó testeket, akárha néhány boldogan táncoló angyalkát nézne. Asztala üres, még egy korsó vajsört sem rendelt, csak jött és a pultot nagy ívben elkerülve leült szokásos helyére. Akkor még ott volt egy vénülő, csúnya boszorkány is, de a fiút még az ő jelenléte sem zavarta. Bár céltalannak tűnt; mind tétova mozdulatai, mind pedig az arcán átsuhanó, folyton változó érzelmek miatt, de se nem tévedt el, se nem csak úgy bolyongott.
Elmosolyodva pillantott le a ragacsos faasztalon pihenő tenyereire, melyekbe  néhány hete váratlanul újra élet költözött. Magáról elfeledkezve, önkívületi állapotban gyönyörködött ismét bálványozott tagjaiban, úgy kuncogott, s motyogott kivehetetlen szavakat nekik, mintha szeretett, csodálatos gyermekeihez szólna. A mellette ülő boszorkány talán ekkora döntött úgy, hogy jobb, ha távozik, de a negyedéves azt sem vette észre, hogy egyáltalán ott volt.
Már nem kellett lehunynia a szemét ahhoz, hogy elfeledkezzen a világ zavargásáról. Nem kellett elnémítania gyötrő gondolatait, hiszen rálelt a kapcsolóra, amit ha átpöccint a másik oldalra, magán kívül senkit sem lát, hall vagy érez. A csárda népe egy pillanat alatt némafilmszereplőkké, a csapos parádés pantomimmá válik. Noel süketként süpped bele az ereiben lappangó erőbe. Érzi a vérét hevítő melegséget, a bőrén, akár egy szűrőn átfolyó forró cseppeket. Tenyere kigyullad, a felcsapó lángok visszatükröződnek véreres, zöld szemeiben. Jobb szeméből parányi könnycsepp indul útnak, hogy végigszánkázva a fiú fehér orcáján, leérjen szája széléig, majd aláhulljon a csárda koszos padlójára. A lángok megrövidülnek, hamarosan irányított formát vesznek fel a rellonos összeérintett kezei között. Csodálatosan szép ovális gömbformává alakulnak, pontosan úgy, ahogy alkotójuk azt szerette volna. A fiú nagyot nyel, örömében szeméből újabb könny kel lábra. Régen volt része ebben a csodában, és sokáig nem is hitte, hogy valaha is érezni, babusgatni fogja még a testéből fakadó tüzet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=509375#post509375][b]Gwen L. Blake - 2015.08.25. 21:41[/b][/url]

Nem talált senkit, aki eljönne vele. Ez egy nagy nap, mert ilyen soha nem esett meg vele. Se Kilián, se Alina, se egy idegen. Jó, az utolsó csoporttal nem jönne el, inkább iszogat egyedül, mint most. Sajnálja, hogy nem jött senki, de egy kis egyedüllét senkinek sem árt. A legtöbb helyzetben tud hangzavarban is gondolkozni és most erre van szüksége. Még jobb is, hogy nem jött vele senki, így át tudja gondolni a holnapi dolgokat. Az a levél és a holnapi este. Nyugtalanítja a dolog, de annyi szent, hogy nem hagyja ki. El fog menni, ha nem is érti meg a dolog lényegét. Szerinte Krisz azt akarja megértetni vele, hogy farkasként sokkalta rosszabb, mint emberként. Mégis a szőke ezt nem akarja elhinni. Lehet, hogy a javító és a farkasság együtt a legrosszabb párosítás, de nem ezek határozzák meg az embert. Azt az utat járja, amit választ. Miután a srác lelépett az eridonos reménykedett, hogy visszajön, az ebédlőben ott fogja várni és megöleli. Még a Szirás dolgot is elfelejtené érte. Ha ezt valaki a szemébe mondaná, azt szentimentális bolondnak tartaná, de legbelül igazat adna neki. Bonyolult dolgok ezek. De holnap nem küldheti el Gwent, mint a legutóbbi alkalommal. Ez azért már javulás, vagy nem? Bár a szőke mindent annak vesz.
A csárdába belépve megcsapja az az érzés, ami általában ilyenkor szokta, körbenéz, hogy lát-e ismerőst, majd a pulthoz sétál. Kezdésnek egy vajsört rendel, ezzel indul útnak asztalt keresni. Most is rengetegen vannak itt, az embertömegen alig látni túl. Az emberek kártyáznak, lökdösődnek, meg az általános kocsmai dolgokat. Az italát mentve próbálja átverekedni magát a lány az egyik szabad helyhez, ahol az egyik évfolyamtársa foglal helyet.mióta is nem látta Noelt? Azt sem tudja, hogy a javítóból mikor engedték ki. Párszor látta a kastélyban, valamint a faluban, de ennél többet nem társalogtak.
- Szia, leülhetek? - kérdezi a fiút.